XXV. (Komárom. A nemzetőrparancsnok és a poloskák. A felszedett híd. Majthényi. Legenda Mackról. Komárom veszélyei. Új várparancs…
XXV. (Komárom. A nemzetőrparancsnok és a poloskák. A felszedett híd. Majthényi. Legenda Mackról. Komárom veszélyei. Új várparancsnok iránti gondok. Ajánlat Meszlényire. Görgey és Guyon közti feszültség. Örömhír, amit Guyon nem köszön meg. Guyon Komáromba jutása. Lakoma az ágyúk torkában. A bennszülött)
A hadi mozgalmak terén jelentékeny szerepet játszott ez időben Komárom. E várról mindenki tudja és hiszi: hogy természeti és megerősített helyzeténél fogva ostrommal bevehetetlen; annál érdekesebb leend megtudni: hogy mennyiszer állott e vár azon ponthoz közel: hogy a magyar forradalomra nézve veszve legyen, mégpedig a legegyszerűbb körülmények miatt, mely körülményeket a császáriak felhasználni nem tudtak, vagy nem akartak, vagy azokban ismét a legegyszerűbb emberek által meggátoltattak.
A márciusi napok után annak garanciájául: hogy a magyar nemzet magát e várnak birtokában helyezé, két ezred nemzetőrség helyeztetett a vár pavillonjaiba. A nemzetőrök Duna-melléki városok érdemes polgárai voltak, akik a kényelmet nem utálják, s miután a fortifikáció felügyelői a vár építésekor sokkal több figyelmet fordítottak a sáncok erős külsejére, mint azoknak belső komfortjára, elgondolható: hogy a nemzetőrök erre a nemére a dicsőségnek hamar ráuntak. A nemzetőrök parancsnoka tehát egy reggel mérgesen felkerekedik s egész ármádiájával együtt otthagyja a várat, ilyenforma utólagos haditudósítást küldve a hadügyminiszternek
„Nem lehet abban a várban lakni, hisz tele van az poloskákkal!”
A császári várparancsnok azonban ezen már kétségessé lenni kezdő időkben, jónak látta a kivonult nemzetőrség után nyomban bezáratni a vár kapuit, s hogy azok újra megnyíltak a magyar kormány előtt, annak ismét nem ő az oka.
A bennmaradt hét ezred gyalogsággal s kellő számban levő tüzérekkel védhette volna a várat elképzelhetlen időkig minden külmegtámadás ellen, azonban ezen bentlevő ezredek egyikéről nem volt egészen bizonyos: hogy ostrom esetében nem fog-e éppen őellene fordulni.
Szándéka volt tehát, ez ezredet lefegyverezni, vagy kicserélni s evégett odarendelé a Vilmos sorezredet, melynek szelleméről biztosabb volt. A kérdéses ezred már megérkezett Tatára, s éjjel észrevétlenül a várba lett volna bevonulandó, midőn hirtelen közönséges polgáremberek e szándékot észrevéve, Komáromba sietnek a hajóhidak két helyen a révészek segélyével felszedetik, úgy hogy mire az ezred Szőnyre ért, az átjárást elzárva találta maga előtt s kénytelen volt odább vonulni.
Ezen éjjel Komáromnak háromnegyed része leégett.
A császári várparancsnok, e kísérlet nem sikerülte után, a magyar kormány által kényszeríttetett a parancsnokságot Majthényinak átadni, s a várat elhagyni. Ellent nem állhatott, mert tulajdon katonáiban nem lehetett bíznia.
Mikor Majthényi átvette a várat, nem volt több diszpozíciója alatt nyolcszáz rendes katonánál, a többi kaszás népfölkelő és kétséges érzelmű tüzérek.
A schwechati expedícióra ebből is elrendeltek tőle hatszáz sorkatonát, úgyhogy Komárom vára ekkor csaknem üresen maradt.
A bekövetkezett események után a kormány azzal a hittel távozott Debrecenbe: hogy Komáromot a legjobb védelmi karban hagyta háta mögött.
Ellátta két évre való eleséggel, kifogyhatlan munícióval és kellő várőrséggel.
Volt benne tizenegyezer honvéd, köztük a legjobb zászlóaljak, egypár sorezred töredékei is, ott voltak a Hunyadi-huszárok, és a legjobb tüzérek.
Ott volt Majthényi mint várparancsnok, kinek elég dimenziójú orra volt arra nézve: hogy az embernek bizalma legyen hozzá. Pedig Napóleon is igen sok hűséget tett fel a nagy orrú emberekről.
Ott volt Mack, kinek szörnyű republikánizmusával Debrecenben a flamingók szokták ijeszgetni a girondistákat, kiről az a legenda cirkulált: miszerint egyszer ilyen szavakat mondott volna a kormánynak
„Ha ti mindnyájan eláruljátok is a hazát, én mellette maradok, s ha nem lesz egyéb, meg lesznek Komáron ormai, oda kiállok, egyik kezemben a vörös zászló, másikban a kanóc, s ha nem lesz, aki azt védje többé, velem együtt mindenestül a levegőbe röpítem.”
Nehogy valakinek ok nélküli ijedséget okozzunk, előre megmondjuk: hogy e világromboló szándékát nem vitte végbe.
Azután ott voltak Komárom körül a megúszhatlan vizek, a megmászhatlan sáncok, mikhez még csak közel sem lehet férni, s miknek védelmére több ágyú volt készen, mint szükséges.
És végre az a hit: hogy Komárom bevehetetlen!
Debrecenben tehát akármi iránt volt aggodalom, csak aziránt nem: hogy Komárommal mi fog történni.
Annál váratlanabb meglepetés volt tehát, midőn alig két hónap múlva futárok érkeznek Debrecenbe egymás után, sürgetve a kormányt: hogyha még látni akarja Komáromot, siessen azt felszabadítani, mert az ottani állapotok a lehető legrosszabb karban vannak.
Majthényi rendkívül elégedetlen helyzetével, kétségbe van esve: hogy „a kormány maga elment s őt vetette oda áldozatul”. Szerinte „a várat két hétig sem lehet tartani”.
Mack elvesztette az eszét, semmi intézkedést nem tőn az ostromlók ellen, hagyta nyugodtan az ostrom battériákat felállítani, s egyszer elkezdett várfeladásról beszélni, amikor aztán tiszttársai elfogták és börtönre vetették.
Ebből aztán cravaill lett, a tisztek egymás közt meghasonlottak, civakodtak, nincs, aki parancsolni tudjon nekik.
Az ostromlók éjjel-nappal lövetik a várost, azon célból: hogy tán a lakosság majd feladja a várost, s akkor az újvár kezökben van. A lakosság már ki van szorítva a városból a temetőbe, a cigánymezőre, ott lakik a tél hidege közt kriptákban, szellős sátorokban. Még tűri a nyomort, de ha soká tart, lehet hogy megunja. Egy hónap múlva pedig majd a Vág felől is lövethetik őket, s akkor éppen nem lesz hova menekülniök. A katonaság ahelyett: hogy a halomra rombolt várost védné, bevonult biztos sáncai közé, a tisztek vigadnak, bálokat rendeznek a kazamaták belsejében, míg a lakosok a bombák durrogásai közt remegve búnak meg felhányt töltések mögött. A közkatonákra semmi gond, semmi fegyelem. A kormány által felhalmozott élelmiszerek romlásnak indulva, a borok megecetesedtek, a só fogytán van, a szalonna avas, két egész terem, minek liszttel kellene töltve lenni, korpával és fűrészporral van tele. Stb. Stb. Stb.
Lehet: hogy a híreknek nagy részét a futárok készakarva túlzottan adták elő: hogy a kormányt siettessék operacióival; de célt értek vele.
A kormány csakugyan komolyan megrettent a Komáromot fenyegető veszélytől; „ha most, – úgymondának, – a császáriak bombák helyett szép szavakkal ostromolják Komáromot, hamarább beveszik, mint míg segítségére mehetnénk.”
És éppen akkor érkezik a hír: hogy az eszéki vár feladatott.
Nugent tábornok egy ágyúlövés nélkül vette be azt.
A példa megdöbbentő volt. Egy vár, hétezer főnyi őrséggel, négyszáz ágyúval, mindennel ellátva, a védelem legkisebb kísérlete nélkül feladatva a többi várak jövendőjére nem igen biztató kilátást nyújthatott.
Komáromnak okvetlenül más várparancsnokot kellett adni, mégpedig határozott, megbízható és egyszersmind ahhoz értő embert.
Ilyen egyéniség azonban nem sok volt a hadseregben, s aki volt, azt nem lehetett onnan elmozdítani.
Gondoltak Klapkára, Damjanichra, de az mindenik a maga helyén volt szükséges.
– Nevezzük ki Meszlényit! Szólt Jósika, az épen jelen van a várban.
Meszlényi Kossuthné testvére volt. A bizottmányi tag azt hitte hogy ez ajánlat által Kossuthnak valami kedveset fog mondani.
Azonban Kossuth büszkén utasította vissza az észrevett hízelgést.
– Abba nem egyezem – szólt –, nem arra való ember. Az is sok, ami eddig rá van bízva.
Ekkor jutott tudomására a kormánynak, és igen à propos a Görgey és Guyon közti feszültség.
Ez a két katona engesztelhetlen haraggal viseltetett egymás iránt.
De mint igazi katonák úgy el tudták az egymás közti differenciát titkolni, hogy az a közönségnek tudtára nem jött soha.
Görgeynek Pozsonytóli visszavonulásakor Guyon Nagyszombatban a császáriak által megtámadtatva, seregéből igen sokat vesztett, s csak a legnagyobb vitézség és lélekjelenlét által sikerült neki a vezényletre bízott jobbszárnyat megmenthetni.
E veszteség miatt a két vezér kölcsönösen egymást okozta, s mintha az ott elesettek mindegyike testvére lett volna mindeniknek, oly keserűen gyűlölte érte egyik a másikat.
De ez azért nem volt arra ok: hogy a katona kötelességét ne teljesítse. Azért Guyon Branyiszkónál éppúgy vívott és nyert csatát Görgey parancsából, mintha legjobb barátja lett volna.
Ez a feszült viszony tehát éppen jókor jött a komáromi eseményekre nézve.
Az ő kineveztetése által komáromi várparancsnokká a fenyegetett vár az elfoglalástul, Görgey pedig egy őt nem szerető alvezértül szabadulandott meg.
Guyon maga a legnagyobb örömmel fogadta e kineveztetést, és ígérte, hogy nemcsak Komáromot meg fogja tartani, hanem legközelebb adandó alkalommal Budát lependi meg.
A kormány hivatalos lapja sietett e kinevezést, mint örömhírt tudatni a közönséggel.*
Egy német brosúra e tréfát az „Esti lapokra” fogja; az nem szólt róla semmit, hihetőleg, mint nem kormánylap, nem is levén értesülve az ily titokban végzett tények felől. Ugyanott Guyon Komáromba jutása is egészen más alakban van előadva, mint ahogy mi azt szemtanúk után leírtuk. Szerinte Guyon mint gyufás zsidó szökött be Komáromba Tolnán keresztül; az azonban tény: hogy a Vág felől érkezett oda egy csapat huszárság kíséretében, amely oldalról Komáromot a tavaszi árvizek miatt cernírozni nem lehetett, s eszerint semmi tortuosus maszkírozásra nem volt szüksége.
De Guyon nem köszönte meg az ilyen örömhíreket.
Ez előleges jelentés által figyelmessé téve, a császáriak igen valószínűen oly szoros kordont huzandottak Komárom körül: hogy neki a várba bejutni csak élte és szabadsága kockáztatásával lehetett.
Azonban amit zsurnalisztai kotnyelesség elrontott, azon Guyon sietsége által tudott segíteni, s mielőtt a hír, melynek pedig szárnyai szoktak lenni, elterjedhetett volna, útra kelt. –
Hogy mint magányos ember indult volna el Komáromnak, azt a szeleskedést egy angolról, kivált Guyonról feltenni bajos volna.
Előtte és mögötte egy eszkadron huszárság járt az utat recogniscirozva, ő maga középett négylovas parasztszekéren, pórruhában; lovai szerszáma úgy volt alkotva: hogy azt egy vágással el lehete szabadítani a szekértől s veszély esetében lóháton nyargalni tova.
Guyon minden baj nélkül eljutott Komáromba. Amik azután történtek Komáromban, azok mind ismert dolgok, s nem tartoznak feladatom köréhez.
Csupán egy anekdotát iktatok még ide:
Mikor Guyon Komáromba ért, a tisztikart a legkedvezőtlenebb állapotban találta.
Annyira tekintélyét vesztette az, a sok újonc, fegyelemhez nem szokott tiszt miatt: hogy mikor egy elfogott császári katonától kérdezték: „Sind Sie ein Offizer?” ez azt felelte rá egész lenézőleg: „Ja, und zwar ein – wirklicher.”
Guyonnak legelső gondja volt tehát, amint ideért, rendet hozni az újoncseregek közé, s egy alkalommal, tisztjei bátorságát valódi tűzpróbára teendő, az egész tisztikart meghítta magához ebédre.
A Duna-parton voltak terítve a bankettasztalok, az ostromsáncokkal éppen átellenben.
Két zenekar az asztalok mellett kétfelől az egész lakoma alatt játszotta a zajos magyar dalokat, a forradalmi seregek indulóit; ha egyik elhagyta, a másik kezdte rá. És átellenben az ostromsáncokból az egész lakoma folytán lövöldöztek a lakmározókra az ostromlók. A harsogó zeneinzultáció felingerlék őket, s míg innen a poharak csengtek, túl a tarackok okádták a tüzet.
Egy golyó sem talált oda…
És ez időtől fogva, a tűzpróbán keresztülvitt komáromi tiszteket bátran lehete a forradalmi hadsereg legjobbjai közé számítani.
Nevezetes még az: hogy Komárom város lövetését egy bennszülött intézte.
Egy ingenieur-tiszt, ki ott született, ott nevelkedett fel.
Háborúban nincsen atyafiság.
Ő mondá: hogy a lakosokat kell kényszeríteni a város feladására, ő ismeri patriotáit, közöttük élt, tudja, hogy nem soká fogják magukat tartani.
Amióta azonban nem látta őket, azok is megváltoztak, a város nem adta fel magát.
