Éjsarki felfedezések
Éjsarki felfedezések
Áldorfai Ince ez újabb misszióját is befejezte. Elkezdve a Pittsburg Landing melletti eldöntetlen ütközettől, egész Richmond öt napig tartó ostromáig, részt vett az Egyesült Államok titáni hadviselésében, s mint tábornok és dandárvezér végezte pályáját.
Amint a nagy elv mellett támadt polgárháború be lett fejezve, az Egyesült Államok szétbocsáták az óriási hadsereget, s tábornokaikat egyszer-mindenkorra kifizették. Nem volt szándékuk nagy katonaállamnak megmaradni.
Áldorfai Ince is kapott tízezer dollárt mint végkielégítést. Most aztán ismét nem volt semmi keresete az Újvilágban. A magyar, még ha jó dolga van, sem tud véglegesen megmaradni külföldön. Hasztalan kecsegtetik becsüléssel, szabadsággal, jóléttel: ha meggazdagodik is, utoljára mégis csak hazajön a pénzét elkölteni, s ha ott kinn családot szerzett, azt is elhozza. Amit a nemzeti költő kimondott rá, hogy „Itt élned, halnod kell!” vagy áldás, vagy átok rajta, de teljesül.
De mit is csináljon Amerikában egy nyugalmazott tábornok a háború után, ahol a címéből nem él senki, hanem akinek tetszik, az címezheti magát tábornoknak, s ha megvesz a zsibvásáron egy cifra katonaruhát, aztán felülhet benne egy kocsira; a bakra felültethet egy trombitást, és járhat utcáról utcára, és hirdetheti trombitaszóval, hogy „General Scipio Africanus” fogat húz fél dollárért, s árul hajkenőcsöt kopasz fejek számára.
Itt meg nem választják bankigazgatónak azért, hogy tábornok volt.
Anyagi érdekek is szóltak amellett, hogy térjen haza Magyarországba. Volt tizennégyezer dollár tőkepénze. Amerikában a letéteményekért adnak három százalékot, Magyarországon hatot. S amennyi búzának az ára Amerikában tíz dollár, annyit Magyarországon ötért adnak. Eszerint világos, hogy ugyanannyi tőkepénzzel Magyarországon az ember négyszerte nagyobb úr, mint Amerikában.
Az osztrák hírlapokból azt is megtudá bőségesen, hogy idehaza már tökéletes alkotmányos szabadság van; a rend és béke helyreállt; a vármegyék bizalmat szavaznak az új kormánynak, úszik mindenki a boldogságban. Gondolta magában: hogy a nemzete többet is talált bevenni az orvosságból, mint amennyi szükséges, s túlságosan kigyógyult eddigi fájdalmaiból; mindenki megtért, hát ő minek dacoljon odakinn egyedül egymagában? Unta magát odakinn nagyon. Idehaza, ha összevész is az ember egyszer-másszor a „barátaival”, mégiscsak visszakívánkozik hozzájuk, ha egyébért nem: újrakezdeni a veszekedést.
Ha hinnénk a fátumban, azt is feltehetnők, hogy van egy nagy láthatatlan vegyész, aki az emberi jellemekkel kísérleteket tesz. Szublimálja egy férfi lelkét egy asszonyéban, s aztán praecipitál belőle egy jegecet. Mi lesz belőle? Meglehet, hogy gyémánt. Ezzel nem éri be a nagy experimentátor. Megtöri a jegecet porrá, hozzátölti egy másik nő kedélyének befolyását, s aztán elnézi, hogy megint minő más jegec lesz belőle?
Talán gyöngédebb reminiszcenciák is lehettek, amik Incét az Óvilágba visszavonták?
Három hét alatt aztán, hogy nem volt rá többé szükség az Újvilágban, már honn volt Pesten.
Három évig volt másodízben távol, s elképzelé magában, mennyit haladt azóta hazája fővárosa, mily élénkség, mozgalom, üzletkedv pezseg most odahaza.
Az első tekintet meggyőzé az ellenkezőről. Az utcák csendesek és üresek; nincs semmi zaj, tolongás, mint első hazatértekor volt. Tollak, sarkantyús csizmák eltűntek a világról. Sehol egy ismerős, akivel szóba állhatna. Jól esnék most még az is, ha Sámsoni Lenci beütné a kalapját, s azt mondaná: szervusz, cilinder! Felkeresi a hajdani „tanyát”, ahol máskor lesni kellett a később érkezőnek, mikor ürül meg egy szék az étkezőasztalnál, s a türelmetlen vendégnek magának kellett a konyhába kimenni, s a szakácsnét körülcirógatni, ha azt akarta, hogy ma kapjon enni, ne holnap, s mikor fizetni akart, elébb minden szenteket segítségül kellett hívnia (amire a magyarban sajátszerű kifejezések vannak), hogy teremtsenek elő egy pincért, aki a pénzt elvegye! Most minden asztalnál egy szál ember ül; az is hallgat, s három pincér ugrik az újon érkezőt elfogadni. Hová lettek a szokott cimborák? Ki erre, ki amarra! Falun lakik minden ember.
Ince az első vacsoráját Pestre visszaérkeztekor egyedül költötte el a hosszú asztalnál az Arany Sasban.
Szállásra is ott maradt aztán. Máskor aranyért sem lehetett ott kapni szobát. Előre lefoglalták a honatyák celebritásai hónapokra valamennyit.
Fáklyás zenét sem kapott most. Csak mikor már elaludni készült, riasztá fel szenderéből harsány kiáltás az ablaka alatt. Valaki azt kiáltotta az utcán, hogy „Éljen Garibaldi!” Hanem aztán szaladt is!
Ince aztán sokáig eltörte rajta a fejét, hogy micsoda örömét elégítheti ki valaki azáltal, hogy éjfél után egy órakor az üres utcán azt kiabálja, hogy „Éljen Garibaldi!”, s minő titkos okai lehetnek arra, hogy azután a kiáltás után olyan nagyon elkezdjen szaladni.
Majd megmagyarázzák ezt neki holnap, ha felkel.
Már korán reggel ott volt számára a hivatalos meghívás. Őexcellenciájához. (Nem volt több excellenciás urunk egynél.) No most megint, következik a főispánsággal megkínálás gondolá magában Áldorfai, s míg Budára felkocsizott, folyvást azon törte a fejét, hogy miféle indokokat hozzon fel a maga kimentésére, amiért azt el nem vállalhatja.
Őexcellenciája, mint ezt mindnyájan tudjuk, igen kedélyes ember volt, kivált ha megharagudott.
– No, hát hol vannak a fegyverek, amiket hozott?… – Ez volt a legelső üdvözlő szózat, amivel Áldorfait fogadta.
Ince egész jóhiszeműleg felelte azt, hogy hozott magával egy revolvert, meg egy díszkardot, amit Chicagóban kapott, sőt egy tomahawkot is, amit egy cheeppewas főnöktül nyert kitüntetésül; ha parancsol vele őexcellenciája, szolgálatára áll mind.
– Ön nagyon tréfás kedélyben van – monda őexcellenciája. – Azt a tízezer puskát kérdezem, amit Garibaldi küldött a felkelés szervezésére, egy kettősfenekű hajóban. Elhozta?
– Hamburgtól idáig szárazföldön utaztam.
– Ez száraz felelet. Hát nem azért küldték be önt, hogy idebenn a felkelést szervezze?
Áldorfaiban hasonló szarkasztikus hangulatot költöttek ezek a tréfás vallatások.
– Excellenciád rendőrsége, úgy látom, hogy még Napóleonénál is mindenttudóbb.
– Azaz, hogy éppen olyan tökfilkók ezek is, mint azok, ugye? Meglehet. De hát mondja meg ön, igazán, miért jött haza ebben az időben?
– Csupán azért – szólt Ince jámbor iróniával –, mert azt olvastam excellenciátok valamennyi hírlapjából, hogy idehaza most tökéletes boldogság van; – én is akartam belőle részesülni.
– Ami az újságainkban van, az igaz; hanem ehhez a nagy boldogsághoz az ön jelenléte éppen nem kívántatik meg. Tudja ön, hogy önnek a neve egy népdalban is előfordul?
– Nem vagyok muzsikális.
– Nem is a zenészeti oldaláról beszélünk most; hanem a nép azt énekli önről, hogy majd hoz neki puskát! S amint azt meghallják, hogy ön hazajött, mindenki azt fogja hinni, hogy no mármost kezdődik valami!
– Ez nem az én dolgom.
– Nem ám, hanem az enyim. Hát hogy mondjak valamit: nem volna önnek ellenére, ha a Monarchiának valami más részében keresnénk ki önnek lakhelyül valami olyan jó csöndes várost, ahol az embernek az ablaka alatt éjjel nem kurjongatja senki, hogy „Éljen Garibaldi!”
– Bizony nem bánom.
– Például Prágát.
Áldorfai Incének nagyot dobbant a szíve.
Őexcellenciája valószínűleg észrevette a megdöbbenést Ince arcán, s amilyen nagy pszichológ volt, már éppen azért határozottan rákötötte, hogy Prágába kell mennie, és „bis auf Weiteres” ott maradnia. Hogy mihez tartsa ott magát, azt majd a prágai rendőrfőnök tudtára fogja adni. Azután ne bolondozzék. Innen pedig huszonnégy óra alatt eltisztuljon.
Ince tehát csakugyan kapott valamit, ha nem éppen főispánságot is. Internálva lett Prágába.
Kellemetlen volt ez ránézve? Talán ellenkezőleg. Ha saját magától függött, Prágába soha nem ment volna. Éppen azért, mert vonzotta oda valami. E csábot kerülte lelke minden erélyével. De most a hatalom kényszerítene rá, hogy odamenjen, ahová a szív dobogása viszi, s e kényszerítésben a végzetet vélte felismerni.
Hiszen öt év múlt már a borzalmas hajótörés óta! A korallgrotta ezalatt már be is nőtte talán élő ágaival halottait. Az állatnövények gyorsan építenek.
Áldorfai Incének első dolga volt Prágában Walter Leót felkeresni.
Nagy oka volt neki megköszönni azt a baráti figyelmeztetést, ami elutazásának egyik indoka lett. Az a vállalat, melynek élére akart ő azon időben állani, csakugyan úgy járt, ahogy a bankár megjósolá; s romlása oly nagy mérvben hatott ki még a külföldi pénzpiacokra is, hogy azt Ince már New Yorkban megtudta.
– Ezentúl ön az én orákulumom – mondá Walter Leónak, s igen szépen felkérte, hogy – tőkepénzét vegye ismét kezelése alá, s fektesse be tetszése szerinti papírokba.
Helene magán kívül volt örömében, mikor Incét férje bevezette hozzá. Hát még mikor megtudta a gondviselésnek azon bölcs intézkedését, miszerint Incének el sem szabad innen menni, hanem itt kell maradnia véghetetlen időkig.
