Zeüsz, a nimfa és a faun
Zeüsz, a nimfa és a faun
Hogy miképpen kerül ebbe a történetbe bele a hajdankori olimposzi istengavallér, arról mindenekelőtt kötelességünknek tartjuk felvilágosítást adni.
Egy bécsi és egy pesti német napilap hirdetményei között gyakran találkozott a mindent elolvasó egy francia szövegű (s helyesírási és nyelvtani hibákkal bőven megspékelt) levelezéssel, mely így volt címezve: „À mon Zeüs.” Aláírva valamelyik a görög isten sok gyöngeségei közül, Danaé vagy Léda, vagy Callisto, vagy kicsoda?
Ez a levelezés Áldorfay Incének szólt Fatime részéről. Rendes posta útján levelezni nem volt tanácsos, mert utánzott pecsétnyomókat nemcsak Bécsben tudnak vésni, hanem Budapesten is.
A sokszor feltűnő olimpi levelezésnek az volt a legközvetlenebb eredménye, hogy amely napokon valami találkozót rendelt a nimfa a hamis istenek családfejének, aznap legalább tízezer férj otthon maradt a feleségét strázsálni, s ugyanannyi asszony ráült a férje kabátja szárnyára, hogy el ne szökhessék hazulról.
Tehát csak ennyiben lesz dolgunk a mitológiával, s nem kell arra a gyanúra jönnünk, hogy ebből a bonyodalomból már csak egy „Deus ex machina” segíthet ki bennünket.
Mikor Fatime hazaérve meglátta, hogy minő állapotban van Caesarine, a fején hideg vizes compresse-ek, arcán végig hosszúkás flastromok, az egyik szeme bekötve; fekszik, nyög és lázban van: akkor elkezdett dühöngeni, sírni, haját és ruháit tépte, térdre és arcra vetette magát, zokogott, fuldoklott, s megint felugrott és bosszút esküdött. Anyját a cselédek, kik segélyére szaladtak, már ájulva találták, s odafektették az ő ágyába, míg életre dörzsölhették.
– Ki tette ezt? Ki tette ezt? – hörgé magán kívül a leány.
– Hanna – nyögé alig hallhatólag Caesarine.
Fatime mindkét öklét az égnek mereszté fel; s aztán elkezdé a saját fejét ütni velük.
Azt valóban meg is érdemelte magától, mert az ő ötlete volt ez. Csakhogy ő a tervezett botrányt komikus kimenetelűnek szánta, amivé lett volna az okvetlenül, ha Caesarine és Belle Ange úr az étkezőasztalnál ülnek, szemben a rejtekajtóval, amikor Hanna az embuscade-ból beront, nem pedig a zongoránál, háttal a betörő felé. A hatás így is tökéletes lett volna. Aztán meg arra sem számított Fatime, hogy Hanna grófnő mindjárt Erzsébet királyné jelenetén kezdje Essexszel, s korbáccsal jöjjön látogatóba. Az hitte, hogy a Starrwitzoknak több nevelésük van, mint a Tudoroknak.
– Látja ön ezt? – szólt Fatime tompa, érctelen hangon, megragadva Ince kezét, ki elkábultan állt ott, vállát az alkoven falának támasztva.
Ince látta biz azt, sőt érezte is. A jó Belle Ange úr is előjött, a maga trofeumait mutogatni. Neki meg a fülét csípte ki a lovagostor hegye, még most is vérzett.
És Incének jobban fájt az, amit Belle Ange úr őhelyette kapott „per procura”, mint ennek magának. Ez csak a fülével érezte azt, de ő a szíve mélyén.
Ez olyan botrány, ami képes még azt is lehetetlenné tenni a társadalmi életben, akinek az szánva volt, ha véletlenül más kapta is meg az „effect”-et.
Egy arcul ütött ember megszűnt tábornok lenni, országos képviselő lenni, kaszinótag lenni, nemes ember, jó barát lenni. Egy arcul ütött férfi halott.
Ha tudniillik le nem mossa valahogy arcáról az ütést. Férfival szemben lehet válogatni a fegyverben: de asszony ellenében csak egy fegyver van.
Ince megszorító Fatime kezét, s azt mondá neki:
– Én tudni fogom, hogy mi a teendőm!
Fatime elérté a mondatot, s odaszökött a nyakába, és nem törődve a jelenlevőkkel, Bella Ange-zsal, cseléddel, orvossal, magához szorító őt szenvedélyesen. Aztán odavonta Caesarine-hoz, felmutatta anyjának azt a kezét, melyen korbácsütés sötétveres csíkot hagyott hátra.
– Látod-e ezt? (Már tegezte is mások előtt.)
Ince látta azt, és aztán jól látta Fatime arcán azt a kívánságot, hogy hajoljon oda, és csókolja meg azt az ütésfoltos kezet.
Egészen kínálva volt neki ez a kézcsók.
Hanem aztán eszébe jutott a „lelkésznek” a gyónást tevő anya, a katonának a gerilla társalkodónője, s nem tudta magát rávenni, hogy megcsókolja annak a kezét.
– Tudatni fogom önökkel, hogy mit teszek! – mondta komolyan, kalapját vette, és eltávozott.
Fatime utána nézett sötéten, s aztán utána köpött, s azt mondta: kutya!
Ince, mire szállására ért, úgy tapasztalá, hogy Hanna már megelőzte őt a kezdeményezésben. Levele ott várt rá a kapusnál.
Sietett azt felnyitni.
A vonásokon látszott még a kezek reszketése: a sorok is kuszáltan tértek el egymástól.
Uram!
Azok után, amik megtörténtek, mi együtt nem élhetünk többé. Igyekezni fogok mentül kevesebb szóval elmondani önnek azt, amit teszek, és semmit arról többé, amit érzek. Én holnap indulok Erdélybe, azért, hogy ott protestanssá legyek, mert csak így válhatok el öntül, enmegaláztatásom nélkül. És én elhagyom hitemet, vele mennybeli üdvömet, családommal való összeköttetésemet, az egész ismerős világot, melyben eddig éltem, azért, hogy öntül elválhassak. Ebből láthatja ön, mekkora mélység van közöttünk s mivel van az tele?
Elvárom, hogy ön sietni fog utánam Erdélybe, hogy minél elébb véget vessünk mindennek.
S aztán felejtsen ki-ki, ahogy tud. Én már feledtem.
Aláírva név helyett e két szó:
„Never more.”
Mit tett e levéllel Áldorfay Ince?
Azt tette, hogy elküldte az egész levelet Fatimének, s maga még e sorokat írta hozzá
– Holnap indulok Erdélybe. Hat hét alatt vége az egész formaságnak. Addig légy hívem, és gondolj reám. Ince.
Meg volt felőle győződve, hogy részéről ez a legnagyobb homagium, amit valaha férfi nő lábaihoz rakott. Ő egy istennőt áldoz fel egy halandó leányért.
Másnap elutazott Kolozsvárra anélkül, hogy Fatimét látta volna.
E világi fogalmak szerint neki nem volt szabad többé ez eset után e hölgyet meglátogatni addig, amíg teljes nyilvánossággal nem teheté.
Kolozsvárott aztán hozzáértő ügyvédek kezébe került az ügy, azok azt belevezették a rendes kerékvágásba. A konzisztórium megtett mindent, ami hivatásában állott, megkísérté a formaszerű kibékéltetést a felek között, az természetesen nem sikerült. Azután előadatta indokaikat. Engesztelhetlen gyűlölet volt az alap. Ezt mind a két fél bíróság előtt ismételten nyilvánítá. A pör ezentúl a bírák dolga volt.
Áldorfay Incének a tizenharmadik napon aztán bizalmasan megsúgta az ügyvéde, hogy ha már eléggé áttanulmányozta Erdély fővárosának megszemlélésre méltó ritkaságait, s meglátogatta a környékben a Torda-hasadékot, a tordai sóbányákat, a gyetzári jégbarlangot s az abrudbányai aranytelepeket, úgy semmi sem kényszeríti őt arra, hogy az egész hat hetet itt töltse Erdélyben; hanem ha valami dolga van „odakinn”, bátran elmehet utána, s csak majd az ítélet kihirdetésekor kívántatik itt lakosságának bebizonyítása, amiről majd ügyvéde annak idején táviratilag tudósítani fogja.
Ince kapott a vett figyelmeztetésen, s rögtön sietett a vasúthoz jegyet váltani, egész Bécsig.
Még csak meg sem akart pihenni Budapesten.
A külső tisztességre mégis tartott annyit, hogy míg válópere folyik, addig táviratokat ne küldözzön Fatimének Kolozsvárrul. Az egész úton a viszonttalálkozás képzelmével volt tele a lelke. Elgondolta, hogy várja a leány naponkint az ő levelét, s milyen meglepetés lesz majd az, ha a késedelmes levél helyett őt magát foga meglátni!
A vágyak türelmetlenné tették. Milyen hosszú ez az út! Milyen sűrűk az állomások! Milyen lassan mászik az a gőzmozdony!
Még hozzá az a szerencsétlenség is érte, hogy Pozsonyon túl egy felhőszakadás megrongálta a vasutat: öt óra hosszat kellett várakozni Szempcen, amíg a közlekedést helyreállították. Áldorfay ezt tartotta a sors legterhesebb csapásának életében.
Nem bírta végigvárni az időt, felkereste a távírdát (ha lehetett volna, ráült volna), s innen, ahol valószínűleg senki sem ismeri már, nem állhatta meg, hogy ne táviratozzon Fatiménak legalább ennyit:
„Ma megérkezem. Zeüs.” A távírdász humoristicus gyerek volt: mikor Ince fizetés fejében egy bankjegyet tett eléje, azt mondta neki:
– Nincs istenségednél apró mennykő? – mert ebből nem tudok visszaadni.
Az elkésett vonat csak esti 7 órára érkezett meg Bécsbe. Ince a legelső bérkocsit ragadta el, s vágtatott vele * utcába.
A vasúttól a ház kapujáig, ez volt a leghosszabb út.
Futott fel a lépcsőkön. A rács be volt zárva. Majd leszakasztotta a csengettyűt.
A nagy revolúcióra előrohant a szobaleány félig fésülködötten.
– Itthon az asszonyságok? – kérdé Ince még a rácson keresztül.
– Nincsenek.
– Hova mentek?
– Nem tudom.
– Igazán nem tudja, Jenny?
– Bizony isten, nem tudom, nagyságos úr.
Meglehet ám, hogy nem tudja. Megtörténik, hogy az asszonyok nem mondják meg a szobalányaiknak, hogy hová mennek. Lekullogott egész lehangoltan a kapushoz. Azt fogta kérdőre.
– Nem hoztak ide ma egy telegramot?
– Még nem, nagyságos úr!
– Itt van, ni! Ilyen a távírdai intézmény az Osztrák-Magyar Monarchiában – morgott magában Ince. – Az ember többre megy, ha a sürgetős izenetét rábízza egy cigánypostára, s azt felülteti egy ökrös szekérre. Fogadom, hogy az is megelőzi a telegrafot. Az az élces fickó is jobban tett volna, ha a tréfája helyett siet rögtön a táviratot útbaigazítani.
Az az élces fickó valószínűleg azt gondolta, hogy elébbvaló dolog lesz neki a vasúti fennakadást minden irányba megsürgönyözni, meg a fennakadt utasok üzleti sürgönyeit nyélbe ütni, s csak azután következik a sor Jupiter nuntiumára Danaé kisasszonyhoz. S az biz elkésett.
Ince még egy expedienst talált ki. Felkereste azt a kávéházat, ahol Belle Ange urat minden este bizonyosan fel lehet találni. Ez az egy bizonyos dolog van a nap alatt, második nincs. Valóban rá is talált.
Belle Ange úr ott ült egy kártyaasztal „mögött”, s a kártyázókat nézte. Neki bizonyosan nem volt pénze.
– Ah, a tábornok úr már megérkezett? – szólt furcsa örömmel, mikor Ince eléje toppant.
– Önök nem is vártak még reám.
– De mindennap emlegettük.
– Madame Belle Ange-t nem találtam odahaza. Nem tudja ön, hova mentek?
– Hitemre mondom, nem tudom.
Ince elővett a tárcájából egy újdonatúj ezrest, s azt két rétbe hajtotta.
Ami képes volt Belle Ange urat hitében erősen megingatni.
– Azaz, hogy hallottam az asztalnál, hogy valahova szándékoznak menni, de már nem jut eszembe, hogy hova.
Ince négy rétbe hajtotta az ezrest.
– Hát ön nem határozta el magát azóta valami nagyszerű utazásra?
– Hélas! – sóhajta fel Belle Ange úr. – Dehogynem. Nekem ma Párizsban kellene lennem, ha a sors vaskeze vissza nem tartóztatna.
– Párizsban? – hisz azt most ostromolják a németek.
– Éppen azért. Én is szerveznék ellenük egy szabad csapatot.
– Hanem a szükséges hadiköltség hiányzik hozzá.
– Kitalálta ön. A sors oly mostoha. Pedig sohasem volt olyan jó alkalom, mint most, egy ilyen hányt-vetett életet, mint az enyim, dicsően bevégezhetni.
– Hátha én egy kis nemzeti kölcsönnel segíthetnék önön?
– Azt hálásan jegyezném fel a többi közé.
– Tehát mégsem emlékszik ön rá, hogy madame Belle Ange hova ment az este?
Monsieur Belle Ange emlékezőtehetsége egyszerre csodamódon megavult.
– De igen. A cirkuszba.
– Melyikbe? Kettő van.
– A Renz-félébe.
Ince az ezrest Belle Ange úr markába csúsztatá.
– Köszönöm – rebegé a citoyen. – Még ma indulok Toulonba.
– Aztán vigyázzon magára.
– Óh, nem fognak el engem a németek.
– Nem is attól féltem én önt, hogy a németek kezébe esik, hanem hogy a „görögök” kezébe esik. (A franciák a hamis játékost nevezik „grecque”-nek.)
Ezt megtudva, sietett bérkocsijához vissza Áldorfay, s vágtatott a Renz cirkuszához.
Ott vett magának egy páholyt, s bérelt a páholynyitótól egy távcsövet.
A cirkusz tömve volt, mint rendesen.
Ince szemen szedte látcsövével az egész közönséget. Sorba vizsgált minden páholyt, végigmustrált minden zártszék-sort, karszékosztályt, erkélyt, karzatokat. Nem találta Fatimét sehol.
Megint újra kezdte. Csillagász nem veszi úgy szemügyre az égitesteket, szökevény üstököst keresve, mint ő e tarka emberkáoszt, hogy megtaláljon közötte egy üldözött arcot. Az nem volt ott. Meglátta volna őt bizonnyal, ha ott van. Ez nem olyan arc, amelynek el lehet veszni a sok között. Tízezer közül is kitűnik az!
Táncoltathatta őmiatta odalenn a kitanított paripáit madame Ez, lejthette kecses virágtáncát a lóháton mademoiselle Amaz, szórhatták az élcet és bukfencet messieurs les clowns-ok, hajigálhatta egymást a levegőn keresztül a két trapézon függő gályarab, ő nem látott mindabból semmit, ami a földön történik.
Már azt kezdte hinni, hogy monsieur Belle Ange valami rossz tréfát követett el vele, vagy pedig maga is egy sajnos megcsalatásnak lett az áldozatja, s Fatimeék mást mondtak előtte, mint ahová mentek.
Most, az előadás vége felé, ahová legérdekesebb részleteket szokták szorítani, a közönség közt támadó izgalombul kezdé észrevenni, hogy rendkívüli figyelemre méltó mutatvány közeledik; minden látcső az istállóajtó felé irányul. Megnézte, mi van a színlapon?
„Captain Bloomer, a rettenthetlen ménszelídítő előadása egy ukrániai vad lóval.”
Ez izgalmas látványnak ígérkezett, ha nem betanult színjáték.
Legelébb is a szilaj ló jelent meg a fövényen. Vágtatva, nyerítve rohant ki az istállóbul, s azon kezdte, hogy háromszor felrúgott a lovászmester felé, aki ostorával pattantott eléje. Gubancos, keféletlen szőréről látszott, hogy ez még civilizálatlan állat.
A közönség irányában is nagyon tiszteletlenül viselte magát. Az aréna közepén lehengergőzött, jobbra-balra vetette magát, s aztán felugrott, megrázkódott, s elkezdte a fogaival a hátát vakarni.
Most egyszerre ezer meg ezer tenyér csattanik össze tapsolva. Kilép a nagy lószelídítő mester, Captain Bloomer.
Termetét a selyemtrikón kívül semmi sem fedi. Tökéletes vad indián. Azt mondják róla, hogy indus eredetű. Vad, villogó szemei, felvetett vérpiros ajkai, göndörfekete haja inkább spanyol vért árulnak el benne.
Egyik sem ő.
Áldorfay az első tekintetre ráismer. Ez Gideon!…
Ugyanő az. A klerikus, a gerillavezér, a török jaszmagdzsi. És most lovarművész.
Miért ne lehetne az? Ez az utóbb űzött mesterségei között a legtisztességesebb hivatás.
S meg is érdemli művészi hírnevét.
Egyetlen kötélhurokkal a derekán közeledik a szilaj paripa felé, annak minden groteszk szökelléseit hasonlókkal ellensúlyozza, megkeríti, megrohanja, s ha egyszer félkezével sörényébe kapaszkodhatott, többé el nem ereszti, hátára szökik, mint a párduc, nem enged neki; bárhogy rugdal, szökell, ágaskodik, földhöz veri magát, le nem marad róla. Két térdével átszorítja vékonyait, s azalatt kezeivel leoldja derekárul a kötélhurkot. A ló fejét rázza, nyerít, horkol, harap; nem használ neki, a hurok szájába szorul, s percek múlva a vadállat megjuhászodva adja meg magát hódítójának a bámuló közönség kitörő tapsai között.
Áldorfay azt az alakot látja maga előtt, aki amaz emlékezetes tavaszi mulatságon a * erdőben megnyergelt vad szamáron istenkáromló kérkedéssel ügetett eléje. Ott látja őt maga előtt ismét. És kedve volna onnan a páholyból leugrani, odarohanni eléje, és azt mondani neki:
– No, hát végezzük be azt a tusát, amit akkor a harangszó félbeszakított!
E diadaltól kérkedő arc láttára egy világos gondolatja támadt.
Most már tudta, hol vannak a cirkuszban Belle Ange-ék! Szomszédjától a másik páholyban azt kérdezé, hogy mióta van itt ez a Captain Bloomer?
– Egy hét óta.
Ince most már tovább gombolyította a meglelt fonalat.
Kiment a nézőhelyről, s a cirkusznak azon oldalára került, ahol a szereplő személyzet szokott kijárni.
Ott is állnak bérkocsik. Már messziről ráismert arra a bérkocsira, mely Belle Ange-ékat szokta hordani; veres hintaja van, s szürke és fakó lova. Ő maga szokta azt havonkint fizetni.
Visszament saját bérkocsijához, s kocsisának azt parancsolá, hogy a szürke és fakó lovas hintó mellé hajtasson, s ahova fog menni, oda menjen ő is. Ő maga beült a kocsiba, és ott várt.
A közönség hazaoszlott; lassankint a szereplő művészek is eltávoztak a mellékkijáraton. Végre kiáltók a veres hintós számát.
Az ajtó elé hajtott az.
Ince láztól dobogó szívvel leskelődött ki a hintó ajtaján.
És azután látta kilépni a cirkusz mellékajtóján Gideont, karján Fatiméval, hátuk mögött jött Caesarine.
Nem Caesarine-t vezette, hanem Fatimét.
Gideon fölsegíté először Fatimét a hintóba, azután Caesarine-t. Akkor maga is beült hozzájuk.
A lámpafénynél megjegyzett egy mosolyt az arcán Áldorfay, mely minden szónál többet beszél.
A veres hintó elgördült, Áldorfay bérkocsija a kerékvágásban követte.
Hosszú, tekervényes kocsizás után, miközben Ince azt hitte, hogy Bécsnek az ötödik külvárosában utaznak már, egyszer megállt az előlhajtó bérkocsi egy kivilágított kapu előtt.
Ince kitekintett a kocsiablakbul, s megismerte a házban a „veres torony” melletti hotel garnit.
– De hisz ide egyenes utcán lehetett volna a cirkuszból eljutni, és öt perc alatt. Minek volt ez a félórai labirintjárás idáig?
Itt ismét látta, hogy a kocsibul legelébb kiszáll Gideon, utána leemeli Caesarine-t, azután Fatimének nyújtja karját. Az könnyed szökéssel aláhibban, s e percben arccal fordul Ince felé. Ah, ezt a nevető arcot sohasem fogja elfelejteni!
Caesarine a bérkocsit elbocsátja, s az odább robog. Leánya és a műlovar karöltve mennek be előre a hotel kapuján.
A bérkocsit elbocsátották. Talán gyalog akarnak majd haza menni. Az idő szép csillagos. Fatime szereti az ilyen kóborlást éjszaka a bécsi utcákon végig.
Ince is elbocsátotta a maga bérkocsiját, s azután elkezdett alá s fel járni a hotel garni előtt a folyamparton, olyanformán, hogy szemmel tarthatott minden kijövőt.
Ha mondott átkot Hanna Áldorfay fejére, úgy ez éjszakán rátalált az arra.
Most tudta csak meg, hogy mennyire odaadta lelkét ennek a leánynak. Az egész lelkét!
Képes volt étlen-szomjan elbolyongani egész éjjel, egy másik, vasúton átvirrasztott éjszaka után, azon ház előtt, amelybe őt belépni látta.
És aztán lángolt a vére attul a gondolattul, hogy annak a mosolygásnak, amelynek létjogát ő még a színpadtul is megtagadta, szabad egy más férfi számára is megjelenni: arc arccal szembe! Hogy az észvesztő őrjöngések mámorátul másnak is szabad megittasulni!
Hogy az a nő, aki az ő lábai előtt annyiszor sírt fetrengve, s lábait csókolta imádata őrjöngő hevében, aki esküdött, hogy meghal, ha őt nem szeretheti, az most egy másnak ád könnyet és kacajt!
És még kinek? Egy kalandornak. Anyja hajdani ismerősének. Az ő halálos ellenségének.
Hihetetlen ez! Hihetetlen! És mégis úgy van.
Mit fog tenni, ha előjönnek, ha hárman karöltve, kacagva elmennek előtte?
Revolver van a zsebében. Lelövi mind a hármat, aztán magát? Meglehet.
De azok nem jönnek elő. Az óra éjfélen túl jár már, s ők még mindig nem jönnek elő, s Áldorfay még egyre járja a szemközti partot.
Már a rendőrbiztosok kezdenek rá figyelmesek lenni, mint aki betörési vagy vízbeugrási szándék gyanújába keverte magát. Azután egyszer a hotel garni kapuját is becsukják. A kapus is szokott alunni. Lassanként minden világot eloltanak: az ablakok elsötétülnek. Innen ma már nem jön ki senki.
Ince fázott. Reszketett. Láza volt. Végigment a folyamparton, a bécsi folyam felszíne olyan élettelen, semmi jármű rajta. Felszíne egy nagy fekete tükör. A part lámpásainak visszfénye, mint lidércek lobogványa reszket rajta végig.
Hazament szállására.
A feje oly nehéz volt; húzta lefelé.
Nem ilyennek képzelte ő ezt az éjt! Nem ilyennel bolondította lelkét az egész úton a felizgult képzelem! Ah! minő bűnhődés ez!
És éppen most, amidőn őmiatta válópert folytat az asszonyok legszebbike ellen, akit őérte elfeledett!
Amidőn e nagyravágyó nőnek kínálva van a becsvágy koronája. S ő azt eldobja, és felvesz helyette egy szennyes kalapot a szemétrül s azt teszi fel a fejére.
S az átok nem abban van, hogy ez megtörtént így, mert megtörténik ez százszor. Csakhogy száz ember közül kilencvenkilenc nagyot nevet a tapasztalás után, azt mondja rá: „ez furcsa álom volt”, s aztán nem gondol rá többet. Miért kell neki lenni annak a századiknak, aki még akkor is szeret, amidőn már önmagát is gyűlöli?
A kifáradt idegeket elnyomta az álom; de az sem volt rá nézve pihenés és nyugalom. Az álomlátások is odavitték őt, ahonnan menekülni akart, s még kínzóbb képeket varázsoltak eléje, mint maga a képzelem.
Későn ébredt fel. S nem esett neki jól a felébredés, mert nem vitte el magával az álmokat. Ott maradt azoknak a folytatása az ébrenlétben.
Az asztalán talált egy jegyet, meghívót az igazgatótanács rendkívüli ülésébe. Walter Leó, az elnök volt aláírva.
Erről valami ötlete támadt.
Felöltözött, és sietett oda az igazgatótanácsba.
Az egyik kollégája azzal a szóval fogadta, hogy milyen rossz színben van, mi baja?
Nem felelt rá semmit.
Egy másik kolléga szemrehányólag csóválta a fejét a kérdezőre tekintve. Már hogy lehet egy embertől, aki most jön a válóperéből, azt kérdeni, hogy mi baja? Tán kéjutazás ez?
Walter Leó magaviselete Ince irányában semmit sem változott e végzetes szakadás óta. Gyöngéd és barátságos volt hozzá, mint mindig. Figyelmesen került minden célzást e kényes ügyre, s nem iparkodott Incével észrevétetni azt a gondolatát, hogy ő ezt mind előre megjósolta neki. Ő nem elégtételt, de sajnálatot érzett afölött, hogy jóslata teljesült.
Mikor be volt fejezve a száraz számvetési ügy, ami a gyűlés tárgyát képezte, Ince odalépett Leóhoz.
– Maradj itt egy szóra – súgá neki.
Azzal bevárták, míg a többiek elmennek.
– Barátom vagy-e még? – kérdezé Áldorfay Ince Walter Leót.
– Ezt kérdened sem szabad. Örökre az.
– Úgy egy igen nagy szívességre veszem igénybe barátságodat.
Leó kezet nyújtott rá.
– Élet-halál kérdés, amiben szolgálatodat lefoglaltam. Párbajsegédül kérlek.
Leó meghajtá magát. Büszke volt e megtiszteltetésre. Egész Rothschildbe mert volna fogadni egy keleti vasútrészvény ellen, hogy kitalálja az ellenfelet.
El is vesztette volna.
Semmi kétsége nem volt, hogy a kihívandó ellenfél nem más, mint Bauernhass Siegebert gróf.
Arról is bizonyos volt, hogy ez a párbaj, mely két jó barátja között fog lefolyni, nagyon komoly kimenetelű lesz. Onnan egyik élve meg nem tér.
Ő előre látta ezt, s el volt határozva Incét képviselni Siegebert ellenében.
De szép meglepetés készült a számára.
– Emlékezel rá – folytatá Ince –, hisz sokszor beszéltem erről neked, hogy van nekem egy régi halálos ellenségem, aki engem kora ifjúságom óta folyvást üldözött, húsz éves koromtól kezdve!
De mármost Leó nem tudta, hogy kiről van szó. Siegebert még akkor kis gyermek lehetett.
– Te magad is jól ismered őt. A magyar szabadságharc alatt téged föl akart akasztatni.
– Ah! Az én „kakadáj vezérem!” Hahaha!
– Ne nevess!
– De bizony nevetek. A szemébe is nevettem. Nem tudok rá gondolni másképp.
– Ez az ember nekem egész életemben mindig keserűséget okozott. Ez az ember első feleségemet el akarta csábítani, s török hárembe vinni. Ez az ember engem csalárd barátság színe alatt az osztrák hadihajóra vitetve, az akasztófára szolgáltatott át. Én felfogadtam, hogy ha ezt az embert valahol a világon még feltalálom, vagy megölöm, vagy ő öl meg engem. Most ez az ember itt van. Rátaláltam.
– De bizonyos vagy-e róla, hogy ő az?
– Szemtül szembe láttam. Semmi kétség. Álnév alatt van itt; de én felismerem egymillió közül.
– Tartós gyűlöleted van. S nem lehet ezen az emberen valami hozzá méltóbb módon bosszút állani? Például elfogatni őt azért, hogy az állam kincseit ellopta?
– Tudom, hogy tette; de nem tudom rá bebizonyítani. Azonfölül is, a forradalom alatt történtekért rég általános amnesztia van már adva. És elvégre is – én ezzel az emberrel késhegyre akarok menni!
Áldorfay Ince szemei szikrákat szórtak e szónál. Arca halavány volt, és fényes. Erei kidagadtak homlokán.
Leó látta, hogy ez nagyon komoly ügy.
– S hogy híják ez idő szerint azt a te haragosodat?
– Captain Bloomer!
– Sapristi! A cirkuszi hószelídítő!
– Az mindegy. Én ki akarom őt híni.
– Csakhogy ez az úr, ahogy én tudom, sokkal hamarább fog vállalkozni, hogy egy kardot elnyeljen, mint hogy azzal verekedjék.
– Nekem mindegy, akárminő nemét választja is a párbajnak. Ráállok az amerikai párbajra is. Húzzunk sorsot, amelyiké a fekete, az meghal. De tovább nem lakunk együtt ezen a planétán! Elvállalod-e a baráti eljárást?
– A kedvedért igen. Még majd keresek magam mellé a klubban egy második gentlemant. S mit mondjunk neki, miért kérünk elégtételt? Vagy csak azért, hogy az orra félreáll?
– Az okot, amiért kihívom, megírtam e levélben.
– Tehát kartelt viszünk neki. Kard hegyére tűzzük, s úgy adjuk át. Jól van. Délutánig rendben lesz a dolog. Légy odahaza, és várj reám.
Ince kezet szorított Leóval, s aztán hazament.
Még étkezni sem ment ki szobájábul. Felhordatta magának, amire szüksége volt. Nem is igen evett, csak folyvást itta a teát. Ezek voltak aztán a rettentő hosszú órák! Amíg Leó megjön a tudósítással. És neki nem szabad addig a házbul kimenni; holott most futni szeretne, utcán fel, utcán le, a csatorna közepén járva, ahol nem jön rá szemközt senki. S várnia kell egy helyhez átkozva.
Három óra volt már délután, mikor Leó benyitott a szobájába.
– Nos?
– Átadtuk neki a leveledet. Elolvasta. S erre ő rögtön viszonválaszt írt; azt kezünkbe adta. Elhoztam – olvasd.
Ince felszakította az illatos, nőiesen felcifrázott borítékot. A válasz egy látogatójegyre volt írva.
Az a látogatójegy vizahólyaglapból készült, legválogatottabb fényűzéssel.
A válasz könnyen elfért rajta. Ennyiből állt az:
„Olyanfajta nőkért, mint Fatime, sehol a világon nem szoktak verekedni
Captain Bloomer”.
Ince feje szédült, az asztalra kellett támaszkodnia, hogy el ne essék.
Olyanfajta nőkért, mint Fatime! Ez iszonyú ütés volt a fejére!
– Nos, mit válaszol a tisztelt captain? – kérdezé Leó.
– Visszautasítja a kihívást – rebegé Ince, s a fogai összeverődtek.
– S mi okot ád a visszautasításra? Ince odanyújtá Leónak a névjegyet.
Walter Leó bámult és ámult:
– Ah! Hát te Fatime miatt hívattad ki a tószelídítőt?
– Igen! – hörgé Ince, semmivel sem törődve többé.
– Ez volt a gonosztevőnek a legutolsó halálbűne, hogy tele legyen mind a tízparancsolat elleni vétsége?
– Akiért én egész világomat föláldoztam! – rebegé Ince, zsibbadtan rogyva le egy karszékre. Ellenfele halálra sebesítette őt már ezzel az egy mondattal.
– Kár volt – dörmögé fogai közt Leó.
– Most mit tegyek én ezzel az emberrel? – hörgé, öklét homlokára szorítva Áldorfay.
– Én megmondhatnám, hogy mit tégy vele? Hívd el magadhoz a hotel Munschba, rendelj pompás vacsorát, hozass pezsgőt, s mikor már jól ittatok, akkor mondd el neki ezt a tósztot: „Öcsém, Gideon: gazember voltál teljes életedben; hanem mindazt, ami gonoszat tettél, ezzel az utolsó gonosztetteddel helyrehoztad. Áldjon meg érte Allah! vagy nem tudom ki a mostanid? s azzal csókold meg, öleld meg, s add oda neki a kettős kulcsot.”
Áldorfay dühösen ugrott fel erre a gúnyolódásra.
– Te szólhatsz nekem így? Te!
– Már mint én, ugye? aki téged odavezettelek hozzájuk. De hát gondoltam én azt, hogy te gyerek vagy, akinek ha az ember egy cifra cukorbábot ád játszani, meg kell, hogy mondja neki: „Aztán ezt meg ne edd, mert mérges.” Én azt hittem, hogy mulatod vele magadat, de nem azt, hogy beleszeretsz.
– Nincs jogod velem így beszélni, s arrul a hölgyről – ekként kiálta Ince indulatosan.
– Valami kevés jogom van hozzá. Ahhoz, hogy miként és kivel mulasd magadat, természetesen semmi hozzászólásom. Lóversenyen töröd-e ki a nyakadat vagy egy szép divathölgyért, az a te nyakad, s nem az én dolgom őrizni. Hanem van valami közös kettőnk között. Nem az atyafiság. Félre ne érts. Hanem a két consors összekötött renoméja. Ne feledd el, hogy mi consorsok vagyunk, s nevünk kapcsolatban van egymással. Van egy hely, ahol mindent tudnak: a budoárok titkait is. Ez a hely a börze. Ez elől hiába rejtegeted titkaidat, száz szeme van. S ha a szemeivel nem láthat, kezébe veszi a krétát, számol, számol, míg kiszámolja azt-hogy mit álmodtál az éjjel. Azt hiszed, nem mindenki ismeri a börzén a te * utcai tündérlakodat? Nem számították utána, hogy mennyi pénzed szivárog neked oda? Mert azáltal, hogy tündéred az egyenesen adott ajándékot kidobja az ablakon, csak arra kényszerít téged, hogy azt görbe úton kétszer annyiba kerülve juttasd hozzá. – Hanem hát arra, hogy te a vagyonodat mire költöd, miért van gondja a pénzvilágnak? – Azért, mert gondjának kell lenni arra, hogy vagyonodat hogyan szerzed? – Ince! A te neved a legjobb hírű volt e nagyon erősen bíráló körökben. Már csak volt! Fel ne pattanj, kérlek, most én vagyok az erősebb. Amióta az * utcai házhoz vagy kötve, olyan vállalatok jönnek felszínre a te neved ajánlata mellett, amikre minden szolid üzér azt kiáltja: „ez káprázat!” És bámulva kérdezik az emberek egymástul: hogy adhatta a nevét ehhez Áldorfay Ince? S aztán suttogva felelik rá: hja, sokat elnyel a négy táncosnős kéjlak!
– Uram! – kiáltá Ince, reszketve az indulattól.
– Csendesen légy! mondtam, hogy most én vagyok az erősebb. Te sikamlós lejtőn jársz! Tagadd el, hogy a wiesbadeni bankkal értekeztél!
E merészen odavetett szóra Ince csüggedten roskadt székébe vissza.
– Én nem ígértem nekik semmi bizonyosat – hebegé zavarodottan.
– Ez a szavad elég arra, hogy elítéld magadat érte! amióta a német kormány eltiltotta országa területéről a szerencsejátékbankokat: ezek a gazdag rablótársulatok szerteszét barangolnak Európában, keresve olyan országot, ahol betiltott üzletüket újra fölállíthassák. A többi közt hazádra is vetették szemüket. Előjöttek fényes tervekkel; ajánlották a főváros szépítését, adósságai törlesztését, ha meg lesz engedve nekik a Margitszigeten felállítani játékbankjokat; ajánlották Balatonfürednek európai hírű fürdőhellyé emelését, ha ott tehetik le a rulettet. Elmondták szofizmáikat, hogy hiszen titokban úgy is tele van az ország játékbarlangokkal, jobb, ha egynek adnak szabadalmat, nyíltan, törvény szerint, mely aztán busás adót fizet. S aztán kerestek maguknak egy nagynevű embert, aki vállalatukat a magyar kormánynál keresztülhajtsa. Egy nagynevű embert, aki egész életén át annyi becsületet szerzett össze magának, hogy abból elvesztegetni is lehet, s akinek van egy szenvedélye, mely ráveszi őt, hogy ezt a nagy becsületet, megfelelő nagy pénzért, becserélje. S ezt a nagynevű embert felfedezték az * utca palotájában. Áldorfay halálsápadtan állt föl Leó előtt.
– Igenis. Tehozzád jöttek el. Áldorfay Ince! – Nem! Még nem kötötted le nekik magadat. Azt mondtad: jöjjenek később. Meggondolod a dolgot. – De hát nem eléggé rettenetes-e az, hogy te, Áldorfay Ince, abban a percben, amelyben elmondták, hogy ők kik, és mi járatban vannak, minden gondolkodás nélkül korbácsot nem ragadtál, s ki nem verted őket magad elől?
Ince félrefordítá arcát: nem tűrheté el Leó tekintetét.
– Hogy lehetséges legyen az, hogy Áldorfay Ince, az aszkéta, ki egykor örök szegénységet fogadott, s abban nyugodtnak érzé magát; Áldorfay Ince, a puritán, ki egy barátja hálaadományát visszautasítá; Áldorfay Ince, a hű férj, ki szégyellt felesége előtt egy ajándékba kapott gyémánttal megjelenni; Áldorfay Ince, a hős, ki jutalom nélkül harcolt, vesztegette életét két világrészben a haza, az emberiség, a szabadság pénzzel nem fizető, nagy eszméiért; Áldorfay Ince, az országos képviselő, ki a becsületes iparvállalaton nyíltan folyt üzlet mellett kapott nyereségre visszaborzadva mondá: „Kitől raboltuk mi ezt el?”, hogy ez az Áldorfay Ince azt mondhassa egy rabló társaságnak, mely átkozott pokolműhelye számára az ő hazájában keres helyet, hogy ott is meztelenre vetkőztessen le minden könnyelmű embert, s mely őt szólítja fel, hogy legyen társ, osztályos a vállalatban, aminek osztalékát árvák utolsó falatja, özvegyek könnye s öngyilkosok vére képezi; hogy ez az Áldorfay Ince azt mondhassa erre: majd meggondolom a dolgot, jöjjetek holnapután!
Incének szívdobogását lehetett hallani a percnyi szünet alatt.
Leó összefonta ujjait, kezét tördelve.
– És ha ezen a fatális holnaputánon egy szerencsés véletlene (mondjuk) a vaksorsnak ide nem hozza ezt a cirkuszi hőst, s az merész bakugrásaival el nem hódítja kezedről azt a leányt, te aláírod velük a szövetséget, azért, hogy annak a nőnek egy félmilliót tehess a lábaihoz! Hát nem isteni gondviselés volt-e, mely most ezt a bohócot utadba hozta? S te még verekedni akarsz vele? egy cirkuszi zsonglőrrel, egy bohóccal; de aki csak este bolond, nappal okos ember, mert nem verekszik meg veled a kedvesedért. Ez az ember neked egyedüli jóltevőd a világon!
Áldorfay homlokára csapott tenyerével.
– Hova jutottam?
– Még sehová sem – szólt Leó gyöngéden megszorítva barátja kezét –, de legfőbb ideje, hogy megállj és visszafordulj.
– Én futok ki a világból!
– No, azt nem teheted, mert a föld gömbölyű. Hanem, hogy innen elfuss, az nagyon jó lesz; mégpedig amilyen gyorsan csak futhatsz!
Ince mindkét kezével megragadá Leó kezét, s egy gyermek gyámolatlanságával tekinte szemébe, mintha atyja volna az.
– Szólj, egyetlen barátom a világon! Találj ki számomra valamit, mit tegyek?
– Nehéz dolgot kívánsz tőlem, kedves Incém. Te beteg vagy. Nagyon beteg. Így van az, mikor egy aszkéta belekóstol az asszonyméregbe. Magunkforma gonosz életű ember, aki szakálla ütközésétől kezdve tanulmányozta az asszonynépet, ha megbetegszik is egy pár szép szem szúrásától, hét nap alatt kigyógyul belőle; mégpedig többnyire homoeopathice; de mikor egy szent iszik ebbül a filtrábul, annak minden csepp vérét átjárja az. Azt nehéz kigyógyítani. Egy villanására a szép szemeknek megint recidivázik. Terajtad csak radikális kúra segít.
– Rászánom magam.
– Én tudnék számodra valamit. És ez az egyetlen gyógymód rád nézve a világon.
– Mondjad.
– Egy magyar és egy osztrák mágnás, gróf Z** és gróf W** terveznek most éppen egy nagyszerű éjsarki expedíciót, az északi tengely szabad óceánjának fölfedezésére. Csatlakozzál ez utazókhoz. Neked az kell a kigyógyulásodhoz, hogy két esztendeig ne láss asszonyt. Nem vízgyógymódra, de jégkúrára van szükséged. Kell, hogy olyan világrészbe menj, ahol a vizekben nincsenek nimfák, s a jégen részvénytársulatok. Ott, abban a felséges halálországban ismét fel fogod találni nemes nagy tulajdonaidat. A jégsarki utazókat az egymásra szorulás, a kölcsönös segély ösztöne, a sanyarú nélkülözés, a tudás vágya, az önfeláldozás szenvedélye edzett férfijellemmel gazdagítja meg. Téged csoda bátorságod, tapasztalataid, vas türelmed, jó szíved a vállalkozók vezérfényévé fognak tenni. A hosszú éjszakák hosszú nyugalmat hoznak szívedre, s kigyógyulva térsz vissza.
Áldorfay Ince megölelte barátját érzékenyen.
– Köszönöm neked a gondolatot! Elfogadom azt. Megyek a jégvilágba innen!
Leó nem titkolhatta örömét.
– Megengeded, hogy ezt rögtön tudassam az expedíció rendezőivel?
– Sőt, kérlek rá.
– Sietni kell vele. A hajó már indulásra kész.
– Tehát még ma!
– Jól van. Én sietek rögtön a jockey-klubba. A grófokat most ott találom.
– Megállj, még egy szóra. Nekem itt mindenféle prózai ügyeket el kell intéznem.
– Az mind az én gondom. Nekem adsz egy általános meghatalmazást, s nem lesz károdra, ha addig míg visszatérsz, én kezelem ügyeidet.
– Vannak kötelezettségeim.
– Azoktól igyekezni foglak megszabadítani. A kétséges vállalatok elnökségeiről lemondasz általam; részvényeidet veszteséggel is érvényesíteni fogom, amikhez nincs bizalmam; börzei foglalkozásaidat kiegyenlítem, váltóidat kifizetem. A szemtelen követelésekkel pedig majd el fogok bánni. Minden ügyed az én kezemben lesz. Te csak a fehér medvékre gondolj; a többi medvéid bőrére én alkuszom.
– Még egyet, barátom; hát Hanna?
– Hát Hanna? – Bizony isten, máris gyógyulsz. Még Hanna is eszedbe jut. – Hát én azt hiszem, hogy ha megtudja Hanna, hogy te az északi pólushoz utaztál, ő rögtön elutazik a déli földsarkhoz.
– Igen; de a válóperünk? Nekem még három hetet Erdélyben kellene töltenem a válóperünk bevárása végett.
– Pokolban töltesz te három hetet, nem Erdélyben! – kiáltott fel türelmetlenné téve Walter Leó. – Mi gondod most a válóperedre? Eldöntik azt már nálad nélkül is. Ne félj, biz a pap nem hagy tréfálni magával, s ha meg nem jelensz, elítélnek „makacsságban”, s úgy elválasztanak, hogy a lábad sem éri a földet! Ne legyen neked arra több gondod. Ha prókátor és pap kezébe jutottál, jó helyen vagy ott! Ne félj, ketté vágnak, ha mindjárt a világ végére futsz is!
– Nem akarok senkinek adósa maradni, neki legkevésbé. Ügyvédemnek is utasításul adtam, hogy amit a törvényszék Hanna számára tartásdíjul meg fog ítélni, azt kétszerezze meg. S most téged arra kérlek, hogy akkor ezen évdíjnak megfelelő tőkepénzt bocsáss vagyonombul Hanna rendelkezésére. Ne legyen kénytelen minden évben egy nyugtát aláírni, amelyen az én nevem is előfordul.
– Jól van, öregem. Nagyon jól van. Kezdek rád ismerni megint. Nálad a bibliai mondat megfordítva áll. Vetkőzd le az „új” embert, s öltsd fel a „régit”. Úgy fogok tenni, ahogy rendelted… Visszacsikarjuk attól a kevély asszonytul még azt, amit legnehezebben ad ki: becsülését irántad. Egyéb úgy se kell már neked asszonytul.
Leó sietett. De mikor már kezében volt a kalapja és pálcája, még egyszer visszatért az ajtóbul.
– Megbocsáss, hogy még egy szóra visszatérek. De ma fizető napom van ellenedben, s miután likvidálok veled, nem akarok semmivel adósod maradni. Te most, amíg itt vagyok előtted, elismered nemcsak azt, hogy szavaim igazak, hanem azt is, hogy jogosultak. Amint azonban egyedül maradsz, felébred benned valami, ami azt hazudja magáról, hogy ő a büszkeség, s azt fogja kérdeni tőled, hogy de hát mi neked ez a Walter Leó, hogy ez minden lépten-nyomon előálljon, mint Sophokles tragédiáiban a kórus, beleénekelni a szcénába, s helyettesíteni a hősnél a mardosó lelkiismeretet? Hogy ki tett engemet a te Mentoroddá, tégedet meg az én Telemachommá, hogy elküldözzelek hol Amerikába, hol Grönlandba, s te aztán menj szép engedelmesen, ahová én küldelek? Azután meg fogsz állni a tűköröd előtt, s körülnézed magadat. S azt fogod mondani: hisz ez valóságos Zeüsz-arc!
– Zeüsz! – szólt Áldorfay megdöbbenve. – Há te is tudsz Zeüszről?
– Zeüszről? Hogyne, hisz együtt jártunk iskolába! Egész tizennégy esztendős koromban mindig mitológiára tanítottak a klasszisban; abból tanultam a legelső istentelenséget. Előttem Zeüsz a gavallérok ideálja. Ezt mind tanulmányaim, mind tapasztalataim igazolják. A többi dandy-isten csak suhanc mellette. Apolló csak furulyázni, Dionüszosz csak inni tud; de Zeüsz az öntudatos nőcsábító, aki, ha akar, aranyesővé is tud változni. Ez a nők ellenállhatatlan hódítója. Ez a kifejezésteljes homlok, a villámló szemek, a sűrű körszakáll, a telt piros ajkak s az egész tekintet, ha mosolyog, ha tűzbe jön, nem a legtökéletesebb eszményképe-e egy férfinak? – És akkor azt fogod mondani magadban: „Az lehetetlen! Hihetetlen és elképzelhetetlen, hogy valaki ezt a Zeüsz-alakot elcserélje egy félkecskebak szatírért! Hogy lehessen nő ép szemekkel, egészséges érzékkel, akiben úgy megtévedhessen az ösztön, hogy ne Zeüszt válassza, mikor teheti. Káprázatnak, félreértésnek, igézetnek kell itt lenni. Lehetetlen, hogy az való legyen!” Ezt fogod mondani, mihelyt engem nem látsz, s magadat meglátod. Hanem hát jegyezd meg magadnak, barátom, hogy amennyi isteni joga volt Jupiternek megcsalni Junót egy nimfáért, éppen annyi emberi joga volt a nimfának megcsalni Jupitert egy – faunért! Mert, mint tudod, a sors szereti fenntartani a szimmetriát! s a fátum még Zeüsznek is parancsol; azt is tanultad még az oskolában.
Ince bajuszát harapdálta kényelmetlenségében. Ez a célzás nagyon odatalált.
– Jó. Tehát, hogy meggyőzzelek arról, hogy nem fogok tükör elé állani és magammal beszélni: én is veled megyek.
– Nem bánom. De egy feltétel alatt.
– Halljuk.
– Te még ma semmit sem ettél.
– Hát ezt már megint honnan tudod?
– Idejövet találkoztam a pincérrel, ki az étszereket elhordta tőled. Láttam, hogy mindenből leszabtál egy falatot, s azt is otthagytad.
– Már látom, hogy a börzén azt is tudják, hogy mit – nem eszem!
– Tudják! Mármost hát ha engemet meg akarsz afelől győzni, hogy komolyan és elhatározottan állsz föltett szándékod mellett: erre nekem a legelső s legmegnyugtatóbb bizonyság az lesz, ha most legelőbb is jössz velem egy étterembe, s ott velem együtt eszel és iszol, ahogy becsületes, jó lelkiismeretű ember szokott enni és inni!
Szegény Ince: még nevetett is Leó kedélyes felhívására.
Talán utoljára nevetett életében.
