Politikai érzület a legalacsonyabb osztályoknál (1862)
Politikai érzület a legalacsonyabb osztályoknál
(1862)
(1862)
Van szerencsém előre is kijelenteni, hogy én legalacsonyabb osztályok alatt a társadalomnak nem azon rétegeit értem, melyek favágással és téglahordással mozdítják elő a világ folyását; hanem mint a szó jelentése hozza magával, azon osztályokat, melyekben az „a–b–ab”-ot tanítják; s azt bizonyára meg fogják nekem engedni hat éven alul levő polgártársaim és -társnőim, hogy az ő osztályuk a világban rőffel mérve is a legalacsonyabb, s ha ők felnéznek miránk, kik már a harmincon túl vagyunk, viszont el kell ismerniök, hogy mi vagyunk a „magasabb körök”.
Tehát egy úri barátomnak van egy ily ötéves kis leánya, Jolánka, aki már tud olvasni, s ha nagyon szép emberek kérik, deklamál is (nekem is deklamált); azonkívül a kis bubáját mindennap felöltözteti; de nem mindennap új divatba, ahogy azt nagyobb honleányaink szokták, hanem állhatatosan mindig ugyanazon magyar csipkés főkötőbe, fűzött vállba, aranyos köténybe, ahogy már azt a nagy honleányok unni kezdik.
Ugyanabban a házban lakik pedig egy nem hazánkban született hivatalnok, aki igen derék, szelíd ember. Annak is van egy hatéves fia: Ottó. No persze: olyan szép név ez, mint akármi más.
Ottónak is volt kis bubája, hanem az katonás alak volt, sisakkal a fején, és lóháton.
Délután, mikor szabad volt játszania közös kertben, Ottó is elhozta a cifra bubáját, Jolánka is a magáét.
Csoda-e, ha bábvitéz és bábkisasszony megszerették egymást? Ez még azok közt is megtörténik, akik valódi emberek, s így lehetne eszük; hát még azoknál, akik csinálva vannak gipszből és papirosból?
Jolánka és Ottó el is határozták, hogy nem állnak útjában boldogságuknak, hanem egymáshoz adják őket; ahogy szokták az igazi embereket.
Hanem annyit kivívott Jolánka, hogy bábvitéznek zsinórt kellett varrni a kabátjára, s a sisak helyébe prémes kalpagot; ezt mind megvarrta ő neki: s azontúl boldogok voltak. Bábvitéz nőül vette a bábkisasszonyt, s azontúl mind a ketten együtt laktak egy nagy katulyából épített házban, kistaffirozva mindennel, ami kell; Jolánka gondoskodott a bábtársak konyhakészletéről, Ottó szerezte be nekik a költségre való pénzt – persze kavicsból, ami volt az úton sok.
Jolánka hordott a bábhitveseknek mézeskalácsot, azt megfőzte harmincháromféle ételnek, azután meghítták magukat ebédre hozzájuk; megkínálták a bábukat is, s amit azok meghagytak, azt ők ketten megették.
Ezek a játékok tetszettek a szülőknek. Ugyan, kinek ne tetszenék az, amit a gyerekek játszanak?
Egyszer azonban kitört a viszálkodás közöttük: egy este Jolánka duzzogva hozta fel a kertből bubáját, konyha és asztal edényeit, székeit és asztalkáit. A bubák elváltak egymástól.
Kérdezték, min vesztek össze, miért haragudtak így meg, hogy bábunőnek el kelle válni bábférjecskétől? De Jolánka nem adott felvilágosítást.
Végre atyja fogta kérdőre: – Mondd meg nekem, kis leányom, mivel haragított meg Ottócska?
A kis polgártársnő elébb szemébe nézett atyjának; óh, ezek a gyermekek úgy megtudják azt a nagy emberek szeméből: kihez legyen bizalmuk, kihez ne? Azután nagyon keseregve elpanaszlá.
– Nézze csak, az az Ottó: milyeneket mond nekem!
– Hát milyeneket mond, kis leányom?
– Hát olyanokat.
– De milyeneket?
– Nem is játszom vele többet soha.
– De hát mért nem?
– Hát mikor azt kérdeztem tőle, hát te Ottó, mi fogsz lenni, ha megnősz? Hát azt felelte nekem, hogy Rájksrat. Ilyen embernek a bubájával nem játszik az én bubám többet!
