Tekintetes koldusné asszonyság (Szomorú történet)

Teljes szövegű keresés

Tekintetes koldusné asszonyság
(Szomorú történet)
Én nem tudom, ki volt az a gonosz ember, aki énrólam kihíresztelte, hogy én jó ember vagyok. Mikor én ki nem állhatom a jó embereket.
Jó ember az, aki megbuktatja a legjobb barátját azért, hogy az ellenségének rosszkedvet ne csináljon; jó ember az, aki zálogba teszi a felesége köpönyegét azért, hogy a legelső korhelynek, aki őt kedves barátjának szólítja, kiválthassa a kabátját; jó ember az, ki az inasát, kit maga elcsapott tolvajság miatt, hogy kenyér nélkül ne maradjon, elrekommendálja a legközelebbi ismerősének; jó ember az, akit ma pofon ütnek, s holnap ő kínálja a kibékülést: azért énelőttem a „jó ember” címe a legeslegutolsó qualitású mindennemű megtiszteltetések között.
Mi lett belőle?
Az utcán leszorítottak a járdáról; – pénzt kértek tőlem, sohasem adták meg; – a boltban rám tukmálták a kimustrált portékát; – fiatal poéták versnyalábokat toltak be hozzám, hogy ajánljam a szerkesztőknek; – a pincérek megitatták velem a kalapos festéket kávé gyanánt, s a világ minden megszorult embere engem nézett a jótékony női egyletnek; – a koldusbörzén készpénzen árulták az adresszemet; ázsiója volt, mint a kreditakciáknak.
Egy reggel elkezd valaki kopogtatni az ajtómon, először egyet, azután kettőt, azután hármat és így tovább; hiába mondtam neki, hogy tessék! szabad! be lehet jönni! egyre kopogtatott; utoljára is fel kellett az asztaltól kelnem, s magamnak nyitnom ki az ajtót.
Egy jó időben levő asszonyság állt a küszöbön; fején fekete selyem capuchon, zöld máslikkal, karján rejtelmes tömöttségű tarisznya; az egész igen tisztességes alak, amilyennek kisgyerek koromban magam is csókoltam elégszer kezet.
– Kakas Márton úrhoz van szerencsém?
– Nem nagy szerencse. Hanem instálom, tessék belépni innen az ajtóból, mert fűttetek.
A tisztes asszonyság ráhatározta magát, hogy belépjen a szobába, de arra nem lehetett rávenni, hogy helyet foglaljon. Úgy látszék: fogadása tartotta, állva mondani el élte keserűségeit.
Elmondá, hogy őt az utóbbi évek mennyire tönkretették; három fia elhalt; minden vagyonát elveszté; ami azon felül maradt, azzal megszökött a férje; mikor már semmije sem volt, akkor porig leégett a háza, s dacára annak, hogy úgy maradt, mint az ujjom, mégis kirabolták a zsiványok! Most már három nap óta nem evett semmi főttet, koldulni nem tud, mert az nem szokása; s éppen most hallja, hogy egy gazdag nagybátyja Zomborban haldoklik, s őt akarja örökösének megtenni; de ha oda nem mehet, mindenből kitagadja, és ő emiatt kétségbe van esve, mert nincs útiköltsége Zomborig.
Engem a szánalom fogott el, s egyúttal a szégyenpirulás. Nem volt több a kasszámban egy forintnál. S hogy adjak én egy forintot egy ilyen sokat szenvedett asszonyságnak, aki most Zomborba megy gazdag örökséget átvenni?
Végre mégis bátorságot vettem magamnak, s nagy zavarral és arcpirulással markába nyomtam a derék asszonyságnak az árva egyforintost, s ezer bocsánatot kértem tőle, hogy most többet nem adhatok, mert valójában ez az egész pénztáram.
A jó asszonyság elfogadta mentségemet, és az egyforintost, s elég kegyes volt nem vetetni velem észre, ha netalán megsértettem; amin valóban komolyan aggódtam.
Mintegy tíz nap múlt el azután, midőn egy délelőtt ismét hangzik a megátalkodott kopogtatás, s újra megjelent a tisztelt asszonyság előttem.
– Meg tetszett érkezni Zomborból?
– Igenis, meg.
– Életben tetszett találni urabátyját?
– Fájdalom, nem. Meghalt, és nekem semmit sem hagyott. Nem hagyott más örökséget, mint az irgalmas emberek részvétét.
Most már nem bántam volna, ha ebből az örökségből is kitagadta volna.
Az a merész gondolatom támadt, hogy megpróbálom, ha nem vágná-e a szemem közé, ha most csak két húszast adnék neki? Nem vágta a szemem közé.
Megköszönte szerényen, megáldott és eltávozott.
Egész nap háborgatott a lelkiismeret, hogy mint tudtam ily keményszívű lenni! Lehúzni tőle egy húszast, mikor magamnak még maradt kilenc?
Végtére mégiscsak kibékültem a lelkiismeretemmel, s midőn újabb tíz nap múlva ismét belépe hozzám, fel sem keltem az asztaltól, úgy kérdeztem tőle.
– Mi tetszik megint?
– Már csak visszamegyek megint Zomborba. Az örökösök egy kis reménységet adtak; tán csak jobbra fordul a sorsom.
Ezúttal adtam neki egy húszast, s azt mondtam, hogy sok dolgom van. Ki sem kísértem, hogy elment.
No, ez már csak elég gorombaság. Ez tudom, hogy nem jön többé hozzám, s majd szidalmaz országszerte.
Dehogy szidalmazott. Tíz nap múlva megint itt volt, s beszélt nekem az én elismert nagylelkűségemről, meg hogy most jön Zomborból, s négy nap óta nem evett meleg ételt. Teringettét! Zomborban ugyan rossz világ lehet, ha már nem is főznek.
Nem adtam többet neki ezúttal egy tízesnél.
Azért is megcsókolta a kezemet, s amint kicsuktam az ajtón, még odakívül is hálálkodott, s elrekomendált mindenféle angyaloknak, hogy fogadjanak szívesen, ha valaha szemük elé kerülök.
Nekem kezdett ez az adófizetés nem tetszeni. Az ilyesmi nem olyan, mint az opera, hogy annál jobban tessék, mennél többször hallja az ember.
Hát újabb tíz nap múlva megint beáll hozzám.
– Mi tetszik?
– Zomborba…
– Ne utazzék kegyed Zomborba az Isten szerelmeért; maradjon itthon békével; még meghűti magát az úton, s az is csak az én bajom lesz.
– A szerencsétlenség…
– Hagyja el, mert most mindjárt én kezdek el beszélni arról, hogy milyen szerencsétlen vagyok; lovas betyárok ütöttek rám, elhajtották ezer előfizetőmet, a gyapjúmat elverte a jég, a jószágaimat a holdban minden hónapban konfiskálják, amellett el vagyok ítélve háromesztendei segédszerkesztőségre, hetenkint kétszeri böjttel s huszonöt vers elolvasásával súlyosítva; szánjon meg engemet minden ember, és ne kívánja, hogy én szánjam.
Azt gondolják, hogy elment?
Dehogy ment. Megvárta, hogy kibeszéljem magamat, akkor megint előkezdte, hogy neki Zomborban ilyen meg ilyen történet végett kell megjelenni. Nekem sok volt a dolgom; hogy mentül hamarább szabaduljak tőle, adtam neki egy hatost. Azzal ugyan nem tudom, hogy jut el Zomborig?
Azt is megköszönte. Mondtam neki olyanformát is, hogy már most nem bánom ám, ha nem látom többet.
Ezt úgy látszik, hogy nemigen vette szívére, mert egy hét múlva megint megtisztelt látogatásával.
Most már nem adtam neki többet egy garasnál.
És ezzel szépen a normális állapotba jutottunk. Azóta minden héten eljön a szabályszerű garasért, én sem kérdem, hogy hová utazik vele? Ő sem mondja, hogy hidegen, vagy melegen költi-e el; megáldjuk egymást kölcsönösen, s a dolog megy olyan szépen, mintha törvénybe volna iktatva.
…Ezelőtt egypár héttel valamelyik ismerősömet kellett meglátogatnom, aki a külvárosok egyikében lakik, annál éppen teaestély volt; az estélyen igen díszes, tisztességes úri emberek voltak jelen. Ismerősöm neje karon fogott, s bemutogatott sorba a társaság minden tagjának, akik mind igen tiszteletreméltó derék urak és asszonyságok voltak; végre azonban egy ismerős arcot is látok közöttük.
– Tekintetes Szlatyináné asszonyság, házbirtokosnő!
– Oh, kérem, régóta van már szerencsénk egymáshoz. Mikor méltóztatott Zomborból megérkezni?
A tisztelt asszonyság mosolygott, és azt kérdezte, hogy rummal iszom-e a teát, vagy arakkal?
Azután leültünk capárizni. Mondhatom, hogy a derék asszonyság igen jól játszik: egy garasomat sem bírtam tőle visszanyerni, pedig nagyon szerettem volna.
Már most csak azt hiszi mindenki, hogy többet nem látogatott meg?…
…Azóta is minden héten eljön a maga garasát átvenni.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages