Kakas Márton a pokolban
Kakas Márton a pokolban
Azt álmodtam, hogy a pokolban voltam. Ott még nem jártam soha. „Jaj, Márton bácsi, mondja el, milyen az a pokol?” (Hallom, hogy kiált felém mindenfelől az én sok apró gyermekem, akiket mesével tartok már – nem tudom – mióta?) „Igaz-e, hogy olyan sok pénze van Plutónak? Igaz-e, hogy ott nem kell az embernek fűtőszerre költeni? Viselnek-e ottan is krinolint? Milyen a divat? Sokba kerül-e? Adnak-e új operát? Előre kell-e az adót fizetni? Prolongálják-e ott a váltókat? Van-e ott is trafika s a többi?”
Jaj, kedves gyermekeim, nem értem én rá ezt ott mind körül nézni, annyira el voltam foglalva a magam bajával; annyit mondhatok, hogy szurok a pokolban sincsen több, mint idefenn a földön; az ördög pedig csak úgy lézeng egy-kettő odalenn, azok mind idefenn vannak alkalmazva, az elkárhozottak lelkei csak úgy kölcsönben kínozzák egymást.
Először is egy tüzes ágyba fektettek, s odajöttek hozzám az általam e földön megkínzottak és kivégzettek véres szellemei, egyenkint, párosával, seregestül!
Legelébb is huszonnégy özvegy poéta, kiknek hitves múzsáit a kemencébe löktem, kezdé el elhamvasztott verseit még egyszer felolvasni fülembe. Ez irtózatos volt. „Kiadsz-e ezentúl minden verset olvasatlanul, ha a földre visszakerülsz?” Kiadok! Kiadok!
Majd Nyirkávai László, Czerko Gyuro, Klipitroklapatrovics s a többi hírhedett pipázók sereglének ágyam körül s elkezdtek rettenetes füstöt támasztani, borzasztó kapadohányt és rosszkrajcárost bűzölve orromba, szemembe; „Fogsz-e még valaha a dohányra élceket csinálni?” Soha! Soha!
Megint új rémek jöttek: váltókat hoztak kezeikben, amik mind a mai nap jártak le. „No, most tessék hencegni! Most lássuk azokat az élceket Mózesről, Smüléről, Icigről. Tetszik e prolongáció három hónapra? Ötven procentre, hetven procentre, kétszáz procentre?” Uraim, irgalmazzanak! Ha felmegyek a földre, verset írok az aranytornyú templom tiszteletére.
Jöttek a megsértett professzorok: körülfogtak, megexamináltak; nem tudtam semmit: „No, drága úr, most fitogtassa, mit tud? Tud adomát csinálni ugye vaskalapos urakra? De nem tudja, hogy mi a quid juris?” Bizony, nem tudom; meg vagyok alázva rettenetesen.
Azután jöttek az orvosok, fogorvos, vízorvos, tűzorvos, dekoktumokkal, pilulákkal, lábfűrészelőkkel, foghúzókkal; konzíliumot tartottak, mindent meg kellett ennem, innom, amit számomra rendeltek bűnhődésül rossz adomáimért. Jaj, be kínszenvedtem értük. Utoljára megbaunscheidoztak; ez már aztán maga felér egy kisded purgatóriummal; s hogy semmi ne hiányozzék, odajött Rabbi Daenemark a Wundermann, és megmagnetizált, hogy egybe lunátikussá lettem tőle.
Ekkor kilenc svábhegyi majoros nyitott rám ajtót egymás után.
Mind a kilenc azt mondta, hogy „Elfogyott a széna meg a zab!” Az ítéletnap trombitájának hangja nem irtóztatóbb ennél a mondásnál. Hát már a túlvilágon is azzal fog engem üldözni az egész világ majorosa, hogy „Elfogyott a széna meg a zab?”
– Jaj! Hát a lábamat mi harapja? Egy hang felel kísértetiesen: „Én vagyok az a poloska, kinek nemzetségét annyira csúffá tetted, jaj neked és jaj mindazoknak, akik ellenünk rugdalóznak!”
Kerekhasú cívisek fogtak körül: „Ahán, itt vagy most! Minket csúfoltál mindig, hogy olyan gömbölyű hasunk van! Tátsd el csak a szádat!” Azzal elkezdtek tömni szalonnával, sajttal, erőnek erejével, míg az én bőröm is úgy kitágult, mint az övék; hasam lett akkora, mint egy fürmendernek; minden ruhám megfeszült rajtam; szabók után ordítottam: jöjjenek! Segítsenek, fejtsék fel a dolmányom; azok még szűkebbre varrtak rajtam össze mindent, a bőrömet is hozzávarrták a posztóhoz: „Nesze! Nesze! A rejtett szabólegényért! Megérdemelted!”
Megint új rémek támadtak elő; egyik azt mondá: „Ismersz-e engemet, Rikárd? Én vagyok az, aki a pézsmakacsákat megette. Edd meg te már most a fejeiket!”
A másik: „Én vagyok az, aki a csillagos szobában Rómeó első felvonását eljátszotta; játszad te el a másodikat!”
A harmadik: „Én vagyok a Z betűk ellensége, kit te levertél, jer, számláld meg, gonosztevő, hány Z betűt írtak azóta a C mellé, mióta minket legyilkolál?”
A negyedik: „Én vagyok az, aki a teát rum helyett halzsírral ittam, nesze, kóstold meg, milyen lehet?”
Az ötödik: „Én vagyok a nagy finánckirály, akit te kicsúfoltál; ha olyan fitymálva szóltál e tudományról, mondd meg hevenyében: mennyi harminckilencezer-ötszázhatvanhárom forint tizenkilenc krajcár váltóban? Pengőben? És új bankóban? S mennyit tesz ugyanaz réz-, ezüst- vagy aranypénzzel fizetve?” Jaj uram, ez a büntetés nekem éppen az ítéletnapig eltart! Irgalmazz! Ne kívánj lehetetlent.
Nem! Országos gonosztevő, csendháborító, méregkeverő! Kínlódjál! Szenvedd ki a magadét; nem mozdulhatsz; meggyötrünk, megdagasztunk, megcsiklandunk; nem futhatsz el előlünk.
– Nem! Nem! – süvölte közbe egy sivító hang –, sőt inkább fusson; ne pihenjen itt hiába, kergessük őt, ő pedig szaladjon.
Ezt egy elátkozott balerina mondá, kinek kiadtam a képét az „Üstökös”-ben, s ki most kiráncigált fektemből, kényszeríté piruetteket és pas des deux-ket csinálni, míg elkábulva lerogytam; akkor meg egy bosszúálló sportsman karjai közé estem, az fellökött egy versenyparipa hátára; „Eredj, tanuld meg, mit tesz az embernek a hazáért farkast lovagolni!” A veszett ló nyargalt velem, lélegzetem elállt; végre kitörtük kezünket, lábunkat mind a ketten; de még azzal sem volt vége a pokolbeli utazásnak, akkor meg a vasúti konduktorok körme közé jutottam; belöktek egy vagonba, s minden fél másodpercben azzal tortúráztak, hogy a Fahrkartémat kerestették elő, s nekem sohasem jutott eszembe, hogy hová tettem? Kalapomba, zsebembe, táskámba, vagy a csizmaszárba? Óh, ez emberek ellen én mind sokat vétettem földi életemben! Nemhiába állják rajtam kegyetlen bosszújokat.
Végre kitettek a vagonból, s azt mondták, hogy már most menjek gyalog, találjam meg, hol van a pokolbeli fejedelem rezidenciája? Mert az hívat magához. Ahán! Az most majd cenzúra alá vesz! Tudom is én, hogy merre menjek? Kérdezősködöm; senki sem ért, mit beszélek? Jó volna most ugye, ha a finnekkel jó barátságban volnál! Azok laknak itt; de ha rád ismernek, jaj neked! Alig megyek a szomszédba, ott meg Indiana támad rám fegyverrel; az elől futok; s ki jön rám szemközt? Szaufer basa! Most mindjárt én is magyar leszek Törökországban; végre egy cigánybanda bosszúálló kezei közé jutok, azok bőgőt nyomnak a kezembe, megtanítanak hegedülni, s utoljára Liszt Ferenc kocsiját kell húznom a többi fiatalsággal együtt.
Nagy nehezen eljutok az ördög városába: az ördög házát is Butter uram építette; aki egyszer belelépett, lehetetlen, hogy kitaláljon belőle; minden szobában egy naptárszerkesztő áll; annak mindeniknek prenumerálnom kell, hogy odább eresszen; egyszer észreveszem, hogy mezítláb vagyok! Ah, ez Abellino bosszúja az etikett miatt. Hol kapok egy csizmát? Ezer csizmadia hahotája felel kérdésemre. „Ugye tudtál milliom adomát írni a csizmadiákról? Már most járj mezítláb!” Körülem denevérszárnyakon pompás bagariák repkednek, hiába kapkodok utánuk; „Minket varjúknak csúfoltál, már most elrepülünk előled!” Végre ájuldozva bebukom ő mélységességéhez: éppen akkor olvasta az Augsburgert, nagyon jó kedve volt. „Hát e kicsoda?”, kérdé ő mélysége. „Kakas Márton.” „Kakas Márton? Uccu, fogd meg, csípd meg, lökd ki innen! Az kellene még, hogy minket is kifigurázzon. Be ne eresszétek többet a pokolba!” Azzal galléron csíptek. Kitették a szűröm, de a pokol kapujában tizenkét borbély lefogott; „Megállj csak! Amiért annyit bosszantottál bennünket, most az állad közepéről leborotváljuk a szakálladat; legalább lássák rajtad, hogy hol voltál?!”
De már erre olyat rúgtam magamon, hogy az ágyam feneke leszakadt. Erre aztán természetesen fölébredtem. Először is az államhoz kaptam. De még ott van!
Hanem most is borsózik bele a hátam.
No, legalább majd ezentúl kegyesebben fogom magamat viselni.
