Vámbéry egy estélyen
Vámbéry egy estélyen
A kiadóm meghítt estélyre.
Az mondja az Alkorán (azaz, hogy nem az Alkorán, hanem én mondom; benne vagyok már a török citátumokban), hogy „jólesik az embernek a maga borát ihatni, de sokkal jobban esik a más borát ihatni; ámde legeslegjobban esik a kiadója borát ihatni.” Ami a kiadó sajtója alól került ki, de mégsem hírlap.
Aztán Vámbéry is ott lesz.
Az a magyar tudós, ki Közép-Ázsia rengeteg pusztáit bejárta, mint kolduló dervis, húsz darab hasonló szent koldus társaságában (mely koldus szerep élethű felfogásában a magyar akadémia segélyezése által is gyámolíttatott); s visszatérve aztán, úti tapasztalataiért egy angol kiadótól 20 ezer forint tiszteletdíjt kapott, hercegekkel, koronaörökösökkel együtt áldomásozott, rendjelet érdemelt ki; egyszóval megint egyike azoknak, akik egy csomó dicsőséget koldultak össze a – nagy akadémia-palotájú, kevés dohányú – jaj már minekünk kopasz fejünknek!
Szerencsére három szép asszony is volt a társaságban, azok aztán kikérdezték a messze földön járt utazót: nekünk csak hallgatni kellett.
– Hogy jött ön arra az ötletre, hogy mint koldus induljon útnak?
– Elődeim szerencsétlenségén okulva; abban az útban két angolt megöltek; egyiket egy kullanccsal tölt verembe vetettek, s otthagyták, míg a férgek elemészték. Az európait megölik ott, azért, mert európai.
– Hát aztán milyen ruhája volt önnek?
– Ruhám? Semmilyen. Hanem egy pár darab nemezrongy, varrás nélkül, a testen átvetve! A lyukain kidugtam a karjaimat, aztán egy nagy turbán harmincöt rőf szövetből a fejemen körülcsavargatva.
– Harmincöt rőf! Hisz az egy egész vég.
– Mohamed rendelése szerint minden igazhivő muzulmán tartozik halotti lepedőjét magával hordani, mégpedig a feje körül csavarva, s ennek hét rőfnek kell lenni. A nagyon kegyesek azonban háromszor hetet vesznek; aki pedig igen szent hírben akar állani, az ötször hetet hord a feje körül.
– Hogyan találták meg önök az utat abban a nagy pusztában?
– Bizony ott mérföldmutatók nincsenek; hanem ahelyett jelölik az utat az elébb azon járt és elhullott emberek és teherhordó állatok csontjai. Minden karaván kötelezve van az útban talált csontokat halomra hordani. Ezek az útbaigazítók.
– Már én csak inkább gőzhajón utazom, ahol a csirkecsontokon kívül mást nem kell összetakarítani. S mit ettek önök az úton?
– Lisztből csináltunk pogácsát. Ahol este letelepedtünk, összegyűjtöttük a tevetrágyát, abból tüzet csináltunk, a pogácsát beledugtuk. Ha hajnalig megsült, nagyon jó volt, ha nem sült meg, úgy is jó volt. Én egyébiránt nyolc hónapig sohasem vacsoráltam, nehogy álmomban beszélni találjak, s társaim megtudják, hogy idegen nyelven beszélek.
– Az igaz – szólt egy fiatal könyvárus –, ha én későn vacsorálok, én is mindig idegen nyelven beszélek, hanem azt nem érti senki.
– Isznak-e ott bort? – ezt egy poéta kérdezte.
– Azt nem, hanem kumiszt. Ezt lótejből, tevetejből készítik, amit bőrtömlőben addig lötyfölnek lóháton, míg megsavanyodik; aztán elteszik: van hat hónapos ó-kumisz is. Könyvemben látható a képen a kimérés módja. Az asszony, aki a kumiszt árulja, lóháton ül, a tömlő a fején van, a tatár, aki inni akar, nyújtja neki a pénzt, amennyi árut meg akar inni. Azzal hátrahajtja a derekát, eltátja a száját, a csaplárné megnyitja a tömlő csapját, s ereszt a torkába a magasról, amennyit kívánt. Nincs rá eset, hogy a csaplárné eltévessze a férfi torkát, vagy az ivó eltévessze a szájába lőtt kumiszsugárt.
– Aztán jó az?
– Ittam belőle, de még a fülem cimpáját is hasogatta.
– Hát teát isznak-e ott?
– Az északon lakó népek igen.
– Rummal? Téjjel? Cukorral?
– Nem. Sóval és faggyúval. (Nagyon jó lehet!)
– Szépek-e a keleti asszonyok?
– Képzeljen magának nagysád hölgyeket, akiknek arcszínét a vastag festéktől nem látni soha. S minthogy naponkint fésülködni restek, ha egyszer nagy mesterséggel be van fonva a hajuk, akkor valami mézgával, mely közé fekete festék van keverve, egészen bemázolják a fejüket, úgyhogy azon valóságos páncél támad. Most azután tessék azt a jázmin- és jácintillatot elképzelni, amiről az európai költők énekelnek keleti dalaikban, mikor az ilyen gyantakenetre a harminckét fokú hő nap rámosolyog.
– Hát költők vannak-e még keleten? – Ezt már egy rivális versíró szerette volna megtudni.
– Nagyon mesterséges költők. Egy negyvenlapos arab könyvből hoztam egy lapnyi leiratot, melyben, ha a betűket jobbról balra olvassuk soronkint: találunk benne egy szerelmes történetet, ha ugyanazokat a betűket alulról fölfelé olvassuk jobbról, akkor az földleírás, ha pedig balrul olvassuk fölfelé, akkor történetírás, s ez negyven lapon át folyik így.
– De már ezt magam is megpróbálom az Üstökösben!
Egy szerelmes történet, mely rendesen olvasva, az; ami felfelé olvasva másvalami, lefelé olvasva pedig egészen másvalami. Ilyen még nem volt! Ez is meglesz a jövő évben; majd talán a nyáron.
Vámbérynek igen élénk és szellemdús előadása van, hamis lelkesüléstől és szükségtelen kérkedéstől ment; hanem, amit elmond, az élénk képzelettel van előadva, hogy szinte szemmel láthatóvá tesz minden legrendkívülibb helyzetet. A mohamedán megnyugvását, ki a pusztán szemközt rohanó porfelleg közeledtét nyugton várja, előreszegzett lándzsával: amelyik a másiktól azt kérdené, mi baj, elárulná vele, hogy idegen; míg húszlépésnyi közelben kitűnik, hogy a közeledő tábor egy roppant zebracsorda. A vad, idegen népszokásokat, a vallási cerimóniákat a nép között élve tanulta el, nem úgy, mint akik a civilizált Európa tudósai közül hazánkon végigvasutazva, csodás badarságokat összeírnak.
