Hogyan lesz a fiúból atyáinak atyja?

Teljes szövegű keresés

Hogyan lesz a fiúból atyáinak atyja?
Ince azt a feladatot, ami rá volt bízva, az unalomig könnyűnek találta. Futárai által naponkint értesült a harctér nagy mozgalmairól: a nagysarlói ütközetről, a losonci mesterrohamról s aztán Budavár vívásáról. Neki mindezekben nem volt része. Egy önkényt visszahúzódó ellenséget kellett kísérnie.
Ez a helyzet őt kínozta.
Munkához volt szokva. Mikor nagy, terhes feladatok súlyosultak rá, akkor felemelte az erőérzet; gyönyöre volt oly munkát elvállalni, melytől más visszaretten. Mint tanár, mint tudós szüntelen oly feladatokkal küzdött meg, amik nem ígértek sikert. S mikor egyszer a kardot vette a kezébe, akkor meg abban telt kedve, hogy elfoglalhatlannak hitt álláspontokat ostromoljon és vívjon meg. S most, midőn társai az ős Buda falait döngetik: ő nem lehet ott!
Bántotta az a gondolat, hogy ő is egyikévé lesz azoknak a félretolt hősöknek, kiket a fővezérek az ország távol eső részeibe egy-egy elszakított hadcsapattal céltalan sétahadjáratra elküldöztek.
Egy napon aztán azt a parancsot kapta, hogy hagyjon félbe rögtön minden hadműveletet a Bakonyban, s siessen a Balaton partjához.
A Balaton partjához! A hadjárat minden terétől oly távol, hogy a körös-körül dörgő ágyúk szavát meg ne hallja! Futárjai beszéltek neki sokat a vezérek egymás közötti visszavonásáról, a harci körök és a kormány közti ellentétekről. Elhozták neki a napiparancsot, melyben a csapatvezérekkel tudatja a hadügyminisztérium, hogy ezentúl valamennyien neki lesznek alávetve. Követte ezt egy hosszú sora a hírhedett neveknek, melyek viselői elkeseredetten dobták oda a kardot a kormány lába elé, s azt mondták, hogy nem harcolnak többé.
Előtte volt a példa, a jogcím, az ok: hasonlót tenni. Nem tehette azt.
Mit mondott ez az asszony? „Mi e zászlónak hívei tartozunk maradni, ha nem jutalmaz is. Ennek az árnyékában van a mi mennyországunk.”
Nem lehet e szavakat elfelejteni.
Ince azt mondta, hogy engedelmeskedik, s megy oda, ahova parancsolták, nem fürkészve a kitalálhatlan okot.
Nem tudom már kinek, az a tréfás ötlete volt ez időben, hogy a tihanyi félszigetet kell megerősíteni, s azt egy második Gibraltárrá átalakítani. E feladat nézett Incére. Tehát még az is, hogy nevét egy hősköltemény paródiájában örökítse meg: legyen egy második nagyidai veszedelem tragikomikus hőse.
Még az sem riasztá vissza. Csapatjának kiadta az útszabályt a Balaton felé.
Útközben Styrián keresztül jött utazóktól megkapta a bécsi és külföldi hírlapokat, mikben közölve volt az Oroszországgal kötött szerződés. Az orosz cár oly haderőt küld Magyarország leverésére, mely elég egy nagyhatalmat is porba vetni.
Íme, itt van előtte a bizonyos bukás. A sír, a börtön, a hontalanság, a kétségbeesés. Hasztalan minden erőfeszítés: reménytelen minden küzdelem ezentúl.
Krajna felé pedig egészen szabad az út. Menekülhet, amely órában akar, mint mások sokan. Külföldre szóló francia útlevele is van Leótul.
Nem teheti azt.
Hogy mondta ez az asszony? „Mi lenne a hazából, ha minden ember azt kérdené: mi lesz én belőlem? Inkább sírni, mint pirulni!”
Nem tántorodott el. Folytatta útját, amerre küldve volt. Ismét keresztül kellett eközben vonulni azon a városon, hol egykori otthona, a kolostor állt.
Amint a hegyhátrul a völgybe alákanyarodik az út, a szép cseresnyefákkal szegélyezett országúton egy nagy tömeget lát a város felől szemközt közeledni. Egy egész tábort, sok ezer emberből állót. Az útfélen tarackok dörögnek, mintha ütközet kezdődnék.
De az eléje hömpölygő sereg nem ellenség, nem villognak szuronyai, ellenben zászlója tömérdek, és az mind nemzeti háromszín.
Kitalálta, mi az. Ma *-en alkotmányos ünnepély van. A tavaly választott országgyűlési képviselő leköszönt, s helyébe mást választ a nép. Jámbor, szófogadó nép ez, aki nem ismeri még a pártküzdelem gyönyörűségeit. Akit az ő papja ajánl neki, annak tűzi fel a jelvényét a kalapjára, s akit követének választott egyszer, azt, amíg csak él, újra megválasztja mindig, ha az megannyiszor más oldalára ül is az országház teremének.
Incének előre elmondták a futárai, hogy a választási elnök az apátúr lesz, s a választóközönség egy szívvel-lélekkel el van határozva magát az elnököt kiáltani ki képviselőjének.
Ince azt mondta rá: jól teszik; egy becsületes jó hazafival több lesz odafenn.
Szemközt jövő hadcsapatát félreállítá az útból. Első az alkotmány, azután a hadsereg.
A választók tömege nagy üdvrivalgással jött előre. A gyaloghadat hintók és szekerek beláthatlan sora követte. Legelöl jött egy nyitott hintó hat fehér lóval, a díszruhás kocsis mellett ült egy markos öreg férfi, két kezében nagy selyemlobogót tartva: a hintó két oldalán felszalagozott lovas bandérium ügetett.
A hintóban ült az ősz apátúr. Egyedül.
Mikor a hintó a hadsor elé ért, Ince tisztelgést parancsolt, s maga is katonásan üdvözlé az apátúrt.
Erre a hintó megállt, az apátúr leszállt, s Incéhez közelített.
Akkor Ince is leszállt a lováról, s a közeledő elé sietett.
Az agg egyházfő levette fövegét, s úgy lépett eléje. És így szólt hozzá:
– Atyánk!
Ince elámult: lelke elzsibbadt e szónál.
Az ősz folytatá:
– Légy általam üdvözölve a nép nevében. Választókerületünk e mai napon egyhangú felkiáltással téged választa meg országgyűlési képviselőjének. Fogadd ezt jutalmul a haza és a nép javára tett küzdelmeidért. Fogadd e megbízást a haza és a nép javának előmozdítására. Szeress minket, ahogy mi szeretünk téged.
A többit elfojtotta a könny.
S ez valóban nagy szeretet volt.
Hogy maga azon férfi, kinek közönséges időkben, közönséges lelkek szokása szerint, az elpártolt, a hitehagyott iránt, ha nem gyűlöletet tán, de legalább bizalmatlanságot, elhidegülést kellett volna éreznie: e nagy napok, e nagy szenvedélyek sugallata alatt nem látta benne az elveszett fiút, nem az aposztatát, hanem csak a hőst, a hazafit, s levette a saját ősz fejének szánt cserkoszorút onnan, s az elpártolt fiú homlokát koszorúzta fel vele.
Ince ingani érzé a földet a lábai alatt.
A harc zajában, mintha száz szeme volna, oly éber tud lenni, s ez éljenrivallásban elveszti szemefényét, nem lát.
Mi történik vele?
A sors keze jár-e feje körül, midőn babérkoszorúját a cserkoszorúval cseréli fel? Emberi dolog történik-e itt; hogy a hazafiúi megtisztelés, melyért annyian oly nagyon törik magukat, őt az útfélen, mint véletlen lepje meg?
Nem kötelesség-e azt elfogadni? Nem magasztos feladat-e az, amit a nép most vállára ruház? Nem isten szava-e a nép szava? S ha ő most e megtisztelést elfogadja, minthogy két helyen két kötelességnek eleget tenni nem lehet, akkor csakugyan le kell mondania a katonai pályáról: az országházba nem lehet bevinni a kardot.
Ez a csábkép varázslóbb volt, mint a többiek.
Nem kínálkozott gyönyör alakjában, nem unszolt menekülésre: egy másik nehéz és veszedelmes kötelesség képében csábított a kitérésre. A törvényhozó teremben egy ember szavai több hasznot tehetnek, mint tettei a harcmezőn: vívhat ki ott olyan diadalt, mely többet ér egy megnyert ütközetnél.
Egy harsány hang felkiáltott a nagy tömegbül.
– Éljen a honfi, ki értünk harcolt!
Az erdők visszhangozók a felzendülő rivallást. Ekkor egy másik hang kiáltott fel.
– És éljen a honleány, ki sebesülteinket ápolta!
Erre hangzott még fel a nagy riadal. Vége sem akart lenni. A nép észrevette, hogy Áldorfai Incének neje is ott van, s minthogy a nő nem volt rábírható, hogy szekeréből leszálljon, a néptömeg felemelte őt szekerestül együtt, s úgy hozta őt vállain egész odáig, ahol férje állt.
Ez határozott.
Incének e nőt kellett látnia, hogy ne kételkedjék többé azon, mit kell felelnie?
– Polgárok! Honfitársaim! – szólt az elhallgató néphez, azon a szép csengő hangon, mely oly ismeretes volt a nép előtt. – A honfiúi megtisztelés, mit elém hoztok, magas jutalom. De kezem nem éri el azt, s homlokom nem viselheti. Oldalamon kard van, fejem fölött zászló. Hűséget esküdtem ezeknek.
Egyszerre elveszté eszméletét; nem tudta, mit mondjon tovább. A legnagyobb szónokokon megesik ez. Egy gondolat, egy szó nem jut eszükbe többé: mintha vándorolni ment volna valamerre a lélek, s messziről nézné az itthagyott húsbálványt; nos, mit tudsz nálam nélkül?
E percben Serena arcára tévedt tekintete. S egyszerre megtalálta a lelkét.
– Igen. Esküdtem istennek és hazámnak, hogy e kardot le nem teszem, amíg egy dob pörög, amíg egy fegyver dördül. E kard oldalamon védelmezi hazámat az ellenség ellen; védi az én lelkemet a poklok ellen. E kard nélkül nem vagyok más, mint egy hitehagyott lelkész, ki eltávozott szent hivatásátul, oltárátul, a világ örömeiért, dicsőségeért. Hagyjátok meg az én mentsváramnak azt a tért, melyet e kard hegye körülem kerít. Hagyjátok meg kezemben ezt a zászlót, melyet a legszentebb búcsújárat processiójában hordoztam eddig; megtépte azt kezemben vihar és golyó, de szívemről le nem tépi, csak a halál. Együtt a két kötelességet nem viselhetem. Még katona vagyok, vezérem parancsol; a dobszó, a trombita indít meg, és megállít. A katonát törvényünk kitiltja a törvényhozás tereméből. Nem is való vagyok oda. Ami tán erényem a harcmezőn, hibám volna az országházban. Oda higgadt, meggondolt férfiak kellenek, ismeretekkel, tanulmánnyal és tapasztalatokkal, kik magasról messzire látnak, kik szükségben tanácsot tudnak adni. Az én egész tudományom a perc szülte lelkesedés. Jó ott, ahová vezérem küld, rossz ott, ahová ti küldötök. Ne cseréljetek el. Elvesztenétek vele egy buzgó katonát, s nyernétek érte egy rossz képviselőt. A megtiszteltetést visszaadom: válasszatok nálamnál jobbat közületek!…
Ince egész beszéde alatt folyvást Serena arcát nézte. Ragyogott az! Hiszen ők mindig együtt szoktak gondolkozni. Szívéből beszélt a férj.
Szavai után mély csend lett. A körülálló néptömeg nyomott hangulatban, feszült figyelemmel várta, mi fog történni most? Az elnök, az ősz apátúr szólt a néphez.
– Polgártársaim! Hallátok: választott képviselőnk a ráruházott megbízást nem fogadta el… Okait elmondá: miért utasítja el azt?… Megértettük… Most új választásra kerül a sor… Én tehát kikiáltom képviselőjelöltül – másodszor is Áldorfai Ince alezredest…!
Ezernyi ezer hang ordítá újra az éljent. A türelmetlen üdvkiáltás magával ragadta még a katonákat is: Áldorfai Ince azon vette észre magát, hogy most már nemcsak a választók szemközt, hanem a honvédek és huszárok is a háta mögött nekihevülten kiáltják nevét az „éljen”-nel; a lábhoz eresztett fegyver csattog, a huszár kardja villog a levegőben; a választók süvegeiket lobogtatják, s zászlóikat lengetik; mindenkit magával ragad a hevély.
Serena elsápadt.
Mikor nagy sokára el tudták csendesíteni a vezetők a riadalt, s az apátúr ismét szóhoz juthatott, ezt mondá Incének:
– Hallottad e nyilatkozatot? E nép ismét megválasztott téged. És ha százszor lemondasz, százszor megválaszt újra. És amíg élsz, s amikor Magyarországon képviselőtestület lesz, mindig téged fog megválasztani, és senki mást. Ha elébbvaló dolgod van a harcmezőn, széked üresen fog állam az országházban: a nép várni fog, míg kardod elvégzi munkáját, s leszállhatsz lovadrul, hogy székedet elfoglald a bölcsek sorában. E népet megnyerted; soha el nem vesztheted többé. S most engedd még egyszer mondanom: „Atyánk, honatya, légy üdvöz minálunk!”
A vihar elkapta a falevelet.
A nép vállára emelte Áldorfai Incét, s a hatlovas hintóig le sem tette onnan. Nem lehetett az ellen küzdeni többé. El kellett foglalnia a díszhelyet. Itt már valóban nem ment, de menesztették.
Hasztalan lett volna megkísértenie minden beszédet. Akármit mondott volna, azt kiáltották volna rá: „éljen!”, s vitték volna magukkal.
S a dicsőséghez nem volt egyedül. A nép osztályosát is látni akarta: a nőt oldala mellett. Serenának is rá kellett magát vetetni, hogy férje mellé üljön a díszhintóba, ha azt nem akarta, hogy a szekerét egész a városig a vállaikon vigyék a derék polgártársak.
S minthogy a választási elnök is, a dolgok rendi szerint, ugyanazon hintóban köteles helyet foglalni, melyben a megválasztott képviselőt bevezeti a választás színhelyére, s minthogy a hátulsó díszülés csak két ember számára van készítve, voltak pedig hárman, annálfogva a másodrangú szemközt-ülés felett olyan harc támadt, mint egykor az isaszegi híd fölött. Egyik fél sem akarta azt a másiknak engedni.
Az apátúr nem engedte azt Incének, mert ő a nap hőse; Serenának sem engedhette azért, mert nőé az elsőség. Ezek ketten viszont nem engedhették az apátúrnak; mert az egyház az első, s még inkább a tisztes aggkor.
Végre az apátúr hivatalos tekintélyét hívta segélyül.
– Képviselő úr! Itt most én kommandírozok! Én vagyok az elnök, a tábornok. Önök engedelmeskednek!
Ezzel el lett intézve a vitás kérdés, s akkor aztán megindult a diadalmas menet; elöl a lovas bandérium, utána a hatlovas hintó, azután a végtelen szekérsor fellobogózva, a város felé. A katonaság kívül maradt a mezőn.
Rémséges diadalmenet volt az! Tíz mérföldnyi területből összetódult a nép * városába. Egész szekértábor állt kétfelül. Diadalívek voltak rögtönözve, s fehérbe öltözött hajadonok fényes sora állt a fenyőlombos kapuk előtt. A kettős torony minden harangja zúgott, a kapukból üdvlövések dörögtek; a Rákóczi-induló harsogott, s a fellobogózott házak ablakai, kapui, kerítései mind rakva ujjongó, üdvözlő néppel, a háztetők sivalkodó fiatalságtól ellepve. A diadalíveknél koszorúk özönlöttek a hintóba, eltemetve virágeső alá a hőst és nejét, még az egyházfőt is.
Így vonult be hajdani kolostora székvárosába az egykori diakónus – a gyimóti szentképfestő fia – és felesége, a dudai lévita leánya, a díszhelyet foglalva el, s velük szemközt azon ősz férfi, ki rangjára: egyházi fejedelem; hatalmára: falvak és városok ura; erényeire: köztisztelet tárgya; és atyja mindenkinek; s aki most a másodhelyet foglalja el e két ember előtt.
Ince komor volt: szíve reszketett.
Az olyan egyenes jellem, mint az övé, nem tud örülni az olyan nagy dicsőségnek, melyet nem érdemelt meg. Megretten tőle! Nyomja az kedélyét, mint egy nagy adósság, melyről tudja, hogy vissza kell fizetni; de nem tudja, honnan?
S ha Serenára tekintett: azt halálsápadtnak látta. A nő arca nem ragyogott; szemei a végtelenbe látszottak bámulni.
A nők finomabb idegeinek több érzéke van, mint a mieinknek. Míg mi okoskodunk, ők sejtenek, s a jövendőket megérzik. E kábító zajban, e szünetnemtartó üdvriadalban elmámorosult lelke egy álomképet zavart össze az eleven látvánnyal. …Mintha ez a derült égbolt az átlátszó óceán felszíne volna. …Mintha ezek a diadalkapuk, e virágos lobogós fák: a tengerfenék virágai, a csodás isis és antipathes korall-grották volnának.
…Mintha ezek a koszorúk, mik felé repülnek mindenünnen, a rejtélyesen élő medúzák, kválok koszorús szörnyei volnának. …S mintha a tulipán alakú balánok között vinné őt csendesen csigateknő-hintajában a zöldarcú tengeristen, delfinfarkú paripái prüszkölnének oda elöl.
…S mintha odafenn a magasban egy roncshajó küzdene a viharral, s az ordító, imádkozó, szitkozódó alakok között állna az ő férje, hideg márványarccal tekintve alá a víz mélyébe. A hajó ég: – mindjárt felrobban… Egyet dördül…
Ez a dördülés magához téríté.
Az elsütött tarack üdvlövése volt az. Serena felijedt, mintha sohase hallott volna olyat.
És aztán maga mellett látta férjét, és körülötte az egész szép világot: a koszorúk nem voltak medúzák, a fenyőfák nem korállok, a hintó nem csigateknő, s az ősz mosolygó arc nem tengeristen. Álom volt-e ez?
De azért nem tudott mosolyogni. Egy elcsillapíthatlan érzés azt súgá neki, hogy ez az üdvkiáltás lesz az ő halála…

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages