Az első siker
Az első siker
– Kelj fel, felebarátom, a mellől a halott mellől, s jerünk, csináljunk s a többit!
Ezzel a megszólítással riasztá fel Incét egy ismerős hang. Feltekintett. Alig hitt szemeinek. A dudai lévita állt előtte. Valósággal annak az arca, feszes szattyánredőivel, annak a szűk előrehajlott nyaka: de minő öltözet hozzá! Egy kapucinus barát kámzsája. Kezében egy fűzfa pálca, kígyóformán hántott héjjal.
– Bámulsz rajtam, ugye, felebarátom? Hogy mikor te levetetted a skapulárét, én akkor veszem fel a barátkámzsát. Agyon is vernének a híveim, ha megkapnának benne. De nem viselem, csak mikor szükség van rá. Egyébkor a vászonkufferbe bepakolva hordozom. Jó ez – „mikor az ég zörög”; s a többi.
Ince elborult arccal tekinte megszólítójára. Kedélyhangulata elutasított most minden tréfát; a helyzet sem volt ahhoz való (egy elesett holtteste fölött).
A lévita azt hitte, hogy ez a komor tekintet az ő barátköntösének szól. Sietett felvilágosítást adni felőle.
– Ne gondold ám, felebarátom, hogy ez valami igazi kapucinusnak a csuhája. Egy kémnek az álköntöse volt ez, akivel a szentmihályi dáridónál táncoltunk. Azután én megtartottam a ruháját magamnak, mondván: „ab hoste doceri”, az ellenségtől tanulni jó. Egyéb hasznomat úgysem veszik a táborban, a mangalétát nem bírom, mert göthös vagyok; csak krámfuter (betegápoló) lehetek, vagy kém. Ha ezt a gúnyát felveszem, az ellenség táborába belopózhatom; mondván szent Dáviddal a Góliátnak: „Te jössz én ellenem dárdával, puskával, én pedig megyek te rád a seregek Urának nevével.”
– De hát miért nem maradt ön otthon, ha beteges?
– Először is azért, mert a híveim mind elmentek a háborúba. Magam kiáltó szó volnék a pusztában; azután meg annyit sem ér már ez az én életem, mint Jób pátriárka mondása szerint a fáról leesett fiaveréb; s a többi.
Az öreg fiú nagyot sóhajtott; s Incének úgy tetszett, mintha ennek a sóhajnak visszhangját adná saját keble.
Ennek sem ér már az élet semmit.
– Most pediglen már a szentmihályi dáridó után nincs mit tenni, mint végigtáncolni a mulatságot, ha elkezdtük. Itt vagyok a híveimmel a hátad mögött egy negyed órányira. Amint megtudtam, hogy te itt vagy a kispapjaiddal, ide osontam hozzád, s ugyan jókor jöttem. Látom, hogy te a „boldog végén” fogod a botot, s nem tréfálsz. Mondok egyet. Van az én híveim között ötven olyan legény, aki megeszi a fias oroszlánt. Szedközzünk össze a te fiaiddal; látom, hogy azok is kemény gyerekek. Itt van nem messze, félórányira az uzdi malom. Abban okvetlenül határőrök vannak. Én ismerem ennek a tájnak minden zegét-zugát. Itt voltam három esztendeig kosta, s konvenciómban volt a szabad bíbictojás-szedés. Éjjel is bejárom a nádast. Én elvezetlek odáig, s ha első álomban rajtuk ütünk, csinálunk nekik egy olyan táncot, amihez képest a szentmihályi dáridó is s a többi!
Áldorfai undorodott ettől a beszédtől.
El akarta utasítani magátul a tolakodót. Nem tegezte vissza.
– Ejh, menjen ön! Mi itt előőrsre vagyunk állítva. Vezérszóra kell hallgatnunk; nem vállalkozhatunk kockáztatott kalandokra.
A lévita fitymálólag csettentett a nyelvével.
– Tzh ejha! Van is most vezényszó! Bezzeg ha mi is elébb a főparancsnoktul kérdeztük volna Szent-Mihálynál, hogy mit kezdjünk az ellenséggel? Addig üldöztük, amíg utolértük. Az volt a galopptánc! Ötven szerezsánból negyvenhat hagyta ott a veres köpönyegét, pedig maga is benne maradt! Csak négy futott el! Még annak is utána megyünk.
A száraz, sovány alak abban a barátcsuhában oly visszataszító jelenség volt e természetkívüli düh ádáz kifejezésével rángó arcvonásain, heves taglejtéseiben.
Ince undorodott tőle.
– Az én küldetésem nem mészárlás.
– Biz az enyim sem az: jámbor pap vagyok; görhes, nyaviga teremtés. Rám férne a hideg megfontolás. De a jó kutya is megvész, ha rájön a fogfájás. Hej, felebarátom, ha neked ott fájna, ahol nekem fáj. Emlékezel-e még arra a szép árva leányra ott a dudai paplakban?
Ince most már éppen gyűlölettel tekinte ez emberre. Ki ad neki jogot, hogy arra a leányra emlékezni merjen? Az az „enyim”. Kezét elutasítólag emelé föl, hogy eltiltsa őt magától.
– S tudod-e, hogy mi lett abból a leányból?
Ez a kérdés igézet volt Incére nézve. Eltiltó keze mellére hanyatlott.
– No hát tudd meg. A hadjárat kezdetén a kormány felhívást intézett hazánk hölgyeihez, hogy a betegek és a harctéren megsebesültek ápolására vállalkozzanak. Veszedelmes egy hivatal. Az ellenség nem respektál sem asszonyt, sem beteget. A szentmihályi puszta magtára volt átalakítva a dudai sereg csapatjai számára ilyen kórházzá. Volt benne már harminc beteg és sebesült. Azokat ápolta hat derék honleány, nem féltve életét ellenségtől és cudar ragálytól. Ezek között volt Serena kisasszony…
Ince szemei előtt vérszínt kezdett játszani az alkonyi ég: úgy tetszett neki, mintha a fénylő csillagok megannyi villámokká válnának, s elkezdenének cikázni az égen.
– Mindig mondtam, vakmerő, akaratos leány volt teljes életében. Minek volt neki olyan helyre menni? Hiszen Duda cudar egy fészek, az igaz; de csak mégis otthon volt az neki; s a többi.
– Beszéljen ön, mi történt vele? – sürgeté Ince nyugtalanul.
– S a többi. (Most már ezen is kezdé a szavát Sós Márton.) Hát ki tudja azt, hogy mi történt vele? Az Isten. De az meg nem mondja. Én már csak akkorára értem oda, mikor el volt égve minden. Az ellenségnek egy csapatja egész nap lövöldözött Szent-Mihály körül Vidos uram nemzetőreivel; estére elfoglalták Szent-Mihályt, akkor aztán a gránáriumot körülrakták nádkévékkel; benn voltak a sebesültek, meg az ápolónők; akkor meggyújtották a nádat körös-körül, s abból lett aztán egy nagy máglya s egynéhány mártírral több a mennyországban.
– Szóljon ön: Serena is ott volt?
– Felebarátom, ki ismerné azt meg, mikor a tűz elhamvadt, melyik koponya kié volt? Fekete az valamennyi. Másnap reggel, midőn nagyobb erővel visszatértünk, már hamu volt minden. Ötven szerezsán ott sütkörézett a zsarátnak körül, s szalonnát pirított mellette. Azokkal táncba eredtünk. Negyvenhatnak nem fáj már többet a foga. Csak négy kalamajkázott el a veres köpenyeggel.
Ince dühösen taposott a halott mellére, mintha az lett volna a négy közül az egyik. Annak is veres köpenye volt.
– Ez volt a nagy mihályi dáridó, felebarátom, s a többi, s a többi.
A lévita szomorúan tekingetett szét az égen, mely körös-körül veresleni kezdett a szerteszét tanyázó táborok őrtüzeitől.
Ince azon vette észre magát, hogy megszorította ennek az embernek a kezét. Ez a görbe mellű nyomorék bosszúra tudott gerjedni az ő szíve választottáért!
– Barátom, bajtársam – szólt hozzá Ince. – Amit az imént mondtál: én megkísértem. Vezess el a malomig. Meglepjük őket.
Sós Márton ravaszul hunyorított a fél szemével, s megsuhogtatta a kígyós pálcát a levegőben.
– Csak addig várj, amíg az én szénégetőimet idehívom, azok már tudnak a nyelvükön beszélni.
– Ne hívd őket – szólt Ince –, nekem nem bosszúállás kell. Én élve akarom őket elfogni.
– Pedig jobb emberek azok meghalva. De hát legyen meg a te akaratod.
Ince „fuvarosai” már akkor nagy diadallal tértek vissza a nádasbul. Összeszedtek valami száz puskát és tölténytartót, azon meg is osztoztak szépen. A novitiusok is kicserélték régiségtári fegyvereiket az újabb szerkezetű zsákmánnyal, az ócska hadd maradjon népijesztőnek.
Az első siker vakmerővé tett minden embert. A kézbe kapott fegyver, mint a felébresztett gyermek, sír, és azt kívánja, hogy ringassák.
– Keressünk ellenséget!
Most már ők akarták fölkeresni az ellenséget.
– Ki akar velem jönni? – kérdé Ince.
Mind azt kiáltotta, hogy „én is”!
– Valamennyi nem jöhet. Száz férfi elég. A többi itt marad előőrsön.
Ince kiválogatta a száz férfit; mind a fiatalát. Aztán kiadta az éj parancsát.
– Szótlanul kell haladni. Lőni nem szabad sötétben. Aki ellent nem áll, azt nem kell bántani.
Arra gondolt, hogy találhat valakit, aki hírt mond neki Serena felől. Talán nem ölték meg? Talán magukkal vitték! A fájdalomtul felmagasztalt szív szereti a legképtelenebbet remélni. Tízezernyi ellenség közül megtalálni és elfogni azt, aki a szentmihályi borzalomrul hírt mondhat. Hát aki sorsjegyet vesz? Az is azt hiszi, hogy hátha százezer közül az övét húzzák ki?
A puskákról lecsavarták a szuronyokat, hogy ne villogjanak az éjszakában, a pipákat zsebredugták, s azzal elindult a csapat, vezetve a lévitától a zsombékos söppedéken keresztül, takarva a nádasoktul; bujkálva a fűzbozótok között; néhol egy árok mentében lekussadtan lappangva tovább, többször övig gázolva a posványban. A lévita a barátcsuhában messze járt elől, tájékozva az utat, s jelt adva remekül utánzott vadlúdkiáltással, mikor megtalálta az elvesztett ösvényt.
A Göncöl-csillagkép nagyot fordult már az égen: éjfélre járt az idő, mikor egy száraz dombhoz jutott a lévita, melyen hegyes gúla volt rakva nádkévékből. Ott megállt, és elkezdett vonítani, mint a nőstény farkas. Ez volt a jel, hogy célnál vannak.
A nádastul egy hosszú sor törpefűzfa vonult végig egy nagy épületig, melynek teteje kétakkora, mint a fala, s mely félig belefekszik a Sióba. Ez az uzdi malom.
Egy ablaka vérveres fénnyel világít a távolba; körüle mély csend van. Csak a mögötte kiemelkedő sugár jegenyefák zúgnak a koronkint feltámadó szélben. Ez is jó szövetséges. Elrejti a közeledő léptek zaját.
Az ellenfélnek még csak előőrsei sem voltak kiállítva, annyira bizton érezte itt magát (vagy annyira hiányzott nála minden katonai fegyelem). A sok napi keserves úttól agyonfáradva, mély álomnak adta magát minden ember.
A támadó csapat akadálytalanul, nyílt kapun keresztül juthatott az udvarra.
Ince felosztá csapatját. Két szakasz a két udvarkapun, harmadik a malomgépezeten nyomul be. Ölni nem szükség, ha ellenállás nem lesz.
Csodamódon könnyen ment minden.
Kétszáz határőr volt a malomban. Azok még csak hozzá sem nyúltak a fegyvereikhez, mikor álmukból felriasztó őket az éjjeli támadás. Nagyon jó lelkiismeretök volt. Nem bántottak ők eddig senkit. Azt is jól tudták, hogy az ellenfél nem él emberhússal. Megadták magukat emberségesen. Két tiszt úr is volt velük. Azokat úgy kellett felrázni álmukból, s akik aztán felébredvén, igen természetesnek találták, hogy ők el vannak most fogva. Egy öreg kapitány meg egy fiatal hadnagy volt.
Az öreg hadfi, amint kitörülte szemét, s meggyőződött a tényállásról, odafordult a fiatalhoz, aki lábtól feküdt mellette az ágyban.
– No ugye megmondtam, hogy elfognak bennünket?
Azután Incéhez fordult.
– Mit fognak velünk tenni?
– Tisztességes hadifogságba visszük önöket.
A százados ismét a hadnagynak szólt.
– No ugye megmondtam, hogy nem nyúznak meg bennünket!
Akkori időkben még az osztrák tiszteknél szabályszerűen simára volt borotválva az arc. Ez egy kis tévedésre vezette a fogoly tisztet Ince irányában: annak is borotvált arca volt.
– Ön a hadseregnél szolgált, ugyebár?
– Nem. Én szerzetes vagyok.
A kapitány erre bosszúsan vakarta meg a füle környékét, s nem folytatta az „ugye megmondtam”-ot.
– De ezt már az ördög hitte volna!
Az egész haditény a legkedélyesebb hangulatban hajtatott végre. Ince emberei összeszedték a gazdahagyott fegyvereket; azután átkiáltottak a túlsó parton portyázó őrjáratoknak, azok megértették a dolgot, csónakokat teremtettek elő, s azokon reggelig áthordták a foglyokat, a fegyvereket és az elfogó csapatot is. A foglyoknak egy hajszála sem görbült meg. Ők nem voltak a szentmihályiak. Nem is arrafelé jöttek.
Mikor a sikerült támadásról Ince jelentést tett az őrnagynál, ez így szólt neki
– Hadnagy úr. Okosabb időkben az ilyen vállalatért önt főbe lövetnék. Hanem a mostani zűrzavarban minden dicséretre méltó, ami sikerül. Én önt megjutalmazom: kinevezem önt nemzetőri századosnak. Ön háromszáz ember számára szerzett lőfegyvert; ez a legnagyobb nyereség. Most ezzel a háromszáz emberrel induljon el ön, amint megebédeltek, Székesfehérvár felé. Ott tanyáz az ellenfélnek egy elszakadt dandára: ezerkétszáz ember. Nem szeretem őket a hátamban. Menjen ön oda! (Éjfélre odaérhet) és fogja el őket.
Áldorfai olyasmit érzett szívében, aminek nem tudta a nevét. Háromszáz emberrel megtámadni és elfogni ezerkétszázat. Neki, a kétnapos katonának, követőivel, a szénégetőkkel és fuvarosokkal legyőzni négyszer annyi gyakorlott vitézt! És ennél a gondolatnál édes, gyönyörteljes meleget érezni! Mi ez? A férfierő ébredése az! Az elrejtett, lekötött erély rögtöni szétsugárzása az idegekben. Érzé, hogy ő azt, ami képtelenség, megtenni elég merész. S ez az érzés gyönyör.
Aztán hadvezéri tehetséget is érte támadozni agyában. Elgondolá, hogy minő esélyei vannak a sikernek? Az éjjeli véletlen meglepetés; a székesfehérvári polgárok közreműködése; összpontosított támadás; az első kézcsapással a tisztikar kézrekerítése. Nem lehetetlen az. Most a barátcsuhás lévita is jó szolgálatot tehet, mint kém, üzenetvivő hírnök.
És hátha Serenának is nyomára találhat ott? Nem mondott le a reményről, hogy őt még feltalálja valahol.
Most már nem azért ment a csatába, hogy ott meghaljon, hanem hogy győzzön.
Most értette már a leány kérdését, amit a meredély párkányán állva intézett hozzá: „Szabad-e a halált keresni akkor, ha azzal egy szent ügynek használunk?”
A leány már elment azt keresni, talán meg is találta már. És Ince most már azt a kérdést tette magának: „Szabad-e a halált adni, ha azzal egy szent ügyet szolgálunk?”
„Igen.”
Másnap reggel el volt fogva az ezerkétszáz határőr Székesfehérvárott. A polgárok csatlakoztak Ince csapatjához, s az ellenfél lerakta a fegyvereit, anélkül hogy egy lövést tett volna belőlük.
Most már újabb ezerkétszáz fegyver volt a néptábor kezében. Elvették ellenfeleiktől puszta kézzel; bottal, fokossal mentek a csatába, s puskával tértek vissza.
Tréfa volt ez!
Számba sem jött a diadaluk. Mire Ince győzelemittas csapatja visszatért a Sárvíz posványaihoz, már akkor a sokkal nagyobb diadalfényben meg sem látszott az övék. Azalatt az egész zöme az ellentábornak mindenestül együtt megadta magát.
A Sárvíz és Sió közé szorított hadtest parancsnoka először a Sió partján útját álló népfelkelés parancsnokával kezdett el alkudozni.
Ez azt kívánta tőle, hogy hagyja itt ágyúit, fegyvereit, s azután vigye a katonáit békével haza. A tábornok elfogadta az alkut. Hanem azután megbánta, hogy olyan sokat ígért; elment a Balaton felül közelítő ellenséges hadcsapat parancsnokához alkudozni.
Az azt felelte neki, hogy „verekedjünk elébb egy kicsit”. Azután hátrafelé fordult, ott szemközt találta a másik hadcsapat vezérét, azzal állt alkuba: az meg föltétlen megadást követelt.
S volt e fennyen beszélő embereknek e büszke követeléshez háromezer gyalog vitézük és kétszáz újonc huszárjuk, nyolc ágyúval.
S az ellenfél hadteste zömével, hétezerötszáz emberrel lerakta előttük a fegyvert.
Ennyi fegyverrel több az önvédelemre; ennyi ellenféllel kevesebb.
S ez álomszerű, mesemondáshoz hasonló diadal oly halvány esemény volt azon napok tűzvilágításában, úgy elveszett azon nagy katasztrófák közepett, minők a pákozdi harc (az első ütközet az „ármádia” két külön alkatrészre vált tábora között), a támadó fősereg futása az országból; a birodalmi fővárosban kitört forradalom: hogy alig jegyezte fel a történet azoknak a neveit, kik a Sió mellett e nagy sikert kivívták.
Az egész hadjáratban nem esett el száz ember.
Áldorfai Ince mégsem vett hírt Serena felől; nem találta nyomát a szentmihályi tábori kórházon túl.
Tovább ment.
Most már két csillag vitte előre: egy hon, akiért meghalni, s egy leány, akiért ölni kész.
