XXVI. (Debreceni pártcsaták)
XXVI. (Debreceni pártcsaták)
Eddig csak előőrsi csatáikban láttuk a pártokat, most következnek a derékütközetek. Csaták a kabinétben, titkos konferenciákban, nyílt parlamentben, csaták vezérek és tömegek között, zsurnalisztikai várostromok, politikai intrikák hadicselei, átellenes manőverek és eldöntő ütközetek.
S ha szép egy ütközet: hol bátorság haditudománnyal párosulva küzd a vitatott csatatéren, hol mindenki megállja helyét, teljesíti a parancsszót, az ágyútelepek dolgoznak, a lovasság jobbra-balra cseleket vetve csapong, a gyalogtömegek szuronyt szegezve ostromolnak, a földalatti mínák pusztítva repülnek a levegőbe, mindenki küzd, ember ember ellen, csak a vezérek állnak még nyugodtan, hidegvérrel intézve a csata folyamát. Végre azok is közbecsapnak, a sereg élére állnak, s jelenlétükkel új erőt adnak a harcok rohamának, – s mikor aztán az egyik vezér elesik, s esése láttán a sereg bomlásnak indul, elfut, vagy a győztesekhez pártol… miért ne volna ehhez hasonlóan szép látvány két elkészült, rendszerezett politikai párt stratégikus ütközete.
Ott is bátorság, ott is taktika dolgozik, csakhogy az erőt nem a kar, hanem a lélek adja. A haditerv szerint mindenkinek ki van osztva szerepe, ki minő fegyvernemben kitűnő, aszerint van elhelyezve. Bombák helyett argumentumok törnek rést az ellenfél várfalain, s az osztott csapások gyakran súlyosabbak, mint miket a kard éle adhat. Az egyik fél aztán csatát csatára veszt, vezérei elesnek, elfogatnak, várait beveszik, ágyúit beszegezik, kiszorítják a határból, a másik fél már diadaléneket kezd hangoztatni, akkor veszi észre: hogy minden oldalról körül van fogva, s kénytelen magát megadni, s hadifoglyul elvitetni.
Az egyik tábor balszárnyán állnak a valódi republikánusok, újonc, de mindenre kész csapat, mellyel szüntelen baja van a vezérnek, mindig rohamra akarnak menni, s rendesen túlhajtanak a vezényszón.
A jobbszárnyat képezik az igazhívők, a mekkai szent csapat dandárai, kik a próféta nevére esküsznek, kik Allah kiáltással rohannak a harcba a gyaurok ellen.
Középen állanak a fényes mamelukok, lengő flamingó tollakkal, kik a harcban senkinek sem adnak pardont.
Maga az alvezér kis alacsony fekete ember, ki kongrév rakétákat s tüzes bivalyokat ereget az ellenfél táborára, oldalán egy zsebbeli kiadású kézi guillotine.
A fővezér azonban a csatákban nem szokott részt venni, csak mikor már seregét hanyatlani látja, akkor jelenik meg, s személyes küzdelme által mindenkor csodákat mível.
A túlsó tábor ezalatt a csapatokat illetőleg kevésbé van rendezve, az egész úgyszólván csupa nemzetőrségből áll, kiket a félelem hozott a harcba, s kiket ugyanazon józan indulat el is visz onnan. Hanem a vezérek szerepei annál ügyesebben vannak kiosztva.
Az egyik alvezér Kovács Lajos, nevezetes stratégikus fő, különösen ügyes a legerősebb pozíciók megkerülésében, biztosan számít, és seregét sohasem teszi kockára.
A másik, Kazinczy, római hős, ki födetlen mellel s rövid karddal áll ki a csatába. Szüntelen a vezért keresi a csatában, s egyenesen szemben támadja meg.
A fővezér, Nyáry, ez oldalon is ritkán vesz részt az ütközetben. Körülpáncélozva lévén, a rálőtt nyilak lepattognak róla, ezért sokszor még az önvédelmet is elmulasztja s a személyes közberontást addig halogatja, míg végképp elkésik vele.
E csapatok mellett Besze János egymaga képviseli a masszív népfelkelést, a rendes csatában megvert ellenségre tömegestül rárohanó.
Bezerédy István pedig mint parlamenter jár békíteni és csitítani az egymás ellen fegyverkezőket, – míg Szemere Bertalan, mint egykor Zápolya János a mohácsi ütközetet, tétlenül, felkészült erővel nézi a háborút, – nem hasonlótlan okokból, mint Zápolya János.
Most emeljük ki az egyes kitűnőbb küzdőket.
A republikánusok csatasorai közt látjuk Ujházyn kívül: Kállayt, Halászt.
Mindkettő republikánizmusa inkább Kossuth, mint az osztrák dinasztia ellen volt fölfegyverezve. Attól tartottak: hogy Kossuth meg akarja magát királynak koronáztatni.
Voltak, kik szerették azt a hírt terjeszteni, mintha Kossuthot erre neje ösztönözné, de aminek bebizonyítására adataim nincsenek, sőt ellenkezőleg bizonyosan tudom: hogy midőn a kormány hivatalos lapjában egy nemhivatalos cikk ezen tárgyat előhozta s határozottan állítá: miszerint Kossuth e dicsőséget nem ambiálja, sőt vágyódik azon idő után, midőn a közhonpolgárok sorába visszaléphet, e nyilatkozatot Kossuth igen jó néven vette, a republikánusok pedig egy ellenök intézett lefegyverző csapást véltek alatta rejleni.
Ezen az oldalon még Irányin kívül alig van megemlítendő egyéniség. De hiszen ennek nem is volt egyes küzdőkre szüksége, mellette volt a majoritás tömege, vele volt vezére ellenállhatlan szónoklata.
Ha Kossuth felállt, utána nem volt szükség senkinek beszélni, a tömeg el volt ragadtatva a szónoklat bűvereje által, s nem volt türelme azután senkit kihallgatni, beszélt légyen mellette, vagy ellene. Kossuth szónoklata valóságos szellemi terrorizmus volt, nem ölte meg ellenét, de semmivé tette.
Egy követet egykor úgy hallottam nyilatkozni: „ha Kossuth azt mondaná: hogy föltétlen vessük magunkat Ausztria alá, még akkor sem mernék ellene szólani, még akkor is meghajtanám magamat előtte.” – Pedig aki ezt mondta, republikánus volt.
A túlsó párton sokkal több, sokkal nevezetesebb egyéniségeket lehete találni.
Ott volt Kemény, diplomáciai ismeretekben, helyes fölfogásban, mindenoldalú státustani képzettségben páratlan egyéniség. Országgyűlésen rendesen hallgatag, de konferenciákon lelke, irányadója az értekezletnek.
Tóth Lőrinc, szisztematikus, tudományosan képzett lélek.
Farkas Károly, irataiban egy ifjú lelkesedése, jellemében egy férfi higgadtsága, országgyűlésen és literatúrában egyaránt tényező erő.
Almássy Pal, – az országgyűlés elnöke, kit e párthoz tartozása miatt többször készültek Madarász Józseffel helyettesíteni.
Pálffy János, – majd legerősebb, majd leggyöngébb oldala a pártnak, melyhez tartozott. Ő támadta meg legelőször Madarászt, a Debrecenbe jövetel legelső napjaiban egy hírlapi nyilatkozatot bocsátva közre, melyben Madarász jelenlétét a kormányon kalamitásnak mondá, és ugyanő nyújtotta neki kezét, midőn már elesőfélben volt, Kossuthnak egy hatásos beszéde következtében. Másnap ismét ellene fordult.
Bartal György, a párt rendes indítványtevője, ügyes formulázó, a jobb szónokok egyike.
Kubinyi Ferenc, tekintély, jóakarat, és hazafiság dolgában a legelsők közé számítandó. A gyémántpörben leglényegesebb tényező.
Idetartoznak még Szunyoghy, Recsky, Gorove, a Zeykek, Lónyayak, Bethlen, – Mészáros és Tatay kormánytagok és mások többen, kik mind nagy szónokok, vagy alapos státusférfiak, vagy legalább becsületes honfiak voltak, és akik mindössze nem voltak annyi hatással a kormányra, a népre, és az országgyűlésre, mint Kossuth egymaga.
*
E két tábor mellett ágyútelepekül vannak felállítva egyfelől a Marczius, másfelől az Esti Lapok, mindkettő egymással egyenlő erejű artilleriából szerkesztve. Az elsőbbi mellett küzdenek még a munkások újságának faágyúi, melyeket azon rossz szokásuk miatt: hogy a töltés mindég a gyújtólyukon jön ki s a golyó bennmarad, maga a vezér beszegeztet, s végre egy rettenetes bombavető üst „Debreceni lapok” neve alatt, mely szazhatvan fontos vicceket hajigál, de csak egy irányban s a tizedik lövésre szétszakad s valamennyi kanonérját mind agyonüti.
*
Madarász volt a leghatározottabb ember a magyar publicisták között.
Ő tudott magának legtöbb befolyást szerezni a kormányon, ő kerítette a hatalom legtöbb eszközeit kezéhez, az ő pártja volt a legtevékenyebb.
Ha politikai ellenfelei magány jelleméhez nem találnak utat, meg nem buktathatják.
És e hatalmat nem elveinek köszönheti.
Mik voltak azok?
Ferde másolatai Robespierre terrorizmusának, eszmék, miktől irtózott mindenki, kivéve azokat, akik kinevették, idétlenül született óriások, gyámoltalan képtelenségek.
Eszméinek népszerűtlenségét eléggé jellemzi azon mondata, mit egyszer az Egyenlőségi klub gyűlésén kiszalaszta száján: „Inkább akarok szabad szláv lenni, mint rabszolga magyar.” Leghőbb báratai is azt felelték rá: „idvezült sem akarok lenni, hacsak nem magyar!”
És ellenfeleinek, kik ellenkezőleg, Magyarország boldogságát, nagyságát elébe helyezék a reszpublika eszméjének, kik ennélfogva a legnépszerűbb eszme mellett küzdöttek, sohasem volt annyi hatása, mint neki.
Ennek igen egyszerű magyarázata az: hogy Kossuthot sokkal jobban iparkodott magának Madarász megnyerni, mint a girondisták.
És amelyik párt mellett Kossuth neve állt, az hihette: hogy győzött.
Pedig a girondisták is megnyerhették volna Kossuthot. Énnek a mindenesetre nagy embernek különös gyöngéje volt az: hogy igen szerette a hízelkedőket. Ez ajánlólevél mellett nemcsak a legsilányabb kalandorok találtak hozzá bejárást, hanem maguk azok, kik régi ellenei voltak, mint éppen Madarász maga, míg ellenkezőleg a kíméletlen igazmondásért képes volt legkedvesebb embereit is elutasítani magától, mint Rákóczyval tevé, ki amellett: hogy közel rokona s egyike a legtisztább karaktereknek volt, egyetlen egyedül értett az egész környezetben az adminisztrációhoz.
A békepártiak azonban Kossuthot megnyerni sohasem voltak elég gyöngék, megbuktatni sohasem elég erősek. Amahhoz hízelgés, emehhez szenvedély kellett volna, s ők e tulajdonok egyikével sem bírtak.
Ügyfeleik nagyobb része azon emberekből állott, kiknek gondolkodásmódját az instans periculum izgatta, kik féltek ugyan herceg Windischgraetztől, de mégsem annyira, mint Kossuthtól, mert ez közelebb volt, kik ha Kossuth kihúzta a lábát Debrecenből, tüstént mertek ellene szólni és tenni, de ha visszajött, újra elhallgattak.
Egy esetet mondok el rá.
A követek kizáratása felett hozott törvény után többen érkeztek meg Debrecenbe a távollevő képviselők közül, kiket nagyobb részint visszaszedegetett az országgyűlés. Ezeknek igazolásaik annyira átláttaták a követekkel ama törvénycikk képtelen volták, miszerint egyike azoknak, kik e törvénycikket indítványba hozták, mellette agitáltak, Kossuth leghőbb pártolója, e törvénycikk cassaltatását indítványozá. Másnap megjön Kossuth a táborból, meghallja a történteket, korán reggel hét órára összehívatja az országgyűlést, s ott úgy leszidja őket, mint egy oktató rakoncátlan tanítványait a purifikált követek miatt… Egyetlen hang nem mert felszólalni. Pedig előtte való nap még a törvény megsemmisítését índítványozták.
Madarász ezalatt iparkodott mindazon embereket, kik a közvéleményre hatással voltak, magának megnyerni. A merészebb publicistákat, a legvöröstollasabb agitátorokat, a legügyesebb zsurnalisztákat, s.a.t. A mód igen egyszerű volt. Kinevezte őket előkelő hivatalokba. Ahhoz a kis hivatalos hatáskörhöz, ami az övé volt, hatvanhárom hivatalnokot teremte, kik egyenesen csak az ő bürójához tartoztak. Míg Nyáry egyetlenegy hivatalnok nélkül végezte teendőit.
Ily eszközökkel Madarász oly erős állást tudott magának a kormányon biztosítani; hogy onnan csupán saját gondatlan elbizakodottsága buktathatá le.
Hiszen nem ő volt az első országos hivatalnok, ki tulajdon maga felé húzott csatornát az ország kincseiből, csakhogy azok sokkal ügyesebben tudták azt elintézni, s nem szolgáltattak önmaguk ellen fegyvert elleneik kezébe.
*
De kezdjük az elején.
Egy napon Madarász indítványba hozta: hogy az ország kincstárához tartozó haszonvehetlen ezüstneműket adják át a pénzügyi főnöknek beolvasztás s pénzzé veretés végett.
Az indítvány semmi gyanút sem gerjesztett, s ennélfogva ellenállásra nem talált.
Kovács Lajos azonban, ezen nyugtalan fő, – ki, akit egyszer megfogott, azt többet el nem ereszti, – utánajárt: hogy a beolvasztandó ezüstneműek gróf Zichy Ödön lefoglalt ingóságaihoz tartoznak.
Nehány nap múlva pedig hirdeti Madarász egy kis falragaszban: hogy Zichy Ödön ékszerei árvereltetni fognak.
Kovács kérdést tett e tárgy iránt, mire Madarász azt válaszolta: hogy csak az el nem tartható tárgyak adatnak el.
Kovács és Kazinczy az országgyűlésen ellene mondtak ez eljárásnak, a kérdés heves debatte-okra vezetett. A zsurnalisztika átvette a kérdést, Madarászt keményen megtámadták s átalkodottan nem akartak felhagyni e tárgy vitatásával.
Végre kimondák gyanújokat: hogy a kérdéses kincsek kezelése nem ment tiszta úton, és követelték: hogy világosítsa fel a rendőrfőnök, mint jutottak a pénzügyminisztérium kezelése alól az ő kezeibe a nem odatartozó tárgyak.
A kérdés mindig botrányosabb kezdett lenni. Az országgyűlésen oly szavakat lehetett hallani, mik a kormányt a legvilágosabban kompromittálták. Madarász addig beszélt Kossuthnak: hogy itt a kormánytestület és maga Kossuth van megbántva, míg az elnök csakugyan rávette magát: hogy személyesen jelenend meg a csatatéren a nem neki vetett kesztyűt felveendő.
Már előtte való nap beszélték: hogy holnap Kossuth személyesen támadandja meg az Esti Lapok íróit az országgyűlésen.
A tárgy rendkívül új volt. Sohasem hallotta azt még senki: hogy az ország kormányzója a képviselőházban zsurnálcikkek ellen tartson beszédet, s hihetőleg ezután sem fogja hallani. Miután az e tárgybani ügyködések egyedül az esküdtszékek elébe tartoznak.
A félve várt nap megjelent. Haragosan jelent meg Kossuth is, s tartott egy beszédet az illetőknek, amiről a Marczius úgy ítél: hogy az olyan volt, mint mikor valakit vizes lepedőbe beletakargatnak, s aztán egy doszkával jól végigpáholnak.
„Amit e zsurnaliszták elkövetnek, az irtózatos, az borzasztó!”
Ezen szavakat mondá a kormányzó. Az emberek reszkettek körös-körül.
A karzat alatti szegletből egy jóváhagyó kiáltás hallatszott:
„Úgy van! az Esti Lapok.”
Madarász egyik hivatalnoka volt a klakőr, egy kis tömpe ember, ki elmélyedve titkos örömében, nem vevé észre; hogy háta mögött az Esti Lapok és a Marczius szerkesztői állnak, a legbékésebb szomszédságban, kik közül az előbbi, amint széles tenyerét az előtte applaudáló fejére tette, az ijedten rátekintve, hirtelen úgy vélte magát kiigazíthatni:
„Akarám mondani; a Marczius.”
Ekkor meg természetesen a Márczius szerkesztője fogta körmei közé.
Kossuth elhatároztatni kívánta: hogy az Esti Lapok ellen sajtóper indíttassék. Az országgyűlés beleegyezett.
A girondisták tábora csüggedten takarodott el a vesztett csatatérről. Csak Nyáry nem csüggedt.
„Most van kezetekben minden, úgy monda, el ne eresszétek.”
*
A magyar sajtótörvények egyik cikkében ez áll:
„Ha valaki közhivatalnokot hivatalát érdekelve vádol, annak bebizonyítása megengedtetik.”
A perbe fogandó zsurnaliszták tehát követelték: hogy nekik vádjaikat bebizonyítani megengedtessék.
E kérdés a honvédelmi bizottmány elé került. Nyáry nem volt jelen. Madarász ellenzé. Kossuth egészen preokkupálva volt. Ekkor egy eddig ismeretlen lovag lépett elő: Duschek, a pénzügyi főnök.
„A rendőrfőnök ellen emelt vádak igazak – monda szemtűl szemben –, a bizonyítványokat én magam szolgáltattam nekik.”
Madarász elsápadt. „De kérem, édes barátom!” – szólt zavarodva Kossuthhoz.
Kossuth azonban egész hidegen fölkelt mellőle, s visszautasító hangon monda neki:
„Úgy vizsgálatot fogok ön ellen rendelni.”
Kossuth sohasem bocsáthatta meg azt Madarásznak: hogy ily igaztalan ügyben tette ki magát érte.
S ekkor volt azon időpont: hogy a békepártiak Kossuthot megnyerhették volna maguknak, anélkül, hogy elveik végcélját elveszítsék.
Mit Nyáry nem tudott vagy nem akart megtenni, azt ugyanazon párt későbbi főnöke, Szemere elérte. Kossuthot megnyeré, hanem a régi sibbolet elveszett, és azután elveszett a haza.
