LONKAY ANTAL
LONKAY ANTAL
Bezzeg jó volna most, ha ezt a nagy férfiút is per „barátunk” titulázhatnánk. Nagy ajánlólevél lenne ez ránk nézve mind a földön, mind az égben; a földön a Honra, az égen az Üstökösre nézve.
Mert vannak tagadhatatlan, országos hírű költők, kik műveikkel kivívták maguknak a halhatatlanságot. Igen, de milyen halhatatlanságot? „Itt a bökkenő”– mondja Hamlet. Ám Lonkay nem azon utat követi, melyen e profánus halhatatlanok járnak.
Ő tudja jól, hogy az ember hüvelyes vetemény, akinek a külső hüvelye csak addig jó, amíg zöld; de ha leszedetvén, télire eltétetik, akkor csak a borsóként bennrejlő szellem becsültetik benne: azért mindenképp azon kell törekednünk, hogy e télire elteendő kincs meg ne zsizsikesedjék.
Egy nagy cél lebeg Lonkay előtt, s azt soha szem elől nem is téveszti.
Az ő tolla még azon ludak egyikének szárnyából való, melyek hajdan rövid, de velős felszólalásaikkal a Capitoliumot megmentették.
E toll védelmezi most is a Vatikánt mindenki ellen, aki ott alkalmatlankodni akar: Garibaldi ellen, az olaszok ellen, az eretnekek ellen, a pogányok és zsidók ellen, a hitetlen újságírók ellen, a vörös herceg ellen, a francia védsereg ellen, sőt még a nagytiszteletű Palásthy úr ellen is.
Buzgalma még oda is kiterjed, hogy ha más írótársa újságában valamely tévedést észrevesz, azt rögtön jobb útra téríteni iparkodik, melyért is azok neki csak örök hálával tartozhatnak. Kérlelhetlen szigorral sújtja különösen a profánus magyar írókat, kiket oly módon igyekezik semmivé tenni, hogy lapjában latin kádenciás verseket közöl ezen klasszikus mintájára a Csokonai Karnyónéjában foglalt carmennek:
„Oh Mantuja, oh Mantuja!
Non procul est a Genuja;
Scit jam dominatio tuja:
Merre nyílik a kapuja?”
Non procul est a Genuja;
Scit jam dominatio tuja:
Merre nyílik a kapuja?”
mely latin versek eddig is köztetszésben részesülvén, már-már leszorítják a magyar poétákat a Helikonról. Úgy kell nekik. Lonkay még a síron túl is anatémával üldözi e profánusokat. Egy haldokló lapszerkesztőre nemrég olyasmit mondott, mintha „döglőfélben” volna, s buzgalmáról dicséretesen tanúskodik azon megjegyzése, miszerint Lincoln nagyon megérdemlette azt a büntetést, hogy meglőtték, amiért pénteki napon színházba ment. Hiszen világos is, hogy a színész nem hal, hanem hús.
Azonkívül pedig egy egész új zsáner szaporította a magyar literatúrát; e zsáner a „Péterfillér irodalom”. Ő Péterfilléreket gyűjt, s az adakozók minden forinthoz egy kegyes mondatot írnak versben és prózában, s e mondatok gyűjteménye az Idők Tanújában a capite kinyomattatik. A Péterfilléreket, hajh, Merode generális jámbor zuávjai menten beisszák, de a szép mondatok gyűjteménye örök időkre megmarad; kegyeletes tanúságául azon Időnek, amelyben a lelkes hazafiak még pénzt is mellékeltek a verseikhez, amiket beküldtek valami újságnak.
Mindez érdemeiért ragyog e kitűnő férfiú keblén amaz érdemjel, mely őt a Gergely-rend lovagjává teszi, s felhívja a szaracénok elleni harcra. Viselje egészséggel.
De még ez nem minden jutalma az igaznak.
Voltak kegyes érdemekben gazdag emberek, kik szinte kivívták maguknak a túlvilági halhatatlanságot; de Lonkay minden megboldogultaknál hosszabb halhatatlanságot szerzett magának, mert az övé meg van toldva még a túlvilágon innen is három esztendővel; amennyiben buzgó honfiak és honatyák három évre biztosították az Idők Tanúját az „élet” felől.
Halandó ember! Halandó újság! Láss példát, és okulj belőle!
