Liszt Ferenc hangversenye
Liszt Ferenc hangversenye
Szerkesztő úr! Ismeri ön azt a mondát arról a hajdankori bűvészről, aki egyszer egy bölcs város lakóit akképpen babonázta meg, hogy kezébe vett egy hegedűt, végigmuzsikált az utcán; s aki csak meghallotta azt, futott utána, táncolva, tapsolva, mámoros önfeledéssel; a bűbájos vitte őket ki magával a városból, azok mind tódultak utána táncolva, tapsolva, végre megnyílt előttük egy meredek hegy, a bűvhegedűs oda is becsalta őket: a jámbor emberek mind bementek lejtve, táncolva, szökellve, a hegy összezáródott mögöttük: még tán most is táncolnak odabenn.
Az újabbkori bölcsek ráfogják, hogy ez csak mese. Pedig lássa, szerkesztő úr, ez nem mese, mert ez valóban megtörtént; láttam, hallottam, ott voltam én is: a bűbájos megint eljött, engem is, meg ezernyi ezer embert velem együtt vitt magával, amerre akart, meghordozott eddig soha nem ismert tájakon, bevitt gyönyörű tündérországba, keresztül iszonyú pokolországon. De ezúttal mégis oly jó volt, hogy visszaeresztett.
Elmondom, ahogy történt.
Kihirdetik egy szép ünnepnapon, hogy hangverseny lesz a színházi nyugdíjintézet javára. Az emberek szánakodásból összegyűlnek, semmi rosszat nem gyanítva, s remélik, hogy olcsó áron meg fognak innen szabadulni. A színház tömve van, egyik ember a másik hátán, mint valami négerszállító hajóban. Egyik kérdezi a másiktól: fog-e Liszt most zongorázni. Fog bizony, de még hogyan. Most eleven zongorája van, a hajdani lelketlen fabillentyűk helyett mindenütt egy lelkes állat ül, aki kénytelen kezeinek intésére, szemeinek mozdulatára, mosolyára, haragjára csodálatos hangot adni: az egész nagy zenekar nem egyéb, mint egy óriási hangszer, melyen a nagy mester szellemujjaival játszik.
Ott láttam őt ülni a nagy koszorúzápor között, a vershófuvatagban, mint egy ezeregyéjszakai bűvészt, halvány orcájával, mit hosszú hajzata beárnyal. Mit tudom én, milyenek voltak a koszorúk és a versek? Én csak őt láttam, és azontúl nem bírtam szemeimet levenni róla. A nagy földi lárma, emberi kiabálás után, mellyel a közönség magát a nagy bűbáj ellen biztosítani törekedett, a nagy mester egy intésére éjféli csendesség támadt. Annyira senkinek éreztem magamat, mint születésem előtt egy esztendővel. Most felnyíltak e hallgató szemek, a kéz egy halk intésére valami zengés támadt, valami olyan hang, amit minden ember ért, pedig senki nyelvén sem beszél, látja, pedig alakja nincs: támadó hajnal, piros libegő felhőkkel, zöld bokrokon átvilágló napsugár, csengő hajnalharang, egyhangú csermely csörgése, döngő méhe hangja, égi szerafimok reggeli éneke fehér felhők között székelő úr zsámolyánál, aki áldó kézzel mutat a föld felé, s hallgatja a csecsemőgyermek gondolatjait, kire szelíd anyaarc mosolyog, kinek fülébe szárnyasvállú angyalkák susognak; bölcsőringás, dajkaének, gyermek kacagása… s mindez ott volt annak a bűvésznek az arcán, látható volt zenéjében, hallható mosolyában… Most elmúlik a mosolygás, felhők vonulnak az égre, a napsugár eltűnik a hegyek mögé, hideg szél fuvall végig a tájon: úgy fázom, és köpönyegem otthon maradt, a távoli villám felderíti a tájat, a zápor zuhog, a vihar rázza az ablaktáblákat, a mennydörgés rengeti a reszkető föld fundamentomait, a viharból, mennydörgésből fájó sírás hangzik elé: olyan sírás, mint mikor árva gyermek zokog anyja koporsója előtt, a halotti ének beleszól, mélán, bánatosan, a mennyekben fennkölt kardalok fogadnak egy földről eltávozó lelket; a földön pedig a hideg szél kerget egy árva gyermeket, akinek nincsen senkije és semmije, aki előtt a kietlen végtelenség, melyen a sötét zivatar dörögve zúdul végig. És mindez látható volt ama bűvész arcában, szemeiben, komor homlokán, gyászoló ajkain s csodásan összhangzó zenéjében… De íme, egyet mosolyog ez arc, s mintha kicseréltek volna embert, szívet és zenét, édességgel, gyönyörrel teljes kép tárul újra elénk: a boldog szerelem képe; szeret minden: a nap a földet, mely mosolyától felvirul, angyalok az embereket, és az emberek egymást; virágillat szereti a szellőt, tavaszi lomb a patakot, csendes tó vize a benne meglátszó felhőket, zöld moha a hideg sziklát, madárka párját, ifjú leánykáját és minden, ami szeret, olyan boldog szerelmében; méh döngése, lepke szárnya veri a bűvharmóniához a taktust, belesusognak a fák is, s azok a kis kék virágok lelógó csengetyűikkel úgy csengenek, ha a szerelmes szél megfújja őket, és a szív úgy dobog, egyszerre kettő-kettő; ott is harmónia van… S ez a boldog, édes ábránd ott volt a bűvész arcában és a zene keresztül-kasul járt minden szívet, minden lelket. Ha most tetszett volna a bűvésznek, bezárhatta volna mögöttünk a hegyet, sohasem jöttünk volna ki onnan… Ah, de még ez mind csak tréfa: a mester arca ismét változik, újra idomul a világ; nagy országrendítő eszmék születnek új létre, a lelkesült tömegek robaja hallatszik távol, az emberek keble feszül, dagad, kardok vidám csörrenése, paripák szilaj dobogása vegyül a zenébe, egyes hangok, mint az ítéletnap holtakat támasztó szava, riadnak bele a csodás hangzűrbe, az ember szíve ki akar törni helyéből, elfeledi mindenki éltét és halálát, csak egy képet lát, a dicső csatamezőt az egymásba rohanó tömegekkel, a felvert port nehéz felhőivel, a vérpatakokkal, ott hallja a harcosok ordítását, a kardok csengését, a csatakürt buzdító harsogásait, amint rohan előre a csaták hőse, nekieresztett kantárral, lehullott föveggel, kipirult orcával, hogy szinte bele kell kiáltanunk: előre azokkal a zászlókkal! Ne hagyjátok azt a hőst ott! Előre, előre!… Hasztalan, hasztalan. A bűvész felindult arcfénye megtörik, lelkesült alakja lassan összeroskad, kihull a kard a kézből, kifoly a vér a sebből a lovag lehull a földre, a zászló betakarja arcát: a csatának vége van már; ősz szeleit érző hattyúk, darvak kiáltoznak le az égből melegebb tájra vonulva; minden zaj elhal, elcsendesül lassan; még egy szívbekapó csodás melódia szólal meg utoljára; a késői kor költői éneke ez talán megsiratott hősről, meg a sírból kinőtt hangabokron énekelő fülemile, és az éjféli szél, mely a halottakat költögeti, az is elhal, elenyészik, csak az ingatott fűszálak beszélgetnek még egymásnak valami nagy szomorú dolgot, amitől mind bánatra hajlik a fejök. A bűvész alakja alig látszik most az állvány mellől, eltűnt ő is csoda hangjaival, amiket azután sohasem bírunk elfeledni.
Szerkesztő úr, ez ám a bűvészet, nem Boscóé; Bosco legalább, ha lebűvölte az ember ujjáról az aranygyűrűt, végül megint visszaadta; ha elkérte a zsebórát, ha megtörte a mozsárban, ha kilőtte a puskából, megint egész zsebóra lett belőle; de Liszt elszedte az egész közönségtől a szíveket, összetörte, s vissza nem adta azokat. Hogy fog már majd ennyi derék magyar ember szív nélkül járni-kelni a világban? Csak hát a magáét hagyná itten már cserébe…