– Ah, mennyit emlegettük mi önt Hannával – fecsegé a kedves kis ideges asszonyka. – Amíg a háború tartott, mindennap átnéztünk valamennyi New York-i lapot, hogy nem találunk-e valami hírt ön felől? Sokszor találtunk. No, jöjjön, hadd lássam, nem lőtték-e el egyik kezét vagy lábát? Az nagy hiba volna. Megvan egészen. Semmit sem feledett az Újvilágban. Én fogadtam Hannával, hogy ön, amint vége van a háborúnak, egy hónap múlva megint Európában lesz. Megálljon csak! Álmodtam vagy beszéltünk róla: hogy önnek, ha visszatér, Prágába is kell jönni? Nem. Hanna álmodta azt, s ő mondta el nekem.
Ince nem mert kérdezősködni Hanna grófnőrül.
– Most én annak az örömére, hogy ön nálunk letelepedik, egy estélyt fogok rendezni. Itt lesznek mindazok, akiknek ön felett hivatalos tekintélyt kellene gyakorolni: a katonai parancsnokok, maga a rendőrfőnök, a pénzvilág bárói s született arisztokraták, még püspökök is. Ön mindazokat le fogja győzni a legelső találkozáskor. Beveszi valamennyinek a szívét az első rohamra. Még a hölgyekét is!
Helene észrevette Ince arcvonásairól, hogy az nem nagy kedvet mutatott a feladathoz.
– Hanna is el fog jönni.
Ez egy kis változást idézett elő az arcvonalurak konfigurációján.
– Azt nem is kell önnek mondani, hogy amíg Prágában kell lennie, addig házunkat mindig otthonának tekintse.
E naptól fogva Ince és Leó tegezni kezdték egymást.
Ince megjelenését a társaságban egy körülmény könnyítette meg. Amint legelőször hivatalosan bemutatta magát a rendőrfőnöknek, ez azt kérdezte tőle:
– Minő viszonyt akar ön saját maga irányában fenntartani? Akarja-e becsületszavát adni nekem, hogy semmi olyan tárgyba nem avatkozik, ami a rendőrség ellenhatását hívja fel maga ellen, vagy pedig nem adja szavát semmire; hanem rám bízza, hogy teljesítsem kötelességemet, s vigyázzak, ahogy tudok?
Incének annyival könnyebb volt szavát adni, mert valóban semmiféle titkos küldetése nem volt: most jött Amerikából; még csak nem is beszélt senkivel odahaza, sem megérkezését nem tudatta. (Valljuk meg az igazat: idehaza sem lett volna kivel összeesküdnie.)
Azért bizonyos lehetett felőle, hogy vigyázni fognak rá! Hanem így, az adott szó szabadalmánál fogva, minden jó társaság nyitva áll előtte: köztudomásúvá lesz; hogy nem esik azoknak a kategóriájába, akiket rendőri felügyelet, hanem akiket lovagi adott szó tart itt fogva, s ez rangot szerez neki a lovagias körökben.
Az ígért estély a Walter-féle palotában csakugyan igen fényes volt. A bankár háza nemcsak külső pompában volt gazdag; összeköttetései egyesíték fényes termeiben a cseh magas körök legnevezetesebb sommitásait, nagynevű, születésre, rangra, vagyonra büszke férfiak mellett a legválogatottabb hölgykoszorút. Ennyi fényes, magas, tündéri jelenség között fel kell tűnni annak az egyszerű rendjeltelen alaknak, aki a háziúr társaságában vezettetik be a fényes körbe: az idegennek.
Áldorfai is tehette volna azt, hogy felöltse ez alkalomra amerikai tábornoki ruháját; ez azonban nem lett volna tőle jó ízlés, de choquirozása a társaságnak, s az amerikai katonaöltönynek sem lett volna megtiszteltetés viselője kényszerhelyzetében. Maradt az egyszerű fekete frakknál. Nem is volt szüksége semmi küldíszre. Elég volt neki a feltűnésre férfias szépsége.
Délceg, marciális alak volt, achillesi fővel, melyet a fajjelleg kiválóvá tesz környezői közül; bámulatosan szép magas, tiszta homlok, sűrű, sötét szemöldök, mélázó, okos szemek, komoly, szép metszésű száj: szakáll, bajusz, haj rendezésében semmi köze a művészetnek: a természet igazította azt el festői összhangzattá; s az egész arcon az a szelíd nyugalom, mely megóvja az idegen társaságba belépőt a balogos ügyetlenségtől éppúgy, mint ellenkezőleg, a hányaveti bizalmaskodástól.
Walter Leó egymás után bemutogatta vendégét a magas uraknak és úrhölgyeknek. Egy ilyen bemutatás a legválságosabb óra az új emberre nézve. Valódi rigorózum, előre tudtul sem adott tantárgyakból. Minden új ismerős intéz hozzá valami új kérdést, aminek feleletére ő még nem készülhetett előre. A tábornok a nagy amerikai hadjárat új találmányairól, s szokatlan taktikai modoráról beszél vele; a püspök Miksa császár helyzetéről a papi párttal szemben; a financier Amerika államadósságairól; a sportsman utazásairól; az államférfi a pártok állásáról, és mind valamennyi tapasztalja; hogy a megszólítottnak helyes ismerete van a kérdett tárgy felől, de azért nem válik bőbeszédűvé; megmutatja oroszlánkörmeit, de nem karmol velük. – Hát még az úrhölgyek! Itt van még változatosság az első találkozás társalgási témáiban. Egyik sajnálkozva fogja fel helyzetét, s szimpátiákat penget hazája iránt; másik ígéretet tesz neki, hogy igen meg fogja szeretni Prágát, ha egyszer megismeri; tudtára adják, mennyi regeszerű hőstett és kaland forog már felőle a közbeszédben; enyelegnek vele, fenyegetik az eddigieknél veszedelmesebb ellenséggel. – Eddig csak férfiakkal harcolt.
