A válság órái

Teljes szövegű keresés

A válság órái
…És mindig odább.
Az ércláncolat gyűrűi egyre szűkebbre húzódtak a futó hadsereg körül. Minden csapatnak az előhada és az utóhada ellenséggel érintkezett már.
S a jelszó még mindig ugyanaz volt: „futni”.
S ami a futást kényszerűvé tette, az maga a hely volt, amelyen jártak. A bányavárosok hegyei adnak aranyat, ezüstöt, vasat és rezet; de kenyeret nem adnak. Innen futni kell. Kerget az éhség.
Áldorfai Incét nemcsak az ellenség űzte, hanem saját lelkének rémei is.
Ama találkozás óta Gideonnal és a hozzászegődött kalandornővel a legnagyobb ellenségét saját szívében hordta magával. Azt a keserű önvádat, hogy egy imádott lényt semmivé tett, éppen azáltal, hogy úgy imádta.
Hiszen nem maradhatott az titok. Mindenkinek kell azt már tudni: aki csak látta e leányt az ő kórágyánál virrasztani, aki látta őt a leány védelmére kardot húzni, aki figyelemmel kísérte találkozó pillantásaikat, az mind kitalálta titkaikat; hiszen a nap alatt történt minden.
És most beszél róla mindenki.
Majd végigjárják az országot, amerre csak út vezet. Mindenki beszélni fog a hősrül, ki babérait megérdemelte, s a leányról, ki őt és társait ápolta, s mentül nagyobb híre lesz a hősnek és a leánynak, annál inkább fogja mondani minden ember, hogy ők szeretik egymást.
Tisztán, ártatlanul, nemes lemondással, magasztos hűséggel szeretik egymást? mindegy az. A szerelem vétek azoknál, akiknek szeretni nem szabad, még ha szűzi szerelem is.
S ha el talál a hős maga esni (olcsón adják most a halált!), mi lesz a leányból, kiről dobra ütött hír lett, hogy őt szerette? Más leány megsirathatja elesett vőlegényét, viselheti érte a gyászruhát, fátyolt, büszkén mutogathatja szívén hordozott arcképét. Ennek még az is szégyene lesz. Az ő hősét meggyászolnia gyalázat. Az szerzetes volt.
Mikor őt eltemetik, egy ártatlan leánynak a becsületét is oda temetik el vele, s az ő sírkeresztjére egy mártír szívét feszítik fel, aki annál nagyobb mártír, mert kínhalál helyett kín-életet talált.
És ebből a tömkelegből nincs már szabadulás.
A közre szorított magyar hadseregnek könnyebb lesz ágyúval, zászlóival együtt ellenfelei vasláncai közül kiszabadulni, mint neki e megtüzesített békók közül.
A futás egyre nehezebbé válik. Előre nem látott balesetek összekuszálják a kiszámított tervet. Kiküldött hadcsapatok megfutnak vak ijedtségtől, s nyitva hagyják a rést az ellenfél előtt, melyre mint biztos kijárásra számítottak. Folyamok áradnak ki szokatlan téli időben, s elállják az útját a menekülőnek. Már egyes dandárokra van bízva, hogy keressenek maguknak utat, amerre találhatnak.
Ince csapata egy éjjel egy olyan faluba jut szállásra, melyet már előtte való nap egy másik csapat, mely onnan elfutott, az ellenség visszatartóztatása végett fölégetett. Most már csak a kormos falak állnak. Ez lesz az éjszakai tanya.
Előtte ellenség, háta mögött ellenség; kétoldalt óriási hegyláncok úttalan, kopár bércfalai. S feje fölött is ellenség: a hózivataros fergeteg!
Incének itt kellett töltenie az éjszakát. Talán az utolsót, melynek még reggelét látja.
A leégetett faluban várta a hadosztályt vezénylő tábornok futárja két sürgönnyel.
Egyik Áldorfai Ince őrnaggyá kinevezését tartalmazta a fővezér által; a másik a hadosztályvezér parancsát, melyben tudatják vele, hogy észak felé már kétszeresen el van zárva az út; először egy ellenséges dandár által, másodszor a Garam áradásától; vissza nem lehet menni, mert onnan az egész ellentábor zöme közeledik; tehát a hegyeken keresztül kell valahol utat keresni, hogy a hadosztály a kelet felé vonuló hadsereggel egyesülhessen. Ez Áldorfai Ince őrnagy feladata lesz, ki a hozzácsatlakozott minden fegyvernemű apró csapatokat igyekezzék egyesíteni.
Itt állt előtte az erejét meghaladó nehéz feladat.
Nem tanulta soha a hadászatot, és most egy lehetetlen haditervet kell végrehajtania.
S ez még nem az egész feladat.
De nem tanulta soha, mit tesz egy nőt az elveszéstől megmenteni, annak elveszett világát visszaadni, és ez a talány is tőle várta megoldását.
Kapott rövid idő alatt két olyan kincset a sorstul, mely félistenné teszi a férfit, ha bírni tudja azt, s ha elveszíti: porrá; egy nőt és egy hadcsapatot: szerelmet és dicsőséget. Csak egy lépést tett feléjük, s azok helyébe jöttek; kezét nyújtotta csupán ki, s elérte vele a végtelen távolt. Itt volt előtte, amiről álmodnia is tilos volt, s a felidézett két szellem ragadta őt magával: fölfelé-e, vagy lefelé?
Legelőször is kiküldé kémeit, a hegyi utakat megvizsgálni. Azok most talán járhatóbbak a hóeséstől, vagy egészen járhatatlanok a hófuvatoktul. Azután torlaszokat emeltetett a déli út felől, levágott fenyőfákból, az onnan várható támadás feltartására. Ágyúi számára szánokat faragtatott, miken azokat az ágyútalpakról levéve, a havas úton felvontassa.
Azután kiállította az előőrsöket, s pihenést rendelt a csapatoknak. Holnap nehéz útjok lesz.
Az éjjeli tanya vendégszeretetlen volt. Egy háznak sem volt teteje: a padlás is mind beégett; a hó beleesett a házba. Arra kellett lefeküdni.
A kóroda betegei a szekereken maradtak: az volt a legjobb szállás.
Egy elpusztult háznak egyik szobája fölé ponyvát húzatott Ince: az volt a főhadiszállás. Egy felfordított hordó volt az íróasztal, két kocsiláda az ülőhely, egy köteg szalma, bundával leterítve, az ágy.
Ince kérte Serenát, hogy foglalja el ezt a fekhelyet. A leány megköszönte az ajánlatot: halálra fáradt volt; lefeküdt. Annak a bántalomnak, amit a kalandornő elkövetett rajta, az a hatása volt rá, hogy amíg eddig óvatos és tartózkodó volt Ince irányában, most egész átadással rábízta magát. Nem ijeszté meg a rágalom, hogy őt Ince kedvesének tartják; ellenkezőleg: hozzácsatolta. Nem tétovázott vele egy éjtanyán tölteni az éjszakát. Minő tanyán és minő éjszakát!
S hol is töltötte volna az éjt másutt? Mindenütt rom. A lakosok mind elmenekültek; minden rom harcfiakkal telve; egyetlen menedék az, melyet Ince nyújt neki.
A tűzhelyen pattog a láng, a tetőtlen tanyának az ád meleget a januári hideg éjszakán. A leány tagjait leköti a fáradság és a hideg. S éppen a fáradság izgalma az, mely elszunnyadni nem engedi.
Ince soha sincs tanyáján egyedül. Segédtisztek, kémek, hírnökök járnak ki s be hozzá, izeneteket hozva, parancsokat átvéve; szolgálattevő közharcosok hordanak fát a lobogó tűzre. A parancsnok el van foglalva intézkedéseivel.
Vajon mit fog tenni, ha mind elmennek? Lefekszik-e ő is alunni?
Holnap talán már örökre alunni fognak. Talán ott majd egymás mellé fogják őket dobni a közös sírba. Elmondhatják-e ott egymásnak majd, hogy mennyit szenvedtek? Amit ma még elmondhatnának, ha elkezdené valaki a kérdezést. Mit mondanának? Ah, ez a gondolat elűzte szeméről az álmot. A szeméremérzet reszkető borzadálya tagadta a szív hevülő vágyait.
Már egyedül marad Ince a leánynál; mindenki eltávozott; az éj elcsendesült, csak a paripák dobogása hangzik.
Ince elhagyja a szobát, melynek sarkatlan ajtaja csak betámasztható, s egy új társsal jő vissza újra. A lévitát hozta be magával.
Két kulacsot tett a hordó fenekére, melléhúzta a kocsiládákat.
– Ülj ide, felebarátom. Virrasszuk át együtt a hosszú éjszakát.
Ince védelmezte magát saját szíve ellen. Behívta éji tanyájára azt az embert, ki még jobban szerette azt a leányt, mint ő; mert ki merte azt mondani – viszonzás reménye nélkül, s híve maradt – a lemondás után is.
Ennek az embernek a társasága a legjobb védelem a nyugtalan szív ellen.
A jámbor lévita bohókás adomákra gyújtott a kulacs mellett, a régi tréfás időkből; Ince úgy tett, mint aki ráhallgat. Erre aztán Serena valami olyan kéjes zsibbadást érzett tagjaiban, mint a sötétben félő gyermek, amint egyszerre világosság támad körüle, s anyja ölelését érzi. Elszunnyadott.
Amint a leány hosszú, nyugodt lélegzetvétele eláruló, hogy alszik, a lévita egyszerre abbahagyá az adomázást.
– Felebarátom. Én elhagylak. Kémeid mind gyámoltalan fickók. Nekem egy ötletem van. Lehetetlen, hogy csalódjam. Én is elmegyek egérutat keresni számunkra.
Gondolta pedig magában:
– Minek legyek itt harmadiknak közöttetek. Itt hagylak benneteket kettecskén…
Azzal fejére húzta a csuklyáját, és kiment.
Künn egyre hordta a havat a szél. A tábor őrtüzei hosszú veres sugárküllőket küldöttek szét a hófuvat ködfátyolán keresztül. Az előőrs alakja mint fehér kísértet bontakozott ki a szürke homályból. „Ki vagy? megállj!” hangzott a közeledőre. A lévita a tábori jelszót mondá, s az őrtűzhöz közelített. Ott felvett két hasáb szurokfenyőt; az egyiket meggyújtó fáklyának, a másikat hóna alá fogta, s aztán egyes-egyedül nekiindult a zivataros éjszakának, keresni valamit. Egy kincset.
Éppen csak annyira látott, amennyire a szurokfáklya beveresíté körüle a hóförmeteget.
Beszélgetett magában.
– Szegények. Milyen nagyon szeretik egymást. S hogy titkolják azt egymás előtt. Milyen jót tett velük az a bolond asszony, hogy azt szemükbe mondta! Már most tudják. Ma bizonyosan meg fogják azt egymásnak mondani. Aztán holnap reggelig boldogok lesznek, holnap reggel pedig meghalnak. Meg is halnak bizonyosan, ha én meg nem találom azt, amit keresek. Milyen könnyen beleeshetem a hófuvatban valami mély gödörbe, ahonnan senki se húz ki többet. Itt farkasok is járnak. Talán megesznek, talán nem bántanak. Ha elálmosodom (nem volna csoda, gyalogolva alszom), s aztán leülök egy fatörzsre pihenni, bizonyos, hogy megfagyok. Akit a hideg elgyaláz, az elalszik, s aztán szépen megfagy. Akkor aztán ők is el vannak veszve. De hát mit is védelmezek én ezen az én életemen, mit védek az ő életükön? mit védek a haza életén? Mi nekem a haza? mi nekem ők? mi vagyok én magam magamnak? Semmi, semmi, semmi. Háromszor semmi – s a többi.
S a szikár alak tovább bandukolt a keserves úton, a mély hótorlaton át – azért a háromszoros semmiért; el-elbukott a mély hóban, megint fölkelt; a szél szemébe verte az éles, szúró kristályport. Szemközt ment neki.
Az erdő, a hegyszakadék már az utolsó őrtüzet is eltakarta előle; egyedül volt egy mély völgy vágányában, meredek szikláktól körülfogva. Itt letűzte fáklyáját a hóba, s karjait kiterjesztve az ég felé, felkiálta: „Óh, seregeknek ura, segítsd meg e magányban a te szolgádat! hogy megszabadíthassam azokat, akik jobbak és boldogabbak, mint én!”
Ince egyedül maradt a leánnyal. Ő ébren, az alva.
A tűz elhamvadt már, a parázs rózsaszín derengést vegyített az árnyak közé. Ez árnyak közül egy halvány női arc sugárzó képe tündökölt elé, a földön fekve.
Az ébren levő bámulta az alvót.
Élte viharos szakának izgalmas képei vonultak végig lelke előtt, miknek zűrzavaros képleteiben mind e sugárzó arc uralkodott: majd mint szentkép, majd mint tüneményes bálványalak, gyönyörre, kéjre csábító; majd mint egy elkárhozott torzképe, szederjes foltokkal arcain, homlokán. E foltok az ő csókjainak nyomai! A képzelem rémképei mind, hisz nem érinté őt ajkával soha.
Eliszonyodott e képtől. Nem volt maradása e helyen. Felállt, kardot kötött; fát tett a tűzre; azután odalépett halkan az alvó fekhelyéhez, a bundatakaró lecsúszott annak válláról; azt újra betakarta vele. A leány ajkai álmában mosolyogtak, megnyíltak, s ő nem leste el, hogy mit fognak mondani? Elhagyta a szobát. Künn meghagyta az őrnek, hogy senkit be ne bocsásson.
Azután elment előőrsöket vizsgálni, ki a zimankós éjbe. A hófelhők gomolygó árnya, mint egy varázskép tüneménye, elevenült meg szemei előtt. A szürke felhőalakok a kétségek apostolainak árnyai; a herézis fantazmái, mik elhomályosítják az örökké egy eget; néha szétbomlanak, s olyankor kivillanik közölök egy sötétkék, tiszta égbolt, közepén a fogyó holdsarlóval. Hová lett a holdkarajból a fényes szűz alakja? Csitt! alszik. A süvöltő szélben a boldogultak „de profundis” éneke zendül meg végigrepülve a fehér forgatagban: „Te nem jössz velünk: a földön maradsz!” Egyetlen szemrehányás ránézve az ég. Felcserélte az ég szerelmét a föld szerelmével: a hazáéval, s aztán következik a nő szerelme.
A véghetetlennek látszó éj eltölt a körjárattal.
Mikor az utolsó előőrsöt érte, ott találkozott egy visszatérő kémével, ki azt a rossz hírt hozta, hogy az ellenség már a hegyeken átvezető mély utat is elfoglalta; sőt szánra kötött ágyúkat vontatva fel a hegy gerincére, azokat úgy állítá fel, hogy a csapatot, mely itt a romok közt tanyáz, mind összelövetheti onnan.
Most tehát minden út el van zárva a menekülésre.
A hadcsapat képtelen arra, hogy valamerre fegyverrel törjön magának utat. Testében elcsigázva, lelkében elcsüggedve, kiéhezve, szertezilálva; sem lőszere, sem erélye. Incének nincs más végzetre kilátása, mint amit hasonló helyzetben a kosztolnai ütközetben Pongrácz Guido csapatvezér választott magának: egyes-egyedül, kivont karddal közérohanni az ellenségnek, s amíg mindenki fut, amerre lát, egyedül harcolni az utolsó vonaglásig. – Ő is ezt fogja tenni.
Hanem még előbb egy nagy tartozás lerovása vár rá: aminek terhével nem lehet átmenni a túlvilágra.
Visszasietett a tanyához. Segédének meghagyá, hogy a lévitát rögtön küldjék hozzá, amint megérkezik, s mást senkit ne bocsássanak be.
Megállt egy percre az ajtóban hallgatózni. Alszik-e még? A leány álma csak addig volt csendes, amíg ő közel volt hozzá. Amint eltávozott (titokteljes csoda ez), rögtön felriaszták altából nyugtalan álomlátások. Vészben, vérben látta eszményképét. Fölébredt.
S amint körültekintett, egyedül látta magát. Egyedül és otthontalan. Körüle kormos falak, fölötte egy rongyos ponyva, alatta szalmafekhely. A hókonyodó láng a tűzhelyen táncoló vörhenyes árnyékokat vetett a füstfogta falakra.
Felült fektéből, és gondolkozott. Mi múlt el? mi következik?
Egy élet múlt el: tele szenvedéssel, a sors csapásaival. Egy fiatalság, melynek legnagyobb gyönyöre, a szerelem, ránézve legnagyobb kétségbeesés. De ha fájdalom volt is az, legalább szentelt fájdalom volt: amíg titok volt. Most már nem az. Ki van dobva a napfényre, s lesz belőle szégyen. Hol van ő most? Egy táborhelyen. Mi hozta ide? A lelkesedés. Az önfeláldozás vágya. A halál gyönyöreiben kéjelgő fantázia. Másformának rajzolta az a harcok képét. Nagy bölcs férfiakon is megesett e csalódás a képzelemben, miért ne egy rajongó leányon? aki azt hitte, hogy majd lesz egy nagy ütközet, amelyben mellet mellnek feszítve harcoland mindenki, s a nagy vérontásban a halomra döntött holttestek tömege fölött kiáltja el a fönnmaradó vagy azt, hogy „éljen Magyarország! éljen a szabadság!” vagy azt, hogy „finis Hungariae!” Ezt hallani, és ezután meghalni: ez volt az ő lelkének ábrándja. De nem úgy lett. Hanem futni, futni és dicstelenül futni. Hozzászokni – a szégyenhez! A halált pedig nem találni sehol. Hisz az ütközetben minden száz emberre jut egy halál. Még a férfiak sem keresik azt: hogy jutna belőle egy nőnek? S mi következik most? Körül vannak fogva. Mi vár egy nőre, aki szép és fiatal: ha felbőszített ellenség kezébe kerül? Azoknak fővezére két ilyen fiatal leányt, előkelő családok tagjait, a piacon korbácsoltatott meg. S ha elvesz a férfi, ki neki mindene volt, s ki az övé mégsem lehet soha? Ki boldogsága és boldogtalansága egy személyben, élhet-e ő ezután is tovább? Kitépett szívvel? S ha kedve volna élni, ha nem volna ereje meghalni, ha félne a túlvilágtól, melynek üdve csak a hivatottak számára áll nyitva, de nem az erőszakos tolakodóknak, mi vár reá itten? Női tiszta híre be van homályosítva. Ki hiszi el, hogy a hír nem igaz? Oda lesz süllyesztve, ahova az a másik némber; aki kalandozik vidékről vidékre; szegődve szívtől szívhez, szív nélkül; hazudva színlelt életpályát: ma művésznő, holnap énekesnő, holnapután egy hős özvegye, majd írónő, aztán megint titokban szenvedő, elszegényült úri család számára nagylelkű kéregető; nők előtt szerencsétlen üldözött, férfiaknál csábító szirén; könnyelmű tékozló ifjak megrontója; hazug bűnbánó, ki azért gyónja meg bűneit, hogy magát a papot is elcsábítsa. És ezzel legyen az ő sorsa egyenlő? Pedig ki tesz különbséget közöttük?
A vörhenyes árnyékok táncoltak a falon. A pattogó tűz pörölt velük a tűzhelyen; a nedves fa sípolt a tűzben, mint a megszorult bogár.
Azt beszélte neki, hogy a világ nincsen bedeszkázva: ki lehet belőle menni, ahol akarunk. Ha nem akar a szív elszokni a dobogástól, hát szűnjön meg verni. Ha nem akar az arc hozzászokni a szégyenpiruláshoz, hát halaványuljon el örökre.
Két obony mákony elvégzi azt.
Serena magával hordta a gyógyszereket, mikre útközben legtöbb szükség volt, hogy orvosi rendelet szerint a szenvedőknek oszthasson belőlük. Kikereste azok közül azt az üvegcsét, melynek papírlemezére az ismeretes halálfős jelvény volt nyomtatva, s azt keblébe rejté. Ettől megnyugodott.
Talán érzé már lelkének delejes sejtelme, hogy közeledik az ismét, aki álmait elvitte. Mire Ince visszatért, ismét mélyen elaludt.
Ince belépett a szobába. A tűz egészen elhamvadt már, hanem az a halavány arc még a sötétben is világolt.
A leány aludt csendesen.
Ince előbb felszította a kandallón a tüzet, s azután oda térdepelt az alvó mellé.
Kebléből kivont egy kis ezüst feszületet, melyet fekete zsinórra kötve hordott nyakában mindig.
Megcsókolá még egyszer ezt az ereklyét: fájdalommal, kínos lemondással.
S azután gyöngéden fölemelve a leány fejét, az ő nyakába akasztá a kis feszületet.
Bármily gyöngéd volt is az érintés, az alvó fölébredt rá.
Nem riadt fel, azt kérdezé: „Mit cselekszel?”
Talán éppen olyat álmodott, hogy tegezték egymást.
Ince még akkor is feje alá téve tartá kezét.
Ő is viszonzó a tegezést.
– Nézd ez ereklyét. Anyámtól kaptam ezt halálos ágyán. Ez volt kísérőm az életen keresztül, vezetőm az ég felé. Hitem jelvénye. Ezt szorítám ajkaimhoz, mikor az „Ámen”-t kimondtam, mindig. E jelvényhez volt kötve egész életem minden törekvése, földi pályám, mennyei boldogságom. Most nincs többé előttem földi pálya, nincs üdv. Ereklyémtől meg akarok válni. Szólj, fogod-e azt viselni énhelyettem?
A leány válasz helyett átölelte mindkét karjával az ifjú fejét, és megcsókolta annak ajkát.
Az ifjú szívéből egész vulkán hevével tört ki az elfojtott indulat.
– Te szeretsz engem! Te enyim vagy! Ha meghalok, meghalsz velem! Ha elkárhozom, elkárhozol velem!
A válasz ugyanaz volt.
Künn három ágyúlövés hangzott rövid időközökben. Ők nem hallották azt. A boldogság felmagasztalt érzetében megszűnt rájok nézve létezni a külvilág.
Hiszen a halál órájában nem tilthatták meg szíveiknek, hogy egymáshoz forrjanak! S ez a halál órája volt bizonnyal.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages