Két lángész egy házban
Két lángész egy házban
Két kard egy hüvelyben, két lovag egy lovon, két nap egy égen, két kakas egy udvarban, két első szerelmes egy színpadon, két színbíráló egy lapnál, két hódító egy világrészben, ezek mind egy és ugyanazon imposszibilis dolog szinonimonjai, melyről még a természettan is azt állítja, hogy két test egyszerre egy helyen nem lehet.
Hát még ha azt mondjuk, hogy két lángész egy házban! Két nagy szellem, akinek egy ország, egy világ nem elég, aki egyedüllétében önmagának is sok, s a sivatag közepett is ismeretlen légiókkal rendelkezik, akik csak az ő szavát ismerik, s más elől elfutnak – párjával összezárva egy szűk födél alá, ahol még egymás köhhentését is hallja!
A múlt század vége felé élt a mi hazánkban két különös ember. Két óriási lélek azok előtt, kik őket végig látni tudják, két korhely csavargó azoknak, akik csak a sarujaik bojtjáig látnak fel.
Köznapi fogalmak józan rőfével megmérve, biz ők nyughatatlan naplopók valának, kiknek sehol sem volt otthon: munkakerülők, rendetlen emberek, nem valók tisztességes társaságba, józan magaviseletre: csak korhelykedni, csak barangolni, enni, inni, s sopánkodni, hogyha nincs mit; adósságcsinálás, egy városból a másikba szökés legszebb virtusaik; egy tisztes öltözet nem akad meg rajtuk, mert azt is beisszák. Jó hírű leányzó szégyell velök az utcán szóba elegyedni, s komoly, szolid ember nem ülteti őket asztalához; hivatal, mesterség nekik mind nem ízlik; nem kár értük, hogy ha éhen is meghalnak. Arra is jutnának, ha magukat elébb agyon nem innák szaporán.
Így beszélt városról városra a jámbor közvélemény a két csavargóról.
A két csavargó neve Csokonai és Lavota.
Két éneklő madara a szabad természetnek.
Különös sajátságuk pedig az énekes madaraknak, hogy előttük a legcifrább kalicka is kalicka. Réce, liba hagyja tömni magát, s visszamegy a hizlalóba, ahol enni adnak, de a fülemilét hiába táplálod reszelt sárgarépa-, hangyatojás- és egyéb drága jó csemegével, elrepül az tőled, mihelyt kalickája ajtaját kinyitod, mert már az a hivatásuk az éneklő madaraknak, hogy ők a szabadságot olyan igen nagyon szeressék…
Mielőtt azonban e meséhez fognék, szolgálok elébb egy kis irodalomtörténettel. Ez ugyan nem lesz olyan tudományos szépségekben gazdag, mint az én nagyon tisztelt barátom és pártfogóm dr. Toldy Ferencé, de szinte olyan tanulságos; ő azon sokkal magasabb szempontot tűzé ki feladatául, mely szerint rendszeres sorozatot alkosson abból, ki hogyan verselt régi és újabb poétáink közül? Én ennél sokkal kevesebb igényű dologban fáradok, csak arról értekezvén, hogyan tudtak magyar verselők egymás után megélni holtig?
Tudományos értekezésről levén a szó, illő, hogy paragrafusokra osszam búvárlataim eredményét, korszakonkint véve obdukció alá a poéták belső részeit, s majd azután megmondva, hogy kinek mit találtam a gyomrában?
Első korszak a hegedősök korszaka. Boldog világ! Nincsenek vendéglők, ahol az embernek a hitelt megtagadják, ellenkezőleg, vendégszeretet van mindenfelé; a hegedős alkatrészét képezi a vallásos szertartásoknak, az áldozásoknál verset mond, éneket csinál rá, és hegedül hozzá; amíg őmagasságaik a poharakat ürítgetik, ő köszöntést mond rá, megénekli a hős urakat, rájuk fog minden megtörténhető vitézséget, megénekli a tányérjukon levő tyúkot, a villára szúrt sonkadarabot, addig énekel róla a hátuk mögött, míg a hős dalia megszánja, és hátraád neki egy őzszárnyat, hogy ne keseregjen tovább. A táltos urak is megengedik neki, hogy mikor már megsavanyodott a lótej, s más nem ihatja, megtölthessék belőle a kobakjokat. Atilla udvaránál is énekeltek a jámborok, Priscus Rhetor emlegeti őket a lakománál; de arra nem emlékezik Priscus Rhetor, hogy tányért is tettek volna a kegyes hegedősök elé.
Második korszak: elmúlik a pogány világ, széthányják a forrás melletti áldozathalmokat, megtiltják a lótejivást, a szegény hegedősöknek hátukhoz verik a lantot, s azt mondják nekik, hogy ha énekelni akarnak, tanuljanak meg diákul. A poézis fazékat vesz a kezébe, ablak alá jár énekelni kegyetlen ritmusokat, de nem szerelmi kegy végett, hanem egy darab lepényért meg egy kis rántott levesért, mit ád nekik a gazda, hogy engedjék már aludni Istenadta kántálói!
Harmadik korszak a Kelemen diákék ideje. A diák írástudó ember, szépen ki tudja a kezdőbetűket pingálni tulipántokkal meg énekesmadarakkal; ha kell, levelet ír őkegyelmessége parancsára, ha kell, boglyát rakat, izenetet visz lóháton, asztalnál felszolgál, bort hoz a pincéből, oktatja a kegyelmes úrfiak agarait, rendezi a névnapi ünnepélyeket a kegyelmes úrasszony tiszteletére, másolgatja a hivatalos okiratokat; amikor üres ideje marad, s veszendő papirosra tesz szert, verseket is írhat, senki sem bántja érte. Igen szép és kényelmes állapot!
Negyedik időszak az úri poéták kora. Kegyelmes és méltóságos urak kiveszik a tollat a diákok kezéből, múzsák, helikoni istenasszonyok kézcsókolva fogadják excellenciás vendégeiket, Apolló mosolyogva dörzsöli kezeit, az Olympon tapsolnak afölötti örömben, hogy valahára olyan halandók kapaszkodnak a szent ligetbe, akik nem azért tépik a babérfát, hogy sovány bogyókat rázzanak le róla, sőt inkább most a versíró traktálja azokat, akik verseit hallgatják; boldog idő! Költészet aranykora! A költő palotában lakik, s a publikumot vacsorával édesgetik a koncertbe.
Csakhogy ez nem sok ideig tart: következik az ötödik korszak, amelyben éppen nincs szükség többé sem költőkre, sem hallgatókra; nem ír és nem olvas senki, az erősebbek búsulnak, és nem kell nekik semmi, a gyöngébbek vigadnak, és kell nekik az, ami külföldön terem; a magyar költészet csak a népdalokban él még, a népköltő pedig legalábbis juhászbojtár, vagy pedig kis béres, becsületes konvenciója van, mellékjövedelme is, ha szorgalmas; kap szűrt és fejelés csizmát, nem szorult senki pártfogására; a bekötött fejű múzsa boldog, ha Dömötör napján piros csizmát kapott.
Lassankint megint tavaszodni kezd a pieridák berke; következik a hatodik időszak: a mecénások kora. Sorsukkal elégedetlen falusi rektorok, kemény nyakú diákfélék beleízlelnek az ambróziába; tél, tavasz, nyár és ősz, a békesség és háború, s más ártatlan tüneményei a természetnek rábeszéltetnek, hogy engedjék magukat versben bemutatni; nevezetes hazafiak, főispánok, alispánok, zászlósurak örökíttetnek ékes ritmusokban epochális események alkalmával, tisztújítás, beiktatás, házasodás nagyszerű ünnepélyein; a poéta alázatosan dedikál, a patrónus kegyelmetesen reflektál; megtéríti szegény nyomorultnak a nyomtatási költségeket: annyiba veszi, mintha tűzkárvallottnak adta volna. A poéta is jól jár vele: a nyomtatott példányok megmaradnak neki, mehet velök falura, ahol zsindelyes házat lát, betér vele, s kedveskedik könyvével a házi úrnak; ha meg nem adják is az árát, de egy hétig legalább itatják érte, s így duplex libelli dos est; megismerkedik az egész nemzettel személyesen, s végigissza mind a négy districtust.
Követi ezt a kort nyomban a „buzgó hazafiak” kora. „Pártoljuk a nemzetiséget!”; ez a jajkiáltás hangzik egyik novellaíró szélitől a másik versíró partjáig. Ha egy buzgó közbirtokos Pestre vetődik, ha egy szende kisasszony férjhez megy, ha egy ótekintély sírjába száll, a megtisztelő epithetonok mellé azt is odateszik: „és buzgó pártolója volt a honi irodalomnak, előfizetett a lapokra, megfejtette a Hölgyfutárban a képes rébuszokat, megvett minden képes kalendáriumot.” Kis városokban és falvakon nem bátorságos az egyedül járás; minden kaputos ember és minden napernyős kisasszony rejtekben előfizetési íveket hord magával, amik mind így kezdődnek: „Pártoljuk a nemzetiséget!”, és azzal megfog, meglő, megsebesít minden útjába találót; a hírlapok aszerint mérlegelik a jóllétet az országban, aszerint jövendölnek hosszú életet vagy kora halált a nemzetnek, amint előfizetőik száma emelkedik vagy csökken, s minden egyes könyv elterjesztésére annyi kitartó buzgalom szükséges, amennyibe az elkészítése, bizonyomra mondom, nem került.
Megint tovább megyünk: a költő nem fecske, hogy mindig a levegőben keresse táplálékát; lám, mennyivel jobb dolga a pitypalatynak: ő a búzában lakik; a szent küzdelem a buzgó hazafiak szűk markával kifárasztja a múzsákat; új éra kezdődik: „Hallják kigyelmetek! Boldogítsuk a népet! Terjesszük a mívelődést!” Ez a magasztos jelszó. „Az én könyvem csak egy pint bor ára.” – „Húsz vers egy susztákért!” – „Aki vesz, annak lesz.” – „Aki az én könyvem megveszi, kap rá egy kalendáriomot, meg egy Krímia mappáját, meg Canrobert arcképét.” – „Az enyimnek kemény borítékja is van, az is megéri a húsz krajcárt!” – „Én ingyen adom a könyvet magát, csak az elküldésért kívánok egy húszast!”.
Végre azután jön a kilencedik időszak: amidőn senkit sem ragadnak meg többé sem szűrénél, sem atillájánál fogva, hogy pártolja az irodalmat, hanem olvas minden ember azért, mert élet szükségévé vált, mint a kalapviselés; a költő nem szaladgál a közönség után, mert tudja, hogy ha valami jót írt, azt zaj nélkül is felkeresik, s az embereket éppen úgy nem dicsérik meg azért, hogy buzgó pártolói voltak az irodalomnak, mint nem magasztaltak eddig senkit azért, hogy buzgó pártolója volt a pékeknek és mészárosoknak.
Ez a legutóbbi korszak, mint tudjuk, még nem következett el; s amíg odáig eljutnánk, sok keserves kantikumot fognak addig még írni mindazon érdemes ügyfeleink, akik az irodalmi tolvajnyelvből megtanulták, hogy mit tesz magyarul ez a két szó: „medve” és „rák”.
(A könyvárusok egymás között „medvének” híják az olyan kéziratot, melynek nem akad kiadója; „ráknak” pedig az olyan könyvet, melynek már akadt kiadója, de nincs vevője.)
Azért is én hallatlan elismeréssel és tisztelettel viseltetem mindazon elődei iránt becsületes mesterségemnek, kik az irodalom rögös útját simára taposni előrementek; őszinte szeretettel gondolok reátok, ti jámbor hegedősök, jokulatorok, krónikaírók, Kelemen diákok és korhely poéták, s ha mégis oly sokszor tréfásan emlékezem felőletek, az is csak azért történik, hogy oly igen sokat gondolok reátok. Aztán van is abban a tréfában mindig valami szomorú, amit ért, aki érez; ha pedig az ifjabb kor poétáival évődöm is olykor, azért sem kell neheztelni; nekem szabad az, mert magam is régi betűvető mesterember vagyok már; de bántaná csak őket más valaki…
Hanem hova tértem már a felvett tárgytól!
A jó Csokonai e szép korszakok melyikébe tartozott, azt nem nehéz kitalálni. Gyönyörű versei között annyi a köszöntő vers, a háladatos példázás és keserves panasz jó és rossz urakra, hogy azok után könnyen kitalálhatja mindenki, miszerint az égiektől származott múzsának sokszor kellett pirulni a kegyes pártfogók előszobáiban.
Megfoghatatlan dolognak tartaték még akkor, hogy valaki úgy végigélhesse az egész életét, hogy sohase legyen semmi más címe mint poéta.
Hát még mi? Csak poéta.
Hát mit csinál egész nap?
Poétázik.
De miből él?
Poétázásból.
Ilyen ember nem is volt több abban az időben a jó Csokonainál; de híres is volt e bolondságért. Nem mondom vele, hogy több egykorú költő nem élt akkor hazánkban, hanem annak mind volt valami címe, hivatala, amiről nevezték, jószága, amiből táplálkozott; csupán ez maga állt elő azzal a bizarr eszmével, hogy ő nem akar egyéb lenni, mint versíró.
Az iskolából kitiltották, s azontúl járhatott-kelhetett a tágas világban.
Sok bohóság történt vele összevissza; szívesen fogadták mindenfelé, de sokáig nem tudott egy helyen maradni, pedig, amint mondják, szerelmes is lett volna.
Az is csak poétázás volt.
Egyszer az almási szüreten meglátott egy szép komáromi leánykát, akit Lillának híttak; a megszeretés hamar ment nála; a leányka szülői azt mondták a fráternek, hogy nincs ellenükre a szeretet, hanem szerezzen magának valami életmódot, amit ő szentül meg is fogadott.
Csokonai azzal megint belebódorgott a világba, s miként egykor „csapot, papot, mindent elfelejtett”, hasonlóul elfelejté az almási szüretet és Lillát és mindennemű fogadását állandó életmód után.
Somogyban élt akkor egy derék birtokos úr, akire méltán elmondhatja az utókor: „és buzgó pártolója volt az irodalomnak”. Házánál mindig szívesen látott vendég volt tudós, poéta és művész, kiket akkoriban naplopóknak és komédiásoknak volt szokás tisztelni.
Ott elélhetett volna Csokonai holtig a legnagyobb kényelemben; ámde a derék mecénás sokkal többre becsülte a költőt, mint hogy elégnek tartotta volna csak annyit tenni érte, hogy napjairól gondoskodjék; ő jóllétet, önállást akart biztosítani az ifjú tudósnak, mely annak szellemi vágyaihoz méltó legyen.
Nem kevesebbet tett érte, mint hogy egy mezővárosban, hol maiglan is virágzó tanoda áll, alapítványképpen egy költészeti tanszéket állított fel, s megválasztá bele Csokonait tanárnak.
Derék mecénás! Milyen messzeterjedő figyelemmel volt védence iránt! Soha költészet jobb mesterre nem talált, mint Csokonai volt, és Vitéz Mihály sem lelkéhez illőbb hivatalra, mint a költészetet beoltogatni az ifjú nemzedék fogékony keblébe.
Most már tehát meg is házasodhatott. Volt hivatala, tisztessége, kényelmes laka, rendes fizetése, bora, búzája, tüzelőfája; iskolába járó úrfiaktól ajándékokat is kaphatott, üres óráiban dohányt ültethetett, fákat oltogathatott, volt hozzá elég szép kertje, abban méhes tele kasokkal, ott szépen lehetett verseket írni: egyszóval semmi sem állt útjában, hogy ezentúl a legboldogabb, a legirigylettebb ember lehessen, és késő vénséget érjen unokák nagy örömére.
Fél év múlva megszökött a katedrájától, odahagyta hivatalát, fizetését, deputatumát, méhest és a fiatal versíró szkítákat, s megint elment országot-világot látni.
Ő bizony nem vesződik a sok hájfejű fickóval, hogy ő azoknak a poézist magyarázza, mikor egynek sem jár ott az esze a csapnivaló gazembereknek!
Régi mecénásához természetesen képpel sem fordult többet, hanem bolygott megint északtól nyugotig, amint egyszer véletlenül megint összetalálkozik ott, ahol nem is sejtette, hajdani pártfogójával.
– No, kópé, most ugyan el nem mégy többet a kezem közül – mondá neki a derék úr, megfogva a szökevényt. – Viszlek haza, és ott maradsz ezentúl nálam mindig.
Csokonai megadta magát. A jó pártfogó még csak nem is pirongatta, nem fenyegette, hogy visszaviszi megint professzornak; csak nevetett az ő emberi bohóságán. Meglehet, hogy magában pedig siratta.
Útközben levén találkozásuk, a mecénás bemutatta Csokonainak útitársát, aki együtt ült vele az asztalnál; egy jókedvű vidám fickót, akinek ugyan ki volt a könyöke szakadva, s valamennyi lábujja mind mosolygott ki a csizmából, de aki azért olyan derült arccal ült a pohárnál, mintha senki sem volna rajtok kívül a világon: tudniillik csak ő és a pohár.
Ez volt Lavota.
Útfélen, dülöngőfélben szedte fel őt a derék mecénás, korának egyik legnagyobb lángelméjét s kivétel nélkül legnagyobb korhelyét.
Amint a két zseni egymást megneveztetni hallá, összeölelkezett, megcsókolták egymást, el voltak ragadtatva a dicső találkozás által, s elragadtatásuk tökéletes lett a bekövetkező áldomásnál, melynek következtében a derék mecénás a két lángelmét olyan állapotban szállíttatá szekerére, amilyenben az ember semmit sem szokott tudni a földön történő unalmas dolgokról.
Hazavitte őket jószágára. Ott az erdő szélében, gyönyörű kiáltással a távoli hegyekre, építtetett a derék úr egy regényes kis házikót, aminőkről a költők szoktak ábrándozni; rózsalugas a ház előtt, melyben csalogányok költenek, a tetőt vadszőlő futja be, csipkés leveleivel árnyékozva az ablakokat; az út mellett vidám patakcsa csörgedez, apró zuhatagokat képezve – s a többi.
A házban két szoba volt kényelmesen felszerelve bútorokkal, pipákkal és poharakkal, amik nélkül a zsenik el nem lehetnek. Ide szállítá a két lángészt a mecénás.
– Ezt a házat számotokra építtettem – monda nekik, bevezetve őket a kényelmes lakba –: itt írhatsz, verselhetsz és komponálhatsz, nem háborgat senki. Élhettek távol a világ zajától, amit olyan nagyon gyűlöltök; még csak annak a képét sem fogjátok látni, aki az ételt ide hordja; hacsak jókedvből fel nem keresitek a világot, az helyetekbe nem jön.
A derék úr ilyen szépen bekvártélyozva helikoni vendégeit a csendes Tusculanumba, abban a boldog gondolatban nyugodott meg, hogy már most azok teljes kényelemben lévén, menten minden életfenntartási gondtól, majd annyi sok szép könyvet írnak, annyi zenét komponálnak együtt, hogy győzze a világ bámulni.
Első napokon csak megvoltak a konfiniált múzsák csendes hajlékukban, Lavota horgászott egész nap a patak vizében, Csokonai pedig tilinkót faragott bodzafából.
Lavota egész nap sütötte nyárson az apró szálkás halacskákat, pedig előtte voltak az úri asztal minden süteményei: Csokonai pedig egész nap próbálgatta, hogy megtanulhatna-e az ember magától furulyálni? Pedig előtte volt a haza legnagyobb zenésze.
Néhány nap múlva fogtak egy eperszedő parasztfiút, attól beizentek a nagyságos úrhoz, hogy küldjön ki nekik egy tucat kártyát, mert nem tudnak idekinn mit csinálni.
Akkor azután reggeltől estig ütötték együtt a filkót, és füstöltek maguk körül, hogy alig látszottak ki belőle.
Végtére azonban az ész is követelte adóját, mely nem engedi magát sem agyonkártyáztatni, sem agyonpipáztatni; egypár esős nap meghozta azt a nyugtalan kedélyállapotot, melyben a költő és zenész a magányt keresi, hogy elfeledve földi lételét és mindent, ami körüle történik, egyedül az égiekkel társalkodjék. Lavota gyantázni kezdett, Csokonai tollat faragni.
Egyszer meglátogatta őket pártfogójuk. Elébb Csokonaihoz ment be, s kérdezé tőle, hogy mint van?
Csokonai rosszkedvű volt. Szétszórt papirosain, amit írt, mind ki volt törülve, egypár vers olyan apróra széttépve és elszórva a padlón, mint a hó.
– Mi bajod, öcsém? Mi hiányosságod van?
– Minden bajom van, nagyságos uram. Minden ellenemre van.
– Mi az a minden?
– Hát mindenféle.
– Mondj legalább egyfélét.
– Nem tudok dolgozni; ez a szoba olyan rossz helyen fekszik, az ablak előtt mindig dongnak a darázsok, bizonyosan valami fészkük van itt a venyige között; olyan alkalmatlan ez a szőlőlugas itten. Lavotának sokkal alkalmasabb szobája van. Ide még a nap sem süt soha.
A pártfogó fejet csóvált, s látva, hogy poétája ma bal lábbal kelt föl, otthagyta őt, s átment a másik lángészhez.
Az még akkor is aludt, márpedig nem az ágyon, hanem az ágy alatt.
A mecénás felcibálta, s magyarázatot kért tőle:
– Miért fekszik az ágy alá?
– Mert innen nem lehet leesni.
– Hát szerzett-e már valami szép dalt?
– Lehet is itt.
– Ugyan, mi baj van?
– Tele zörgéssel ez a szoba. Valami veszett fülemüle idefészkelt az ablak alá, s az egész éjjel ordít, mint a barom, százszor is elhajtottam már, de megint visszajön engem bosszantani. Aztán a nap már éjfél után egy órakor besüt az ablakon, nem tudok hova lenni tőle. Ez a pimasz poéta a jobbik szobát választotta el magának.
A mecénás rögtön elcserélte a két lángész szobáit, egyiket át szállíttatá a másikéba. Gondolta, hogy így meg lesznek elégedve.
Egy hét múlva megint meglátogatá őket.
– Hogy halad a verselés, Vitéz?
– Sánta, béna a pegázus, nagyságos uram.
– Mi lelhette?
– A török átok fogott rajtam.
– Milyen az a török átok?
– Az a török átok, hogy „Adjon az Isten neked rossz szomszédot”.
– Mi panasza lehet szegény Lavotára?
– Mindenféle. Nem állhatom ki azt az embert. Akkorákat ásít, hogy behallik az ajtón. Ebédnél villával piszkálja a fogát, s olyan rossz élceket mond, hogy az ember dühbe jön tőle. Hogy hegedül, cincog az Istenadta, azt még felvenném tőle, csak élceket ne mondana; tudja, nagyságos uram, ehhez ő nem ért, mert ő csak muzsikus. Mikor legszebb ideáim volnának, mikor legjobban fel vagyok lelkesülve, egyszer csak elkezd valami rossz anekdotát mondani, s leestem az Olympusról. Nem lehet ezt kiállani.
A mecénás szomorodva ment át a másik zsenihez; az éppen akkor verte a süvegét mérgében a falhoz.
– Jó, hogy jön a nagyságos úr, már éppen én akartam odamenni. Ez az ember engem megöl.
A jó úr megrettent:
– Ki akarja önt megölni?
– Ez a – izé; ez a poéta vagy micsoda. Hiszen kín ezzel együtt lakni.
– Mit csinált önnek?
– Kérem alássan; minden reggel úgy köhög, hogy nem tudok miatta komponálni. Alig fogok meg egy pár szép gondolatot, ühüühü, közbeköhög, s pokolba repült minden eszmém.
– De ha egyszer hurutja van.
– Minek hűtötte meg magát? Tudhatja, hogy a poétaembernek kényes a bőre, mit nyargal késő este a harmatban? De nemcsak azt teszi, hanem még mást is tesz. Nem is akarom mondani.
– De én akarom tudni – unszolá a földesúr, ki el nem tudta gondolni, hogy mit gyanítson?
– Hát, kérem alássan: faragott magának egy bodzafa tilinkót, s azon sipítoz itt a fülembe valami együgyű nótát, majd meg elkezd énekelni, s a legutálatosabb félhangon és hamisan, hogy szeretnék a szeme közé ugrani érte. Nagyságos uram, én csak sok mindent ki tudok állani, hideget, meleget, éhséget és szomjúságot; de ezt az embert ki nem állom. Hogy naphosszant deklamál mindenféle bolond verset, azt még csak elnézném neki; csakhogy ne furuglyálna meg ne énekelne, amihez nem ért.
A nagyságos úr hozatott bort, összebékíté a haragos feleket jó badacsonyi mellett, kezet kellett nekik fogni; vége felé összecsókolóztak a különböző múzsák választottai, és Lavota megígérte, hogy zenét fog szerezni Csokonai legszebbik dalára, Csokonai pedig azt fogadta, hogy versekben fogja örökítni Lavotát; a derék mecénás örömkönnyeket sírt, hogy ilyen egyetértésben hagyhatá el a két lánglelkű költőt, kik közül az egyik zenét adott a szónak, a másik szavakat a zenének.
Egy hét múlva megint meglátogatá a kis erdei lakot.
Egészen üresen találta a szobákat.
A két zseni úgy elhagyta a házat, hogy csak a kapufélfától vett búcsút.
A mentegetőzés egyiknek sem volt szokása.
A költő megszökött a zenész cincogásaitól, a zenész pedig a költő szavalása elől, s inkább választá mindegyik a holnapi nap aggodalmait a nyugodt kényelem unalma helyett. A változatos országút, a pusztai csapszék, szegény diákok konviktusi lakomája, cigányok élete, abban telt az ő gyönyörűségük, ott születtek legszebb dalaik, verseik, amik örök időkig kedvesek maradnak.
Csak azután írta meg Csokonai azokat a szép dalokat epesztő ideáljához, kinek Lilla nevet adott, s kinek annyi édesbús keservdalait köszönheti a magyar költészet.
Ha megmaradt volna Csurgón professzornak, elvehette volna Lillát, lettek volna apró gyermekei, tán írt volna egy pár hasznos könyvet a méhészetről és dohánytenyésztésről, de hol maradtak volna akkor azok a szívbe visszaható hangok, amikben a költő olyan sokáig fog élni, amilyen rövid volt élete itt a porban!
Még azután sok szép földet bekóborolt a két elszabadult kósza lélek, Csokonai és Lavota; többé nem engedte magát egy kis kalickába zárni, de ha jártukban-keltökben valahol hallottak egymásról beszélni; ha hallották a hír magasztalásait kölcsönösen: úgy ragyogtak a szemeik örömtől, s sóhajtozva mondák:
– Csak még én egyszer összejöhetnék azzal a Lavotával.
– Csak még én egyszer láthatnám életemben azt a Csokonait.
A sorsnak nem tetszett ezt az óhajtásukat teljesíteni.
Mindig keresték egymást, és sohasem találkoztak többet.