S valóban Ince most kezdi észrevenni, hogy ő most jutott először életében férfibecsének érvényesítésére.
Huszonhárom évet eltöltött tanulmánnyal, zárdai magányban; két évig folyvást hadjáratban volt, azután utazott, küzdött az élet sanyaraival, kenyérért túrta a földet, íróasztal mellett görnyedt, mások csatáit írta le; majd meg elkertelte magát a családi magány csendes ligete mögé; sokáig gyászolt egy lelkéhez nőtt kedves halottat, ki ránézve egész világ volt; egy kis ideig politizált, azután megint hadakozott; évekig nem nézett más, mint férfi szemébe, olyanéba sokszor, akit meg kellett ölnie. Híre nagy volt mint katonának, utazónak, írónak, pártvezérnek, rebellisnek, még mint kertésznek is; de éppen a negyvenedik évét tölté, mire eljutott abba a helyzetbe, hogy észrevegyék benne azt, ami mindannál becsesebb: a férfit.
Mindenkit meglepett gyönyörű férfialakja. S hozzá az a bűvös nimbusz, mely ez alakot körülfogta, az a hír, hogy e daliás élő szobor a harcisten kegyence, kinek nyomában diadal jár; kinek tekintete futó ellenség látását szokta meg; kinek szép sima homloka országokat felfordító terveket forral, lebocsátott karjának csak egy felemelésébe kerül, hogy a hegyeken az őrtüzek kigyulladjanak, a Mátrától a Velebitig; ajkainak egy szava egy új rémkorszak jelszava lehet. S ez most szabadon jár a magas társaságban, és egyetlen adott szó pókfonalával jobban meg van kötve, mintha oda volna láncolva a Daliborka (éhtorony) boltozatához.
A hölgy, ki őt közelíteni látja, végigborzad a kéjteljes félelemtől.
És ő maga oly hideg marad.
De talán nem örökké? Talán mégis csak villan fel egy örömsugár e tengercsendes szemekből, mikor azt az ismerős arcot megpillantja maga előtt, melyhez úgy vágyott – s úgy félt közelíteni: Hanna grófnőt?
Hanna is négy évvel lett idősebb azóta, hogy először látta, de bájait csak fokozta az idő. Valami nőies szelídséget szerzett azóta, mely büszke szépségének javára vált.
Ő is éppen úgy kitűnt egyszerű viseletével a tarka női virágtábla közül. Nem viselt kivágott ruhát, mint a többiek, hanem egészen magasat, nehéz, habos sötét hamuszín selyemből. S ez öltöny szabása is eltűnt az akkori divattól. Hosszú derék, mely a csípők körvonalait is kitünteti, kézfejig érő s vállban dudoros ujjakkal, hosszú uszály, mely festői redőkben lapul a deli idomok körül; fejét sem veszi ki szoborszerű szépségéből az akkori denevérszárny-idomú hajkitömés, haja egyenesen fel van fésülve homlokáról, s gazdag tekercseit gyémántdiadém szorítja össze. Azonkívül semmi ékszer rajta: csupán szíve fölött ragyog egy gyémántos csillagkereszt.
A tisztelet, mely a hölgyet a társaság részéről fogadja, bizonysága, hogy e különc viselethez joga van.
Mikor Hanna grófnő megpillantja Incét, az ő arcát is elönti a viszontlátás örömének derűje. Kezét nyújtja az üdvözlőnek. (Szintoly színű kesztyűt visel, mint öltönye, s annak felső részére fehérrel van hímezve a kettős sas.)
– Tehát a hatalomszóra volt szükség, hogy önt viszontlássuk Prágában!
– Kellemesebb büntetést valóban nem lehetett volna rám kiszabni.
– Mégis szép öntül, hogy ezt a helyet választotta börtönének.
– Nem én választottam grófnő, a véletlen hozta így.
– Lássa, ez nekem tetszik. Közönséges ember azt mondaná: „Én választottam, mert szeretem a prágaiakat.” S ez egy banális bók volna. De az az őszinte vallomás, hogy a véletlen hozta így, megdöbbenést költ. Én a véletlent úgy nevezem, hogy „isten ujja”. Hívőnek, babonásnak neveltek. A szándékos látogatás egy jószívű üdvözletet teremne; de a véletlen… Gondolatokat.
– Úgy nagyon sokszor fogunk egy cél felé utazni, grófnő; mert a gondolatok világa az egyedüli tér, ahol, ha kényszerítve nem volnék is, magamtul is szeretek kalandozni.
– Másként is fogunk sokszor találkozni; én csaknem mindennapos vagyok sógorom házánál, s hiszem, ön sem tekinti itt magát többé vendégnek. Aztán tudja ön, mit fogunk tenni? Felveszünk egy-egy közös tárgyat, amiről nagyon sokat lehet gondolkozni: s aztán viszontlátásunkkor elmondjuk egymásnak, hogy mit gondoltunk erről? Meglássuk, hogy a véletlen találkoztatja-e gondolatainkat?
– Lemondok e reményről, grófnő. Az én gondolataim a földön járnak, a grófnőé az égben.
– Ki mondta ezt önnek? – kérdé hevesen a hölgy s aztán elmélázott. Ince átérté, hogy a társalgásnak vége van; bókolt és hátravonult, s aztán gondolkozott rajta, hogy mi oka lehetett a hölgynek úgy elkomorodni azon, ami az ő részéről nem volt más, mint egy hétköznapi bók, alkalmi flosculus alakjába öntve?
Mikor Ince búcsút vett a háziasszonytul, az visszatartá őt, s súgva monda neki:
– Nem jósoltam-e meg; ön mindenkit meg fog nyerni az első rohammal, férfit és asszonyt? Vissza ne éljen diadalával!
Másnap azonban meglátogatta őt Leó, még mielőtt Ince megtehette volna nála az „illemlátogatást”.
– Feleségemnek igaza van – monda. – Ma te vagy itt a nap hőse. Már most határozd el, hogy melyiket választod? Akarsz-e sorban látogatást tenni mindazoknak a házainál, akiknek tegnap be lettél mutatva? Abban az esetben azon házak részéről minden estélyre és mulatságra meg leszesz híva, s igen kellemes időtöltésed lesz Prágában. Vagy pedig otthon akarsz maradni, s abban az esetben senkit sem látogatsz meg, nehogy a kivételek által megsértsd a többit. Házam kivétel rád nézve; itt honn vagy, s a „jour fixe”-ken találkozhatol mindenkivel, s akivel kedved van, beszélhetsz.
– Nagyon természetes, hogy az utóbbit választom – szólt Ince. – A félrevonulás nemcsak kedélyemhez, de helyzetem természetéhez is illik. Amiatt, hogy itt kell lennem, duzzogást nem mutathatok azok előtt, akik annak nem okai; de azt sem tehetem, hogy örüljek rajta.
– Így jól van. Tehát nem fogsz meglátogatni senkit. De senkit!
Ince nem értette, hogy minek volt azt a „senkit” kétszer is úgy megnyomni?
Mintegy három hónapot így töltött a cseh fővárosban, ahol egyedüli élvezet volt ránézve az, hogy Walteréket meglátogathatta. Ott sokszor találkozott Hanna grófnővel, s elmondták egymásnak gondolataikat.
Egyszer, mikor az asszonyok nem voltak otthon, Leó magához hítta be Incét, s elkezdett neki sajátságos ügyekről beszélni.
– Te a mi embereink apraját-nagyját tökéletesen meghódítottad.
– Azt nem képzelem, hisz nem járok senkihez, nem beszélek senkivel, csak aki megszólít, s azzal is csak arról, amiről neki tetszik beszélni.
– Hisz éppen az tesz veszedelmes emberré, hogy drágán tartod magadat. Mindenki szeretne belőled kapni; egyik rokonszenvből, másik kíváncsiságból, a harmadik gyanakodásból. De nem lehet hozzád jutni. Egy mítosz, egy regekör az már, amit a város felőled beszél, de te nem beszélsz magadról semmit. Akik nálam egyszer-másszor megfoghatnak, nem győzik magasztalni rendkívüli tulajdonságaidat. A férfiak ismereteidet, a nők szeretetreméltóságodat. Főuraink, akik maguk is mind utazók, roppant respektussal viseltetnek utazási élményeid iránt. Tábornokaink csodadolgokat tanulnak azokból, amiket stratégiai ismeretedből le hagysz faragni magadról. A rendőrfőnök, az elöljárók tisztelettel vallják meg, hogy soha még ilyen rendkívüli becsületességű gyanús személy nem volt a felügyeletük alatt. Három hó lefolytán se tőled nem ment el innen levél, se hozzád nem jött egy is. Regulusi ridegséggel tartod meg szavadat, mit ellenségednek adtál. Akik legjobban bámulnak, azok a papjaink. Legtöbbször azok szoktak megszorítani estélyeimen egyházpolitikai dogmatikai vitatkozásra, s csodálkoznak rajta, honnan veszi egy katona, egy amerikai, egy barbár azt a sokoldalú ismeretet ezen a téren, s honnan bír azzal az ügyességgel, hogy ismeretei közlésében el nem árulja kilétét, úgyhogy nem bírják belőle kivenni, vajon istenfélő eretnek-e, vagy ortodox ateista? minthogy templomba nem jársz. Azt senki sem tudja, hogy valaha szerzetes voltál, és tanár, egyedül én. Én pedig úgy szoktam bánni a szóval is, mint a pénzzel; csak a lejárat napján adom ki, akkor is csak úgy, ha kérik. De akiket legjobban megigéz hideg nyugalmad: azok az asszonyok. Barátom, azok el vannak általad ragadtatva.
– Hiszen nem is táncolok velük.
– Hiszen éppen azzal igézed meg őket. Előtted van a szerencse, válogathatsz benne. Én nem mondom neked, hogy mármost kezdj el hát sorba udvarolni valamennyinek. Hanem mondok egy okos szót. Van a többek között nekem egy szép kis unokahúgom. Kedves gyermek. Csupa szelídség és ragaszkodás. Anyja mellett nőtt fel falun. Annyi szelleme van éppen, amennyi egy asszonynál kellemetes. Apja meghalt, testvére nincs. Vagyonuk tisztességes, tőkéiket én kezelem, tehát birtokuk adósságmentes. Az öregasszony olyan, mint a falat kenyér, s nem pörlekedő. Téged becsülnek, imádnak. Nem kell hozzá egyéb, mint a legközelebbi estélyen felkérned a leányt egy kontratáncra, s boldoggá teszed vele. Aztán tőled függ, hogy egész életére boldoggá tedd.
Ince mosolygott, s azt felelé:
– Barátom. – Negyven esztendős vagyok.
Ennél a szónál aztán nem lehet tovább menni. Ez a Jeges-tenger.
Leó nem szólt többet.
Ince pedig elgondolkozott magában, hogy vajon ezeknek a dolgoknak, amiket most Leó neki elmondott, ma volt-e a lejárati napjuk? s ki kérte azt, hogy ezek kifizettessenek?
*
A negyedik hónapban, melyet Áldorfai Prágában töltött, nagy események történtek a kettős Monarchiában. Az összalkotmány minisztériuma megbukott, s vele együtt a tegnap még mindenható kormányzók is eltűntek a felszínről.
Leó volt az első, ki e világrendítő esemény hírével sietett Incéhez a börzéről. (Ott tudnak meg mindent legelébb.) Azt hitte, nagy örömhírt hoz neki vele.
Ince pedig erre a nagy hírre felhúzta mind a két vállát, s azt mondta a legnagyobb flegmával:
– Mit érdekel ez engemet?
– Annyiban érdekel, hogy ezáltal a te száműzetésed is véget, ér.
Áldorfai erre hősi pozitúrába tette magát, s magasra emelt fővel monda:
– Én innen addig el nem mehetek, amíg az illető helyről fel nem oldanak adott becsületszavam alól.
Ince azt várta, hogy barátja e szónál bámulattal fog felkiáltani: „Ah, ez már antik! Ennyire rabjává tenni magadat a becsületszónak! s ha mármost történetesen a magyar tárnokmesternek eszébe nem talál jutni, hogy elődje valaha valakit valahová internált, s azt haza kellene már hívni, hát bizony itt rekedsz Prágában a világ végeig, mint az egyszeri tábori őrszem a gyepen, akit elfelejtettek felváltani.” De Leó nem mondott rá sem komoly, sem tréfás észrevételt, hanem belenézett a szemeibe merőn, mintha lelkének a fenekéig akarna hatolni: úgy, hogy Ince e vizsgáló tekintet alatt lassankint aláhajtotta büszkén fölemelt fejét, s elvégre ő fordította kedélyes hangulatra a beszédet.
– De hát annyira meguntál már, hogy ki akarsz innen lökni?
Walter Leó a finom világfi udvariasságának színe alatt felelé e barátian komoly szavakat:
– Mindig nagy örömmel látlak nálam, de még nagyobb örömmel látlak a magad helyén.
Azonban hát abban maradt a dolog, hogy Áldorfai itt ül addig, amíg érte jön valaki, s hivatalosan elrabolja innen.
Ez az alkalom sem váratott magára sokáig.
Az új nemzeti kormány kihirdette a választásokat az országgyűlésre, s ahogy az *-i apátúr előre megmondá: az ő hívei, akit egyszer megválasztottak képviselőjüknek, azt, amíg csak lélegzetet vesz, mindig meg fogják újra választani. Egy napon tehát Walter Leó kap egy roppant nagy, hosszú paksamétát nevére címezve, valahonnan Magyarország közepéből, s mikor azt felbontja, előtűnik belőle a három fontos választási jegyzőkönyve a *-i bizottságnak, mely, a megválasztott képviselő lakása nem tudatván, de Prágában létele bizonyos levén, s Walterrel összeköttetése gyaníttatván, ide intéztetett. A jegyzőkönyv azért volt olyan nehéz, mert ezúttal nem volt egyhangú a választás. Incének ellenlábasa is akadt: Sámsoni Lenci, s annak a pártja szavazást követelt. Volt is huszonkilenc szavazójuk, hanem azért végigszavaztatták Ince háromezer hívét két nap és két éjjel.
Most már tehát itt van az, aki parancsolja a hazamenetelt. Leó legelébb is a rendőrfőnököt tudósítá ez eseményről: úgy, hogy Áldorfai előbb kapta őméltóságától a hivatalos tudósítást a hazájába visszatérhetési engedélyről, mint a megtisztelő hazafiúi megbízás okmányát, amit Leó személyesen vitt el hozzá.
Ince kedvetlenül veté le asztalára a kapott csomagot, s azt mondá:
– De kedves barátom, elég volt nekem egy sütésből egy lepény. Nem fognak be engemet többé a taposómalomba!
– Minő taposómalomba?
– A magyar országgyűlés csak egy taposómalom, melyben az ember hasztalan lépdel, előre nem halad.
– Tehát te vissza akarod utasítani megválasztatásodat?
– Elhatározott szándékom. Nem hiszek se magamban, se nemzetemben többé. Nem értem a pártok céljait, nem a közönség kívánságát, s nem látok semmi kormányprogramot. Egyik félt sem tudom őszintén szolgálni. Se a megtérőt, se a duzzogót nem tudom játszani. Jobb nekem itt elfeledve lennem.
Walter Leó megnedvesíté egyik ajkával a másikat, mint aki ahhoz készül, hogy nagyon simán jöjjenek ki száján az elmondandók.
– Várj csak, kedves barátom: üljünk le szépen egymás mellé, és beszéljünk olyan dolgokról, amikről még eddig nem beszéltünk.
Azzal két széket egymással szemközt tolva, kényszeríté Incét olyan párbeszédre, amely mellett az embernek okvetlenül egymás szeme közé kell nézni.
– Hát legelébb is nem hiszem én azt teneked, hogy téged a hazádban felmerülő nagy változások ne érdekelnének, sem azt, hogy te magadat oly kevésre becsülnéd, mintha otthonléted semmi nyomatékkal nem bírna. Hanem teneked most éppen egy nagy igénypered van a sorssal!
– A sorssal?
– Igen. Te azt követeled az Úristentől, hogy ő, aki a szimmetriát feltalálta, s azt kristályban, állati tagokban és falevelekben érvényesíté, az emberi sors intézésében is tartsa meg a szimmetriát. Te azt hiszed, hogy amit a sors tőled egy végzetes hajótörés által elvett, azt egy vagontörés által illik, hogy visszaadja.
Ince elpirult. Találva volt.
– Nem a politikai émely tilt el téged a hazatéréstől, kedves barátom, hanem egy pár szép melankolikus szem, s ha az ember így együtt lát benneteket, azt mondja: „szép pár”. A feleségem megbolondulna örömében, ha az megtörténnék. Hanem én jó barátod vagyok, neked nagy dolgokkal tartozom. S miután az Isten neked annyi erélyt adott, hogy akárki ellen a világon meg tudod magadat védelmezni, nekem csak az a kellemetlen feladat jutott, hogy azon egyetlen ember ellen vegyem föl helyetted a kesztyűt, aki ellen nem tudod magad védelmezni, s ez: saját magad. Te nagyon megcsalod magadat.
– Nem értelek.
– Majd mindjárt megértesz. Elébb egy kis éjsarki felfedezésre viszlek el magammal. Nemcsak te csalod magadat, hanem Hanna is – saját magát. Ha egymást csalnátok, az vétek volna; de hogy magatokat csaljátok, ez csak tudatlanság. Nos, jössz velem az éjsarki felfedezésre? Nem lesz kellemetes!
– Vogue la galère!
– No, tehát „all right”. Ti azt hiszitek, hogy egymás számára vagytok teremtve, s maga a sors is erőszakosan kényszerít benneteket egymásévá lenni. Arra a kérdésre: „ki” ez a férfi? „ki” ez a nő? megtaláltátok a választ. Bámulattal vagytok eltelve egymás iránt, s igazatok van. Hanem azt a kérdést: hogy „mi” ez a férfi? „mi” ez a nő? hasztalan igyekeztek szimpátiák, álomlátások útján felfedezni. Azt kell, hogy valaki elmondja nektek: konkrét alakban. Kívánod megtudni?
– Kérlek rá.
– Tehát legelébb is Hanna grófnő azt tudja felőled, hogy te egy amerikai nyugalmazott tábornok vagy. Valóságos, igazi Brigade-General. Nálunk az ilyen kategória emberének van öt-hatezer forint nyugdíja, s azzal tisztességesen meg lehet élni – Grácban; még egy asszonyt is el lehet tartani. Azt azonban csak mi ketten tudjuk, hogy az aranyon heverő Amerika sokkal takarékosabb, mint a mi bankóval takarózó Ausztriánk, s neked, az amerikai tábornoknak éppen csak annyi vagyonod van, hogy sanyarú szükséget ne szenvedj mellette. Azt pedig nem szabad elfecsérelned, mert kenyérkereső pálya után járnod most már nehéz dolog.
– Ez való.
– Azonban te meg másfelől így találgattad a neked feladott rejtélyt. Ez a Hanna grófnő, úgy látszik, hogy egyedül áll a világban. Se anya, se testvér, se más afféle garde des dames nem kíséri sehova. Tehát önálló nő. Megjelenése a világban elegáns és amellett igénytelen. Piperére nem ád semmit. Ellenben saját fogatán jár, s a színházban tulajdon páholya van. Tehát tehetős, és nem fényűző. Szállásán sohasem voltál, mivel nekem megígérted, hogy „senkit” sem fogsz meglátogatni; de annyit hallottál felőle, hogy termeit néha megnyitja estélyekre, hangversenyekre, s ott elegáns világ gyűl össze. Mindezekből azt kell következtetned, hogy Hanna grófnő egy önálló úrhölgy, ki vagyonával szabadon rendelkezik; vagy özvegy, vagy fiúsított leány. Grófoknál ezt csupán hallásból megtudni igen nehéz, miután ott a leány is, az asszony is „comtesse”.
– Mi hát?
– Egyik sem.
– Nem nő és nem leány?
– Valóban egy kivételes lény. Több a semminél, és kevesebb a valaminél. Addig úrnő csak, amíg rabnő marad. Szabad addig, amíg tetszik neki fogolynak lenni.
– Érthetetlen talány! Kinek a rabja ő?
– Egy halotté.
– Egy halotté?
– De aki királyné volt. Mária Teréziáé. – Még sem érted?
Ince némán mutatta, hogy „nem”.
– Emlékezel arra a nagyszerű palotára a Hradzsinban, amelynek erkélyérül legelső ittléted alkalmával bámultuk azt a gyönyörű panorámát, amit Prága és vidéke nyújt? Azt a palotát Mária Terézia építteté, abból a célból, hogy abban huszonnégy előkelő családbeli kisasszony találjon menhelyet. Oly ifjú úrhölgyek (csak 18 évestől 24-ig vétetnek föl az új védencek), akik vagy árvaságra jutottak, s híres nagy nevük mellett apáik vagyonát nem örökölték, vagy önkényt léptek be világgyűlöletből, vagy szülőik által küldettek oda, netaláni mésalliance-ok kikerülése végett. Hanna grófnő is ez intézet tagja. E rendnek az öltözete az a sötét hamuszín selyemöltöny, a múlt századbeli szabással, a felfésült haj, a gyémántos diadém és csillagkereszt, s a kettős sassal hímzett kesztyűk. Ennek a rendnek a volt fejedelemnője a mi császárnénk nővére, kinek fényképét nőm albumában láttad; a kép eredetijét pedig ama nő azilum termében.
– Tehát Hanna apáca!
– Nem egészen az. Alapítványi hölgy (Stiftsdame). Konventjük szerzet, de nem köti őket hozzá a szokott szerzetesi fogadalom. Ők nem fogadtak sem engedelmességet, sem szegénységet, sem hajadonságot. Dicső királynénknak célja volt egy olyan asszonyi azilumot állítani fel, ahonnan a tisztességes világi örömök ki ne legyenek zárva; ahol a nemes leány úrnővé lehessen, úr nélkül; és szabadságában egyedül a becsület és büszkeség által legyen korlátozva. E rend hölgyeinek egyenként öt-hat szobás lakosztálya van, külön konyhája, teljes ellátása, saját fogata mindegyiknek, saját páholya a színházban. Szabóját, divatárusnőjét fizeti a szerzet pénztára. Ugyanonnan minden szükségleteiken felül kapnak még évenként kétezer ezüst forintot gombostűpénzül. És rendelkezhetnek idejükkel, pénzükkel, mulatságaikkal szabadon. Mehetnek estélyekre, bálokba, s hívhatnak magukhoz társaságot, s részt vehetnek minden mulatságban, amiben rangbeli nők részt szoktak venni.
– És eszerint férjhez is mehetnek.
– Valóban azt is tehetik. Csakhogy erre ritkán van eset.
Mária Terézia védencei oly úrnői állást foglalnak el az életben, hogy azt sem nekik elcserélni nem lehet kedvök egy szerelmes fickó szép szemeiért, sem józan eszű férfinak nem támadhat kedve valakit elcsábítani közölök, hogy feleségül vegye, aki abban a percben, amelyben férjhez ment, elvesztett mindent, amivel addig bírt; otthágy palotát, fogatot, gyémántokat, még a hamuszín selyemruhát is, amire már kétszáz előre bejegyzett aspiráns várakozik, ő pedig nem visz magával férjéhez egyebet, mint a feláldozott kényelem és uraság felejthetetlen emlékét. – Kinek kell ilyen hozomány?
– Te nem hiszed, hogy lehetnek nők, hogy lehet „egy nő” a világon, aki kényelmet, fényt fel tud áldozni szíve hajlamának!
– Ahol nőkrül általában van szó, ott mindent lehetőnek hiszek. Ahol azonban ismerős emberekrül van szó, ott inkább látom azt, amit tudok, mint amit hiszek. S tudom azt, hogy te negyven esztendős vagy, Hanna grófnő pedig huszonnégy.
– Oly nagy távol az?
– Ne érts félre. Előnyösebb volna a helyzet, ha az időkor távola még nagyobb volna. Egy tizenhét-tizennyolc éves leány, aki akkor jött ki a növeldéből, inkább odatapadna hozzád, s boldog lenne veled: de egy huszonnégy éves szűznek már lehetetlen, hogy ábrándja ne legyen. S az eszménykép a legveszedelmesebb vetélytárs. Az rosszabb, mint egy igazi szerető. Nem lehetetlen ugyan a diadal. De egy negyven éves férfinak egy huszonöt éves eszményképet kivetni a nyeregből – mindig pirrhuszi győzelem. Ha özvegy volna a nő, nem félhetnél elődöd árnyékától: a megboldogult férjnek voltak hibái, s azokat ismerték. De az ábrándképnek csak erényei vannak. De legnagyobb akadály köztetek a te saját kedélyed. Te mélyen tudsz érezni, akárhogy titkolod. Azt, amit elvesztettél, elfelejteni nem tudod soha. S ez az emlék nem fogja engedni, hogy boldog légy. Kapsz egy büszke nőt: aki igaz, hogy hű lesz hozzád, becsületedet ridegen megőrzi, de aki mindig fölötted fogja hordani a fejét, s mindennap eszedbe juttatja azt a másikat, akinek minden gondolatja te voltál, aki csoda és tünemény volt, amit te megszokott dolognak vettél. A halottak bosszút tudnak állani magukért azokon, akiket szerettek. Ti sohasem lesztek igazán egymásé: közöttetek fog ülni, lebegni, ha asztalhoz ültök, ha karöltve jártok, ha egymás mellett nyugosztok, örökké ez a két hidegítő alak: a nőnek a légben eltűnt eszménykép, a férjnek a tengerben eltűnt valóság. Nagy baj, hogy a halottak nem beszélhetnek. Azaz tán beszélnek, de mi nem halljuk. Van módja talán annak is. Magadra hagylak. Kísértsd meg őt magad elé idézni. Vedd elő arcképét, nézz reá hosszasan; hívd emlékedbe alakját, tetteit, szavait; idomítsd át lelkedben egy élő alakká, s beszélj vele. Ő most már rád nézve egy szent, egy testvér, egy csillag. Kérdezd meg ezt a csillagodat. Meglásd, felelni fog neked.
Áldorfai némán megszorítá Walter Leó kezét, s szemei tele voltak könnyel. Az idézett túlföldi lény már ott volt mellette. Walter Leó sietett őket „magukra” hagyni.
