Tököli-emlékünnep Újvidéken (Augusztus 29-én)
Tököli-emlékünnep Újvidéken
(Augusztus 29-én)
(Augusztus 29-én)
E század első felében egy tehetős szerb úr minden vagyonát nemzete boldogítására hagyományozta.
Neve Tököli Sebő, a néphagyomány szerint ivadéka dicső emlékű szerencsétlen fejedelmünknek, kinek hamvai Iz-Nikmid temetőjében nyugszanak: oly idegen földben!
Tököli Sebő alapítványából támadt a pesti szerb növelde és a Matica Szerbszka irodalmi intézet; ezeknek köszöni első kézből a magyarországi szerb nép értelmisége kifejlődését.
Ugyane Tököli Sebő, ki egy magyar kivándorolt ivadéka, mint „bevándorló” jött be egykor „édes hazájába”; nem feledkezett meg a kötelességekről, melyek a hon irányában a „fogadott fiút” is kötelezik; több hagyományai között a debreceni reformált tanodánál s a magyar tudományos akadémiánál is örökíté nevét alapítványaiban; ez utóbbinak kétezer pengőt hagyván.
És hagyott mind a két testvérnépnek egy minden kincsnél drágább intést, melyet jó lesz ereklyeként tartogatnunk; amidőn azt mondá, hogy e két nemes népnek csak a művelődésben szabad egymással versenyezni, s magyarnak és szerbnek csak segélyre, de tusára nem nyújtani ki kezét. – Vajha sohase lennének szavai elfeledve!
Ez évben a boldog emlékű honfi halálának napját nagy ünnepéllyel szentelé meg a szerb értelmiség Újvidéken, s erre a Matica Szerbszka egylete által a Magyar Tudományos Akadémia is meghívatott, mely meghívást annyival nagyobb készséggel fogadá, minthogy az akadémia is megdicsőült hagyományosai közé tartozik.
A küldöttség elnöke, báró Eötvös megbetegedvén, nála nélkül kényszerültünk útnak indulni, az akadémia részéről hárman: Toldy Ferenc, báró Podmaniczky Frigyes és én; a hazai sajtót Urházy György képviselte.
A gőzös Pestről is nagyszámú vendéget vitt már magával, kik a Tököli-ünnepélyre szándékoztak, e szám azonban éjfélig egész logaritmussá nőtt, amidőn minden állomásról érkező szerb küldöttségek a hajó minden lakható részét megtölték.
Ott voltak a szerb nép nevezetességei minden politikai színezetben, akik Bécs, Pest vagy Belgrád felé fordulva szoktak elaludni és fölébredni.
Ott találkozánk Csernovics Péterrel és Stratimirovics tábornokkal. Hogy Csernovicsnak nem kell a keresztnevén kívül egyéb címet adnom, az az ő érdeme.
Az egyik asztalnál egy bécsi, egy prágai és egy újvidéki úr vitáztak azon, hogy melyik leend a kettő közül a szerb vajda? A kérdés így volt felállítva: vagy a bécsi kormány kandidál, s a szerb közönség választ a nevek közül, vagy a szerb kongresszus kandidál, s a bécsi kormány választ azokból vajdát. Igen sajnálom, hogy e humorisztikus ötlettől meg kell fosztanom élclapjainkat.
Mi pedig azalatt a hajó farában vitatkoztunk azokról, amik jönni fognak. – A tábornok igen nyájas, közlékeny ember: ha úgy kezünkben volna hatalom és tehetség, ahogy nincs, nem mondom, hogy nagyon meg ne férhetnénk egymással.
Csernovics nyílt, egyenes, mindenen keresztültörő jellemét mindenki ismeri, s ez az, mi a szerb köznép előtt annyi varázzsal bír. Az elmúlt kongresszus alkalmával, midőn a városba megérkezett, a csajkások csoportostul fogták körül, s hangosan üdvözlék: „Mit ér az üdvözlés” – mondá Cs. –, ha nem látom várostokban lobogni a magyar zászlót? „Kitűznők, de tiltva van, felelének azok. – „Akkor bocsássatok, ti nem vagytok szerbek, amit a szerb szívében jónak hisz, az megcselekszi, s nem kérdi, mi lesz azután?” Ezzel otthagyta őket, s később fölment Ph. tábornokhoz, ki ott királyi biztos volt. Panaszlá, hogy a magyar nemzeti zászló kitűzése tiltva van. – „A katonai végvidék nem Magyarország, felelt a tábornok, az osztrák tartomány.” – „Pedig én mégis azt hiszem, hogy ki van tűzve valahol a nemzeti zászló.” – „Azt nem merné megpróbálni senki.” – „Én mernék rá fogadni.” Fogadtak, s azzal az ablakhoz léptek, és íme, már akkor ott lobogott a palota előtt a piac közepén levő kút fölött a magyar nemzeti zászló. A tábornok elébb haragudni akart, azután elmosolyodott; „Legyen tehát ott az »ön« kedvéért.” – E vonás is eléggé jellemzi azon viszonyt, mely Cs. és a szerb nép között fűződik.
Késő estig elvitatkoztak közügyeink felől; végre Cs. féltréfával azt mondá a tábornoknak: – „Fogadok kétszeres tétbe, hogy ön be fog menni a Reichstrathba.” – „Én meg abba, hogy ön megy be.” – „Ez ellen pedig százat teszek egyre.” – A csípős esti szél átjárt bennünket, a tábornok fogfájásról panaszkodott, melyet semmi szer sem bír gyökeresen meggyógyítani. – „Rossz fog ellen hilft kein octroy, tábornok úr, mondám – csak Gewaltmassregeln.” – „Igaza van: no, arra fogadok is, hogy ez a fogam nem megy be a Reichsrathba!”
De vajon a többi bemegy-e?
Éjfél után három órakor érkezett meg Újvidékre a vendégekkel túltömött hajó. Az ünnepély rendezői ott vártak bennünket; egy zenekar felváltva a szerb néphimnuszt s a Rákóczi-indulót hangoztatá a kiszálláskor.
De túldörgé a zenét a lelkesült „zsivió” és „éljen” kiáltás, mely felriadt, midőn Csernovicsot megpillantá a nép. Képzelhetni azok ragaszkodását, kik egész éjszakán át ott vártak a parton a szokottnál két órával később érkező hajóra, hogy legnépszerűbb emberüknek egy éljent kiálthassanak.
A Pestről jött küldöttség tagjait kocsikkal várták, és vitték szállásaikra; csupán Cs. nem jutott hozzá, hogy kocsira üljön, mert őt a lelkesült nép körülfogta, s úgy kísérte zeneszóval szállásáig – én már rég ágyamban feküdtem, míg odakünn folyvást hangzott a „zsivió” és a szerb himnusz zenéje.
Szállásra a város egyik legtiszteltebb férfiához, a szerb nép kitűnő jogtudósához, Hadzics úrhoz jutottam, ki hat évig lakván Belgrádon, a szerb nemzet törvénykönyvének kidolgozásával örökíté nevét. Deák Ferenc mint igazságügyminiszter osztályfőnökséggel kínálta meg, s b. Eötvösnek is régi ismerője.
Mindenki nagyon sajnálta, hogy Eötvös nem jöhetett el, őrá különösen vártak.
Mindenki emlegette őt, mint a nemzetiségi határozat volt szerkesztőjét, s szerette volna őt bővebben felvilágosítani, mert e határozattal – Újvidéken legalább – nincsenek megelégedve.
Most szóljunk az ünnepélyről.
Újvidék egy szépen emelkedő város, mely a forradalom alatt elpusztult; mint tudjuk, a bán innen akarta megostromolni Péterváradot, s a várból halomra lőtték. Azóta hamvaiból újraemelkedék, s főutcája kétemeletes házsoraival bármely metropolisnak díszére válnék; igaz ugyan, hogy még a külső utcák nagy része most is romban hever, s a város egy kerek millió adóssággal bír.
Tizenhatezernyi lakosának mintegy fele szerb, s ez a tehetősebb része; a többi katolikus s mindkét protestáns, azok közt az ezeren felül haladó református atyafiak a legszegényebbek, még szentegyházat sem voltak képesek eddigelé építtetni, amivel a legkisebb református falucska is bír, s el kell csenevészniök, ha hitsorsosaik buzgalma nem segít ínséges állapotukon.
Kilenc órakor indultunk az óhitűek templomába, ott találkozánk még Ignjátovics és Branovacsky képviselőtársainkkal, ismerős arcaik amaz emlékezetes múzeumi napokból, mint rokonaik képei tűntek elénk. Mégsem egészen idegen helyen járunk!
Éppen tizenkét óráig tartott a szentmise, és a megdicsőültérti gyászáldozat; a liturgia szent énekeit, miknek búskomor dallama szüntelen a szerb népdalok és hősköltemények melódiáira emlékeztet, egy gyermekhang által énekelt hosszú ábrándos dal végezé, melynek, bár szavait nem érthetők, de panaszló, búsongó menete mindvégig meghatóan bilincselé le figyelmünket, míg a szerbek elragadtatva hallgatták azt.
A templomból a városház udvarára tért az ünnepély, mely szerb nemzeti színekkel volt feldíszítve, egy fülkében Tököli Sebő olajba festett arcképe állt, s az arckép előtt éneklék a néphimnuszt, szavaltak költeményeket, s végül Szubotics szerémi alispán tartott beszédet a szerbek s magyarok közti egyetértésről. Egy püspök, a péterváradi kormányzó-tábornok s néhány magyar díszruhás földesúr, Arad város küldöttei, élükön Török Gábor polgárnaggyal, képezék velünk együtt a páholyok közönségét, míg az udvarra nyíló ablakokat Újvidék szépei foglalták el.
Két órakor 150 terítékű lakoma tartatott, melynek igen érdekes tósztjai közül a legtöbb a szerbek és magyarok közötti egyetértésre volt köszöntve, azok közül Branovacsky és Ignjatovicsé magyar nyelven, az akadémiai küldöttekével együtt. Olyan szép volt: osztrák tábornokokkal sorba koccintanunk – „a szerb és magyar egyetértés örökké tartására”. Ittunk a horvátokért is: e tósztot Sztratimirovics mondá; azután a „nagy szerb testvérekért” a Száván túl; így aztán apródonkint a bosnyákokért, montenegritákért s azoknak vitéz fejedelméért, harcaik dicsőséges kimeneteléért; a püspök és a tábornokok ez utóbbi tósztok után eltávoztak.
Valóban oly hosszú volt az ebéd, hogy nehéz volt végét várni: kénytelenek voltunk szomszédainktól búcsút venni, hogy időnk legyen átrándulhatni Karlovicára, a patriarkához, ki betegsége miatt nem jelenhetett meg az ünnepélyen.
Két kocsin mentünk; az egyiken Csernovics és Podmaniczky, a másikon Toldy és én. Utunk keresztülvitt az emlékezetes hídfőn és Pétervárad kapuin; annak katonás egyformaságú utcáján, mindenütt katonaőr, katonavámszedő, sétáló katona, pipázó katona, hídon, utcán, ablakokban, a sötét kapuboltozatok alatt, s különös volt látni, hogy e katonák mind üdvözlék Csernovicsot – határőrök voltak –, még a vámszedők sem állították meg kocsijainkat a hídon.
Karlovic egy regényes, zöld szőlőkkel beültetett dombláncolat völgyében fekszik, honnan kettős tornyú metropolitán temploma messzire kitűnik. A patriarka még ugyanazon egyemeletes palotában lakik, melyet Csernovics ősapja építtetett e célra száznegyven év előtt; ugyanazon jellemzetes alacsony ablakok, a tetőnek egész a földszín padmalyáig aláhajlása, miáltal az emelet összekeskenyül, belül a mély és vastag boltozatok, mind ahogy ezt a legtöbb őskori szerb épületeken látni.
A patriarka rögtön fogadott bennünket, amint bejelenteténk: ott ült olvasószobájában egy szögletbe fordított asztal előtt, igen egyszerű régi székek, asztalok képezék bútorzatát, miken becses kötésű imakönyvek voltak a legértékesebb tárgyak. Ő maga négy gyertya mellett a legújabb hírlapokat olvasá.
Rajasics patriarka egy hetvenéves ősz; piros, eleven arcszíne, ép fogai meghazudtolják korát s beteges hírét, hosszú, ezüstfehér haja, mely kétfelől vállára borul, s övig érő kéthegyű ősz szakálla valóban oly alakot mutatnak benne elénk, minőnek a hajdankor patriárkáit képzeljük. Ő maga is azt mondja, hogy egész a szívéig ép még, de azon alul nem a maga embere többé. Folytonos hashártya-görcsben szenved, mely legkisebb mozgásra elviselhetetlenné súlyosul.
Hanem ez nem gátolá abban, hogy igen élénk beszélgetést folytasson velünk. Szinte két óráig voltunk nála, s azon idő alatt rendesen ő vitte a szót, kétszer is felkeltünk, hogy jöjjünk, újra leültetett. Azokban, amiket beszélt, igen sok tanulságos volt, s amellett részemről különös élvezetem volt az én barátom Podmaniczky Frigyes diplomáciai tapintatának, s Toldy Ferenc barátom politikai egyenességének bámulatában, magamra nézve igen alkalmasnak találván annak a szerepét az egész expedícióban, aki hallgat és hallgat (qui tacet et audit).
Este a város ki volt világítva – a német urak házait kivéve –, nekünk, „pestieknek” szokatlan tünemény, kiknek nemzeti ünnepélyek estéjén nem lehet megtudni, melyik ház birtokosa visel német nevet? Az ünnepnap fáklyás zenével végződött.
Másnap visszajöttünk, búcsúlátogatásainkat megtéve szíves házigazdáinknál, s a szerb pártok vezetőinél, s még azon éjjel Kikindára szekerezve, szombaton reggel Pestre érkezénk. Az éji utazás, mint szokta, most is megtöré egészségemet, mit előre is tudtam, de mégis nagy nyereségnek tartom ez út tapasztalásait, s eltűröm értük katarrhusomat.
Megtudtunk egyet, ami felől eddig talán kétségben voltunk. Két szerb pártot lehet felismerni: egyik az, mely magát a magyar alkotmány alatt, a megyei autonómia mellett mindig boldognak érzi, mely áldozni a hazáért serény, mely a mienk volt, s lesz; mely bízik bennünk, és szeret – és egy másik, mely nem egyenjogúságot, de felüljogosítást kíván. Mi csalárd játékot az utóbbiakkal nem űzhetünk; mi nem tehetjük azt, amit tesznek talán mások, hogy a horvátot a szerb, a szerbet viszont a horvát, román és német fölötti szupremáciával kecsegtessük, hogy egy és ugyanazon földdarab birtokával Horvátországot és a Vojvodinát ígérjük kiegészíteni, hogy egy és ugyanazon széken üléssel a zágrábi érseket és a patriarkát biztassuk, csak hogy ideig-óráig céljainkat elősegítsék. Mi jogot, igazságot kínálunk mindenkinek, s bárha később is, de mindenki meg fog hozzánk térni.
Annyi kétségtelen, hogy a testvérnemzetek nagy része, különösen köznépe és birtokos értelmisége az, amit hazafipártnak szoktunk nevezni: ez a mienk. E derék, e nemes pártot nekünk, történjék bármi a közeljövőben, végezzenek mások a testvérnemzetek nevében szomorúságunkra másként, elhagynunk vagy föláldoznunk sohasem lesz szabad.
