Magyar színészet a legrégibb időkben (A legöregebb színészek egyikének jegyzetei után)

Teljes szövegű keresés

Magyar színészet a legrégibb időkben
(A legöregebb színészek egyikének jegyzetei után)
A legelső kísérlet magyar színészet alapítására 1790-ben siralmasan ütött ki. Ernyei igazgatása alatt egy csoport írástudó ember Pesten színielőadásokat kezdett mutogatni, de nem volt kinek: egy ideig tűrték a választottak a dicső nyomorúságot, azután szétoszlottak, s látott ki-ki puhább kenyér után. Magyarországon még akkor az úri rend németül, a középrend diákul beszélt, a köznép pedig a medvetáncoltatást és kötélmászást tartotta komédiának. Nem volt se publikum, se mecénás, se újságíró, aki őket összetrombitálja.
A kis Erdély megelőzött minket, ott már az új század első éveiben színházat építettek, s a magyar színészet első ébredésének ünnepét oly előadással ülték meg, melyben minden szerepet Erdély legelső családjaiból született ifjak és hölgyek játszottak. Ezzel mutatták meg, hogy a komédiajátszás nem gyalázat.
Erdély főurai még többet is tettek; alkottak egy színtársulatot, mely állandóul fővárosukban játszék; azokat, akik a pályára vállalkoztak, megbecsülték; asztalaikhoz ültették, vélük társalogtak, mulatságaikba meghívták, s oly tiszteletben részesíték, mint kitűnőbb vendégeiket; hogy a közönség is tanulja őket becsülni.
Volt Erdélynek egy nagy fia, akinek nevét minden gyermek ismeri már: báró Wesselényi Miklós.
Mind tudjuk, hogy Wesselényi milyen hatalmas büszke úr volt, és mégis nem restellt a szegény színészhad gyámolítója lenni, annak apró bajait elintézni, velük türelmesen haladni a töretlen pályán, s őket gyöngéd figyelmével buzdítani. Azt is tudjuk, hogy Wesselényi szerette a paripákat, e kedvenc szenvedélyére kincseket pazarolt el; hanem azért a hazai művészetről nem feledkezett meg nemes ménei kedveért, mint ezt mások tették; hanem éveken keresztül pártolta és fizette az első színésztársaságot, hogy szükséget ne lásson, aki a hazai múzsáknak áldozik.
Benke József, kinek irataiból ezeket merítém, akkoriban Kolozsvárott tanult, s ügyvédi pályára készült; a színészi állás oly becsben kezde ekkor állani, hogy a fiatal jogtanuló elhagyta érte eddigi pályáját, s színész lett.
Első fellépése sikertelen volt; megbukott vele. De a vágy sokkal nagyobb volt lelkében, hogysem az első bukás által el hagyta volna magát riasztani. Elhatározta magában, hogy tanulmányozni fog. De hogyan és kitől? Bécs messze van, másutt nincs mit tanulni. Az ifjú színész tehát elment Bécsbe. Megtette az utat gyalog Bécsig; odafenn hivatalos uraknál másolgatott nappal, úgy szerezgetett pénzt az esteli előadások látogatására, egypár zsemle volt mindennapi eledele; de egy nap sem maradt el a színháztól.
Nyolc hónap múlva tért vissza Kolozsvárra, akkor mint tanult, gondolkozó színészt alkalmazták első fizetés mellett.
1805-ben már harminc tagra növekedett az erdélyi színtársulat, ekkor megvillant az eszme erdélyi nagyjaink agyában, hogy e művészi köpűből talán rajt lehetne ereszteni a testvér Magyarországba, mely ott is megkedveltesse a színészetet.
Murányi Zsigmond, Kemény János, Kántor Gerzson, Németi Sándor, Magyar György, Simonfi György, Andrád Elek, Szakács Teréz, Németi Júlia, Nagy János és Benke József vállalkoztak e merész útra, mely akkoriban nem volt csekélyebb vállalat a pólusi expedíciónál; olyan hidegnek látszott még Magyarországon a klíma azon időben a művészetre nézve.
E kisded társulat a Pesten szétoszlottak vezérét, Ernyeit hívta meg igazgatóul, s így indult meg harminc darabból álló könyvtárral s rongyos ruhaszerrel 1806. május 6-án Zsibóról. Wesselényi ellátta őket útiköltséggel, s megbiztatá, hogy ha valahol nyomorba jutnak, tudassák vele, és kisegíti őket.
Még ekkor nem mertek messze menni az anyai háztól; gyönge raj volt; a legelső virágos fára leszállt: az a virágos fa pedig volt Debrecen.
Ott maradtak egész nyáron: nemcsak a nyár volt pedig meleg, hanem a debreceniek szíve is. Színházuk mindig tele volt, akár vígat játszottak, akár szomorút; fizetésük kitelt bőven, s fél év alatt fényes ruhatárt szereztek; belekerült 1500 forintba!
El is maradtak volna ott tovább is, de Wesselényi rájuk parancsolt, hogy még beljebb menjenek az országba, hirdessék tovább az igét.
Menniök kellett Szegedre.
Hogy elbámultak a mi jó színészeink, amikor Szegedre érve, azt mondák nekik, hogy mindenkinek előre el van már rendelve ingyenszállása, még pedig nem kell ám alatta kalodát érteni, hanem valóságos úri házakhoz szállásoltattak, s azután még napról napra egyik vendégségből a másikba vitték őket; boldog volt, aki az utcán elfoghatott egy színészt, s vihette ebédelni magához; s prenumeráltak rá, ha el volt ígérkezve máshová, ha holnap nem, holnapután. Úgyhogy – leírni is vakmerő gondolat – a színészek egyik hónapról a másikra benn felejtették a fizetéseiket a pénztárban; míg végre az igazgató azzal fenyegette őket, hogy aki rendetlenkedik, és hónap végével tisztességesen ki nem veszi a fizetését, annak a pénzéről ő nem számol. – Volt pedig az első szerelmes fizetése akkor 30 bankó forint, a primadonnáé huszonnyolc, s nem tudták mire elkölteni!
Szegedről áprilban megint visszament a társaság Debrecenbe. Ekkor kezdett szóba jönni, hogy országgyűlés lesz Pesten, s hogy ott be kellene mutatni magát a magyar színészetnek.
Ernyei, ki már egyszer kóstolta ezt a keserű poharat, csak nagy biztatásra vállalkozott rá, hogy a pesti német színház igazgatóival, Sándi- és Czibulkával alkuba ereszkedjék; a derék urak átengedtek a magyar előadások számára hetenkint két napot, szerdát és pénteket, miket böjtös napoknak hívnak mind a naptárban, mind a színházi heti rendben, mert akkor legkevesebb közönség jár; és az előadások jövedelméből negyedrészt tartottak meg maguknak.
Május 8-án lépett fel e társulat a Duna-parti színházban, „A virtus próbaköve” című darabban. Ez a mű csakugyan próbaköve volt az ő virtusaiknak. Az országos küldöttek féltek az előadástól, s annál nagyobb volt örömük, midőn az kielégíté őket. Maguk a német színészek is méltánylandónak találták a magyarok összevágó gyors játékát és készültségét.
Később e hetenkint kétszeri böjtös előadás nagyon szegényül kezdé táplálni a múzsák választottait, mely idő alatt régi pártfogójuk, Wesselényi ismét ezer forinttal segélyezte őket.
Hiába, Pestnek nem volt Wesselényije; akik az itteni színészetet pártolásuk alá vették, nem voltak elég gazdagok, hogy buzgalmukat sikeressé tegyék; Darvas Ferenc helytartói tanácsos, Mérey Sándor, b. titkos tanácsos, Kanyó fiskális, Kulcsár István, végre Vida László derék hazafiak neveit kell elsorolnunk, kik mind maguk megerőltetésével ápolták e fagyos országban gyökeret nem verhető virágot; végre Pest megye gondnoksága alá jutott, az azontúli viszontagságai ismeretesebbek.
Laborfalvi Benke József 1815-ben elhagyta a színészi pályát; 1820-ban megházasodva, miskolci tanár lett, ott megőszült, és meghalt a múlt évben; miután tizennégy gyermekét elébb eltemette. Csak kettő maradt élve. Ezek közül az egyik Laborfalvi Róza.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages