Serena
Serena
Mikor ismét életre tért Ince, már a kényszerzubbonyban találta magát.
A döblingi intézetben, ahová vitték, szobájának még a falai is ki voltak párnázva, s minden szék, asztal, ágy a padlóhoz lesrófolva. Ez a dühöngők bebútorozása.
S ő még mindig az volt.
Nem kísértette meg kényszerzubbonyát letépni, sem ágyábul, melybe fektetve volt, szabadulni; hanem dühének szavakban adott kifejezést. Még pedig angol szavakban.
Nem akart más nyelven beszélni, csak angolul. Azt követelte, hogy küldjék hozzá a kapitányt! Nem értették, miféle kapitányt keres?
Eleinte azt hitték, hogy Captain Bloomerről fantáziál. No, azt nem hozták oda neki.
Később a főorvos maga jött be hozzá. Azt mindjárt ezzel a szóval fogadta.
– Ön a kapitány?
Az orvos ráhagyta, hogy ő az. Ki akarta ismerni rögeszméjét.
– Ennek a hajónak a kapitánya?
– Igenis.
– No, hát csak akasztasson fel szaporán!
Az orvos biztosítá róla, hogy annak még nem jött el az ideje.
– De csak siessen ön vele; mert ha eljön az a másik kapitány, akkor majd lesz kendteknek nemulass!
Miféle másik kapitányt vár ez?
– Aztán meg unom már a dolgot! Ha el vagyok ítélve, küldjön a többiek után.
Az orvos vizsgálni kezdte üterét. A beteg tiltakozott ellene.
A leggyöngébb érintésre rúgott, harapott, és egészen nekivörösödve hivatkozott rá, hogy ő amerikai polgár, őhozzá osztrák kézzel nyúlni nem szabad!
Az orvos szépen kérte; de amellett igen komolyan, hogy viselje magát csendesen, mert különben kénytelen lesz kopaszra lenyíratni a fejét, s kár volna azért a szép fürtös hajzatért.
Ez használt. Hiúsága még megmaradt. Hogy a haját megmentse, kinyújtózott, és csendesen maradt, mint egy múmia. Hanem ekkor aztán megint úgy elhallgatott, hogy szavát nem lehetett többé venni. Angolul sem hallott már.
A főorvos nem bocsátott a kóroshoz senkit ismerősei közül; hanem Walter Leót maga kérte, hogy menjen be hozzá.
Leó az egész éjt ott töltötte Döblingben.
Mikor belépett a szenvedő szobájába, az a mély hallgatásból egyszerre kérkedő örömbe tört ki.
– Hahhó! Ahhá! Mondtam ugye? Eljön az én kapitányom! Itt van ő! Hogy van ön, captain? Egyetlen barátom! Mit csinál az Alligator?
E néhány szóból rögtön nyomára talált Leó az őrült eszmejárásának.
Ez két személyt zavar össze, kik életére befolyással voltak: az Alligator kapitányát és a bankárt. Most azt képzeli, hogy a Salamanderen van fogva, s várja egyetlen barátjától a megszabadítást.
Jó volt utána ereszkedni az őrült eszmejárásának. Leó katonásan üdvözölte, s aztán felelt neki angolul.
– Az Alligator be van fűtve, sir, a csillagos pavillon a főárbocon leng. Különben all right.
– Nagyon jól van – szólt derült arccal a beteg. – Maradjon ön még itt. Valamit akarok önnek elmondani. Küldje ki ezt a sok csiribiri embert innen! Mit leskelődnek énrám! Mondtam már a Salamandernek, hogy nem szököm el: meg sem ölöm magam! Nem elég nekik a becsületszavam?
A betegápolók és az orvos kimentek a szobábul. Leó egyedül maradt Incével.
– Captain! – szólt könyörgő hangon Ince. – Ön ismer engem. Miért vagyok én megkötözve? Hiszen ha egyszer becsületszavamat adtam, hogy nem mozdulok, hát az elég. Sehol a világon nem teszik azt, hogy valakitől szavát is vegyék, meg meg is kötözzék. Kössék össze a kezeimet egy selyemszállal, s fogadtassák meg velem, hogy nem szakítom azt el; hát meg vagyok bilincselve. De ez a kötelék bosszant. Oldja ön fel a kezeimet.
És valóban Walter Leó nemcsak barátsága kifogyhatlan mélységének adta tanújelét, de egyúttal a férfiúi öntudatos bátorság legmagasabb fokának is, amidőn eleget tett a szenvedő jóbarát ez óhajtásának, s egyedül maradva vele, feloldá a kényszerzubbony szalagját hátulról, úgy, hogy a beteg kihúzhatta a két kezét az egybefolyó zubbonyujjakból.
Annak egy pillanat elég arra, hogy őbelőle holt embert csináljon.
A betegnek első dolga volt Leó keze után nyúlni, s annak kézcsuklóját átfogni. Leó úgy érezte, mintha vaskapocs közé volna a keze kovácsolva.
S akkor azt kérdezé tőle halk hangon.
– Hogy van nőm?… Hogy van az én angyalom, Serenám?…
Leó most még mélyebben látott Ince zűreszméi közé. Azokban rendszer van.
Nyugodtan felelt neki.
– Ő nagyon jól van.
Erre a szóra odavonta a beteg Leó kezét ajkaihoz, s megcsókolá azt, és elkezdett sírni.
Ekkor aztán Leó a nyakába borult, és sírtak mind a ketten.
Ez könnyebbülést szerzett a betegnek. Nagyot fohászkodott, s letörülte az izzadtságot homlokáról.
– Köszönöm, nagyon köszönöm – monda, s most már két tenyere közé vette Leó kezét, s úgy cirógatá, simogatá azt, mint egy kényeztetett gyermek kezét. Az elébb olyan volt a keze, mint a vas, most olyan, mint a bársony.
– Lássa ön, egyetlen barátom – suttogá, közel hajolva szájával Leó arcához. – Nekem borzasztó álmaim voltak. Azt álmodtam, hogy mi: „én és ő” elváltunk egymástól. Ő elment a víz alá lakni, s ott én nem tudok élni. Aztán más nőt vettem: egy büszke fejedelemnőt. S aztán ezt a büszke nőt felcseréltem egy lángajkú démonnal. Az egyik megfagyasztott, a másik megégetett. Óh, mi kínokat álltam ki! Ha azt ember ki tudná mondani! Az ember álmodik dolgokat, amiknek nincs neve! Még rosszabb álmaim is voltak. Captain! Én elvesztettem becsületemet. Polgártársaim becsülését. Haszontalan, eladó emberré lettem. Az arany hullott rám minden oldalról, s én fuldokoltam alatta. Captain! Még többet is vesztettem. Elvesztettem hitemet. Önző, irigy, szívtelen lettem. Megtagadtam mindent, ami szent. Nem kerestem mást, csak ami nekem jólesik. Ah, csakhogy álom volt mindez!
– Bizony, álom volt! – mondá rá Leó.
– Most már vége! – szólt könnyülten a beteg. – Mikor látom meg őt? Mikor ölelhetem Serenámat?
Ez már nehéz feleletű kérdés volt.
Leó belebocsátkozott az idióta eszmefolyamába. Elmondá neki, hogy az ügy kissé hosszadalmas eljárás alá került. A két kapitánynak ide-oda kell üzengetni a maguk követségeihez, azoknak meg a saját kormányaikhoz, míg ez tisztába lesz hozva, addig bizony nehány nap eltelik. Egyébiránt csak legyen azért nyugodt. Az Alligator be van fűtve; a csillagos pavillon az árbocon leng: őt nem fogja bántani senki. Most pedig engedje azt a zubbonyt ismét feladni magára, mert különben az a másik kapitány („damned Dutchman!”) megharagszik, s nem bocsátja őt többet ide.
– „Good-bye” – szólt Ince, kezet szorítva Leóval, s magára engedte adatni a kényszerzubbonyt, engedelmesen.
Az orvos az ajtón levő kis kémlyukon át nézte a jelenetet, s azt mondta Leónak, mikor elment:
– Ön a legvakmerőbb kísérletet követte most el, ami tíz eset közül kilencben rosszul sikerül.
Azonban sikerült. Ki lett tudva az elmebeteg gondolatjárása, ami az első föltétele a gyógykezelésnek.
Ennek a birtokában aztán lehetett egy egész gyógyítási rendszert tervezni.
Leó még az nap írt az *-i apátúrnak, Ince egykori főnökének. Nyolcvankilenc éves volt már akkor a derék aggastyán.
De azért ő maga sietett fel Bécsbe. Nem bízta azt másra. Harmadnapra Leó levelének vétele után már ott volt Döblingben.
A kegyes atya nem volt oly fürgenc többé; de még mindig egészséges. Hajadonfőtt járt most is a szabadban, s arcszíne piros volt, csak termete roskadt össze kissé.
Megérkezése napján nagy adag csillapító szert kapott a beteg, amitől mély álomba merült.
Az apátúr csak láthatta őt. Odament hozzá a jó öreg; megcsókolta a homlokát, és letérdelt ágya fejénél, és imádkozott érte. Hisz az ő gyermeke volt ez egykor! Ha soha asszonyt nem ismert volna, most az ő utódja lenne!
Azután gondoskodott róla, mint apa a gyermekéről. Legelőször is leoldá róla a kényszerzubbonyt. Azt félretevék egészen. A beteg keveset dühöngött már.
Azután elkészíttetett számára egy másik szobát.
Abban volt egy mennyezetes ágy, szép fehér függönyökkel. Az ágy mellett egy székre lerakva a levetett öltönyök. Az a kávébarna atilla, az aranyveres zsinórokkal és aranygallérral; mellén a szabadságharc érdemrendje. Azután az asztalon egy halom irat, mely egy nagy befejezetlen mű töredékeit képezte, amin még a kolostorban dolgozott hajdan, aztán íróeszközök és rajzkészletek.
És végre az ággyal szemközt a falra felakasztva az a szép Madonna-kép, mely úgy hasonlított valami élő archoz.
Ide hozták át a mélyen alvó beteget, s befektették abba az ágyba.
Arra az éjjelre nem rendeltek mellé őrt, csak az ajtó kerek nyílásán át vigyáztattak reá folytonosan.
Mikor reggel az orvos és Leó odajöttek ajtajához, a künn álló őr előre figyelmezteté őket, hogy már felkelt a beteg, és felöltözött.
Betekintének hozzá.
Ince honvédezredesi ruhájában ült az asztalnál, ágyával szemközt fordulva, s valamit rajzolni látszott.
Mikor Leó benyitotta rá az ajtót, hirtelen egy üres papírlapot vett a rajzára, s aztán ujjával csitító fenyegetést téve a belépő felé, suttogá:
– Pszt! Csendesen! Ő alszik!
– Ő?
Ágyára mutatott, melynek egyik függönye félig félre volt húzva.
Azután fölkelt Ince, és eléje jött.
Szemei elég tiszták voltak, kivéve azt az egy baljelenséget, hogy a pupillák még mindig oly kicsinyre összehúzódvák, mint egy gombostűfej.
– Sokáig alszik, mert az éjjel nyugtalan álma volt – mondta Leónak nyugodt hangon. – Nem csoda. A tegnapi izgatott nap után. Haladunk erősen, captain?
Leó azt felelte neki: haladunk.
– Künn vagyunk már a Beikosz öbölbül?
– Jól elhaladtunk tőle.
– A tenger, úgy látszik, csöndes most. Kedvező szél fúj?
– Igen.
– Örömest fölmennék a födélzetre, de nem hagyhatom őt itt magára egyedül. Ön tudja, hogy mennyit szenved ő a tengeri útban. Áldás neki az álom. Ő igen jó alvó különben.
Ő! mindig csak ő!
S eközben szemei mindig az ágy vánkosait keresték.
– Mivel tölti ön az idejét? – kérdé Leó.
– Ejh, bohóság! Akarja ön, hogy megmutassam? De ki ne nevessen vele! Arcképek. Ne legyen szigorú. Csak műkedvelő kontár vagyok. Eszembe jutott, hogy amint ő itt előttem most olyan csendesen fekszik, lerajzolom őt.
Leó elbámult.
Amit Ince rajzolt, az egy olyan híven talált arcképe volt Serenának, mintha ott ülne előtte élő mintának.
– A hasonlatosság a körvonalozásnál megvan – monda Ince. – Csak az árnyékozásnál fogom azt elrontani; ahhoz nem értek.
Igen. A mintaképen nincsen árnyék, az csak fénybül van. És folyvást összehasonlította a képet azzal az eredetivel, amely az ágyon fekszik. Leó nem látja azt. Csak Incére nézve van az ottan. Igazgatott a képen az odatekintgetés után.
Egyszer aztán fölkelt, s odament az ágyhoz.
– Ah, hálóköntösének ujja lecsúszott karjáról, megtalálja magát hűteni!
Odament, megigazította azt. – Mit?
Azután odament Leóhoz, s megszorítá a kezét, halkan mondva
– Már ébredezik. Most kérem önt, hagyjon bennünket magunkra.
Leó távozni akart. Visszatartá.
– Nos? Látja, már fölébredt. Nem kíván ön neki jó reggelt?
Leó tette azt, és aztán kiment.
Mikor az orvosnak elmondá tapasztalását, az fejet csóvált aggodalmasan.
– Most már gyógyíthatatlan!
– Mi lesz belőle?
– Elviszi őt magával az az árnyék.
Bekémleltek hozzá, mit csinál, mikor egyedül marad. Egyedül? Ő soha sincsen egyedül!
Mikor azt hiszi, hogy nem látják, odatérdel az üres ágy elé, s elkezd gyöngéd szavakat suttogni ahhoz a láthatlanul jelenlevőhöz; csókot nyújt a szellemarcnak; beszél hozzá, s feleletet kap tőle: némely felelet oly meglepő! Azon elámul. Másik oly hihetetlen. Arra fejét rázza. Néha bohó választ is kap. Azon felkacag, és kedvre derül. Majd sétál alá s fel a szobában, meg-megáll az ágyával szemközt felakasztott Madonna-kép előtt, ismét visszafordul az ágy vánkosait nézve; mintha összehasonlítást tenne a két kép között, miknek egyike az ő képzeletében él.
Mikor az étkezés ideje jön: két terítéket hozat, s ételét megfelezi. Fele az „övé”. Ahhoz hozzá nem nyúl. Pedig az elmebetegek étvágya vadállati.
Követeli, hogy virágokat hozzanak a szobába. „Ő” szereti azokat.
Azután meg rájuk förmed az őrökre, hogy minek hoznak ide virágokat, mikor azoknak a kigőzölgése mérges! „Őneki” az megárt.
Az őrültség makacs szelleme riasztá meg ekkor: „Mit zavarod meg az én eszmejárásomat virágokkal? Hisz a tengeren vagyunk! Hol terem itt a virág?”
Többé nem volt szabad semmi virágot bevinni szobájába. Az őrültek gyűlölik mindazt, ami rögeszméjüknek ellentmond.
Követelte, hogy neki függőágyat vigyenek be a szobájába; mert a múlt éjjel is kiesett az ágybul, mikor a forgószél úgy meghányta a hajót.
Ez is csak ravaszság volt tőle. Nem akart alkalmatlan lenni annak, aki ott abban a lefüggönyözött ágyban fekszik.
Az pedig eljött hozzá mindennap. Mindennap.
Eljött hozzá mély tenger fenekéről, üdvözültek mennyországából, halál sötét birodalmából.
Nem volt már semmije a világon. De ez az egy megmaradt neki. Ez az „enyim”. Ez az örökké „enyim”. Ez a halál után is, ez a más világon is az „enyim”!
Mikor a „Tied” és az „Övé” miatt elvesztette lelkét, ez az „Enyim”, ki maga is lélek már, felfogta azt, és megtartá magának, és eljárt szomorú éjszakájának világosságot hozni.
És aztán a beteg lerajzolja az eléje jövőt mindannyiféle alakban, ahányban az élet megörökíté őt emlékezetében.
Lerajzolja őt a kisdeddel ölében, ahogy a dudai paplak udvarán eléje lépett először. Mi lett aztán abból a kisdedből, az ki van törölve lelkéből.
Lerajzolja őt, amint a sziklameredélyen áll, kérdezve, hogy szabad-e tiszta lélekkel keresni a halált?
Lerajzolja őt, mint szabadító angyalát, midőn a torlasz alól az aléltat kiemeli.
Lerajzolja őt, ama végzetes éjszakán, a leégett lakban, mint menyasszonyát.
Lerajzolja őt, mint hősnőt, az Alligator fedélzetén, midőn a kapitányt rábeszéli férje megmentésére.
Lerajzolja őt, mint szenvedő beteget, ki utazó társainak előadást tart.
Lerajzolja őt, mint kertésznőt, délvirágok közepett, egészséges deli alakként.
Lerajzolja őt, mint bűbájos édesanyát, a mosolygó gyermekkel ölében.
És nem kérdi tőle: hová lett a gyermek?
Megmondta ezt neki ő már régen! Ez otthon maradt a korallgrottában, s tanulja a kagylóktul – a gyöngytermesztést.
Egész albumot képeznek már az ő képei, miket róla rajzolt. S mind hasonlítanak hozzá.
Ő maga pedig naprul napra rosszabbul hasonlít magához. Fogy, összemegy, elhanyatlik.
Esténkint, mikor magára van, dalra fakad.
„Cserebogár, sárga cserebogár!
Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár?”…
Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár?”…
… Ő a kontra hangot énekli. Hisz a príma azé a másiké, aki a szopránt énekli. Csak ő hallja azt! Annak szekundál. Ő csak kíséri azt!
„Azt sem kérdem, sokáig élek-e?
Csak azt mondd meg; rózsámé leszek-e?”
Csak azt mondd meg; rózsámé leszek-e?”
…Azé lész te nemsokára!
Egy napon azt mondta Ince Leónak, hogy küldjön hozzá orvost, mert neje nagyon beteg.
Ő maga volt az, aki alig tudott már a lábán állani.
A főorvos egy másik társát küldte hozzá. Őt ismerte már, mint kapitányt, s nem fogadta el orvosnak.
A tapasztalt gyógyász látta, hogy mi a baj. Belement az elmebeteg eszmejárásába. Kikérdezte a láthatatlan alakot, s aztán félrehívta a férjet, és tudtára adta, hogy a baj igen komoly. Könnyen veszélyessé válhatik. Fog rendelni számára orvosságot. Hanem egy nagy baj van a beteggel. Nincs bizalma az idegen orvoshoz. Azt hiszi, hogy az meg akarja őt mérgezni. Pedig hát íme, tekintsen bele a recipébe. Bizonyosan ismerni fogja a vényeket. Látandja, hogy nincsenek azok túlságos nagy adagokban rendelve. Hiszen a legtöbb gyógyszer bizony méreg, egyszerre nagy mennyiségben bevéve. Opium, hyosciamus, digitalis, laurocerasus, arsenicum, bizony nem csemegefélék: de okosan elosztva mégis gyógyszerek. Megtehetné a férj azt az áldozatot, hogy a nejének rendelt gyógyszereket maga megkóstolná elébb, hogy bizalmat költsön benne is irántuk.
Ince megígérte, hogy „őérte” megteszi ezt az áldozatot.
Így lehetett kegyes csalás útján egy kis gyógyszert bevetetni vele.
Az használni is látszott neki. Legalább kínzó, sorvasztó lázai elmúltak. Az a remény volt, hogy ha ki lehet őt csalni tavasszal a jó idők alatt a szabadba, az üde lég, a megújult természet jótékony hatással lesz szétdúlt idegrendszerére.
De lehetetlen volt őt kicsalni szobájából. Nem akarta otthagyni azt a kedves fantomot. Az pedig nem mehetett ki vele. Aztán hová? Hisz itt hajón vagyunk, s körös-körül a tenger. Sétálhat valaki a tengeren?
Megkísérték őt előkészíteni a változásra. Leó, kit folyvást kapitányának fogadott el, mindennap meglátogatta, s mindennap hírül hozá neki, hogy hány tengerészmérfölddel vannak közelebb a szárazföldhöz.
Ebből baj is támadt.
Mert amint Leó a históriához hű akarván maradni, azt mondá neki, hogy nemsokára ki fognak kötni San Franciscónál, Ince indulatba jött: tiltakozott, hogy ő nem akar menni Amerikába. Neki ott semmi keresete nincsen. Tehát megint vissza kellett őt hozni Európába. S az nem ment olyan hirtelen.
Az őrültnek térképe is volt, s ő tudta, hogy a leggyorsabb gőzhajó hány mérföldet haladhat egy nap a tengeren. Annál többet nem volt szabad hazudni Leónak, ha ki nem akarta dobatni magát.
Az orvos végre kénytelen volt neki a rajzolást megtiltani: azon ürügy alatt, hogy a beteget nyugtalanítja vele. Azt tanácsolta neki, hogy inkább sakkozzék vele.
Akkor aztán hozatott Ince egy kis sakkozó asztalt: azt odaállította az ágy mellé, s egész nap játszott vele egyedül.
Ha jött valaki, annak mosolyogva mondá, hogy egyetlenegy játszmát sem tud megnyerni tőle. Serena lángész a sakkjátékban. Mindenkit megver!
Walter Leó egész családjával Bécsbe költözött, azért, hogy Incét ápolhassa. Néha a fiát is elvitte hozzá, hogy hegedüljön neki. Azt még legjobban szerette Ince.
A hegedűművészt is ismerte ő jól; csakhogy őnála is két emberből csinált egyet. Reményi Edének tartotta őt, kit a szabadságharc alatt hordott magával a magyar fővezér, s ki akkor varázsnyirettyűjével gyakran elfeledteté a harcfiakkal a honfigondokat.
Most ezt látta Walter Leó fiában személyesülve.
Szegény fiúnak pedig sok baja volt vele; mert azt követelte tőle, hogy mindazokra a dolgokra emlékezzék, amik vele az egész hadjárat alatt történtek, s ha belesült, összecigányozta, s kikergette magátul.
Pedig a zene oly jótékony ír volt lelkére e kietlen világban.
Egy éjjel, késő órában jött Döblingből sürgető izenet Walter Leóhoz, hogy siessen rögtön barátjához, mert ez ismét a dühöngés korszakába esett, s őt hívja.
Leó sietett, amily gyorsan csak lovai vihették.
Ince szobája előtt már akkor kényszereszközökkel készen álltak a betegápolók, s az orvos tanácsolá neki, hogy elébb nézzen be a kémlyukon a szobába.
A beteg nyugtalan léptekkel járt alá s fel, szilaj dühös tekintete volt, mint egy veszett állatnak; felső kabátját, nyakkendőjét már levetette. Majd cipőit is lerúgta, azok is égették. Mezítláb tombolt, és ökleivel hadonázott, néha a homlokát ütötte.
Leó bátran nyitott be hozzá, s keményen rászegezve tekintetét, egyenesen feléje ment.
– Mi baj már megint? – kiálta rá erőteljes hangon.
A hang magához téríté a tébolyultat. Megállt egy helyben, s azzal kezét kinyújtva az üres ágy felé, melyről már le voltak tépve a függönyök, így szólt:
– Nézze ön: Ő nincs itt többé. Ő elhagyott engem! Álmomból költem fel megnézni, hogy van ő, s nem találtam őt itt többé. Elhagyott engem, amíg aludtam. Itt hagyott hűtlenül, és én nem tudom, hogy hová lett! Meg tudott csalni engemet! Ő!
– Ince! Kedves! – szólt Leó egy percre elfelejtkezve szerepéről e szomorú színjátszásban.
– Eh! mit szól ön? Hisz nincsen itt! Hát nem látja ön, hogy nincsen itt! Az ágy üres!
Azzal odarohant az ágynak, vánkosokat, párnát, derekaljat egyenkint kiszórt belőle, s aztán haját tépve ordítá, mikor már nem volt mit kiszórni onnan:
– Az én nőm megszökött tőlem!
Leó egy merész heroikus rendszabályra szánta el magát. Odaugrott a dühöngőhöz, befogta a száját mind a két kezével, s haragosan förmedt reá.
– Hallgat ön mindjárt! S nem ordítozik olyan tele torokkal! Hát elment önnek az esze? Azt akarja, hogy bolondnak tartsák? Hát illik ez: egy tisztességes férjnek így kiabálni a feleségéről, hogy megszökött, azért, mert nincs a szobában? No, drága mulatság volna, ha minden ember, valahányszor a felesége nincs a háznál, mindannyiszor kiszaladna az utcára, fellármázni a szomszédokat, hogy elszökött a feleségem, fogják meg, hozzák haza!
Az őrült meg volt lepetve; elmeredő tekintettel bámult Leóra, s azt mondá:
– Ugye?
– Hát persze, hogy úgy! Hát illik ez öntül, kikiabálni magáról, hogy rászedett férj lett, s a feleségről, a leghívebb asszonyról a föld kerekén, hogy ő hűtelen?
– Igazán? Azt mondja ön is, hogy ő a leghívebb asszony a világon? De hát hol van ő most?
– Akárhol van, bizonyosan jó helyen van. Volt ő már öntül máskor is távol. Mikor katona volt ön, és elhagyta, mert csatába kellett mennie, akkor nem féltette, ugye? Mikor el volt fogva, s vinni akarták tőle erővel, nem ő mozdított-e meg önért egy fél világot, hogy kiszabadítsa, s megint egyesülhessen vele? Hát mikor az egész földteke volt önök között; ön egy évig nem látta őt, s mégis olyan bizonyos volt a hűségéről, mint a mennybeli üdvösségről! Ezt mind elfelejtette már? Hát ki az a nő, akit ön félt? Egy háremhölgy? Egy kalandornő? Egy bérelt szerető? Micsoda? Óh, nem! Ugye? Hát mi? Egy szent! Egy hitvestárs! Vajh igen! Ugye? No, hát legyen Istennel, és ne lázongjon. Akárhol jár, legyen bizonyos, hogy ott is önért jár…
Most aztán már zokogott az őrült keservesen, s elkezdte a kiszórt ágyneműket visszarakni helyükre; minden egyes darabot megcsókolva gyöngéden, mintha bocsánatot kérne tőlük az elkövetett sérelemért. Minden vánkost egyenkint arcához szorított gyöngéden.
– Igaza van önnek – suttogá Leóhoz. – Én nem vagyok eszemnél. Én rosszul tettem most. Megsértettem őt nagyon. Megérdemelném, hogy megvessen érte. Kérem, ne mondja ezt el neki. Ne beszélje el senkinek.
Aztán hozzátette suttogva:
– Ha haza fog jönni, egy szóval sem fogom tőle kérdezni, hogy hol volt. El fogja ő azt mondani úgyis! Meglássa ön, hogy mindent el fog mondani nekem.
És aközben megvetette az ágyat.
– Milyen hideg lett ez az ágy! – nyöszörgé. – Most azt teszem,… hogy belefekszem magam… megmelegítem a számára, amíg megjön… hogy ne fázzék benne… olyan… nagyon…
Azzal összeroskadt eszméletlenül. Leó karjai fogták fel.
Ez a kitörés volt az utolsó küzdelme az életerőnek a megsemmisülés csodamunkája ellen.
Másnap, mikor meglátogatta Incét Leó, már az ágyban fekve találta őt.
Ki volt fogyva az élet olaja! A délceg hősnek nem volt annyi ereje, hogy el bírja az ágyat hagyni többé.
Keskeny kis nyoszolya volt. Egy ember számára szabva. Annak a legszélére húzódott ki a benne fekvő.
Mikor Leót meglátta, valami nyugodt boldogságérzet mosolya derengett át arcán. Inte neki, hogy üljön le ágya mellé. Ápolói magukra hagyták őket.
Akkor megfogta Leó kezét, odavonta a keblére, s lassan, óvatosan leereszté azt oda, tenyerével lefelé fordítva.
Aztán örvendő mosollyal mondá:
– Nos. Érzi ön, ugye?
Leó érzett valamit. Azt, hogy alig dobogott már a szíve.
– Érzi ugye, az ő kezét itt a mellemen? Alszik, s álmában megölelt. Önnek igaza volt, látja. Abban, amit tegnap mondott nekem: Hogy akárhol jár ő, ott is bizonyosan énértem jár… Úgy volt… Még hajnal előtt hazajött… Úgy bevilágította az alakjával az egész szobát… Valami zöld ruha volt rajta, mint mikor a napsugár átszűrődik a szőlőlugas levelein… Soha sem láttam én olyan színt… Idejött csendesen az ágyához… Levetkőzött… Befonta a haját… Mintha aranyat meg selymet font volna össze… Imádkozott… Azután beszélt valamit; de az nem beszéd volt, hanem zene… Mégis megértettem… Ide hajolt hozzám, azt nézte, hogy alszom-e… Úgy tettem, mintha alunnám… Pedig a szemei ragyogását éreztem a lehunyt szempilláimon keresztül… Akkor megcsókolt, hogy felébresszen… Aztán odabútt mellém… Azt mondta, hogy milyen jól esik neki, hogy ilyen meleg ágyat talál… Ezt jól tettem… Meg volt vele elégedve… Nem kérdeztem tőle, hol járt… Egy szóval sem… Emlékeztem fogadásomra… Egyszer aztán ő maga kezdte el… Tudtam én azt… „Tudod-e, hol jártam én most?”… „Mondjad, édes.” … „Gondolod-e, kitalálnád-e, ahol én jártam?”… Nos, captain barátom, kitalálja-e ön, rájön-e arra gondolatra?… Ugye nem?… Én sem találtam azt ki… Akkor aztán megsúgta szépen… „Ott voltam a mi kis lakunkban odalenn… ahol kis fiúnk vár reánk… az isis és antipathes grottában, a veres és fekete korallokból épült lakásban… körülnézni, hogy elférünk-e abban mind hárman?… Elférünk mind a hárman!”…
Walter Leónak minden idegerejét meg kellett feszítenie, hogy a könny ki ne csorduljon szemeiből.
Viszi őt már magával az a fényes árnyék…
A beteg folytatá:
– Még többet is beszélt… Hogy a tengernek zöld firmamentuma van. Az is olyan, mint az égbolt… Akik látják megnyílni a kék mennykárpitot, azoknak megnyílik majd az a sötétzöld égkupola is… S az üdv sugára lesüt egész a tengerfenékig, s a kagylók ragyognak benne, mint a drágakövek… Ott fogunk várni a mi világosságunkra… Oda jön le értünk az a fényes alak, akinek ő megfogadta, hogy úgy fog neki egykor visszaadni, oly tisztán, oly fehéren, mint ahogy oltára mellől elvett… Nem az óceán végtelen hulláma mos engem olyan tisztára, fehérre, hanem az ő végtelen szerelme…
Ezzel a szóval befelé fordult, megölelte a láthatatlan alakot, és elaludt.
*
Másnap ismét meglátogatta őt Leó.
Mindennap egy évtized különbséget mutat arcán.
– Captain!… monda Leónak lankadozott hangon… Mi nem utazunk már együtt messze… Nőm nagyon beteg… alig lélegzik már… Szívére teszem kezemet, s elszámlálom az érütést… Negyven egy perc alatt.
Saját érverése volt az.
– Captain! Ön tudja azt jól, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk… Nem olyan ritkaság ez… Hajdan, mikor könyvtárakban laktam, egész fóliánsokat olvastam olyan emberekről, akiknél kettőnek jutott egy lélek… Legtöbbnyire nő és férfi szokott lenni… de vannak esetek, hogy két férfi vagy két nő bír egy lélekkel… Néha ikertestvéreknél fordul ez elő… Rendes dolog az összenőtt ikreknél… Azoknak ugyanegy percben kell meghalniok; mert kettőjöknek van egy lelkük… Így volt az újszőnyi összenőtt ikerleányoknál… így a sziámi ikertestvéreknél.
Az őrültek szeretik kedvenc rögeszméiket tudományos idézetekkel támogatni.
– Nekünk is kettőnknek van egy lelkünk… – folytatá a kór. – Amint kedvesem szíve utolsót dobban: az enyém is megáll… Hol járunk most, captain?… Adja ön ide a térképet.
A beteg kiterjeszté ágya fölé a térképet, s elaszott kezének ujjával keresett rajta valami helyet.
– Itt van, captain… Ez itt a Wight-sziget… Ez itt a Brigton Cliff… Mikor e kettő közé érünk, ottan van nekünk az otthon… Messze még odáig?… Még húsz mérföld a számítás szerint… Akkor holnap már helyben leszünk…
Leó nem tudta kiállani e szavakat: félrefordítá arcát.
– Figyeljen rám… captain… ne érzékenykedjék… Mit tesz az?… két utazóval kevesebb; semmi más… Nem nem… bocsásson meg… Ön minket nagyon szeretett mind a kettőnket… Legyen áldva érte. Ön minket szalutáltatni fog ágyúlövéssel, félárbocra felhúzott lobogóval, s aztán, mikor egyedül lesz, nem látja senki, akkor meg fog siratni… Legyen boldog az életben! Most arra kérem önt, hogy amint halva leszünk, mindkettőnket göngyöltessen ugyanazon darab vitorlába; lábainkhoz varrasson egy ágyúgolyót… de az ő arcát ne varrassa oda a vászonhoz tengerész szokás szerint, azt ne érje semmi sértés… e szép Madonna-arcot!… És azután, mikor a Wight-sziget nyugati csúcsa és Brigton Cliff közé ér a hajó, ott bocsátasson le bennünket a tengerbe… hadd menjünk haza a mi kisfiúnkhoz… aki mireánk vár… Good-bye captain… üdvözölje nevünkben mindazokat, akik rólunk megemlékeznek… Ami kis vagyonom maradt, osztassa ki azok között… akiknek valami bánatuk van… Holnap, ha eljön ön ismét, egymás mellett fekve fog bennünket találni… csendesen… szótlanul… Talán addig sem tart… Már alig ver a szíve… Serena!… Alszol-e?… Melyikünk… öleli meg… a másikat… utoljára?…
*
Ezzel megszűnt dobogni egy nagy nemes szív, mely nagy erényeiért nagy jutalmakat vett, nagy botlásaiért nagyon megszenvedett…
Hibája is az volt, ami az erénye: – férfi volt, s asszonyt szeretett.
Walter Leó barátjának adott ígéretét híven beváltó.
A holttestet egy ólomkoporsóba záratta le, s azt maga vitte el vasúton Hamburgig; ott hajót bérelt a számára, s elszállító azt a csatornán keresztül egész a Wight-szigetig. Csak Helene kísérte őt, és fia még.
Ott, a Brigton Cliff láttávolában felhúzatta a félárbocra a lobogót, hat lövést adatott az ágyúkkal, s azzal lebocsáttató az ólomkoporsót barátja hűlt tetemével: – hadd keresse fel kedveseit az isis és antipathes tündér grottájában.
Higgyük, hogy rájuk talált!…
