Szerkesztési kuriózumok
Szerkesztési kuriózumok
Hat rendbeli lapnak és folyóiratnak a szerkesztéséből koptam ki ez ideig; átolvastam kilencven rizsmára menő beküldött dolgozatot, évenkint ezer levelet, s mondhatom, hogy ez nem tartozik a legutolsó mulatságok közé.
Egyszer egy ismeretlen drusza azzal az indítvánnyal lepett meg, hogy ha már egyszer Móric helyett feltaláltam a Mór nevet, jobb lesz, ha egyúttal szerecsennek nevezzük egymást, jelentvén ez éppen annyit, mint Mór, s milyen szépen fog ez majd hangzani: Jókai Szerecsen, Ballagi Szerecsen, Szegfi Szerecsen, Kelemen Szerecsen, s több efféle irodalmi négerek.
Másszor azt a javaslatot kaptam, hogy lapomat osztályozzam az égi kör (zodiacus) képjegyei szerint; „Kos” legyen a vezércikk, minthogy ez dönt; „Bika” a vidéki levél, minthogy öklel; „Kettős” a novella, minthogy mindig szerencsés vagy szerencsétlen páros érzelmeken alapul; „Rák” a tudományos rovat, minthogy haladása ilyen, „Oroszlán” a verses poézis, minthogy harap, ha hozzányúlnak; „Szűz” a divat; szereti úgy, mint a piperét, lévén dáma; „Mérleg” a börzehírek (mégpedig nagyon rossz mérleg); „Skorpió” a szatíra, mivel csíp; „Nyilas” a kritika, minthogy puskával lövöldöz; „Bak” amit a szerkesztő maga ír; „Vízöntő” a mondanivalók, mely megmossa az illetők fejeit; „Halak” végre az előfizetési felhívások, melyek közül itt-ott valamelyik horgon akad, és az neveztetik előfizetőnek. – Ez indítvány úgy meglepett, hogy rögtön letettem a szerkesztésről: uram, folytasd te, mert jobban tudod.
Egy elődöm azon lapnál, melyet később én pusztítottam, nagyon megtalált bíráltatni egy érdemes vidéki színészt, melyre az érdeklett hosszú és körmönfont ellenbírálatot sodorintott, s felküldte a kiadandót. Kollégám befűte biz azzal, s azt írta a mondanivalókba, hogy „N. N. úr ellenészrevételei helyszűke miatt nem adhatók”. Olvassa ezt N. N. úr ott Vámos-Pércsen, s ír vissza a kollégának, hogy „Hallja az úr, máskor ha felvesz ellenem valami cikket, akkor a megfelelésnek is adjon igazságot, mert különben, ha én feltalálok menni Vámos-Pércsről oda, ahol az úr lakik, majd én mutatom ám meg az úrnak, hogy mi az a helyszűke?”
Egy bécsi laptól egy érdemes kolléga azt kívánta tőlem, hogy miután ő „az akhtiári foglyot” közli, minthogy ez a novella nem elég hosszú, engedjem meg, hogy kinyújtsa olyanformán, hogy az egyik szökött lengyelből avart csinál, azt életben hagyja, s ebből lesz azután az „avar fejedelem”, mely már aztán hosszabb. Azt feleltem neki, hogy nem bánom én, ha „Sonkolyi Gergellyel” kötöd is össze, de aztán te se bánd, ha kiírom ezt a furcsa tréfát, uti figura docet.
Egy vidéki érdemes hazafi egyszer ezen szavakkal köszönt be hozzám: „Jó napot, Jókai úr, én ide vagyok utasítva kegyedhez, de minthogy kegyed nem Vahot Imre úr, akihez utasítva vagyok, hát mondja meg, hogy hol lakik?
Egy genialitásáról éppen úgy, mint lustaságáról ismeretes író anticipálván, el is szelelvén egy novella árát, midőn annak elkészítésére a jámbor szerkesztő által sürgetőleg felszólíttatnék, utoljára ezt a megvigasztaló eszmét találta ki a számára: Tudja mit, kedves barátom? Írjon ön maga egy novellát, s tegye alá a nevemet; majd azután később én írok egyet, s az alá meg ön tegye a nevét.
Egy jeles versíró pénzt kért kölcsön nehány napra egy jeles novellaírótól. „Pénzt nem adhatok, hanem novellám van, ha kell, azt adhatok kölcsön”, felelt ez neki. A versíró nem vette tréfára a dolgot, hóna alá csapta a novellát, elvitte egy szerkesztőhöz, az meg is vette, ki is adta a versíró neve alatt; és mindenki tudta a tréfát, csak a szerkesztő maga nem.
Nagyon szerette volna egy fiatal költő, ha már valahol egy verse megjelent volna; küldött is belőle egy csomót egy szerkesztőhöz, különösen lelkére kötve, hogy figyelmezzen ott egy versre, melynek címe a „Fergeteg”. De a szerkesztő semmit sem felelt rá, sem poste restante, sem a lapban; s a költő elbúsultában még összeírt egy csomó verset, közé azoknak is a „Fergeteget”, s elvitte azt egy másik laphoz, ajánlva ezt a fergeteget a szerkesztő nyájasságába. Ott ismét elhallgattak róla; a költő kétségbeestében még egy harmadik csomó verset gyalult, oda is beleplántálta a „Fergeteget”, s nekirontott vele egy harmadik divatlap szerkesztőnek. Valamelyik majd csak elsül. Hát egy vasárnap, talán egyszerre megszorultak a szerkesztők vers dolgában, vagy egyszerre megszállta őket az emberszeretet, elég az hozzá, hogy mind a három lapban egyszerre megjelenik a „Fergeteg”. No, iszen befergetegeztek azután a szegény poétának! Maig sem mernek tőle több verset napvilágra hozni, mindig attól tartva, hogy hátha a másik is éppen akkor rántja elő.
Egy emberséges csizmadiamester megkap egyszer az utcán: „Uram, egy pár sort szeretnék beigtatni az újságba.” – „Szívesen, mi legyen az?” – „Képzelje ön, egy adósom kilenc év előtt eltávozott Pestről, most egyszerre visszakerült, és kifizetett; hát csak azt szeretném kiíratni, hogy lám, mégis vannak becsületes emberek a világon.” – „Vannak bizony, és ön különösen maga az, aki kilenc esztendeig elvár az adósára, s midőn kifizeti, még megdicséri érte.”
Azt nem tudja senki, hogy a halhatatlanság rendbehozói, a betűszedők milyen fontos szerepet játszanak a szerkesztőkre nézve. Azt nem is említem, hogy a halhatatlanság útjának göröngyei, a sajtóhibák, az ő remekműveik; de lényeges befolyással vannak ők magukra a lapokra is. Vannak zsarnok betűszedők, akik fölkeltik a szerkesztőt még reggel hét órakor, akik tiltakoznak minden közbeírandó sor, újratördelés, változtatás ellen; a cikknek maradni kell, ahogy ki van szedve; vannak ismét humorisztikus betűszedők, akik tréfás jegyzeteket szednek a cikkek alá; néha a cikkíró maga is bitorolja ez érdemes firmát; ismét vannak költői lelkületű betűszedők, kik, ha nem telik ki a lap, egy-egy kis apró cikkecskét, egy-egy fővárosi újdonságot odaszednek, amennyi éppen kitölti a hézagot; a szerkesztő hogy megörül neki, mikor meglátja, hogy „nini!” – végre pedig vannak kritikus betűszedők, akik megdicsérik a szerkesztőt, ha valami jót hozott, s ellenkezőleg megbírálják, ha tetszésöket meg nem nyeré, akik visszaküldik a kiszedendő kéziratokat azon kérdéssel, hogy okvetetlen meg kell-e ezeknek jelenni? Én e véleményeket nagy tiszteletben szoktam tartani, s megtörtént rajtam, hogy egy félig kiszedett cikket szétszórattam, az érdemes halhatatlanság-rendezőnek azon észrevételére, hogy különbet tudna ő ennél szedni, ha semmi sem volna előtte.
Egyszer a vezércikkíróm megbetegedett, pedig esztétikai értekezést kezdett meg az észről és szívről, s vége volt ígérve a jövő számban. Nekiültem hétfőn, és megírtam a végét az észnek és szívnek, pedig most sem tudom, melyik az egyik, melyik a másik? Keddre P…-nak kellett volna novellát adni, nem adott: ülj le, fiam, írj magad; ez is elkészült. Verseket kellett volna küldeni Petőfinek, Aranynak és Tompának, egyik sem küldött, semmim sem volt a vadverseken kívül; azt is magamnak kellett írni. Szerdán a humoreszket kellett volna megkezdeni Laukától, az pedig szállást változtatott, s nem mondta meg, hová? Ez a rovat is rám éhezett. Csütörtökön a nemzeti színház-, irodalom- és újdonságokra érett az idő, ezeket a jó Sükeinek kellett volna betölteni; ő pedig tökéletesen elfelejtkezett róla, pedig a csütörtök utolsó nap a szerkesztés heti rendében. Mit volt tenni? Az utolsó betűig magamnak kellett megírni az egész lapot, minden cikk és vers alá soha nem hallott álneveket nyomtatva. „Hol lőtted ezt a sok abszurdus poétát?” – kérdezé tőlem Petőfi, mikor hazakerült, s meglátta a lapot.
– Hol ám?
