XXIX. (A hónapok 13-ik napjai. Batthyány Lajos István herceggel. Ijesztgetés a déchéance-szal. Mészáros levele h. Windischgraetzh…
XXIX. (A hónapok 13-ik napjai. Batthyány Lajos István herceggel. Ijesztgetés a déchéance-szal. Mészáros levele h. Windischgraetzhez. Kriegsminister der Rebellen. A „Kőniglicher” szó. Kossuth legelőször kisebbségben marad a kormányon. Apellál az országgyűlésre. A győzelmek kárai. A békepárt szétbomlik. Kossuth beszéde április 13-ikán a titkos ülésben. Fény és árnyoldalai. Ironikus izenet a seregből az országgyűléshez egy győzelem után. Veronai kongresszus. Nyáry beszéde. Elfogott levelek az orosz konzultól. Ezek feletti viták. Európai háború híre. Kilátás polgárháborúra. Pázmándy emlékezetes szavai)
A hónapok tizenharmadik napját mindig ominózus napnak tartottam.
1847. november 13-kán választatott el István herceg nádornak.
Ekkor kérdezé a nála tisztelkedő Batthyány Lajostól: „mint állanak az actiák a jövő országgyűlésre?”
„Megverjük a pecsovicsokat, fenséges uram, hogy csak úgy zúg!” felelte rá a státusférfi.
1848. március 13-kán ütött ki a bécsi forradalom.
1848. szeptember 13-kán bukott meg Batthyány Lajos a parlament előtt a sorkatonák átléphetése kérdésében Kossuth és Madarásszal szemben.
1849. augusztus 13-kán rakta le a fegyvereit Görgey az oroszok előtt.
És ugyanazon év április 13-kán határozták el a magyar képviselők titkos ülésben a függetlenség kimondását.
Miért akkor, miért nem elébb, miért nem utóbb? miért Debrecenben, miért nem Pesten? és egyátaljában mi okból, mi célból, mi szükségből? E kérdésekre eddigelő nem felelt meg senki.
Elmondom, amit e tárgyról tudok. Minden körülményeit én sem ismerem, amit itt megírtam, az nem história, csak adatok a históriához.
A déchéance kérdés régóta ijesztő szó volt a magyar girondistákra nézve. Valahányszor valami merészebb lépést szándékoztak tenni, mindannyiszor azzal lőnek megfenyegetve: hogy az ellenpárt a függetlenség kimondását fogja projektálni, ami által lehet: hogy a haza is meg fog bukni, de a girondisták mindenesetre.
Egy időben Almásy Pált, a hongyűlés elnökét figyelmeztette erre Kossuth: hogy a békepártiak működése ellen a március 4-ki engedményezett alkotmánynál fogva neki igen jó alkalma leend a függetlenséget kikiáltani; mitől Almásy megrettenve, odahagyta az országgyűlést, nehogy a déchéance az ő elnöklete alatt mondassék ki. Sorsát azonban mégsem kerülheté el, olyankor térve vissza, mikor pártját teljes győzelemben hitte s mikor az valódilag legközelebb állott a bukáshoz.
Mind ekkorig Nyárynak sikerült Kossuthot e lépéstől visszatartóztatni, bármennyire sürgeté is Madarász, kinek érdekében állt: hogy a kormányforma elébb megváltozzék, mint ő határozatilag kényszerítve lenne abból kilépni. Klapka nyilatkozata után Nyáry megbuktatása el volt Kossuth által határozva. Csak a legközelebbi alkalomra vártak, s az alkalom nem késett.
A magyar hadsereg már haladásában volt, a magyar hadvezetők elég erőseknek hitték magukat követelésekkel lépni föl az osztrák fővezér ellenében.
Az osztrák fővezér az elfogott honvédtiszteket közkatonákul soroztatta be, mire nézve a magyar hadügyminiszter utasíttatott a kormány által: hogy ez ellen egy tiltakozó jegyzetet küldjön az osztrák fővezérhez, hasonló eljárást ígérve az osztrák fogoly tisztek ellenében.
Amely napon Mészáros a kívánt tiltakozó jegyzetet elküldé, általános beszéd tárgya volt a városban: hogy így írta magát alá: „Kriegsminister der Rebellen.”
Mindenki csodálta, nevette a jó öreg úr ötletét. Aki azonban ezúttal e csodálatot nem szolgálta meg.
Kossuth ekkor éppen a magyar főhadiszálláson volt. Mielőtt Mészáros levelét átküldte volna h. Windischgraetzhez, jónak látta azt átolvasni, s íme a forradalmi hadügyminiszter így volt aláírva a levélben:
„Ungarischer Kőniglicher Kriegsminister.”
Kossuth peremptorius határozattal küldte vissza a bizottmányhoz a levelet, és kívánta: hogy az a „Kőniglicher” szó onnan kitöröltessék.
Azonban Madarász már ekkor nem volt a bizottmányban, s bármennyire erőltette Perényi a projektumot, Kossuth indítványa a kormányban Nyáry, Patay, Mészáros ellenében keresztülbukott. Első eset volt ez a magyar kabinet történetében. Kossuth a kormányon kisebbségben maradt; Mészáros levele a „kőniglicher” aláírással visszaküldetett neki.
Ez volt az alkalom a rég készített tervvel kiléphetni.
„Én apellálok a népre, az országgyűlésre” – ezt izente vissza Kossuth a kormánynak.
„Azt teheti – mondá rá Nyáry. Ott bennünket és a hazát könnyű lesz elvesztenie.”
Ekkor történtek a magyar seregek első győzelmei. Bem Szebent, Perczel Szenttamást, Görgey Gödöllőt foglalta el.
Az emberek részegek voltak az örömtől.
– Ezek a győzelmek több kárt tesznek Magyarországnak, mint az elébbi veszteségek – monda Nyáry.
Kossuth visszaérkezett Gödöllőrül. Környezői nyíltan beszélék: hogy a mostani kormányt le fogják rúgni helyéről.
A békepárt, mely nehány nap előtt az országgyűlésnek általános többségét tevé, most alig nehány férfira olvadt le. S mindezt anélkül: hogy valami kérdésben megbukott volna.
A győzelmek! A győzelmek a békeszerető férfiakat egy nap alatt republikánusokká tevék.
Nem elvek, nem meggyőződés, kislelkűség és félelem csatolta e párthoz legtöbb tagjait. A legelső győzelmekre alig bírt az magára ismerni.
De akik megmaradtak régieknek, annál komolyabban látták, hogy most már el fog veszni menthetlenül a haza, és mégsem iparkodtak magukat megmenteni. Együtt vesztek el vele, látva, tudva, érezve a közös veszélyt, s nem tudva megmenteni a hont, nem akarva menekülni nála nélkül.
Kossuth félretéve Mészáros levelét, Görgeynek meghagyta hogy e tárgyban írjon h. Windischgraetzhez, s maga Debrecenben titkos ülésre hívta össze a képviselőket.
Ápril 13-kán.
Az e napon a képviselőknek tartott beszéde ugyanaz, mit másnap a nép előtt elmondott. A Közlönyben egész terjedelmében megolvasható.
Amivel Kossuth minden beszéde tömve van; a retorikai szépség, a szenvedélyszító vehemencia, a ragályos prófétai ihlet, e beszédben mindaz legmagasabb potenciájára emelve volt érezhető. A hallgatók megrázva, önmagukból kiragadva érezék magukat, az enthuziazmusra különben is hajlandó keblek nem bírtak önlángjaikkal, ha e percben halálukat kívánta volna, aláírandották, azonban annál még nagyobbat is aláírtak – a haza halálát.
Csak a hidegebb gondolkozók előtt tűntek fel Kossuth beszédének árnyoldalai.
A szenvedélyesség, a féltékenység, a petitio princii, a misztifikációk.
„Mérheti rám a sors a vérpadot, a bürök-kehelyt, a száműzetést – mondta Kossuth –, de azt soha: hogy ezentúl Ausztria polgára legyek!” De hát a haza?
Egy ember gyűlölete, vagy akár egy millió gyűlölete elég ok-e arra: hogy a nemzet azon kockára tétessék, ahol ha nem győz, semmivé lesz.
És ha az egész nemzet kívánta volna is e lépést, annak, ki az egész nemzet bizalmát bírta, kötelessége lett volna azt figyelmeztetni a veszélyes következményekre, a nehéz helyzetre, az európai viszonyokra, mik e tényt gátolják; azon szenvedélyek felköltésére, mik akkor különben is ébren voltak, nem volt szükség oly erőre, minővel Kossuth bírt, de annak szabályozására egyedül ő lett volna képes…
„Tennünk kell e lépést, nehogy a győzelmek folytán valaki bennünket megelőzzön.”
A hatalomféltés átka…
Attul tartottak: hogy Görgey hamarább kikiáltja a függetlenséget, mint az országgyűlés. Ezt hinni talán volt okuk, de ez nem volt azért ok arra: hogy őt megelőzzék.
Egyes hadvezérek szava nem bírt volna azon következménnyel, mellyel az egész országgyűlésé.
„A hadsereg követeli e lépést.”
Görgey, tudjuk: hogy ellene volt. Tán ha őmaga teendé, kevésbé lett volna. Klapka a megtörtént tény után annak megsemmisítésére agitált, az egész felső hadsereg oly ide nem illő hangulatban volt: hogy midőn éppen a nagysarlói [nagysallói] csata után az április 13–14-ki határozatot vevé, azt mondá a követnek: „nem izenjük meg az országgyűlésnek e csata valódi eredményét, mert ha megtudnák: hogy mily-nagy volt e győzelem, képesek volnának rögtön három európai nagyhatalmasságnak hadat izenni.”
Ó, a katonák nem voltak oly képtelen emberek, mint aminőknek őket Debrecenben szerették festeni.
Kik követelhették tehát a déchéance kimondását? miután a lengyel tábornokoknak e részben nem volt szavazatjuk. „Tennünk kell e lépést, nehogy a veronai kongresszus felőlünk mást határozzon.”
Tökéletes ismeretlenség a külesemények tárgyában. Bizonyára: veronai kongresszusról nem hallott sem azelőtt, sem azóta senki egy igét. Hol vette Kossuth ez eszmét; az előttem titok.
Már ekkor negyedik hónapja múlt: hogy minden külföldi lapok visszatartattak az országgyűlés és a közönség elől; kútforrástalan hírek naponként újabb győzelmeit hirdették az európai demokráciának, s mikor szerte végvonaglásaikban voltak a forradalmak, a magyar forradalom vezetői akkor tartottak tőle legjobban: nehogy valamelyik kis külfejedelemségi mozgalom felülhaladja nagyszerűségben az övékét.
… Kossuth beszéde után fölkelt Nyáry és szólt az indítvány ellen.
Beszédje folyamából csak egy körülményt emelek ki, mely megérdemli: hogy históriaíró számára följegyeztessék.
„E napokban több levelek jutottak a bizottmány kezeibe, melyeket az orosz és osztrák konzulok váltottak egymással. Egyikében ezen leveleknek az orosz konzul felel az osztráknak, mint kivehető, azon felszólítására: miszerint nagyobb jelentőségű segélyt küldjön Erdélyországba. Az orosz konzul ezt megtagadja. Kormánya, úgymond, nemcsak nagyobb segélyt nem küldhet, sőt több külhatalmak tiltakozása következtében az eddig küldöttet is csak mint bizonyos városoknak feldúlás ellen kért segélyét kívánja tekinteni, mindaddig nem szólhatva bele a magyar forradalom ügyeibe, míg azok csupa családi viszálkodás színét viselik magukon, mihelyt azonban a magyar forradalom, progresszusai által oda hagyná magát ragadtatni: hogy az ausztriátóli függetlenséget kikiáltsa s ezáltal jogot adjon Oroszországnak az 1815-ki status quo fenntartása végett interveniálni, számolhatnak teljes erőveli közbenjárulására.”
– Az intervenció már megtörtént! – kiáltának nehány hevesebb vérűek.
– Tízezer muszka betört Erdélybe, de vissza is vonatott.
– Kiűzetett.
– Csak Szebenből, Brassóból önként ment ki. Egyébiránt ha Oroszország interveniálni akar, az nem tízezer emberrel fog megtörténni.
– Ha Oroszország interveniál, szólt közbe egy hang, ünnepélyes jóslatszerűen, akkor egész Európa lángba borul, akkor mellénk áll a francia, az angol, a porosz, a török hatalom, akkor Oroszország is veszve van, ám hadd jöjjön.
Az emberek oly meggyőződéssel beszéltek az európai hatalmasságokkali szövetség felől, mintha mindegyiknek ígéretét bírták volna, pedig a frank kormány ellene volt a magyar forradalomnak a Ledru Rollin iránti tettleges szimpátiák miatt, Berlinből a magyar közbenjáró kiutasíttatott, Törökország annyira sem volt iránta hajlandó: hogy fegyvereket szállított volna neki, s Anglia igen messze.
De ha mindezen hatalmasságok készültek volna is az oroszt megtámadni az intervenció esetében, fel kellett hagyniok e készülettel, mihelyt Magyarország a garantírozott status quo megtörésével annak jogcímet szolgáltatott a bejövetelre.
A titkos ülés mind zajosabb alakot kezdett magára ölteni. Többen szóltak már az indítvány ellen, Nyárynak csak akarnia kellett volna, és pártja, mint egy ember kelt volna föl mellette és Kossuth ellen.
És mi lett volna belőle?
Véres polgárháború, harc royalisták és republikánusok között, magyar küzdött volna magyar ellen, akit a harc megkímélt, kiirtotta volna a guillotin.
A girondisták erre gondoltak és elhallgattak.
Pedig most nem lett volna szabad pihenniök.
Lui pans si bien agir, si a pas droit au repos. (Ponsard)
– Legalább vesszünk el együtt a hazával, – mondának, pedig azt kellett volna mondaniok: „mentsük meg a hazát, és vesszünk el nélküle.”
Másnap nyílt gyűlés elé kellett a tárgynak hozatni.
Az enthuziaszták zajos ülést láttak maguk előtt, a girondisták hallgatót. Ülés végeztével Kazinczy Pázmándy szavait idézte társai előtt.
„Meghalni tulajdon elveinkért, dicsőség, de elveszni oly elvekért, miket kárhoztatunk, mégis nyomorúság.”
