VI. BERLIN
VI. BERLIN
Nyolc napot töltöttem Berlinben; de ez nem elég idő, hogy valaki csak általános fogalmat is szerezzen magának a német világvárosról. Azt elébb meg kell lakni. Utazásomnak különben is fő célja volt személyes ismeretségek kötése képviselői és irodalmi körökben; múzeumokról, színházakról, építészeti és művészeti nevezetességekről nem sokat jegyezhettem fel.
Ami Berlinben rögtön feltűnik, az a tervszerű alkotása a városnak. Mikor még fejedelmei csak Kurfürstök voltak, országa szegény, harmadrendű állam, már akkor oly tervszerűleg volt rendezve az utcák, terek vázlata, mintha a város alkotói előre számítottak volna rá, hogy a 40 ezer lakosú kisvárosból másfél század múlva kilencszázezer lelket számító metropolisa lesz egy egész nagy nemzetnek.
És minő gazdag metropolis! Az igaz, hogy fényes templom, magas torony nemigen emelkedik ki a háztömegek sorából, s az vigasztalás nekünk, Pest lakóinak, kik e tekintetben szinte igen kevéssel beérjük; hanem azután egész sorozata következik egymás után a monumentális épületeknek. S minden épület, szobormű klasszikus stílben alkotva; remekmű minden; világhírű, de hazai művészek remeke: a paloták homlokán a lángész ragyog, nem az aranyozás; még a legújabb utcasorokon sem találjuk az újkor nagyvárosának tarka quodlibetjét, összevissza bizánci, gót, olasz, reneszánsz stílű épületeket: a magánházakat is ízlés, művészet jellemzi, nem cifra pompa. Van kivétel is, például Prinzheim bankár most épült palotája, mely túltesz Bécs minden pompáján: a legfelső emeletének külső fala históriai képek táblázatával fedve, mindannyi pompéji modorban, arany alapon drágakövekből kirakott mozaikmű!
Vén hársfák sétánysorai a legfényesebb utcákon, vasrácsozat mögött kertek, rózsafákkal, örökzölddel a házak előtt; a falakra felkúszó borostyán, ablakok, erkélyek tele nyíló virággal (itt már tavasz van, nálunk még fagy, s Nápolyban hó esik!) mind együtt a költői kedély zománcát vetik a Spree melletti Athénre; míg fél mérföldnyi hosszúságú széles utcáin végigtekintve, a kolosszális mérveket bámuljuk. A hosszú széles palotasor kísérte utca végén emelkedik egy magas szobor, tetején egy óriási szárnyas arany alakkal: az a diadalszobor.
Gazdagság, hatalom, művészet, ész és kar győzelme minden nyomon.
S honnan vette mindezt Berlin?
Földje nem volt Kanahán. Sovány homokróna az, sok helyt vizenyős ingovány. Aranybányái sem voltak. Meghódított tartományokon sem uralkodott, hogy Isten kegyelméből századokon át azoknak a véres verítékén építhette volna palotasorait; bolondokkal sem volt körülvéve, akiktől mesterséges pénzválságokkal minden évtizedben kétszer beseperhette volna a megtakarított fölösleget; hódító hadjáratokra sem járt; fegyveréhez sem nyúlt 1816-tól 1864-ig. Világkereskedelmi központ sem volt: a kis Spree, mely rajta átfoly, akkora, mint nálunk a Maros, s hajói csak dereglyék. Mi pótolta mindezt a porosz nemzetnél? Egyes-egyedül a takarékosság.
Az a király, aki ezeket a művészi ízlésű palotákat építteté, tizenöt esztendeig elviselt egy szurtos kabátot a testén, s az a nép, mely ezt a nagyságot morzsánkint összehordta: mint nemzeti kedvenc ételt adja fel asztalára a „Pumpernikkelt”, azt a fekete korpakenyeret, minőt ha nálunk a raboknak adnának, fellázadnának érte! Igenis a pumpernikkelt írós vajjal, mikor egyedül van; azt viszi magával, ha a zöldbe megy mulatni; és amidőn vendéget fogad el, midőn azt már jól tartotta osztrigával, pástétommal, drága halakkal, sültekkel és konfiturákkal, akkor a lukulluszi lakoma végén odateszi asztalára a pumpernikkelt vékony szeletekre szabdalva, s míg a vendégnek a torkán akad a foghegyen csípett első falat, ő egész delíciával költi el a pazar bankett végén azt a kedvenc nemzeti eledelt.
Igenis: ezzel a fekete kenyérrel vert meg bennünket a porosz, s ezzel fog megverni minden nemzetet!
A porosz otthon nagyon takarékos; hanem ha egyszer vendégszeretetét mutatja meg, túltesz vele a magyaron.
Berlinben egy házajtó sincs nyitva soha. Nappal is csak csöngetésre bocsát be mindenütt a kapus, s megnézi jól, hogy odább eressze-e a bejövőt.
Azontúl minden lakásnak van egy farekesze, mely azt a lépcsőtől elzárja. E farekeszeken belül sötét van, s az ajtón van egy szemüveg nagyságú ablak. Elébb ezen át megnézik a bejönni kívánót, s ott adják tudtára, hogy honn van-e, akit keres? Véletlenül betoppanni senkihez sem lehet. A csengettyű alatt a tábla: „N. N. a szegénység enyhítése s a koldulás elleni egylet tagja.” Kéregetők ide nem jöhetnek. Az első találkozás elővigyázat, bizalmatlanság, gyanú mindenki irányában. Ha ez egyszer meg van törve, akkor azután barátság, szolgálatkészség, jóakarat.
