XIX. (Dembinszky és Görgey közti viszályok. Schlik tábornok megszabadulása. Kmety és Bulharyn. Dembinszky találkozása Görgeyvel. …
XIX. (Dembinszky és Görgey közti viszályok. Schlik tábornok megszabadulása. Kmety és Bulharyn. Dembinszky találkozása Görgeyvel. Kápolnai csata, a magyar had képe csata előtt. Az előcsapat viadala, az elveszett lovasüteg. Dzsidásokkali viadal. Dembinszky ostrommal veszi be Kápolnát személyesen. Görgey az elfoglalt ágyúkat visszaveszi. Kmety elkésik. Dembinszky visszavonulást parancsol. Görgey dühe emiatt. Zanini ezred elvész. Don Miguel megszabadul. Visszavonulás a mocsárok közt. Görgey elfogadja Dembinszkyt. Kossuth, Dembinszky és Görgey együtt. Görgey vádjai. Görgey Klapkát ajánlja vezérnek. Kossuth Görgeyt nevezi ki. Két nap múlva kinevezi Vettert. Megszidja az újságokat. Szolnoki csata. Dembinszky felfedezi tervét. Ennek hiányai. Kossuthnak ír kikelő hangon. Vettert Damjanich vegzálja. Vetter sárgaságba esik. Vécsey be akarja bizonyítani: hogy a szolnoki csatát ő nyerte meg. Egy lengyel legionárius szavai Dembinszky mellőztetése után)
Negyvenötezer ember állt a Tisza és Duna közt Dembinszky vezénylete alatt. Ezek közt azon 18 ezer ember, kiket Görgey bámulatos hegyi útjából elhozott.
A közönség s egynémely indiszkrétusabb hírlap fennhangon beszélt már a Görgey és Dembinszky közötti differenciáról.
A tény ez volt.
Schlik tábornok serege Klapka, Görgey és Dembinszky által oly helyzetbe volt szorítva: hogy csak az ügyes operációtól függött annak nagy részét semmivé tenni.
Ekkor parancsot ad Dembinszky Görgeynek: hogy egy félórányira vonuljon odább. Görgey figyelmezteti a tábornokot: hogy ezen esetben Schlik tábornok seregeinek út nyílik a megszabadulásra. Dembinszky ismétli a parancsot, Görgey engedelmeskedik, és Schlik tábornok megszabadul.
A két vezér egymást okolta, s a közönség szimpátiái szerint pártolta az egyiket vagy a másikat; – a helyzeteket nem ismerve máig sem tudja senki, melyiknek volt igaza.
Második összeütközésük volt azon: hogy Dembinszky Kmety dandárát Bulharyn tábornoknak kívánta átadatni.
Görgey ennek nyíltan ellenszegült, felhozva: hogy kinevezéseket s vezérváltoztatásokat csak a kormány tehet; – a dandár Kmety kezén maradt.
Azután parancsolá Dembinszky Görgeynek: hogy küldjön át hozzá két ágyútelepet, s kérette: hogy maga is jöjjön el hozzá barátságos értekezésre.
Görgey elküldte az ágyúkat, de maga nem ment.
Ekkor parancsolta Dembinszky az eljövetelt. A parancsszóra Görgey megjelent nála. Az eleinte feszes, hideg találkozás, később melegebbé, bizalmasabbá vált; – a két vezér mint jó barát vált el egymástúl.
Ekkor következett a kápolnai ütközet.
Korán reggel volt. Sűrű téli köd lepte az egész tájat, a felállított ezredek egyik végétől a másikig nem lehete látni.
A csata előtt reggeli 8 óra tájon kisütött a nap, legelső sugáraira felszakadt a köd a tájról s mintha most hullott volna alá az égből, kitűnt a sorban, rendben felállított magyar hadsereg.
Soha nagyszerűbb kép e hadak jelenetében nem volt látható. Maguk az ország minden részeiből összegyűlt hadseregek, melyek egymást még együtt nem látták, meg voltak lepetve önerejük nem sejtett nagyságátúl.
A gyalogság hosszú sorban felállított rendei mint egy érckalászos vetés vonultak el jobbra és balra, amerre szem látott, s egy csapatban együtt állt hétezer huszár, a világnak legszebb hétezer lovas katonája.
Az akkor felkelő nap mint egy égő csataszignál végig fénylett, csillogott a hosszú sor szuronyon s a kivont fényes kardok élén.
Mindenki keble tágult e látványon, a szívekbe új bizalom ömlött, égett, vágyott mindenki a csata után, s midőn az előcsapatok Szihalomnál összeütköztek, a legelső összecsapásnál elvettek egy lovas batteriát, s dühös viadalban egy divizió dzsidást szétvertek, a huszárok vezetője maga számtalan sebben elesett. Ő is dzsidásoknál szolgált hajdan s most; hogy azokkal jutott össze, kicsavarta egynek a kezéből dzsidáját: „megállj, úgymonda, majd én tanítalak meg dzsidával bánni”, s azzal közibük vágtatott, lovát leszúrták, azután gyalog küzdött, míg huszárai ki nem szabadíták, de sebekkel elborítva.
Másfelől azalatt maga az ősz fővezér vezette gyalogságát a megszállott Kápolnának, másodszori rohamra elfoglalta azt, egy gránát darabja őt magát is nyakszirton ütötte, de nem veszélyesen.
Görgey brigádjától ezalatt elvettek két ágyút. Meglátja a vezér s maga mellé vesz két eszkadron huszárt, s nyargal személyesen ágyúit visszafoglalni. A huszárok őrnagya elébe vágtat s feltartóztatja: „uram, az ön élete drágább mint a két ágyú.” – „Nekem nem az” felelé rá a vezér. „De nekem igen, hanem hogy mindkettőnknek kedve teljék, elmegyek én magam a huszárokkal, visszahozom az ágyúkat, s mindketten ki leszünk elégítve.” – „Ígérje ön becsületszavára.” – „Ígérem”. S azon percben nyargalt az őrnagy az ellen csapatjai közé, fél óra múlva visszajött, fején össze volt szabdalva a csákó, képe fekete a puskaporfüsttől. Az ágyúkat visszahoztam, jelenté, de huszárjaim fele odaveszett.
E csatáról német regényírók és magyar nemkatonák azt állítják: hogy Görgey nem vett benne részt, sőt elkésett belőle. Az, aki elkésett, Kmety volt, ezt is az okozta: hogy négy mérföldnyire lévén detasírozva, mire odaért, már a diszpozíciók megváltoztak.
A viadal hevében parancsot adott Dembinszky a visszavonulásra.
Alvezérei kétségbeesetten nyargalnak hozzá, a visszavonulás okát megtudandók, – azoknak nem felel semmit.
Végre odamegy Görgey, megtudandó: hogy miért vesztegeti el a fővezér a lelkesedés e soha vissza nem hozható pillanatát. Neki azt felelte: hogy a seregnek nincs többé proviántja.
Görgey fehér lett a dühtől e szavakra, valamit mormogott magában „szeles lengyelekről” s azzal visszanyargalt hadtestéhez. A visszavonulás megkezdetett, de mily kárhozatosan!
A már elfoglalt pozíciókat odahagyni kénytelen csapatok zavarba jöttek, egy bataillon Zanini kereszttűzbe jutván, mindenestül fogságba esett, őrnagya maga magát lőtte főbe, a magyar hivatalos jelentés azt mondta rólok egész szenvedéllyel: hogy átpártoltak, – kiontott vérükért meggyalázást kellett aratniok azoktul, akikért küzdöttek, csakhogy a vezérnek legyen igaza.
Egy bataillon Don Miguel hasonlóul két tűz közé tolva a visszavonuláskor úgy menté meg magát: hogy fehér vállszíjait, mikről messziről meglátták a honvédnek állt régi sorkatonát, hirtelen befesté sárral feketére s így határvadászoknak tartatva kiszabadultak.
A visszavonulás pontja Tiszafüred volt.
Ez idő tájon a Tisza mellékén annyira meg szoktak nőni a mocsárok: hogy az egyetlen töltött országúton is bajos az előrehaladás, a mellékutakon pedig csaknem lehetetlen.
Az ágyúk belefordultak a sárba, a kidűlt ágyúslovak helyébe a huszárok adták át lovaikat, s hogy a lőszeres kocsik haladhassanak, a honvédek köpenyeikben vitték utánok a töltényeket. A csapatok néha órákig folyvást sík vízben gyalogoltak, mely akkor derékig ért, s mire Poroszlóra értek, oly tökéletes volt közöttük a disszolució: hogy egy órai csatát nem lettek volna többé képesek kitartani.
Dembinszky átvonult egész seregével a Tiszán, Füredre; Görgeynek pedig meghagyta, hogy tízezer emberrel tartsa fel Poroszlón az utána siető összes császári hadsereget.
Mert Dembinszky semmit sem tartott oly bizonyosnak, mint hogy a császári hadsereg őt nyomban fogja követni.
Az pedig már akkor az ellenkező irányban vonult vissza Pest felé. Ha herceg Windischgraetz akkor nyomban követi Dembinszkyt, e lépés vagy az egyik, vagy a másik hadsereg végvesztét vonta volna maga után.
Alig értek azonban Tiszafüredre, midőn Görgey a legnagyobb sárban, aminőről csak annak lehet fogalma, aki olvadás után a tiszántúli olvadt szurokban járt valaha, – átment gyalog Poroszlórúl, s önhatalommal Dembinszkyt őrizet alá tetette és iratait lefoglaltatá.
E tény rendkívüli megütközést okozott, a jelenvolt kormánybiztos Szemere, nehogy katonai emeute támadjon a dologból, közbevetette magát, s saját felelősségére szinte vizsgálat alá vétetni rendelte mind Dembinszkyt, mind Görgeyt.
E zavar hírére sietve jött Debrecenből Kossuth.
Legelső volt, akivel találkozott, – Görgey, táborkarával.
Hidegen fogadták egymást mind a ketten, s egy óra múlva haditörvényszék előtt állottak Görgey és Dembinszky.
Dembinszky hevesen indulatosan kelt ki azon bánásmód ellen, melyet irányában folytatnak, vádolta a kormányt, vádolta Görgeyt és elégtételt kért magának.
– „Én – úgymonda – lengyel vagyok, én nem vehetem magamnak azt a jogot: hogy a magyar vezéreket büntessem.”
Utána szólt Görgey, hidegen, nyugodtan. Elismeré, méltánylá Dembinszky vitézségét, hadiérdemeit. Megvallá: hogy ha ő volna Dembinszky, Görgeyt főbe lövetné, ebből láthatja a kormányzó: hogy minő veszélynék kellett fenyegetni a hadsereget, hogy Görgey arra vetemüljön, miszerint a fővezért elfogassa.* És azután elmondá vádjait Dembinszky ellen.
E szavait tulajdon maga ismétlé többek előtt, s így a legautentikusabb kútfőből vannak tudva.
Első volt az: hogy az egész hadsereget két napig élelmezés nélkül hagyta.
Második: hogy semmi visszavonulási pontot ki nem jelölt.
Harmadik az: hogy egy félig nyert csatából a hadsereget visszavonta, éspedig oly terrénumra, ahol, ha az ellen üldözendé, tökéletesen semmivé kellett volna lennie.
Dembinszky erre azt felelte: hogy mindez készakarva és terv következtében történt, mind az élelmezés el nem rendelése, mind a visszavonulás.
Kossuth a tervet kívánta ismerni.
– Ha a sipkám tudná a tervemet, a tűzbe vetném. – felelte Dembinszky.
– Ez ismét megbocsáthatlan hiba – monda Görgey –, önnek kellett volna legalább egy megbízottjának lenni, aki azon esetben, ha önt netalán valami baj éri, a terv további részleteit folytathassa.
– Nekem nincs bizalmam senkihez. Most legközelebb, akit önök mellém segédül kineveztek, a rábízott irataimmal s nehány darab aranyammal átszökött a császáriakhoz.
Dembinszkyt nem lehete rávenni: hogy tervét előadja, iratai között sem lehetett annak semmi nyomára akadni, hihetőleg le sem írta azt a vezér, mindenkiben gyanakodva.
Azonban a körülmények azon esetben, ha tervét be nem bizonyítja, mind őt vádolták; – Kossuth, bár Görgeyt fel nem mentheté, Dembinszkyt kénytelen volt a fővezérségről leköszöntetni.
Az ősz lengyel sértett büszkeséggel félrevonult. Kossuth egyedül maradt Görgeyvel.
– Mit tegyek most? – kérdezé Kossuth –, te a fegyelem ellen vétettél, téged fővezérnek nem tehetlek.
– Az természetes.
– De hát ki legyen akkor a vezér?
– Ott van Klapka, ott Damjanich, mindenik igen jó katona, és nem mindennapi talentum, ők képesek lesznek a hadsereget vezetni, ilyen sereggel győzni könnyű akárkinek.
Kossuthot annyira megfogta a szerénység: hogy éppen azért is Görgeyt nevezte ki fővezérnek, úgy tért vissza Debrecenbe, ahonnan azzal a szándékkal jött el: hogy Görgeyt főbe lövesse.
E határozata az elnöknek nagy recenzust csinált a környezetnél. Rajta estek, minden eszközt elővettek: hogy Görgey iránt intimidálják, s két nap múlva az összes magyar hadseregek fővezérévé Vetter altábornagy lőn kinevezve.
E megfoghatlan habozás a fővezérek le- és föltevésében, azoknak motiválatlan mellőzése sok ideig bő tárgya volt a zsurnalisztikának, utóbb maguk a katonai hatóságok folyamodtak a kormányzóhoz: hogy az indiszkrét disszertációknak vessen véget, aki is példaadásul nyílt parancsban leszidta a békepárt orgánumát, mely egy szót sem szólt a tárgyról, oly tényért, melyet saját pártorgánumai követtek el.
Notabene: Kossuth sohasem olvasott semmiféle lapot, sem belföldit, sem külföldit, ő egész nap írt, még az utalványokat is maga írta, így történt aztán: hogy az országgyűlésen elhitette: miszerint Veronában kongresszus ült össze a magyar ügyek fölött hatarozandó…
*
Azonban hirtelen egy nevezetesebb esemény vonta magára a közfigyelmet, – a szolnoki csata.
Míg Vécsei a szolnoki hídfő redoutjait tetszőleges támadásokkal ostromolva, az ott állomásozó Karger-féle dandárt foglalkoztatá, azalatt Damjanich Cibakházánál átkelve a Tiszán, oldalt rohanta meg Szolnokot, a vörössipkásoknak alig hagytak tennivalót, az előrehaladt szegedi kaszások elfoglalták a közéjök tüzelő agyúkat, míg a túlnyomó erejű huszárság a birodalom legszebb vasas ezredét a Zagyván keresztül úszva menekülni kényteté.
A császáriak kénytelenek voltak a pozíciót elhagyni, mégpedig oly sietve: hogy még a Tiszán vert hidat sem volt idejök lerombolni. Vesztettek sok halottat és sok ágyút. A környék lakói három napig mind ki voltak rendelve a halottakat temetni.
Csata után Damjanich a nap hőseitől, a 3-ik zászlóalj vitézeitől kérdezé a magukat kitüntetettek neveit. Egy sem lépett elő: „mindnyájan ott voltunk” felelék.
„No, fiúk – szól Damjanich –, e napért megérdemlitek: hogy friss szalmát kapjatok.”
*
A szolnoki csata még Dembinszky terve volt. E csata után felfedezte tervét a kormányzónak.
Ez volt a terv.
„Dembinszky a fősereggel Kápolnánál megütközik a császári fősereggel, ütközet után visszavonul, mintha gyengének érezné magát, s ismét átveté magát a Tiszán Tiszafürednél. Az utána siető hadsereget Poroszlónál az ottani défilée-n képes leend tízezer ember feltartóztatni, ezalatt Damjanich Szolnoknál kitör s Dembinszky szüntelen detasírozva utána többi hadseregeit, lassanként a császáriak háta mögé kerül, s akkor elvágva a Pestre visszavonulhatás útját, ő fogja őket a Tiszának nekiszorítani, mely esetben, ha a császáriak a Tiszánál keresztül sem törhetnek, egész seregükkel veszve vannak.”
A terv így elmondva elég leleményes.
De ki volt feledve belőle azon eventualitás; hogy hát akkor mi történik: ha a császáriak őt nem követik Poroszlóra, ami úgy is történt.
Másodszor azon hipotézis, miszerint egyes hadseregeket Tiszafüredről Szolnokra lehessen küldeni, hajótörést szenvedendett azon körülményen, hogy tavasz elején a Tisza bal partja a szó minden értelmében járhatatlan, még Debrecen felé is csak nagy bajjal és roppant kerüléssel lehet Szolnokra jutni, egyenesen pedig éppen nem.
Dembinszky a helységek felől senkitől sem akart kérdezősködni, nehogy tervét elárulja, s csupán a térképekből dolgozott, ahol természetesen nem volt megírva: hogy az odarajzolt utak az esztendő bizonyos szakaiban tökéletesen járhatlanok.
Ezért történt a hirteleni visszavonulás, ezért a proviantnak a sereg után nem szállíttatása és más egyéb hibák mind stratégikus terv szerint történtek.
A szolnoki, mint általa tervezett csata után Dembinszky követelte Kossuthtól: hogy a fővezérségbe visszahelyeztessék. Kossuth megtagadta „már nem lehet” úgymond.
Erre Dembinszky egy levelet írt az elnöknek, melyben őt gyönge, tehetetlen kormányzónak nevezé, s emiatt Kossuth sokáig rejthetlen ellenszevvel viseltetett Dembinszky iránt, melyet még egy országgyűlési beszédében is nyíltan kifejezett…
*
Vetter ezalatt lement a seregek kormányzatát átvenni, de ha a télen ő mondta azt, midőn a hadvezérséggel megkínáltak:
„Amit más elrontott, azt én nem fogom átvenni.”
Most őneki mondták azt: hogy „amit mi helyrehoztunk, azt neked nem fogjuk átadni.”
Görgey még csak hidegen fogadta az új hadvezért, de Damjanich pláne goromba volt hozzá, elannyira: hogy Vetter a táborban sárgaságba esett.
Kossuth szerint Görgey alatt kellett 25 ezer embernek lenni, Damjanich alatt a másik 25 ezernek, s e két sereg fölött vezényleni Vetternek.
Csak későn vette észre a kormányzó: hogy minő recenzust gerjesztett e taktika által.
A környezet azt hitte: hogy Damjanich oppozíció fog lenni Vetter mellett Görgey ellenében, ha ez nem akarna engedelmeskedni, annál nagyobb volt tehát megzavarodása: midőn azt látta: hogy éppen Damjanich az, ki Vetter ellen felemeli fejét, s önszerencsétlenségére a környezet Damjanichot annyira népszerűvé tette: hogy most lehetetlen volt megtámadnia.
Megpróbálták ugyan Vécseyt fölléptetni egy nyilatkozattal, melyben bebizonyítsa: hogy a szolnoki csata babérai őt illetik, nem Damjanichot: a nyilatkozat ezen kezdődött: „sic vos non vobis.” – Vécseynek egyik segéde írta; azonban nem akadt szerkesztő, aki azt kiadta volna, mindenik visszautasította.
Eszerint semmi sem jött oly apropos a viszály kiegyenlítésére mint az: hogy Vetter megbetegedett, – betegsége ürügye alatt rögtön felmentették a hadvezéri terhes szolgálat alól, s kapott ahelyett egy igen cifrán hangzó címet „Főhaditervcsináló”.
Ez azonban nem történt hivatalosan. Vetter sohasem tétetett le, Görgey nem neveztetett újra ki, a kormány úgy viselte magát, mintha nem volna kedve olyankor beszélni, mikor nem hallgatnak rá…
*
Dembinszky egészen elmellőztetett.
A szolnoki csata bulletinje azt referálta: hogy Szolnoknál a lengyel vörössipkások igen jól viselték magokat, csaknem mindenik sebet kapott.
Egy reggelen, mikor e bulletin a Közlönyben megjelent, egy magyar hivatalnok találkozék a vendéglőben egy lengyel légionáriussal, s mondja neki a Közlönybe mutatva: „a lengyelek jól viselték magukat, sok sebet kaptak.”
„– Elhiszem, viszonza a lengyel, – sebeket kaptak a lengyelek eleget,… és kapni fognak még többet … és nem is fognak egyebet kapni, mint sebeket…”
