Töredelmes vallomás

Teljes szövegű keresés

Töredelmes vallomás
Jelentem egész tisztelettel minden rendű és rendetlen ismerősömnek és nem ismerősömnek, hogy énrám semmiféle elvégezni való dolgát ne bízza, mert azt akár a kútba dobta volna. Nálamnál jobb titkára nem lehet senkinek, mert én minden ember dolgát úgy elfelejtem, mintha sohasem hallottam volna.
Annyira még nem vittem ugyan a feledékenységet, mint L. Kálmus barátom, hogy ebédre híjak magamhoz valakit, mikor Pestről elutazom; de az már megtörtént rajtam, hogy nyugtatvány helyett azt írtam a kiadónak, hogy boldog ünnepléseket kívánok.
Egyszer Komáromban járván, megkér egy ismerősöm szépen, hogy vinnék el egy levelet Pestre egy másik ügytársának, amelyben ő megírta rendén, hogy félnek az árvíztől, mert a jég még nem ment el a Dunáról; holnap iktatják be a püspököt; a felesége várandós; a nagybátyja haldoklik, siessen mentől előbb haza. Persze, hogy a levél fél esztendeig a zsebemben hevert. Úgy kánikula táján véletlenül összetalálkoztam az adresszátussal: „Nini! Önnek egy levele van a zsebemben, fogja; nem lesz nagyon sürgetős, elolvashatja otthon.” – Képzelem, hogy örült ez, mikor elkezdte olvasni, hogy Komáromtól még nem ment el a jég.
Annyira tehát már vittem, hogy leveleket nem küldöznek általam.
Egy időben minden héten kaptam két-három drámát, és kifejezhetlen mennyiségű novellát és verset, hogy mondjam meg felőlük a véleményemet. Ahova a szerző valamelyiket letette, az azon módon ott maradt. Ebből azután ilyenforma mulatság következett: a letéteményezők mindennap meglátogattak, hogy elolvastam-e már műveiket? Engedelmet kérek, még nem. – Hát mikor? – Majd péntekre. (Pénteken el szoktam szökni hazulról.) Balgaság! Szombaton megint megcsíptek. Utoljára azt mondtam a sürgetőnek, hogy igen jó a munkája, csak vigye el ehhez meg amahhoz a kiadóhoz, szerkesztőhöz; míg egyszer a kiadók és szerkesztők ellenem röffentek, hogy meglőnek közköltségen, ha nekik békét nem hagyok. Némelyik szerző ugyan csóválta egy kicsit a fejét, mikor a szomorújátéka helyett egy-egy humoreszket kapott tőlem vissza; de úgy egy sem haragudott meg rám, mint nagyon tisztelt hazámfia, ** Lajos, aki „Júlia” novellája helyett az „Apagyilkos” című drámát 5 felvonásban nyerte volna cserébe. Pedig igazán mondom, ez az utolsó idegen kézirat a fiókomban, melynek öt esztendő óta nem akadt gazdája, pedig kínálom minden embernek, aki csak eltévedt kéziratot sürget rajtam.
Volt is, van is mindig egy csomó anonim ismerősöm, akikkel évek óta megszoktam együtt mulatni, a színházban beszélgetni, az utcán egymás hogyléte felől tudakozódni; igen sokkal még 48 óta per tu vagyok, s most már szörnyen átallom megkérdeni tőle, hogy tulajdonképpen kinek híják? Egyszer többek között egy igen derék orvossal és egy jeles műértő zeneszerzővel ismerkedtem meg egy társaságban, akikkel azután igen sokszor összejöttem. Egyszer valami boldogtalan kiadónak az a kétségbeesett gondolatja támadt, hogy lapot szerkesztessen velem. Egy hétig nagy tűzzel vittem a dolgot. Annyi munkatársat engazsíroztam a laphoz, hogy a másik héten utánam következő szerkesztő egy esztendeig nem bírta őket agyonverni. Ezalatt történt, hogy a két jó barátom egyikével találkozva, nagyon szépen felkértem őt, hogy tenné meg, írna a lapunkba a nemzeti színházi operai előadásokról és hangversenyekről. A tisztelt férfiú rám mereszté szemeit, s azután bocsánatot kért, hogy ő ugyan mindennapos a színházban, a kedvemért meg is tenne egyet-mást, de ezt már mégis nem vállalhatja el. Néhány nap múlva találkozom az én másik jó barátommal; valami esztergályos munkához választóvízre volt szükségem, azt pedig orvosi rendelvény nélkül nem adnak: ugyan, kérem önt szépen, adjon nekem rendelvényt egy uncia választóvízre. Az én barátom nagyot nevetett rá. Hiszen nem vagyok én orvos! Hát mi? Zenész. No, akkor hát tudom már, hogy az a másik miért nézett rám olyan furcsán, mikor zenebírálatokat kértem tőle!
Az a rossz szokásom van, hogy mikor valami hosszabb munkán dolgozom: ha az utcára kimegyek, ott is folyvást dolgozom tovább; úgy, hogy mire hazaérek, az egy tárcára való holmi kész. Hanem ilyenkor aztán az szokott rajtam megtörténni, hogy nem ahhoz megyek, akihez indultam, s kénytelen vagyok azt kérdezni tőle: nem tudná ön nekem megmondani, miért jöttem én most ide? Mikor nyáron künn lakom a zöldben, persze, hogy kisebb gondom is nagyobb annál, hogy én ott a papirost bámuljam; sokkal különb mulatság annál azt nézni, hogyan nő a lóhere meg a spárga? Mikor aztán be kell hoznom a tárcacikkemet a városba, mert a szedő már dörömböl az ajtón: akkor még egy betű sincs belőle megírva. Azt azután az úton végig lesztenográfiázom, s mire hazaérek, a cikk kész, csak le kell írni. Útközben át kell mennem az alagúton, ott fizetni kell egy krajcárt, azután a Lánchídon, ott megint egy krajcárt. A rézmárkát eldugni a zsebbe, mikor elő kell adni, meg nem találni sehol, s kétségbeesni, hogy már most nem mehetek tovább: ez igen sűrű véletlen; következik azután, hogy a fehér hajó alatt kell átmennem út rövidítése végett, ott a kapu alatt árul gyermekjátékokat egy öregasszony, ez az öregasszony el nem tudja gondolni, miért szokott néha korán reggel egy poros ember krajcárt nyomni a markába? Azt gondolom, ott is alagút van.
Az az egy jó van feledékenységemben, hogy ha valaki megbánt: azt úgy el tudom felejteni, mintha sohasem láttam volna. Maig is van olyan emberem, akit évek óta kerülök, s úgy rémlik előttem, hogy nagyon haragszom rá, de már nem tudom, hogy miért?
Hanem akit egyszer azután megszeretek, azt nem felejtem el.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages