Golgota
Golgota
Két menedéke van az aszkétának a kísértés ellen: a templom és a könyvtár. A tudós védnői nemcsak a szentek, hanem a múzsák is. Az imának sikerét erősíti a tanulmány.
Ince még azon ősszel segédtanári állomásra lett emelve, a ránézve oly kedves szakmában: a történettanban. A szorgalom, melyet hivatásában kifejtett, több volt, mint szenvedély: az már küzdelem volt.
Most már külön szobában egyedül lakott, magának élhetett. Nappala hivataláé volt; éjjele a magáé. A nappal üres óráit, a heti szünnapokat a könyvtárban tölté, annak kincshalmazai közül keresve elő a tanulmányaihoz szükséges kútforrásokat. Éjjel azután dolgozott. A reggeli harangszó gyakran asztalátul szólítá el. Egy roppant műbe kezdett bele, melynek elkészüléséhez évek sora szükséges, és pihenéstelen rabszolga-szorgalom. Aközben tanított és tanult. Mint tanár nem érte be azzal, ami puszta kötelessége volt: tanítványait magánórákon képezte tovább.
Gideon és a „halászok” ezért azt sugdozták róla, hogy e magántanórákat azért tartja, mert szereti a pénzt: azokért fizetnek a gazdagabb tanítványok; ámde ő a szegényeket is éppen úgy tanította külön leckéken.
Amellett két nehéz tantárgyból maga is vizsgát tett le, kitűnő eredménnyel.
Azon évben a hercegprímás pályaversenyre hítta fel az összes magyar római hitű tanítószerzeteket. A feladat volt: leírása azon csodatéteknek, miket a Boldogságos Szűz eszközölt Magyarországon, história, krónikák, hagyományok és műemlékek nyomán. Jutalma: száz darab Szűzmáriás körmöci arany. A pályadíjt Ince műve nyerte el a bírálók egyhangú ítélete szerint: ami nagy büszkeségére vált kolostorának és egész rendének; neki pedig ezt az irigység sugallta címet szerezte társainál: „Polükrátész”. (A szerencse kedvence.)
Mikor e jutalom elnyerése után Gideon találkozott vele, ezzel a szóval gratulált neki:
– Egy fogadalmad már meg van törve: a szegénység.
Száz arany nagy kincs egy szerzetesnél. Mit is csinálhat vele? Könyveket vesz vagy festményeket. Egyéb fényűzés, szerzemény ránézve nem létezik. Vagy heverni hagyja szekrényében, hogy ha egyszer meghal, valami szegény rokonát boldoggá tegye vele.
Telt nap nap után. A háborító álomlátásoktul elszoktatta a szívet a munkában átvirrasztott éj; s az oltárkép oltalmat nyújtott saját képmása, az élő ábrándkép ellen. Gyakran kihullott a toll a dolgozó kezéből, hogy térdre esve választott védszentje előtt, zokogva boruljon ágyára, és kérjen tőle erőt az égtül nem földi kínok elviselhetésére.
Testkínzó virrasztás, józanság, szellemi erőfeszítés, égi malaszt és a jellemerő, melyet szent esküvés edzett, erős várat képeztek körüle, melyen a kísértő nem törhet keresztül; s ha a csábarcú rém mégis belopózott, ott kész védőrséget talált a hideg filozófiában. Ez a világi rend. Az élet prózája meggyógyítja az ábrándok betegségeit.
De hátha egyszer mégis halál a vége az ilyen betegségnek? Mégis sokszor kiverték az ábrándok szívéből a tanulmányt, az egybefüggő gondolatot, az öntudatos imát, s magukkal ragadták. Sokszor ott virradt meg a kolostor udvarára néző ablakánál, s elbámult merengve a négy óriási fenyőfán, mely az udvar közepén egymásra borul. Íme, e négy fenyőt ide ültették fogolyként, bezárva négy magas fal közé, hol csak kimérve jut napfény és szabad lég, s íme, a négy fenyőszál addig emelkedett, míg túlnőtt a kolostor tetőzetén, fölfelé tört utat magának, s koronájával szabadító ki magát börtönéből.
… Absit omen!
Ince rákényszeríté magára azt a hitet, hogy nem is gondol többé ama szelíd, mártírtekintetű gyermekre, ki mint egy szent lépett eléje a felbőszült tömeg közé, s lecsillapítá azt az ihlet varázsával. El tudta őt már feledni.
A kísértés nem jön eléje többé. Hiszen semmi helyzet sem képzelhető, melyben ők valaha még egymással találkozzanak. S még egy új fordulat történt, mely az eszméknek más irányt, a gondolatoknak szokatlan táplálékot adott: a mozgalmas idő.
1848 volt az év.
Új eszmékkel vajúdó korszak, melynek hegyei ezúttal oroszlánokat szültek.
S e világrengés a kolostorok falai közt is érezhető volt. Valami volt a levegőben…
Valami névtelen ragály…
Még most őrködik ellene harangszó, orgonahang és tömjénillat.
A tudósok úgy híják azt, hogy „nosztalgia”.
Mi parasztok úgy híjuk azt, hogy „honszeretet”.
Jobb, ne beszéljünk még róla! Majd ráérünk gyógyítani (vagy belehalni), ha egyszer epidemice talál föllépni a vidéken. … A kolostorban egyházi ünnepély volt. Nyolc ifjú lépett előre subdiaconusból diaconusi állásba: azok között Gideon. Az apátúr e nap örömére az egész ifjúságnak engedélyt adott mulatságot rendezni az akali erdőben; csak Ince maradt honn. Rá nézve nem volt többé semmi társas mulatság.
E nap délutánján ismét ugyanazon szekér állt meg a kolostor előtt, mely egyszer már Incét Dudára vitte, s ugyanazon fuvaros hozott levelet az apátúr számára.
Az apátúr Ince jelenlétében bontá fel a levelet, s elolvasva annak tartalmát, így szólt:
– Az özvegy papné haldoklik: a halotti szentségeket óhajtja felvenni.
Ince úgy érzé, mintha egy tenger szakadna fejére. Ha őt fogják ismét odaküldeni! Ha ismét meg kell őt látnia! A szenvedőt, a kétszeresen árvát!
Az apátúr folytatá a levél tartalmát.
– A haldokló azt óhajtja, hogy a plebánus menjen el hozzá a végső vigaszt megadni, vagy annak távollétében egyike a tanároknak.
Ince a tengerből érzé magát felmerülni. A lelkész éppen jelen volt.
Az apátúr megbízta őt e küldetéssel: az rögtön felkészült s útra kelt.
Ince fölsietett magányos szobájába, s oltárképe előtt térdre borulva, imádkozott a haldokló nő lelki üdveért, s hálát adott az Úrnak, hogy e másodszori kísértetbeviteltől őt ily bölcsen megóvta.
A hálaadás korán volt.
Alig telt bele egy óra, hogy a lelkész eltávozott, midőn hirtelen viharos fergeteg támadt, mely jeges záporral verte végig a vidéket.
Két óra múlva visszatért a szekér a lelkésszel.
A kegyes férfiú összeázva, sárosan jött fel a kolostorba. Lehetetlen volt megtennie azt az utat. A felhőszakadás omló zuhatagokkal tölté meg a völgyvágányokat: a kis Gelence patak, mely Dudáig felkanyarog, most egy gátját tört tenger; egész élőfák úsznak benne, töveikből kifacsarva, s házmagas sziklákat hengerget maga előtt, malmokat törve pozdorjává, miket útjában talál. A fuvaros nem vállalkozott a továbbmenetelre, s visszahozta a papot. Neki nincs több nyaka egynél, lova sincs több csak kettő, azokat vesztébe nem hajtja.
Pedig egy haldoklót várakoztatni nem lehet.
A lelkész is bizonyítá, hogy azon az úton, még ha vége lesz is a zivatarnak, mai nap abba a zughelységbe menni nem lehet.
– Pedig menni kell – mondta az apátúr. – Van annak még egy másik útja is, gyalog, a hegyháton keresztül. Ez úttal már ismerős Innocentius, járta azt. Vegye ön vándorbotját, és induljon el.
E fáradságos feladattal nem lehetett a plebánust megbízni: beteges volt; a többiek künn rekedtek a mezei ünnepélyen. Ince meghajtá fejét. Egy szót sem szólt ellene. Hiszen a harmadik fogadalom „az engedelmesség”.
Ah, nem a zivatar odakünn rémíté őt el: nem a küzdelmes út; nem az éj sötétje; hanem az a zivatar odabenn, azok a rémek, az a sötétség önlelke kietlenében.
Lehet, hogy halálra betegszik, lehet, hogy elvesz az úton, elsodorhatja a hegyi ár, lesújthatják a vihardöntötte fák, a villám: de egy lelkésznek nem szabad arra gondolni, mikor egy veszendő lélek örök üdvéről van szó.
Nem várt tovább. Nem hítt magával kísérőnek senkit, kezébe vette amaz emlékezetes botot, és megindult a szakadó zápor közepett a hegyek felé.
Alkonyat volt, mikor elindult, s éjfél lett, mire a hegygerincre felért. A zápor folyvást verte odáig, öltönyéről csorgott a víz, a csúszós iszapban fáradságos volt a haladás, a hegyoldalak zengtek a mennydörgéstől. Ő nem fáradt el, és nem rettegett. Más teher volt az, amely alatt nyögött!
Mikor ismét felért ahhoz a magas sziklafalhoz: a zivatar elállt, a felhőtábor tovahúzódott, s a felkelő hold ezüstre festé a futó fellegek ormait; mint hóhegyek omlottak azok tova, mikből a villámfény zöld-piros-aranyat cikázik.
Az a holdfény odaveté a falra a fehér alak fekete árnyékát. S az újra kísérteni kezdé.
– Most már senkije sem lesz a szűznek, az árvának: mindenkitől el lesz hagyatva. Árvaság, nyomorúság, hontalanság lepi meg egyszerre. Gyászruhája is lerongyollik, s még gyászabb lesz. Mi lesz belőle? Cselédnek ki fogad egy leányt, kinek finom keze van? Becsületét ki tiszteli egy leánynak, aki szép? El kell vesznie majd vagy testileg, vagy lelkileg. És teneked nem lehet őt megmentened. Döntsd el ezt a sziklát, ha tudod. Ha napszámos volnál, ha koldus volnál, együtt mehetnél vele dolgozni, együtt mehetnél koldulni. Senki sem vagy. Nem vagy te élő; csak kenyérfogyasztó halott. Egész tudományod, minden világod a földön és az égben, és munkáid, miket az utókor számára készítesz, és szolgálataid a hazának, az emberiségnek, és leendő hírneved, dicsőséged mind nem ér fel – egy igazi férfi szabad kézszorításával…
Hirtelen egy durva hang riasztó fel tusakodásából.
– Megállj!
Egy cifraszűrös ember állt előtte, kezében puskával. Zsivány volt. Azoknak a búvhelye ez a vidék. És ő fegyvertelen volt. Jobbrul a meredek sziklafal mellette, balrul a zúgó bükkfák sudarai, mik a mélységből fölmeredtek, és körül emberlakatlan sivatag.
– Ha Isten velem, ki ellenem?
– Van-e pénzed? – kérdé a rabló.
– Nézzen ön meg jól: szerzetes vagyok.
– Mehetsz a pokolba, koldus barát. „Deo gratias”: barátpénz.
S elhagyta őt menni maga előtt.
Ha feleletre szorította volna őt a zsivány egyenesen a kérdésre, úgy Incének meg kellett volna mondania; mert „hazudni lehetetlen”:igenis, itt a keblemben száz darab szűzmáriás arany. De hát minek vitte ő magával azt a pénzt?
Virradni kezdett, mire a szerzetes az út azon kanyarulatához ért, ahonnan a völgykatlanban fekvő falura le lehet látni.
Az most szomorú látvány volt.
A tegnapi felhőszakadástól megáradt patak végigsöpörte az egész kis lapályt, mely máskor olyan volt, mint egy kis szőnyeg, a káposztás ágyak gáliczöldje, a salátaültetvények sárga táblái, a kalarábtól lilaszín kockák, keresztül-kasul szeldelve a virágzó levendula égszínkék sövényeivel, a kassai rózsa aranycirádáival, közben mint elszórt csillagok a hímzésen, a napraforgó koszorús virágtányérjai. Mindez le van tarolva. Az egész völgy egyformára van seperve, s behordva iszappal. Oda a hírhedett káposztafejek is, a virágos torzsa is a földön fekszik az iszapba lehajtva. Nem mondják már egymásnak: „Itt jön a mi emberünk megint!”
De valaki mégis várt Incére a régi ismerősök közül: a lévita. Kora hajnalban felkelt, hogy a patakról elsodrott hidat helyére visszacipelje, s utat lapátoljon az iszapon át a méhesig. Az ő együgyű elméje kiokoskodta azt, hogy a haldokló papnéhoz a rendes úton nem fog jöhetni pap. S aki a hegyi úton fog jönni, az nem lesz más, mint Ince. A többi monachusok bizony túl rekedhettek volna miatta a patakon valamennyien. Ennek az egynek őrá is kiterjedt az igézése. Elég volt annak egyszer a szemébe nézni, hogy megszeresse az ember, férfi vagy leány.
– Úgy vártuk önt már, felebarátom – ezzel fogadó az érkezőt.
Kik? Többen? A haldokló nő mást hívatott, nem őtet.
A lévita deszkapalotájában jó volt megpihenni Incének. Ott letisztogatta sáros csizmáit a lévita. (Ha megtudná azt a kurátor! Mindjárt kihordatná a határra.)
A kakasok akkor kezdtek még szólni, a faluban csendesség volt.
Ince a kertből fölment a paplakba. Minden ajtót nyitva talált ott. Virrasztottak. Serena ott ült anyja ágya mellett.
Amint Incét belépni látta, egyszerre öröm és megrettenés látszott arcán, aztán mind a kettő elmerült abba a mély, vigasztalan fájdalomba, melyen egy pillanatra keresztültört.
Anyja az ágyon feküdt behunyt szemekkel.
– Anyám, a lelkész úr itt van – szólt reszkető hangon, átölelve a beteg vállait.
A nő felpillantott, nagy, sötét szemeit az előtte álló alakra meresztve. A haldoklók szemei úgy tetszik, mintha megnőnének, mintha kitágulnának, s valami idegen világ sugároznék ki belőlük: az elmúló élet utolsó fénysugára.
Azután kezét a lelkész felé terjesztve, hangosan kiáltá.
– Ah! önt küldék ide? Én mást vártam.
– Édes leányom – szólt Ince szelíden. – Egyforma gyarló szolgái vagyunk Istennek mindannyian. A vigasz, mit adni képesek vagyunk, a szentség, mivel adományozva vagyunk: egyformán jön tőlünk, ifjaktól és öregektől.
A papné inte leányának, hogy hagyja el a szobát. A gyónónak egyedül kell lenni.
Ince odahajtó fejét a haldoklóhoz közel.
– Szólj, leányom, mi teher nyomja lelkedet?
– Nagy teher az: suttogá a nő; egész életemnek egyetlen hibája. Igaz voltam egész életemben. Tudva rosszat nem tettem senkivel, jót akartam mindig ellenségeimnek is. Hű voltam hitemhez: megtartottam böjtöt és vezeklést. Egyetlen nagy bűnöm az, amiben erényemet kerestem, hogy oly buzgó voltam, amilyennek nem kellett volna lennem.
– Erősítsd meg szívedet. És mondd el, mi vétekre vezetett buzgóságod. Isten bocsánata minden vétekre kiterjed: de szemközt jő azokra, mik jó szándékból eredtek.
– Az én vétkemnek nincs neve.
– Névtelen bűn?
– Én megöltem egy lelket. Egyetlen leányom, jó gyermekem lelkét.
– A lélek halhatatlan.
– Az övé már halott. Én öltem meg azt.
– Hogyan? Mi módon?
– Nagyon hű voltam hitemhez. Ezért szenvedtem egész életemen át. S ami több annál: engedtem e hűségem miatt, egy szeretett férjet is egész életén keresztül ezer gonddal, megaláztatással, nélkülözéssel küzdeni. Nem panaszkodom. Megvolt jutalmam érte a földön. Mi, üldözöttek, száműzöttek kis gunyhónkban boldogok voltunk. Leányomat is ily hitbuzgalomban neveltem. Saját lelkem szállt bele. Együtt éltünk… és együtt kárhozunk el. Mert én nem gyónhatom meg bűnömet önnek. És bűnbocsánatlan kell magammal átvinnem a túlvilágra bűnöm terhét. Minden bűnös számára van kegyelem Istennél: egyedül az én számomra nincsen…
Ince sejtelme látnoki erőt kölcsönze neki. Szíve elszorult.
– Isten a kimondatlan szót is meghallja – monda vigasztaló hangon –, s a megbánás útban találja bocsánatát.
A nő erőszakosan ragadta meg a lelkész kezét, mely bűnbocsátólag volt feje fölé emelve.
– Nem! Nem! E kéz ne érintse fejemet; mert elveszti a szentelt malasztot, s az utolsó kenet olaja a sátán stigmájává lesz ujjai hegyén. Hagyjon el ön! Nem gyónhatok önnek. Menjen vissza. Küldjön egy ősz férfit onnan. Nem halok meg addig. Félek a haláltól. Az én sírom feneke nincs rózsákkal ágyazva, mint Máriáé volt: az én sírom feneke a pokol! (A nő felemelkedék fektéből irtózva.)
– Légy nyugodt, leányom, nyugodjál meg az Úr rendeleteiben – szólt Ince a haldoklót visszafektetve ágyára.
– Hiszen ha csak meg kellene halnom, ha csak el kellene kárhoznom – hörgé a nő –, befognám szájamat kezeimmel: hallgass! ne kínozz másokat azzal, ami neked fáj. Szenvedd ki a halált – szótlan, s szenvedj az örökkévalóságig – mindig szótlan. De mikor őt is magammal ragadom! Leányomat! Azt a tiszta, ártatlan teremtést, aki olyan még, mint a kristály: velem ragadom őt a kárhozat posványába!
A lelkész az ajtó felé lépett. Jól sejtette ő, mi teher nyomja e nő lelkét, meggyónatlanul is.
– Ne híja őt be – rikácsolá a haldokló. – Ha meghalok, se bocsássa őt ravatalomhoz; mert én felülök fektemből koporsómban, mikor a szentelt vizet reám hintik, s szemeimet irtózatosan elforgatva fogom ordítani fennhangon: leányom: mi ketten el vagyunk kárhozva! Ne halljam őt sírni, ne könnyezzen ő fölöttem; mert minden könnycseppjére megfordulok a sírban, s az örök lángok magasra lobognak fejem körül, ha ő nevemet elkiált]a!
Ince felnyitó az ajtót, Serena ott állt reszketve.
– Jöjj be, leányom – szólt hozzá szelíden. – Anyád a jobb világ küszöbén van: térdepelj le ágya elé, s imádkozzál, ahogy eléd mondom.
A leány letérdelt, és anyja kezét két kezébe fogta.
– Atyám! Mindentudó Isten. Őrizz meg minket a szívünkben lakó kísértetektől. Távoztasd el tőlünk a gondolatokat, mik szent akaratoddal ellenkeznek. Adj erőt mi szenvedélyeinket leküzdenünk. Segíts meg minket erős fogadásunkban, hogy lemondjunk arról, ami elérhetetlen, kitépjünk szívünkből minden oly óhajtást, melynek teljesülése a te bölcsességed előtt lehetetlen. Hallgass meg, és légy irgalmas hozzánk, hogy tudjunk élni úgy, hogy halálunkkal tehozzád juthassunk. Ne mérj reánk oly nehéz keresztet, mint szent fiadra mértél, hogy leroskadjunk alatta. Állítsd a te őrző angyalodat közénk és rossz gondolataink közé. Váltsd fel a mi homlokaink töviskoszorúját a te üdvösséged fénykoronájával, melynél kívánatosabbat a mi szíveink ne ismerjenek soha. Légy velünk most és halálunk óráján, Atyánk. Ámen.
A leány utána mondott mindent áhítattal. Aztán holthalványan rogyott oda anyja kezére. Minő imádság volt ez!
Az anya szemei rajta függtek, s az a sugár, mely belőlök ragyogott, maga az üdv volt már. Nyugalom ült arcán. Egyik kezével leánya kezét tartó, másikkal a lelkész kezét vonta oda homlokára. Azután lehunyta szemeit. Elkezdett mosolyogni, meg volt halva.
Serena érzé, hogy a kezében tartott kéz nem vezeti őt többé a világban. Megcsókolta azt, és nem sírt.
Régóta készen volt e végre. S aztán jó vég volt ez. A lévita özvegyének kegyéve éppen lejárt. Az utolsó napon úgyis menni kellett már valahová. Legjobb a temetőbe. Az Úr, ki a mezők liliomát ruházza – az özvegy papnénak is ad házat, ahol megnyughassék.
Serena nem sír soha. Tudja, hogy az „más embernek” rosszul esik. Tudja, hogy akkor, amidőn az elhagyott árva sír, egy boldogult lélekre nézve félbeszakad az örök üdvösség: s arra az időre el kell hagynia eget és paradicsomot, s visszaszállnia a fájdalmas földre.
A temetésnek még az nap este végbe kell menni. A megyei orvos úgy rendelte. Több éjt nem fog ő már e lakban tölteni.
Minden előre el volt már készítve: a sír megásva, hozzá a sírkő, diófa koporsó, halotti gyász. A lévita felfedezé Incének, hogy Serena kisasszony minden pénzbeli összegecskéjét kiprédálta, részint drága orvosokra anyja betegsége alatt, részint a gyászpompára, magának aligha tartott meg annyit, hogy kocsin mehessen ki a faluból.
… De hát engedi őt elmenni Sós Márton? … Nem akar itt maradni!
Késő este ment végbe a temetés. Serena fölhantoltatá a sírt zöld pázsittal, s a sírkő mellé egy szomorú nyírfát ültetett. Egy könnye nem hullt aközben.
Mikor a szertartástól visszamentek a paplakba, megköszöné Incének jóságos buzgalmát, s kérte, hogy fogadja el tőle a szertartás díjául azt a koronás tallért.
Ez bizonyosan utolsó pénze volt. Ince elvette a tallért.
Nem volt az utolsó pénze a leánynak. Ince száz darab szűzmáriás aranya ott hevert már akkor Serena útitáskája fenekén. Ince azalatt, míg a leány künn járt, belecsempészte a papírba csomagolt aranyhengeréét. Számára volt az elnyerve, elhozva. A leány azt sem fogja tudni, ha megtalálja, honnan került oda?
Mikor aztán a nap lement, a leánynak is menni kellett az üres házból. Nem azért, mert a kegyév letelt: Sós Márton ott hagyta volna őt lakni a világ végeig, de azért, mert anyja nem volt többé abban a házban.
Valamerre menni kellett. Hová?
Nagy a világ!
Szekéren csakugyan nem lehetett menni a faluból. Az utak el voltak pusztítva a tegnapi nagy felhőszakadás által. Serena kérte Incét, hogy vezesse őt a hegyeken keresztül, azon az úton, melyen ő maga jött ide.
Incének a vér egyszerre szívéhez tódult e szóra. Ő vezesse őt? egyedül, csendes erdő, csendes éj közepett?
Talán mégis jobb volna a jó Kaszásné ajánlatát elfogadni, hogy maradjon addig a kisasszony az ő házánál, míg a szekérút helyre lesz állítva.
– Nem lehet, nem lehet: nekem mennem kell. Reám várnak.
Kik? – Azt nem lehet megmondani.
A hold feljöttével aztán megindultak a vándorok a hegyi útnak.
Mikor a méhesen keresztülmentek, Sós Márton kihozta a puskáját, s ráerőltette a szerzetesre. Jó lesz az erdőben kísérőnek: ott most zsivánnyal is lehet találkozni.
Incének eszébe jutott, hogy most már nem maga jár egyedül; van, akit védelmezzen: elfogadta a fegyvert.
Viszi már a puskáját is a szegény embernek…
Az elkísérte őket az erdő széleig, szalagjánál fogva nyakába akasztott gitárját a hátára csapva. A forrásnál aztán búcsút vett a kisasszonytól, a kezét is megcsókolta, s amint az nagyon messze elment már; akkor rákezdé a szép dalt: „Mindegy a válás nékem, oh, leányka, Búcsúzva vagy búcsútlanul: Én sírni nem fogok, de érezek – Mondhatatlanul…”
A gitárról lepattant egy húr; aztán a másik, végre kapta a lévita a nyakánál fogva, hozzácsapta a bükkfához, hogy darabokra törött.
A gitárja is oda van már a szegény embernek…
… A két vándor fölért a hegyi útra, hol a magas mész sziklafal mentében a holdvilágnál sötét árnyékok kísérik az embert. Szótlanul haladtak egymás nyomán.
Ahol a hegyi út legmeredekebb, ott megállt a leány, s még egyszer visszatekinte a tájra, melyben az esti köd gyermekkora örömeit és bánatát s szülői sírját eltakarja. A szerzetes ott állt mellette, és nem nézett reá.
A sziklafal még ötven ölnyire meredekül alá: szédület letekinteni róla.
Ince valamit gondolt: vajon ez a leány nem arról gondolkozik-e, amiről ő?
Egyszerre odafordult hozzá a leány, s megszólító:
– Atyám! Engedjen meg egy kérdést.
– Szólj, leányom.
– Megbocsátja-e az Isten, ha magunk keressük a halált, mely hívásunkra nem akar jönni?
Ince öntudatlan gyorsasággal rántá vissza a leányt a meredély széléről, s elszörnyedve kiálta föl:
– Mit kérdezhet ön? Az bűn, mit Isten nem bocsát meg soha.
Az elszörnyedés kettős volt. Ő maga is úgy érzé, mintha az a fekete árny ott a háta mögött taszítaná előre, s suttogná fülébe „Ugorjatok le innen együtt, akkor mindjárt egymáséi lesztek!” Önlelkét feddé meg e felkiáltással.
A leány fájdalomtól égő szemekkel néze reá, s újra kezdé az ostromot az ég ellen.
– De ha az élet egészen lehetetlenné vált már, ha mindent elveszíténk: legkisebb remény nélkül valaha visszanyerhetni az elveszettet; ha nincs többé a világon senkink és semmink. Ha lelkünk már előre meghalt. Ha az élet eltévesztette célját, s útban van, hogy még a másik életet is elveszíttesse velünk. Ha a földön lakás az égbe juthatás ígéretét rabolja el tőlünk, akkor sem szabad-e azt felkeresnünk, aki bennünket a kárhozatból megvált?
– A halált keresni mindenütt és mindenkor bűn.
– Ön talán csalódik. Hát a Megváltó, hát az apostolok, hát annyi vértanú nem azzal a bizonyos tudattal állta-e meg a helyét, hogy ott kínhalálát várja be? Hát akik küldetésükben előrementek, s tudták, hogy halálba mennek: a szentek dicső serege? Nem nyertek azok bocsánatot érte?
– Ah, az egy más eszmekör. Azok egy dicső feladatért, egy magasan ragyogó célért vitték oda életüket a vérpadra, a mészárszékre. Az áldozat hekatombéjában meg van szentelve az önkereste halál, s erénnyé válik az, ami másképpen bűn.
A leány ajkaihoz szorító az ifjú kezét. Tekintetében megdicsőülés ragyogott.
– Köszönöm – monda ihletten. – Ezt óhajtottam tudni. Tehát akik szemközt mennek a halálba, úgy, hogy egy nagy, magasztos eszmének szolgálnak általa, azoknak szándéka nem bűn, hanem erény; ha célt értek, nem kárhoznak el, hanem idvezülnek.
– Mire gondol ön?
– Titok az. Siessünk, míg fenn van a hold.
A leány biztos léptekkel megindult, Ince követte őt; hajnalra faluhoz értek, ott Serena szekeret fogadott, mely őt tovaszállítsa; Ince búcsút vett tőle, s nem mondták egymásnak: „a viszontlátásig”. De ott állt, amíg el nem takarta előle a távozót az erdők mélye.
Akkor tért vissza a kolostorba.
Már két éjjel nem aludt. Az apátúr megdicsérte buzgalmáért, s azt mondá neki, hogy most menjen szobájába, s pihenje ki magát.
Pihenni!
Pihenni ezzel a nehéz tudattal szívében, amit magával elhozott.
Pihenni a Golgotán! Lefeküdni a keresztre feszített szívvel, és aludni csendesen!
Az érzékiség ellen könnyű küzdeni az anachoretának: a test földi vágyait meghűsíti a szellem, oly magas régióiba emelkedve az érzelemnek, ahová az agyhevítő ködök fel nem hatnak; ahol a hideg és a sugár uralkodik; de hogyan védje magát akkor, ha egyenrangú nemes érzelem támad fogadása ellenében, s két ellentétes fény vakítja el lelkét ugyanazon magas csillagvilágban, ahová menekülni akart? Mihez folyamodjék akkor, midőn nem a kárhozatos gyönyör és az idvezítő vezeklés között kell választania, hanem két fájdalom között, amiknek egyike „részvét”, a másika „kötelesség” nevet visel.
A részvét az árva gyermeket kíséri ismeretlen, kitalálhatlan utakon, miknek vége: halál. A kötelesség lekötve tart egy véghetetlen lánccal, melyet a szabad akarat elnyújthat messzire, de el nem szakíthat soha, mely ahhoz a ponthoz, honnan kiindult, mindig visszavezet.
A leány útjai és a férfi útjai összebonyolulnak, egymást örökké keresve, de nem egyesülnek soha. Ez a megkettőztetett labirint. A szerzetesnek nem voltak többé csendes éjei.
Ott virradt meg, hol lefeküdt, zokogva, imádkozva a szentkép előtt, és kért tőle világosságot.
Őt nem a puszta eskü és fogadalom tette hívévé az égi védalaknak, de a tiszta, magasztos meggyőződés; boldogságát kereste az imádatban, s gyönyörrel követte őt a felhők és csillagok fényességei közé, de hasztalan akart felé repülni: elveszté lelke szárnyait, amióta azt tudta, hogy egy másik magasztos, szenvedő, tiszta női alak, ki az égi eszményképnek annyira képmása, itt a földön jár – és nem idvezült, hanem boldogtalan.
Olyan volt, mint a holdkóros, kit egyszerre vonz a csillag és a föld, s jár e kettős bűvhatalom által vezetve szédítő meredélyek párkányain.
Két árnyéka van: az egyik fényes, a másik sötét.
Ha bűn volna az, ami ellen küzd, könnyű győzelme volna; segítségére jönne Isten; de az is erény, mit leküzdeni akar: a legnemesebb, a legtisztább érzelem, minden salakjátul a vér forró vágyainak ment, épp olyan tiszta imádat egy földi szent iránt, mint az a másik. Két oltár közé van állítva: egyiket le kell rontania, hogy a másiknak híve maradjon, s akármelyiket rontja le: az őt el fogja temetni.
Nem adott már vigaszt lelkének az isteni természet szemlélete; a vízcsepp, a porszem csodái elveszték hatalmukat a kebel csodái előtt; nem találta fel nyugalmát a liget méla zúgásában; a fák, bokrok, virágok átvették gondolatjait, mint a pókhálót, s mikor újra elhaladt mellettük, e pókfonalak visszaemlékezteték a hozzájuk tapadt eszmékre.
Nem vigasztalták meg régi barátai, a könyvek, ezek az élettel teljes katakombák. Most csak kísértetek jártak fel azokból is. S mikor mély tépelődései közepett a konduló harangszó meglepé, ijedten rezzen össze; s aztán elcsüggedve kérdezé magától
„Mi hát a vétkem, hogy úgy megrettenék?”
