Magyar költők sorsa (1854)

Teljes szövegű keresés

Magyar költők sorsa
(1854)
Kedves hazámfiai, kik csendes örömmel nézitek, mint virul fel lassankint édes hazai nyelvünk, kik tetsző dicsekedéssel halljátok, mint emleget bennünket a külföld költőinkről, íróinkról, s ti is elégedetten mondjátok egyikre is, másikra is: „ez a mienk!”, halljátok meg néhány együgyű szóból tőlem: mi a magyar költők sorsa? Mi az élete, mi a halála azoknak, kiket isten arra hívott el, hogy lennének a költészet felkentjei a magyar nép előtt?
Nyolc esztendeje annak éppen, hogy Pestre jöttem, a hazai műveltség középpontjára, hol tiszteletemnek annyi tárgya volt együtt, s nem volt lelkemnek forróbb óhajtása, mint azon közbecsülésnek csak egy kis részét is valaha kiérdemelhetni, melyben költészetünk dicső bajnokai részesültek.
Egy ifjú barátom állt mellettem e pályán, oly idejű, mint én, de akaratra, szenvedélyre erősebb; ki mint költő halhatatlan nevet szerzett magának, s senkitől nem segítve, senkitől nem vezetve, a csillagok magasságáig vitte nevét, onnan hullott alá, éppen mint a csillag, melyről senki sem tudja, hová esett?
Az én pályám nem volt annyi küzdéssel összekötve, engem jó tanáccsal, jó akarattal fogadtak mind kortársaim, mind idősebb koszorús íróink, s ha valamit haladtam azóta, nekik köszönhetem.
Ma egy hete jöttek ezek a gondolatjaim; a múzeum teremében hangverseny adatott egy elhunyt magyar költő árváinak segélyezésére.
Garay, Vörösmarty, Bajza, Czakó, Nagy Ignác.
Ők voltak a legelsők, kik őszinte szeretettel, pártolva, védve emeltek magukhoz.
Garay maga a költői szüzesség, az erények dalnoka, tiszta nemes lélek; aki egyszer is beszélt vele, lehetetlen volt, hogy meg ne szeresse. Ő nem ártott soha senkinek, szeretett mindenkit, békíteni tudott háborgó ellenfeleket, s olyan jó, kedves férj volt otthon, olyan gyöngéd atya gyermekei között: másképp nem is lehetett őt látni az utcán, mint vagy egyiket, vagy másikat vezetve kezénél fogva. Csekély fizetése volt, szűkölködött is sokat, de gyermekeire nagy gondja volt, s tudott munkálkodni értök.
Munkálkodni! De hogyan munkálkodni! Reggeltől estig valami csekély hivatal foglalta el: nappal igen ritkán dolgozhatott költői művein, mert óráira fáradságos munka volt szabva. Tehát éjjel dolgozott. Tizenkét esztendeig folyvást három órakor reggel kelt föl dolgozni, s mikor a szemközt levő paloták függönyeit félrevonták az ablakról, már akkor Garay egy munkában kifáradt, hogy hozzáfogjon a másikhoz. Később, midőn e megölő életmóddal fel akart hagyni, már nem teheté: a három órai harangszó elverte szemeiről az álmot, és soha többet nem tudott azon túl nyugodni – költői képzelet csengő-bongó tündérei kiszólították az ágyából, és írt, mint aki siet – mert rövid az élet.
A múlt év tavaszán találkoztam az utcán egy tapogatózva haladó férfival, kit egy kis gyermek vezetett. Merően, homályosan tekintő szemein meglátszott, hogy ő nem lát engem. De én megismertem őt. Garay volt. Megszólítám. Szavamról megismert. Mosolygott, kezemet megszorítá, üdvözölt. – E mosolyban, e kéz hideg szorításában, e hang leheletében már benne volt a halál. Kérdezém tőle: Hogy van? Rekedt, sípoló hangon válaszolt: „Még tavaly csak egy krajcárt értem, már most érek két krajcárt.”
És nevetett hozzá, hogy a könny kicsordult a szememből e szomorú nevetésre.
Ezt a tréfát azután sokszor elmondta még, midőn egészsége felől tudakozódtam: hol két, hol három krajcárra becsülte magát. – Most már gyémántokat érsz, jó öreg barátom, most már el vagy temetve. – Meg kelle halnod, hogy bebizonyítsa a nemzet: mennyit értél neki?
Vörösmarty nevére emlékezem ezután. Akadunk néha az életben emberekre, kikről az a gondolatunk támad: mint szeretném, ha ez az ember apám volna! Vörösmarty ilyen; egy neme a fiúi érzelmeknek az, amit ifjabb korúak láttára érezni kénytelenek. Az a tiszteletre méltó szelíd arc, mely aranytisztaságú jellemét tükrözi vissza, s lelkének hajthatatlan ereje mellett, annak kedves szelídségét mutatja. Ki ne ismerné a magyar hősköltemények dalnokát? Ki ne olvasta volna az ősök harcait, miket Vörösmarty költészete elénk varázsolt, hogy szinte reszketni érzők alattunk a földet, és haragtól reszketni keblünkben a szívet, midőn őt olvastuk? A harcok költőjének arcát én nem tudom úgy képzelni, hogy haragudjék. Sohasem látta őt senki haragudni. Midőn legelőször megismerém, boldog házassága első éveit élte; apró gyermekek játszottak térdein; elbeszélgettünk az írók pályája felől, ő kedélyesen mondá: „Más nemzet írói vénségükre megnyugosznak babéraikon, nekünk nyugalomra tán szalmazsák sem jut.” Irodalmunk feje, összetartó kapcsa, családatyja volt ő. Szigorúbb sors most falun kényteti élni. Szántani, vetni kell a költők pátriárkájának. Ámde azért ő buzgón dolgozik most is, nevét újra meglátandja ragyogni a magyar közönség. – Midőn kezeitekbe fogjátok venni e műveket, kedves honfitársaim, gondoljatok reá: aki azon ifjú tűztől szikrázó sorokat írta, annak hajfürte ősz! És annak hajfürtei a nemzeti dicsőségen fáradozásában őszültek meg, s jutalma nem volt e fáradságnak…
Bajza ifjabb életkorra nézve Vörösmartynál. Igen sok köszönni valója van Bajza irányában egész irodalmunknak, ő maga egy új korszakot teremte abban, és olyan korszakot, melyre sóhajtva gondolhatunk vissza ma is. Küzdött sokat, tömérdeket írt, munkái által köztisztelet tárgya lőn az egész hazában. Sokáig minden irodalmi vállalat élén lehete őt látni; józan elméje, tudományos műveltsége, magas költészete eszményképpé avatták őt. – Négy év óta hírét sem hallani. Hová lett? – kérdi néha egy-egy ismerőse –; a felelet egy sóhajtás. Néha találni az utcán egy férfit csendes, halk léptekkel ballagva, szemöldei mozdulatlan homloka elejére összevonva, szép, kifejezésteljes szemei merően maga elé szegezve; rendesen egy szép, halavány, szelíd arcú ifjú vezeti. Ez Bajza és gyermeke. Emeljetek kalapot előtte, és haladjatok el mellette csendesen. Ő nem ismer senkit; nem ismeri önmagát sem. – Ez a költők sorsa!
Ki volt Czakó? Legjobb színműíróink egyike. Sokat írt, és igen jó munkákat, igen sok dicsőséget aratott. És midőn már sok munkát írt, és sok dicsőséget szerzett, egyszer az történt, hogy nem volt képes keresményéből az életfenntartásra legszükségesebb költségeket fedezni. Pedig munkái mindenütt diadalt arattak a kerek hazában. És szerzőjük éhezett. Gazdag és előkelő család fia volt. Atyját egy szerencsétlen szenvedély tette tönkre. Az aranycsinálás tudományát iparkodott felfedezni, erre elköltötte egész vagyonát, s fia a nyomornak, ínségnek lett általadva. Atyja nem találta fel az aranyat, de ő feltalálta azt, ami az aranynál becsesebb: a költészet ihletét. Gyönyörű műveket írt. Ki lesz valaha nálánál jobb? Egyszer elkérte kölcsön pisztolyaimat; mint mondá, gyakorlás végett. Otthon lement a pincébe, s meghagyta házigazdájának, hogy ha lövéseket hall odalenn, ne zavarodjék meg, mert ő gyakorolja magát; másnap visszaadta fegyvereimet, azt mondva, hogy nem jók, mert három deszkát nem hat át a lövés. Egy este együtt mentünk haza a vendéglőből. Útközben azt mondá: „Meglássad, én meg fogom magamat lőni.” És másnap főbe lőtte magát. Egy esteli mulatság díja megmenthette volna Magyarország legnagyobb költőinek egyikét. De ki gondol arra? Kérditek, hol van eltemetve? Tudja az Isten! Halála után két évvel már a sírjára sem lehetett akadni; az is elpusztult, elenyészett, sírkövet sem emeltek neki, s fejfáját feltüzelték – és ez a magyar költők sorsa…
Néhány év előtt jó kedve lehetett a magyar olvasóközönségnek. Vidám mulattató könyvek jelentek meg, miken csaknem agyonkacagta magát az ember: „Torzképek, Menny és pokol, Magyar titkok” stb. mind oly egészséges jó kedvvel fűszerezve. Minden színpadon megfordult nemegyszer, de számtalanszor a „Tisztújítás”, melynek mulatságos jeleneteiből nevetve nyert tanulságot és okulást a nép. Ezeket mind Nagy Ignác írta. Víg ember lehetett, ugyebár, aki az egész országot így meg tudta nevettetni? Amióta én ismerem, soha még csak mosolyogni sem láttam. Mindig ugyanazon szomorú arccal lehetett őt látni íróasztala előtt, és sehol másutt, mint íróasztala előtt. Látta-e őt valaha mulatni valaki? Táncvigalmakban, víg társaságokban? Régen lehetett az, nagyon régen. Isten igen jó családdal áldotta meg őt: kedves, példás hűségű nővel, jó atyával és anyával, kik betegsége hosszú éveiben szüntelen körüle voltak; egyik oly áldott szelíd lélek, mint a másik. E családért fáradott ő egész életén keresztül. És munkásságának lett áldozatja ő is. Már nyolc év előtt oly roskatag volt, hogy egyedül nem tudott járni. Mindig neje karján lehetett őt látni, ki elvezette őt a színházig, Garay lakáig; mert e két kedvenc helye volt a jó öregnek, s ha összejött a két beteg, sorvadozó költő, fellelkesültek talán egymás lelkének lángjától, s beszéltek a jövőről, s gondolták magukban, melyikük fog elébb elmenni?
Garay ment el elébb. Tudni lehetett már évek óta, hogy haldoklik, mégis megdöbbentő volt halálának híre. Nagy Ignác előtt el akarta azt titkolni családja. Szegények, nem gondoltak rá, hogy a hírlapokból úgyis meg fogja azt tudni. Ez nagyon leverően hatott rá. Már akkor hat hónap óta nem volt kinn a házból. Garay elment az ősz hulló leveleivel, Nagy Ignác érzé talán, hogy az ő jelszava a tavasz fakadó bimbói?
Az ő eszméje volt e hangverseny az elhunyt költő barát árvái számára. Ő akarta azt rendezni.
Még két nap előtt nála voltam. Vidám terveket csináltunk a jövő felől. „Már most én is örömmel kezdek újra a munkához”, monda ő, kezemet megszorítva.
Már ekkor egy év óta nem volt kinn a szobából. Hívtam, hogy jöjjön ki a budai hegyek közé lakni, ott jobb a levegő. – „Mindenesetre ki kell mennem a szabadba. Csak a tavasz jöjjön”, mondá ő; és ki is ment nemsokára, a meleg tavasz virágai közé – a sírba.
A Garay emlékére tartott hangverseny napján kivette munkás kezeiből a tollat az Isten halvány angyala, a halál; és monda néki: pihenj meg. E himnusz helyett, melynek hangjai e helyről ég felé törnek, más éneket, más dalt hall ő már odafenn!
Jó családja, az áldott, szelíd lelkek, a hű nő, ki egész életén át betegét ápolta, a roskatag apa és a kegyes anya, ki oly örömest váltotta volna őt meg önnön életével, oly szegényen, oly gyámoltalan maradnak itt, mint minden magyar költő családja…
Körülem magasztos, szomorú énekhangok zengnek az elhunyt költő tiszteletére; lelkemen pedig az a gondolat borzong végig: menjek-e én is tovább azon az úton, melyen Garay elment, melyen járt Vörösmarty, Bajza és Czakó, melyen bevégezte futását Nagy Ignác? Vagy megforduljak innen, s felkeressem az ősi barázdákat, és szántsak és vessek és elrejtsem magamat úgy, de úgy, hogy soha híremet se hallja senki?…

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages