XXVII. (A pártok egyezkedése)
XXVII. (A pártok egyezkedése)
Madarász hanyatlása már előrelátható volt. A párt legerősebb küzdőjének bukása elkerülhetlen volt, nem elvek, nem politikai balfogások, hanem kisszerű kezelési bűnök miatt.
A hozzá csatlakozó pártok méltán tartottak tőle: hogy amennyire protezsálták Madarászt, annyira veszteni fognak népszerűségükből, – a közönség, bár igazságtalanul a politikai pártfeleket komplikált bűntársaknak fogja tartani, a rágalomnak a legkedvezőbb terrénuma nyílik ellenük, a skandalum napról napra öregbül és nyilvánosodik. A vizsgálatok megkezdése óta a Nyáry-Kovács-Kazinczy párt roppant majoritása növekedett az országgyűlésen, pisszegés, gúnykacaj és indignáció minden hangjai fogadják azokat, akik egy hónap előtt csak tapsokat arattak, míg kiknek szavait azelőtt nem is hallgaták, azoknak beszédét, most éljenzés fogadja, kíséri.
A Kossuth párt legerősebb szónokai, mint Szacsvay, föltámadtak az egykori kegyenc (Madarász) ellen, s a másik párt konferenciáit kezdték látogatni.
Besze vehemens népszónoklatával elförmedten zúdult ellene, maga Irányi, a miniszternek személyes barátja, visszavonta kezét az elesőtől ezen szavakra fakadva:
„Azért nem szűnök meg áldozni azon oltár előtt, amelynek papjai közt egy tisztázatlannak találtatott.”
S végre Kossuth maga megtiltá: hogy valaki őelőtte Madarász nevét kimondja.
A békepárt e parlamenti csaták után a diadal tetőpontján látszott állani, ő volt a nap arszlánja, mindenki hozzá akart tartozni, a másik párt elolvadt, elenyészett, megtagadtatott saját ügyfelei által, tagjai elismerék: hogy elveik alig különböznek a békepártiakétól.
Előre látható volt: hogy a Madarász-párt imposszibilissé léte után maga Kossuth a másik párthoz fog csatlakozni.
Csak az maradt kérdés: hogy melyik fog ezen esetben elvein módosítani: Kossuth-e vagy a békepártiak.
A vöröstoll-párt igen jól látta előre a bekövetkező fordulatot, Kossuth rájok nézve elveszett s a békepártra nézve meg volt nyerve.
A meglepetés első perceiben azon eszméhez folyamodtak: hogy elveiket a békepártéival kiegyenlítsék.
A kísérlet azonban az első pontnál hajótörést szenvedett. Mindkét párt elfogadá: hogy a háborúnak egy előnyöket nyújtó békekötés által véget kell vetni.
Csak az az egy különbség maradt közöttük: hogy az egyik párt a dinasztiával, a másik a nemzetiségekkel akart alkudozni.
És ezen pontban minden, a két párt között fennforgott differenciák ki vannak fejezve.
Amannak a még csak ábrándokban született világszabadság, emennek Magyarország ezredéves élete volt végcélja.
Amaz kész lett volna nemzetiségi koncessziókban önnemzetiségét semmivé tenni, csakhogy a királyság nevét letörölhesse róla.
Emez alávetette volna magát inkább a dinasztiának, minthogy nemzetisége féltett kincsét szomszédjaival és zsellérjeivel megossza.
Amaz kész lett volna Magyarországot számtalan apró kis részekre széthullva látni, csakhogy azokból mindmegannyi apró kis reszpublikákat csinálhasson.
Emez kész lett volna Magyarországot a legszorosabb kapcsokkal Ausztriához kötve látni, hogy erős, nagy és boldog birodalmat teremtsen belőle.
Mindkét pártnak különös gyarlósága volt az: hogy céljai elérésének semmi egyéb akadályait nem látta, mint az ellenpárt törekvéseit, s azt hivé: hogy ha azt megbuktatá, győzött.
Holott egyfelől a békepártnak az ausztriai kormánnyal, a forradalmi pártnak pedig a küldinasztiákéval lett volna szükség magát érintkezésbe tenni.
Ezek elmulasztásával az egész politikai harc, csak egy vármegyei pártküzdelem volt, mely mindkét részről csak félszeg győzelmeket eredményezett.
Mikor a békepárt győzött, nem volt kivel alkudnia, Ausztria mit sem tudott arról: hogy vele egyezkedni akarnak, elveiket, törekvéseiket nem ismerte, máig sem ismeri.
S mikor ismét a forradalmi párt győzött, a külbirodalmak még csak annyi korrelációban sem voltak vele, hogy egyetlen tiltakozást intéztek volna Oroszország intervenciója ellen.
De nemcsak az: hogy a forradalmi párt a külföldön nem iparkodott magának szövetségeseket keresni, sőt megfoghatatlan közömbösséggel tökéletesen ignorálni látszott minden külföldi viszonyokat.
Hihetlennek fog látszani azon állításom: miszerint az egész debreceni szezon alatt egyetlen egy külföldi lap nem került a közönség elé. A lapok semmi külföldi híreket nem közlöttek, egyedül Hajniknak jártak Augsburger Allgemeine Zeitungjai, s azokat Madarász lefoglaltatta, s még a hivatalos Közlöny szerkesztőjének sem engedte át olvasni.
De nemcsak a közönség, hanem maga a kormány sem tudott semmit azokról, amik odakünn történnek, úgy hogy Kossuth bátran beszélhetett az országgyűlésen a veronai kongresszusról anélkül: hogy valaki tudhatta volna: hogy olyan kongresszus nem egzisztál. Lehet: hogy ővele is elhitette valaki.
Ami Debrecenen kívül történt, az holt történet volt a magyar politikusokra nézve.
Jöttek ugyan, de nagyon néha, tudósítások a párizsi és londoni követektől, de azok nem adtak okot arra: hogy a külföld segélyét várni lehessen. Mindnyájan azt bizonyíták: hogy a külbirodalmak kormányai igen okos népnek tartják a magyart, amiért nem engedte magát hadi successusoktól odaragadtatni: hogy valami kompromittáló politikai lépést tegyen, reszpublikát, vagy déchéance-ot proklamáljon. Ebből érthetett, aki akart.
De nem akart senki.
Mikor Irinyi megjött Párizsból, megtudva azt, hogy az általa hozott tudósítások nem kedvezők a forradalom végcéljaira, két hétig a kormány maga elé sem bocsátotta, s azután sem ügyelt semmit komoly figyelmeztetéseire.
Az országgyűlési pártok minden küzdelmeiket egymás elleni csatákra vesztegették, minden coup d’état, mely a haza sorsán nagyokat változtatott, nem státusférfiúi kombinációk, hanem pártvezéri intrikák következtében történt.
Ez volt az országgyűlési pártok általános bűne.
Nem a harcos ellenség ellen küzdtek, hanem ellenpártjaik ellen, nem a hazát védték, hanem felekezeteiket.
