I. (A móri csata. A császáriak tervei. Elfogott térkép. A csatavesztés okai)
I. (A móri csata. A császáriak tervei. Elfogott térkép. A csatavesztés okai)
A móri csata elveszett.
Mégpedig oly elhatározólag: hogy többé a Dunán túl derék ütközetet elfogadni lehetetlen.
Perczel seregének összeszedhető része Fehérvárig vonult vissza, egyes maradékerők egész Pestig futottak.
A kormány a leverő hírt jónak látta a közönséggel tudatni, rövid falragaszban hirdetve: hogy Perczel hadserege szétveretett, s e hír hatását ama másik által enyhítve: hogy Bem Kolozsvárt elfoglalta.
A közönségre nézve ez utóbbi hír nincs akkora hatással, mint a kormányra.
A horvát bán egy elfogott futárjánál több iratok között egy kisded mappát találtak, melynek sajátságos jegyeiből körülbelöl ki lehete találni a császári seregek operacionális tervének főbb momentumait.
Nyolc táborhely volt e mappára rajzolva, hihetőleg koncentrálási helyek:
1. Nagyszombat. – Kassa. – Szatmárnémeti.
2. Fehérvár. – Kolozsvár.
3. Soron. – Titel. – Temesvár.
E nyolc táborhely mintegy paralelogramm fogja körül a magyar csaták színhelyeit.
A mappára még két város neve volt fölírva, egyéb semmi. A többi csak színekkel volt sajátszerűleg illusztrálva.
E két város: Pest és Debrecen.
Tehát a császáriak jó előre sejték: hogyha a magyar kormány Pestet elhagyni lesz kénytelen, Debrecent választandja centrumul.
Ide céloztak Puchner, Urban és Wardener tábornokoknak összhangzó működései: hogy míg e három pont: Nagyszombat, Fehérvár, Sopron – a kormányt Pestről kimanővírozza, addig Kolozsvár és Szatmárnémeti a Debrecenbe vonulhatástól fossza meg, – Kassa azalatt Lengyelország felől zárja el az utat. – Titel és Temesvár pedig az aldunai seregekkeli egyesülhetést akadályozza.
E terv már odáig ki is volt víve: hogy Kolozsváron Wardener tábornok székelt, Szatmárnémetitől pedig nem messze volt már Urban, midőn Bem közbejötte nagyszerűen megfordítá a dolgok menetelét. Szatmár és Kolozsvár felmentése után Debrecen minden veszélyen kívül esett.
A kormányra nézve tehát a móri csata veszteségéért kárpótlást nyújtott Bem előrehaladása. –
A móri csatával egyébiránt senki sem bírt tisztába jönni. Némelyek Perczelt, mások Görgeyt okolták, noha ezúttal sem egyik, sem másik nem viselte a hibát, még csak a kormány sem. Úgyszólván senki sem volt vétkes.
Az egészet az akkori hadjáratok organizálatlansága okozta.
Először határvédő harcot akart a kormány folytatni.
Mindenütt: hol a császáriaknak hadgyülekező helyük volt, figyelő hadseregeket állított fel, s ezáltal erejét szétosztotta, s alkalmat adott a különböző hadtestek vezetőinek azon pretenziókra, miszerint mindenik önállóan működő s csak a kormánytól függő hadvezérnek tartotta magát.
Az egyes hadjárat egy összefüggő tervnélküli defenzív harc volt, semmi egyéb, mint Vetter szavaiként „az ellenfél mozdulatainak rossz kopírozása”.
Görgeynek rég terve volt e határvédő harccal felhagyni s a magyar hadseregeket Győrnél koncentrálni, mely tervét azonban a kormány mindaddig el nem fogadta, míg kényszerítve nem lőn rá.
Egy napon tudtára adta Görgey a kormánynak: hogy a császáriak csatarendben állanak herceg Windischgraetz vezénylete alatt, „ugyanannyi regimentet állítva síkra ő ellene, ahány eskadront bír ő azok ellen kiállítani”.
E hírre gyorsan megváltoztatta a kormány eddigi haditerveit. Perczelnek parancsot adott: hogy vonuljon Győr alá a Muraközből, s az aldunai táborból tartalékseregül a legjobb ezredeket rendelte föl Pestre.
Görgey tehát levonult Győrbe, ott Perczelt bevárandó.*
E levonulásnál különösen kitüntette magát az Inczédi-zászlóalj. A császári lovasság erős sokkal támadta meg egy ízben az utócsapatot, mely rohamot a nemzetőrség és a velök volt huszárok nem bírtak kiállani, a 11-ik zászlóaljnak is „jobbra át”-ot vezényelt az őrnagya, de nem jobbra át, hanem előre! – kiáltának azok, s vezényszó ellen szuronyszegezve álltak ki a lovasság elé, s azt visszanyomták. Nélkülök a csapat ágyúi ott vesznek.
Azonban egy éjjel a Győr körüli mocsárok, mik eddigelé természetes védői voltak e helynek, mind befagytak, a pozíciót többé nem lehetett és nem is volt miért tartani, Görgey ott nem várhatta be többé Perczelt. * Hanem levonulva a Vértes hegyeknek, ott egyesült vele.
A Győr alól elvonulás oly váratlanul esett meg: hogy sok részben dezorganizált seregből kilenc huszár Görgey éjjeli elvonulta után ottmaradt egy borházban, s csak akkor ébredt föl, midőn a császáriak már vonultak be Győrbe. Hirtelen pisztolyt, karabint ragadt mind a kilenc s egyedül közébe tüzelt a bejövő seregnek. Néhány perc alatt leverték mind a kilencet, kik egymagukra képesek voltak az ellenfél egész hadseregét megtámadni.
Amennyiben tudniillik a két hadtest egy vonalba jutott, anélkül: hogy egyiknek mozdulatai a másik által szabályozva lennének. A pozíció erős volt, a kormány parancsot adott mindkét hadvezérnek a megütközésre.
Görgey reprehentált a parancs ellen, tudósítva a kormányt az ellenfél túlnyomó erejéről, a magyar seregnek tizenegyezer emberreli megfogyásáról, mely sereg Komárom várőrségeül hagyatott hátra s tanácslá, hogy azon pozícióban magukat mindaddig offenzíve tartva, míg az aldunai tartalékcsapatok megérkeznek, ne ereszkedjenek derék ütközetbe.
A kormány átlátta az állítások valóságát, azonban mielőtt Perczelnek ismét kiadhatta volna az ellenkező parancsot, – az egész jóhiszemben kiáll a síkra egyedül működő hadtestével az egész ellentáborral szemben.
Maga a csatatér sem volt rá nézve különösen kedvező. Két erdős hegy között egy teknőalakú völgy, mely védelemre igen széles, megveretés esetében igen keskeny.
Serege közt egyedül a tüzérség és nagyobbára intelligens fiatalsagból alakult Zrínyi- és Hunyadi-zászlóalj volt kitűnő, de ezeknek ellentéteül vele volt a Prinz von Preussen című sorezred és az I. számú huszárezred, fegyelmetlenségéről mindkettő nevezetes.
A csata kezdetén némi előnyök kezdtek rá nézve mutatkozni, mindaddig, míg csak az ágyúk dolgoztak.
Azonban megjelenik a csata helyén Ottinger tábornok egy túlnyomó lovasosztállyal, a birodalom két legkitűnőbb vasasezredét vezetve.
A huszárság ellentállása nem soka tartott, egy része rendetlenül megfutott, más része verekedve-viaskodva hátrált, alig bírva kimenteni a tábornokot, kinek élete a csatában a legnagyobb veszélyben forgott.
Az ágyúk magukra hagyattak, csak a tüzérek nem futottak el tőlök, midőn minden veszve volt már, kartácsra töltöttek, s folyvást tüzeltek a közelgő lovascsapat közé.
A golyók utcákat törtek maguknak a dandárban, de azért zavartalanul közelgett az, egypár lövés után a tüzérek kardot rántva víttak, úgy estek el ágyúik mellett.
Még a Zrínyi- és Hunyadi-zászlóalj állt azután egy ideig ellent kétségbeesetten, ez ellentállás fedé némileg a sereg visszavonultát. E csata után a két zászlóaljból egyet csináltak, annyira megfogyott mind a kettő.
Perczel kétségbeesetten jutott Fehérvárra. Mondják: hogy keservesen sírt.
Siratta elvesztett katonáit és elvesztett csatáját.
Görgey rögtön küldött segélyére egy hadosztályt, amint az ágyúzást hallá. Későn volt, de mégis elég jókor arra: hogy a szétvert hadat fölvegye s megmentse a semmivé lételtől.
A csata elvesztésének hibája okvetlenül azon balfogásban keresendő: hogy a két hadseregnek nem volt egy fővezére, s hogy mozdulataikat egy, a hely színétől távol levő haditanács igazgatta.
E csata elveszteért sem Perczel, sem Görgey soha haditörvényszék elé nem állítattak, sőt mindenikre még nagyobb sereg bízatott, mint azelőtt, mi állításomat szinte igazolni látszik.
– A haza elveszett! – monda Perczel a csata után kétségbeesetten. Két héttel későbben pedig azt állítá: hogy „egyedül ő van hivatva a haza megmentésére”.
És egyik szava sem teljesült.
