Királyéknál
Királyéknál
Bizony rég ideje, hogy egy magyar király tudósaival együtt tanakodott tudományos munka létrehozása iránt; arra pedig, hogy uralkodó fejedelem levente fia saját készítette irodalmi művet nyújtott volna át koronás atyjának, nem is emlékszem.
Éppen a Tisza jubileum előtti napon kaptam a trónörököstől levelet, melyben értesít, hogy őfelsége december 1-jén fogadja őt, és az „Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben” szerkesztőit kihallgatásra, átveendő a munka első füzetét; ugyanabban meghív magához, a munka szerkesztősége megtiszteléseül adandó ebédre, megbízva, hogy a magyar szerkesztő és művészeti bizottság elnökeit, Haynald bíbornokot és Keleti Gusztáv igazgatót, én hívjam meg a nevében. (A másik elnök, Benczúr inkább elkészít egy képet, mint hogy ünnepélyes lakomákban vagy gyűlésekben részt vegyen.) Azonnal siettem a bíbornokhoz; nem volt senki az előszobájában, úgy kellett hozzá bejelentetlenül berontanom. Munkában találtam, mint mindig. Ajánló leveleket diktált prelátusának. Mert Haynald senkitől sem tagad meg semmit; az ő jótékonyságának bőségszarvából hull minden, ami aranyat ér; többek között az ajánló levelek: festő és zeneművész úgy számít azokra bel- és külföldön, mint hajdan az indulgentális levelekre a másforma művészek.
A trónörökös azt írta a levelében, hogy elébb szép diplomatikusan puhatoljam ki, hogy nem lesz-e terhére a bíbornoknak a Bécsbe utazás? Mert bár nagyon nehezen nélkülözné a jelenlétét, nem szeretné, ha csupán az ő kedvéért venne magára ilyen öreg úr akkora fáradságot. Megmutattam a bíbornoknak ezt a passzusát a levélnek. Nagyon tudta méltányolni annak az értékét. Csak az „öreg úr” ellen tett exceptivát, tréfás tiltakozással. – „Legyen megnyugodva eminenciád: majd elmondják az ellenségei, hogy »nem öreg úr!«” (Már akkor fújták is a követ.)
A Tisza-jubileum után harmadnapra (ezt már a mamelukok így fogják használni időszámításra, mint az Izlám-hívők a Mahomed-futást) odafenn voltunk a császári várpalotában a trónörökösnél, pontban tizenegy órakor. Weilen barátom fekete frakkban, én kardosan és panyókásan: mindegyikünk a hóna alatt a maga füzetével, Weilen a némettel, én a magyarral (a mienk japáni papírra volt nyomva). Őfensége előre figyelmeztetett, hogy elébb a magyar szöveget fogja őfelségének átnyújtani: azért, mert Bécsben a magyar a vendég, s a vendégé az elsőbbség.
Őfelsége ez alkalommal legbenső dolgozószobájában fogadott; nem a diplomáciai kihallgatások helyiségében. Csendes kis szoba az; egyszerű, pompa nélküli otthon. De mégis van benne valami felbecsülhetetlen pompa; két életnagyságú arckép. Mind a kettő őfelségét, a királynét ábrázolja, legvirulóbb ifjúkorában; csaknem egymás mellett áll a két kép, csupán egy közbeeső ajtó által elválasztva: mind a kettő ugyanazon felfogásban, nem mint uralkodónőt, de mint hódítónőt örökíté meg a királyasszonyt egyszerű eszményi fehér öltözetben, amire hosszú, tömött gesztenyeszín fürtein alul omlanak alá. Az első arckép oly tündérien bájoló kifejezéssel tekint alá; a másodikon már uralkodik az anyai méltóság és boldogság kifejezése.
Őfelsége igen derült kedélyben volt. Arcszíne férfias, erőfeszítő munkában edzett egészségre mutat, erőteljes kifejezésű vonásaiban, a nála megszokott fenséggel párosult nyílt nyájasságon kívül, ezúttal valami örömsugárzó gyöngédség volt a hangulat adó. Nem hódolatfogadó monarcha és tisztelgő álltak egymás előtt, hanem apa és fiú. A beszédek nem voltak írásból olvasva, hanem jöttek a szívből. Az egész ünnepélyes jelenet a valódi patriarkális üdvözlés és elfogadás színét viselte magán. Mikor a király kezét nyújtá a trónörökösnek, s ez megcsókolta a nyújtott kezet, ez a magunk saját puritán ősszokásainkra emlékeztetett vissza.
Ezután a trónörökös átnyújtá a királynak a mű magyar és német szövegű első füzeteit; mire őfelsége hozzám fordult, s magyarul szólva elismerését fejezte ki a szerkesztőség és a munkatársak iránt, hogy ily rövid idő alatt lehetővé tették ily sok nehézséggel járó munka megindítását. S azután mind a két szerkesztővel hosszasabban társalgott, értesülést kívánva a mű összeállítása és kiadása részleteiről; egyszer aztán ismét a fiához fordult: „Ezt a cikket te írtad, ugyebár? – kérdezé, a bevezető cikkre mutatva, s aztán a szerkesztőkhöz intézé rögtön a szavát; „Jól van az a cikk megírva”, amire én, még az illemes válaszon túl azt is bátor voltam felelni, hogy a főherceg a legjobb írója ennek a műnek. S ebben egy csepp hízelgés nincs. Oly rövid, tömör és kifejezésteljes irálya van Rezső főhercegnek, néhány sorban egész képet visszaadó, hogy azt mindnyájan mintául vehetjük: innen és túl a Lajtán.
Ez ünnepélyes átadás után visszatértünk a főherceg lakosztályába, ahol együtt Weilen tollviselése mellett szerkesztődött meg a lapok számára való szövegezése a lefolyt jelenetnek.
Az elbocsátásnál tudatta velem a trónörökös, hogy a mai díszlakomán áldomást fog mondani a szerkesztőségre, a jelen és távollevő s még azután közreműködendő munkatársakra; mégpedig Haynaldot külön felköszöntve, mivelhogy egy bíbornok egyenlő tisztességben részesül a királyi hercegekkel.
Én rögtön siettem ezzel a hírrel a Hotel Londonba. Az Haynaldnak a szállója már negyven esztendő óta. Egész Bécs városában a legkezdetlegesebb fogadó: olyanforma, mint nálunk volt a Hattyú. Maga adomázta el egyszer a főpap, hogy mikor a bíbornoki kalapot elnyerte, a bécsi papság sietett a szállásán tisztelegni, s emiatt mindig nagy népcsoportosulás volt a London előtt. Egyszer lármát hall, s az ablakon kinézve látja, hogy egy embert a rendőrök a tömeg közül elfognak, és bekísérnek. Felhívatta a rendőrbiztost, s kérdezte tőle, hogy mit vétett a befogott ember? – „Hát azt mondta, hogy micsoda kopott kardinális lehet az, aki egy ilyen szutykos vendéglőben száll meg?” Természetesen azonnal kieszközölte, hogy szigorú bírálóját szabadon bocsássák. Hát azóta a Hotel London még mindig nem lett elegánsabb, s a kardinális kapuját nem őrzik svájci alabárdosok; odalenn nem vár rá a gyaloghintó (hogy szentséges lábai a földdel ne érintkezzenek), előszobájában nem udvarol két prelátus selyem szutánban; hanem úgy kell megint (sikertelen kopogtatás után) berontanom egyenesen az elfogadó szobájába, s felzavarnom a senki által nem őrzött bíbornokot délutáni sziesztájából. És amint értesült általam a mondandó főhercegi tósztról, rögtön fölfogta a helyzetét: „Akkor nekem viszont felköszöntőt kell mondanom a főhercegre a munkatársak nevében.” – „Mégpedig németül és magyarul, a dualizmus értelmében. Azt pedig le is kellene írni a nyilvánosság számára.” – „És énnekem nincs itt a prelátusom, akinek diktálni szoktam.” – „Majd nekiülök én, tessék nekem diktálni.” És úgy történt. Haynald diktált, én meg írtam. (Annak is van már ötven esztendeje, hogy legutoljára diktandó járt a toll a kezemben.) Csak kétórai határidő volt, s azalatt még le is kellett tisztázni az eredeti konceptust. Ebben már kisegített bennünket a Pázmáneum igazgatója, morvaországi születésű derék magyar ember.
A tószt szövegét elhoztam magammal; ez volt a válasz arra az emlékezetes felköszöntésre, mellyel a monarchia trónörököse a maga szellemi táborkarát, az osztrák és magyar írókat, saját asztalánál üdvözölte. Úgy hiszem, hogy mindnyájunk érzelmeit fejezte ki benne. Mikor hazaérkezve egy írói körben megjelentem, azzal fogadtak, hogy: „Most már igazán és komolyan ismerjük el a főherceget, mert lakomát adott, és áldomást mondott.” Tréfaként hangzik ez; de nagyon komoly értelme van.
