Népszokások a magyar színészek országából
Népszokások a magyar színészek országából
Nem hibáztam a címben; egy külön népről beszélek, melynek életmódja, lelkivilága, szenvedélyei, szokásai eltérnek a többiektől; egy olyan saját országról, melyben esztendőkig lehet utazni, mint Afrika belsejében, s új dolgokat beszélni a látottakból, hallottakból.
Én, ki e sajátságos országban mint turista több esztendőn át voltam szerencsés utazni, feljegyeztem nehány emlékezetre méltó dolgot e kis respublika belső életéből, mely, úgy hiszem, fogja annyira érdekelni közönségünket, mint az útleírások a kafferek között.
Már a belső elrendezése is sajátszerű a színészek népének. Lycurgi törvényeik egyaránt kötelezik a legnagyobbat, mint a legkisebbet; nincs olyan kedvence a társaságnak, nincs olyan jó barát a társaság között, akinek hibái, mulasztásai büntetlen maradnának; a bíróság pedig saját kebelükből választatik; mégpedig nem a leghatalmasabbak, hanem vegyesen kicsinyek és nagyok közül; a kardalnok hoz ítéletet az első hős és a primadonna mulasztásai fölött; a királyné, ki hét percet késett a próbán, megjelent a kardalnok előtt, ki ugyanakkor a lándzsatartót játszta, s az első hősnek nem volt elég, hogy megöletett a színpadon, hanem még azonfelül meg is büntettetik, amiért az ügyelőnek nem fogadott szót, hogy kiment volna, mikor hívták. A színpadon künn büszke hősök, koszorúzott művésznők, a színfalak között engedelmes alattvalói az ügyelőnek, rendezőnek, akik künn az udvaron azután ismét szíves tisztelőik, bizalmas barátaik vagy lekötelezett híveik, ahogy a körülmény hozza. És ez Areopág ítéleteit más világbíróság elé vinni tilos; akit mire ott ítélnek, azt semmi befolyás meg nem másítja; abba még az igazgató sem szólhat bele. S az ilyen ítéletekért haragudni nem is szokás; a vádlott egy kicsit lármáz, míg el nem ítélik, azután egy kicsit nevet, s azután – megint jó barátok lesznek: bírák és elítéltek. A büntetés mindig pénzbe megy, s a bírságok a nyugdíjintézet pénztárába folynak. A halálbüntetés el van törülve: ez csak a színpadon járja; idekünn semmit sem számít.
Legszebb vonása e kisded népnek az egymáshoz való ragaszkodás, mely szerint mindenki bele tudja magát élni a közös érdekekbe, s bármennyire szemközt álljanak is a magánosok életkérdései: az egyetemes főérdek, a kis országocska jobblétének kérdése, mindenkit egyaránt hevít, ingerel, vagy csüggeszt; aki ez érdekek ellenében áruló, aki színfali híreket hord szét, aki más társaságot keres, s övéit megveti, aki hírlapokba viszi panaszait, s társaira uszítja az újdondászatot, annak aztán megkeserült az élete; az üvegszobában lakik, melynek minden titkát keresztül-kasul látják, azt minden lépten-nyomon ellenző ösztön fogadja, míg vagy meg nem tér, vagy meg nem törik. Ellenben hű ragaszkodást tapasztal társai részéről, aki szorgalom, ügyszeretet, feláldozó tehetség, türelem által magát kedvessé tevé – például: valaki elkésendő a próbán jelenetéről, már csak négy perce van: talán nem is tudja, hogy itt kellene lennie; ha kedves személyről van szó, akkor észreveszik távollétét; színházi szolga kész érte szaladni, két perc oda, két perc vissza; a vétség megelőztetik: a várt személy pontosan ott terem; de ha nem kedves személy, nem törődik vele senki, nem futnak érte; ott a fekete tábla, ott a színház törvényei; az ő dolga volt magára vigyázni, senki sem köteles őt megóvni.
Egy igen eredeti és jellemző vonást rajzolhatok ide a színészvilág társas mulatságairól. Mint igen régen tudjuk, a mi színészeink ezermesterek. A zeneszerzéstől és a drámaírástól kezdve le a cipővarrásig minden szépművészetnek akad itt képviselője. Legközelebb hatan ismertebb színészeink közül egy zenebandává alakultak, mely nehány hónap alatt annyira vitte tudományát, hogy versenyt muzsikál akármelyik cigánybandával. E banda hivatása a kölcsönös felderítésre van szánva. Lehet-e ennél kedélyesebbet kigondolni? Tizenkét részvényes tag kötelezi magát névnapjának megülésére, kölcsönös részvéttel járulván a legszükségesebb kiadásokhoz, s a vidám, fesztelen mulatságokat fűszerezi a cigányos egyenruhába öltözött banda, míg a jókedvű ifjabb tagok, felváltva a zenét, mulatságos produkciókkal derítik fel a társaságot; a komolyabb férfiak költőink verseit szavalják: az olyan mulatság, aminőt semmi nagy úr meg nem szerezhet magának, mert a humort nem adják pénzért; így csak a színészek tudják sokszorozni egymás örömeit.
Hát mikor bánatuk van, midőn valakit balszerencse ér, a társas szellem akkor még erősebben tud nyilatkozni köztük; ha egy színész megbetegszik, azt mindenki siet látogatni; ha szegény, összerakják forintjaikat, hogy könnyebben viselhesse a gyógyítás költségeit, és midőn egy ízben szó volt róla, hogy egy hosszasan betegeskedő tagnak a betegség idejére fizetése levonassék, az egész társulat testületileg tiltakozott ellene.
S midőn néha egy-egy polgára e kis népnek eljátssza azt a jelenetet, amit Ristorinál legtöbben bámultak: a meghalás szcénáját, mégpedig Ristorinál is hívebben, mert nem is ébred fel utána, akárhogy kiáltoznának is neki fuorát: akkor a hű sorsosok ismét családgyűlést tartanak, ha a megholt nem hagyott maga után semmit, eltemetik saját költségükön, gyász-éneklők, zenészek, halotti kíséret, mind kitelik saját népségükből; s az elhunyt jelesnek, kiről elfeledkezett a világ, amint letűnt a világot ábrázoló deszkákról, ismét az ő áldozataik gyűjteménye emel szerény temetői szobrot, mint emelt legközelebb Bartha emlékének, nem kéregetve idegen földön, nem dicsekedve vele idegenek előtt.
Mindezeket pedig nem ok nélkül jegyezgettem fel: óhajtanám, hogy mások is megértsék. A színészek közt uralkodó társas szellem, szíves kedély, közérzület példája vajha irodalmi köreinkre is lenne hatással; ahol élünk, mint a széthullott kéve, ki-ki önmagának; három ember nem jön össze, aki egymásnak igaz barátja volna, s ha ki-ki önmagát nem szeretné nagyon, elmondhatná, hogy senki sem szereti. Mi nem szeretjük azt, akinek jó dolga van köztünk; elfeledjük azt, akinek rosszul megy a sorsa; a kisebb gyűlöli az erősebbet, a nagyobb megveti a gyöngét, építi a kínai falat minden osztály maga körül, s nem bocsát magához, és nem közeledik; még az elhunyt dicsőbb pályatársak magasztalásában is kevesebb a holtak iránti kegyelet, mint az élőknek tett szemrehányás; pedig bizony ránk is illik a költő mondása: „Ha ölnyi téren hírem és magam bőven tanyázunk, mért e hosszas út?…”
