A boldog szerelem
A boldog szerelem
Zengett már az ország a hírhedett költő nevétől.
Ország? Miféle ország?
A középosztály, aki kabátban jár, abból is, ami városban lakik, abból is, ami magyar, ez a költő közönsége.
A falu népe nem tud még róla semmit, a szalonok népe éppen annyit. Ott még hideg van.
Nem kell tőle félni, hogy a magasztaló hír valami szemrehányást szórt volna azoknak arcába, kik őt elfeledték: nem hat az fel odáig.
Olyan könnyen elfeledték, mint egy elrepült kanárimadarat.
Ő még tartogatta az arcképet; de az arckép rég nem emlékezett már őreá.
A szép madonnaarc sok országot bejárt azóta, s megtudta magáról azt, hogy szép. Öntudatára jött annak, hogy mindenütt hódít. A sors nagyon jól tett Kálmánnal, amidőn nem adta neki e kincset. Óh, az ilyen megmérhetetlen értékű szépség bírása nem annak való, ki szerelme tárgyát féltve őrzi, ki a tánctermek szegleteibe húzódva, szemeivel kíséri istennőjét, s arcmozdulataira figyel; ki gondolatait találgatja, ki lelkét odaadja neki, ki ruhája suhogására tűzbe jön, ki egy mosolyától boldog lesz, s azt a mosolyt irigyli mástól; ki annyit követel, amennyit maga odaad; kinek ez a kincs az egész világ.
Jobb volt neki őt elveszteni.
Katinka azt mondta egykor neki: „én ismerem a magam nemét!” Ismerte ő Dorotheát is. Olyan kedély befolyása alatt, aminő Kálmáné volt, nem maradhatott az tizenhét éves korán túl; a következő évek még arckifejezését is átváltoztatták; a szende, megnyúlt vonások tündöklő telt idomokká alakultak. Ez nem volt többé az ő ideálja.
A Decséry család nem is sokat időzött olyan közel Kálmánhoz, hogy véletlenül hintajával az utcán elgázoltathassa, többnyire Bécsben laktak.
Vége volt már a rövid ideig tartott szenvelgésnek: az idillel együtt feledve lett a magyar beszéd és költői zsengék. A grófkisasszony nem írt többé verseket, s a főispán minden generális gyűlésen, melyre Bécsből lerándult, egymás hírét elhomályosító nevezetes nyelvtani bukfencekkel örvendezteté meg a tekintetes karokat és rendeket.
Bálvándy volt az az ember, ki Kálmán helyét betölté. Az a férfi, aki a nőknek tetszik. Mert tud előttük ragyogni, és meg nem hódol nekik. Ő az ideál. Szép, délceg alak, a testi ügyesség, edzett egészség, életkedv mellett örökké derült kedély, büszke és bátor, bőkezű és szerencsés. A szívében ugyan üresség van, mint a Szaharában, de ez – férfierény! Ezt szeretik a nők.
Aztán – prózai indokok is vannak.
A Decséry főispán családja nagy birtokú; de birtokaik egy része majorátus, legnagyobb része csak fiágat illet: a leány maga szerény násztárgy volna, ha az öreg apa kegye nem biztosítaná afelől, hogy roppant szerzeményéből egymillió készpénzt fog neki hagyományozni, ha kedve szerint megy férjhez; mégpedig százezret azonnal a menyegző napján leszámlál a boldog vőlegény kezébe.
És erre a százezer forintra és a később az egész millióra igen nagy szüksége volt Bálvándynak. Roppant birtokaihoz, mik három megyében feküdtek, igen sok adóssága is volt: azok között szorongató adósságok is, amiket csak nagy uzsorával lehetett rábírni, hogy aludjanak tovább.
Ez volt az ő érdeke Dorothea körül, nem a szép arc.
Viszont a Decséryeknek is volt érdekük a bárót megnyerni.
Először is az a német uralkodó herceg, ki három év előtt Dorotheáért őrjöngött, s aki nem lett volna rossz vőlegény, hirtelen beleszeretett egy énekesnőbe, s azt elvette. Azután Bálvándy igen nagy úr volt; – tudták ugyan, hogy adóssága is sok van, de egymillió mindent helyrehozhat. És végül még egy körülmény volt, mely mellette szólt. A politikai kombináció.
Kancellárváltozás volt: a bécsi kormány erősebbre akarta fogni a zablát a duzzogó vármegyék szájában, s a főispánoknak kiadatott a rendelet, hogy minden lehetőt és lehetetlent elkövessenek az ellenzéki szellem korlátolására.
Bálvándynak három megyében volt birtoka, s aszerint, amint azon megyének szelleme irányadó volt, alkalmazkodott ő is. Ha például Pozsonyban volt: ott olyan jó kormánypárti ókonzervatív úrként viselte magát, mint akárki más. A megyében és városban akkor ez volt az áramlat. „Csak nem fogok valamennyi mágnás barátommal végigduellálni, hogy ellenük beszéljek!” – Ha pedig azon megyében jelent meg, ahol Decséry volt a főispán, ott meg olyan véres szájú kurucnak mutatta be magát, amilyennel csak valaha főispánokat ijesztgettek. „Csak nem fogok valamennyi jó pajtásommal összepofozkodni, hogy ellenük lépjek fel!” – Ung megyében pedig megtette, hogy fellépett mint nemzetiségi izgató. Ha Pozsonyban volt, eljárt a jezsuiták prédikációira a pietista grófnőkkel; ha Decséry székvárosában volt, ott papkergető protestáns volt; ha pedig Ungba került, ott kezet csókolt az orosz pópának, s járta a búcsút levett kalappal a szűrös emberekkel együtt.
S miután mindez olyan könnyen ment nála, igen természetes volt az okoskodás Decséry főispán részéről, hogy ha ez az ember családi kötelékekkel az ő érdekeihez lesz fűzve, hát akkor ennek legkisebb maga megerőltetése nélkül sikerülend azt a szerepet, amit Pozsonyban játszik, az ő vármegyéjébe is áthozni. Sőt még talán az országgyűlésen is lehet majd számítani a szavazatára.
Mert az országgyűlésen úgy szokott eleget tenni minden kötelezettségének a báró, hogy egyszer tartott liberális szónoklatot konzervatív befejezéssel, máskor konzervatív szónoklatot liberális befejezéssel, nehéz idők alkalmával pedig mindig az „absentium ablegatus” ült a helyén. Akkorra talált valami ürügyet elutazhatni valamerre.
Ha tehát ezt az embert meg lehetne állandósítani, az egy lépés volna a Decséry grófoknak a hercegi cím elnyerésére.
Csak a főszemély nem volt még meghódítva: – az öreg Decséry. Mert ő itt a főszemély, miután az övé a pénz.
Az öreg úrnak pedig mindig van pénze, és sok pénze. Százezer forint nélkül az ő háza soha sincs. És az a pénz mind az unokáinak van szánva. Csakhogy az öreg úrnak sokkal több kedve van a százezrein és millióin jószágot venni az unokája számára, mint férjet. Azaz, hogy attól függ, hogy milyen lesz a férj? És e tekintetben az öreg úr makacs volt. Neki Jenőy Kálmán nagyon megnyerte a tetszését. Nagy hibának tartotta, hogy ez kiesett családja kegyéből. Azt ugyan ő sem helyeselte, hogy Kálmán ilyen excentrikus pályát választott, s magas összeköttetéseit oly egyszerre félbeszakította, hanem azt hitte, hogy nem tart ez sokáig. Minden fiatalembernek el kell járni a maga bolondját: hát ennek ez a bolondja. Hadd poétázza ki magát; nem kell útjába állni, majd megunja rövid időn, s aztán megint rendes ember lesz belőle. Milyen ritka erény ennél a fiatal embernél a takarékosság, a munkásság s az otthon maradási ösztön. Az ilyen embernek, ha egy leányt odaadnak egymillióval, a fiaira tízmilliót fog hagyni. Ilyen szemekkel látta ő Kálmánt maga előtt, s hallani sem akart másról. Ő azt állította, hogy eszére fog az még térni. Ő nem tesz le róla, hogy az ajándékba adott két garasáért visszaadhassa neki a milliót.
De ha a leány nem szereti már?
Ejh, csak még egyszer meglássa őt magyar magántáncát eljárni, ismét belebolondul; Kálmánnak csak még egyszer szét kell rúgni sarkantyús lábaival vágytársai között, s azok úgy fognak jobbra-balra hullani, mint ahogy elhullottak az ő vetélytársai, mikor a hercegnőnek udvarolt. Nemhiába adta őneki ajándékba emlékezetes aranyóráját. Az az óra még ütni fog!
Hanem egyszer aztán hírül hozták az öreg úrnak, hogy az öreg Jenőyné megharagudott az unokájára a csavargó életpályáért, kitagadta a szerzeményéből, s majorátust csinált belőle Béni fia számára, Kálmánra nem néz egyéb, mint a csekély nagyapai birtok; az is csak nagy anyja halála után.
Ez nagyon leszállította az érdemeit. Így bajos dolog őt tovább is szeretni.
Az öreg úr nem restellt e tárgyban személyesen elmenni Korcza úrhoz, és tudakozódni a történtek után. Pedig nemigen szokott különben falusi kastélyából kimozdulni. A hercegnő és unokái jártak tetszés szerint a világban, amerre dolguk volt; ő nem kísérte őket sehova.
Amit aztán Korcza úrtól megtudott, az egészen elrontotta a kedvét.
„Pedig olyan derék fiatalember volt!”
Ezen hangulatban kereste őt fel aztán Bálvándy, decséri kastélyában, hová kedvetlenül hazautazott. Az idő jól volt választva a látogatáshoz.
Ócska már az az adoma, melyben a fösvény nagyapó előtt a gavallér kérő mint takarékos ifjú mutatta be magát, hogy beszélgetés közben két gyertya közül elfújt egyet, hiszen egynél is megérthetik egymást; hogy az eldobott fidibuszt felvette újrahasználás végett, s hogy a cselédeknek kétkrajcárosokat osztott borravalóul; hanem azért Decséry grófnál is sikerült annak alkalmazása. Bálvándy minden embert meg tudott ragadni a gyöngéinél fogva. A nagyanya előtt pazarló volt, ragyogott, a nagyapa előtt józan volt és takarékos.
Elmondta az öreg úrnak, hogy most adta el valamennyi angol paripáját, amik igen nagy tőkepénzt képviseltek. Az angol lovak ellen különös haragja volt az öreg úrnak: nem ment a fejébe, hogyan ülhet valaki tízezer forintos lóra, hogy foghat be egyszerre húszezer forintot a hintaja elé, mikor a saját nevelésű csikaja, ami egy garasába sem került, éppen oda elviszi, ahova az angol paripa, sokkal szebb is, nem olyan sovány, s télire megnő a szőre, nem fázik meg olyan könnyen.
S miért adja el Bálvándy az angol paripáit? Mert a jövő évet utazásban akarja eltölteni. Miféle utazásban? Menyegzői utazásban. Kit akar elvenni? Ekkor aztán rájöttek a tulajdonképpeni tárgyra. Az öreg Decséry nem mondott mindjárt igent. Azt felelte, hogy őneki ebbe a dologba semmi beleszólása. Amit a hercegnő és a főispán parancsolnak, az történik meg; ő csak olyan ötödik kerék a szekérben, olyan eső után köpönyeg, olyan pictus masculus, akivel csak akkor tudatnak valamit, amikor már megtörtént. Hanem azért Bálvándy azzal a nyugodt hittel hagyhatta el a kastélyát, hogyha az öreg úr maga nem fog is felfáradni Bécsbe a menyegzőre, de az ígért nászhozomány bizonyosan ott fog lenni. Később a hercegnő maga is leutazott Decsérre unokájával együtt az öreg úrhoz, s ez alkalommal a családfő nagy húzódozva bár, de csak mégis kezükbe adta az ígért százezer forintot. A többit aszerint fogják megkapni, ahogy az elsővel bánni tudnak.
Egyéb akadály nem állt az összekelés útjában.
Kálmán? – Szegény Kálmán! Ki gondolt még őrá?
Egy reggel ragyogó képpel, szétborzolt hajjal, visszájáról felkötött nyakravalóval rohan be Kálmánhoz Bányaváry, nyakába borul, megöleli, megcsókolja; s aztán e szókat rebegi:
– Barátom! Apa vagyok!
Csak olyan színpadi pátosszal ne mondta volna.
Kálmán kérdő tekintetet vetett rá.
Bányaváry pedig elérté a tekintet kérdését.
Büszke önérzet sugárzott arcáról.
„Fiú!”
Ez volt a felelet.
Micsoda öröm, micsoda büszkeség, micsoda kérkedés, micsoda szerencseelismerés van abban a szóban! Hogy villannak meg a szemek, hogy gömbölyödik ki az arc, hogy tágul a mell annál a szónál „fiú”! – Míg ha azt kellene mondani, hogy „csak leány”, milyen halk volna a hang, hogy vonna egyet a váll, hogy sütné le az ember a szemeit, hogy húzná hosszúra a képét.
Hanem hát „fiú”!!! – s annak mármost híres, nevezetes keresztapa és keresztanya kell!
– Cilikém téged választott keresztapának.
Kálmán örömmel elfogadta a választást.
– A keresztanya választást pedig rám bízta. Én Csollánné asszonyságot választottam. – Nincs ellene valami kifogásod?
– Semmi. Nagy tisztelője vagyok.
– Akkor hát szaladok hozzá, őt is felkérni.
– Őnagysága még ilyenkor öltözőasztalánál lesz.
– Óh, elfogad ő engem ott is – monda Bányaváry hebehurgyán, aztán megbánta, hogy ezt kiszalasztá a száján, sietett a magyarázattal. – Tudod, a színésznek kivételes állapota van: azt nem tekintik úgy, mint más embert.
Azzal futott tovább. A konyhában megölelte a vén szolgálót, a műhelyben Tseresnyés mestert, mindenkinek eldicsekedett vele, hogy neki fia van, s miután még az utcán is minden előlutól talált ismerősét a falhoz szorongatta, s addig odább nem eresztette, amíg nem gratuláltak neki ahhoz a hírül esett szerencséhez, hogy neki fia van, végre eljutott Csollánné asszonysághoz.
Katinka a keresztelős háznál találkozott össze Kálmánnal.
Kedélyesen felkacagott, mikor kezét nyújtá neki.
– Eszerint mégiscsak, mint „egy pár” megyünk együtt a templomba!
– Mégpedig akik az egyházi törvény szerint lelki rokonságba keveredtek – folytatá Kálmán.
Katinka Cilikéhez lépett aztán, kinek arcán a földi bájak legédesebbike ragyogott, az anyai öröm. A delnő kezébe vette a kisgyermeket.
– Ah, minő szép szemei vannak „már”!
(Ez tán sohase látott még kisgyermeket, s azt hihette, hogy annak is kilencednapra nyílik ki a szeme, mint a kismacskának.)
A templomba egy kocsin ment a keresztapa a keresztanyával, a kisgyermeket együtt tartották a keresztvízre, s a neveiket egymás mellé írták be az anyakönyvbe.
Kálmánnak mindez nem okozott meleget többé.
A keresztelői lakomán a szép delnőnek pajkos jó kedve volt; hanem elméncségei úgy látszik, hogy még otthon készültek, s itt az alkalmazásban sehogy sem akartak sikerülni. Ő Kálmánt búsongó, levert tekintettel vélte maga előtt látni, annak pedig nagyon jó kedve volt, s semmi erőltetettség nem látszott a jó kedvében.
„Megállj! Majd mindjárt megtalálom én nálad azt, ahol fáj!”
A keresztanya gondoskodott a lakoma pompáját nevelő cukorcsecsebecsékről. Aztán a cukorfurcsaságok között voltak olyanok, melyek kegyeletes emlékeket foglaltak magukban, aranyakat rejtő dobozkák a keresztelő lelkész s a szülésznő számára, kinek-kinek ráírva a neve.
Kálmánnak jutott egy finom pálmarostból fonott kosárka cukorvirágokkal. Katinka maga adta azt át neki, kérve, hogy tekintse meg, mi van a virágok alatt.
Kálmán fölemelte a kosárkából a virágokat, s talált azok alatt egy aranynyomatú fényezett papírjegyecskét. Azok az aranybetűk tudatták a Decséry és Bálvándy családok minden főrangú ismerőseivel, hogy e két család a házassági frigy által mai napon boldog összeköttetésre lép egymással. Ma esküdtek Bálvándy és Dorothea grófnő.
Katinka égő kárörömmel leste Kálmán arcának elváltoztát. El fog-e szomorodni? Ki fog-e csordulni szeméből a könny? Vagy tettetni fogja, hogy nem fáj, és ügyetlenül? Vagy bort fog inni rá, s mámorba fojtja igazi érzelmeit?
Egyiket sem érte el vele. Kálmán nyugodtan monda:
– Régen tudom ezt. S én azt hiszem, hogy boldog pár lesz belőlük. Bálvándy igen derék férfi, ki egy nőt boldogítani tud.
Katinka ajkába harapott.
És Kálmán még olyan tréfás volt, hogy nyájasan nyújtá neki a kosárkát.
– Nem tart meg a virágok közül egyet emlékül, szép nagysád?
Ez megsebesíthetetlen ember. – Vagy pedig valami titka van; de mi?
Hol van neki az érzékeny része?
Most a cukorsüteményeket tartó ezüsttálcát talapjáról leemelve, onnan egy iratot vett elő Katinka, s azt szétbontva odanyújtá Bányavárynak.
– Ez pedig az én kedves komáim számára hozott keresztelői ajándék.
Bányaváry elolvasta az iratot, kiejté a kezéből, térdre esett Katinka előtt, megcsókolta a kezét, megint felkapta az iratot; odatartá Kálmán elé: „nézd”, a pap elé: „nézze!” – odafutott vele Cilikéhez: „olvasd!” Egyiknek sem engedett ennyi időt, hogy egy sort is elolvashassanak belőle; végre felugrott vele egy székre, s onnan a magasból olvasta el maga az irat tartalmát.
Nádor őfensége különös kegyelmét tudatá ez irat Bányaváryval, melynek folytán a magyar színésztársulatnak megengedtetik ezentúl hetenként egyszer egy este előadást tartani a pompás pesti német színházban.
Hah, micsoda öröm volt az! Bányaváry kívül-belül összecsókolá a drága iratot, Cilike vánkosaiba rejté zokogó arcát. Ez volt az ő vágyaiknak netovábbja, az ő álmaik legmerészebbike. Hogy milyen nagy ez emberek öröme, azt Kálmán arcáról láthatá legjobban a delnő. És amidőn Kálmán megszorítá kezét, s melegen súgá: „Köszönöm ezt önnek! Ez az ön műve volt!” – akkor kitalálta Kálmán titkát. – Ez örül Cilike boldogságának.
Ezekben a napokban meglátogatta Korcza urat Jenőyné nagyasszony.
Az asszonyság igen szigorú tekintettel jött, Béni urat is magával hozva, ki ezúttal csak a jobb lábára sántított a tyúkszemei miatt. Korcza úrnak az arca pedig még mozgékonyabb volt, mint egyébkor, amint a nagyasszonyt meglátta. Fekete tubákkal bosszantotta az orrát, hogy annál mérgesebb legyen.
– Tessék helyet foglalni.
A nagyasszony leült a pamlagra, Béni állva akart maradni, míg a mama rá nem rivallt: „Ülj le, ha mondják!”
Akkor aztán Korcza urat szólítá meg.
– Nos, fiskális úr, készen van-e már az, amivel megbíztam?
– Még most nincs készen.
– Hát mikor lesz meg?
– Hogy mikor lesz meg? – ismétlé a kérdést Korcza úr.
– Igenis, mikor lesz meg?
– Hát mi lesz meg?
– Ejnye! Zebedeus áldottát! Most meg már azt kérdi, hogy mi lesz meg?
– No igen, a nagyasszonynak annyiféle processzusa van nálam, hogy azt sem tudom, melyiket sürgeti.
– Én nem sürgetek egy processzust sem. Ön tudja jól, hogy mit sürgetek. Egy dologért járok önhöz, jól tudja. Azt mikor készíti el már? Erre feleljen nekem kereken és egyenesen.
– No, hát felelek erre a kérdésére a nagyasszonynak kereken is, egyenesen is, s ha kívánja, triangulariter és hexaéder alakban és minden geometriai forma szerint. Az a dolog az én kezem által soha és semmiképpen nem lesz meg.
A nagyasszony elszörnyedve állt fel helyéről, mire Béni bácsi is hirtelen felpattant.
– S miért nem?
– Azért nem, mert én nem fogok a nagyasszonynak abban a hóbortjában segítségére lenni, hogy az egyik gyermekét, a jót, a lángeszűt, kitagadja, azt, aki nekem csak egy évig volt fiam, s mégis úgy szerettem, mint a magamét, s ennek a másiknak meg majorátust csináljon. Száradjon el a kezem, ha én ebben a munkában a nagyasszonynak egy körömvakarintással is segítségére leszek.
A nagyasszony is felfortyant erre a szóra.
– Akkor keresek magamnak más ügyvédet.
– Keressen a nagyasszony.
– Elviszem öntől minden peremet – azonnal!
Erre a fenyegetésre nem is szólt semmit Korcza úr, csak kinyitotta a szekrényét, kinyalábolt belőle egy csomó összekötött aktát, s anélkül, hogy azt mondaná, hogy „tessék”: odafektette a poros iratokat Béni bácsi ölelő karjai közé, ki csak bámult, mint a sült hal, amint az összehordott pörcsomagok egyre magasabbra kezdtek nőni nyalábjában, úgyhogy a legfelsőt már az állával kellett neki leszorítani, hogy a többiről le ne csússzék.
A nagyasszony pedig következetes akart maradni a maga haragjával és büszkeségével.
– Jól van, elviszek rögtön mindent más ügyvédhez. Van még prokátor Pesten elég! Elviszem az úr adjunktusához, annak adom. Hogy hívják azt a sántát?
– A sántának neve Biróczy. Lakik az Öt pacsirta utcában, Nro 50. Csak tessék hozzá menni az egész cókmókjával. Úgyis egy másik asszonynak a processzusait is most adtam át neki. Nem akarok többet asszonnyal bajlódni, se széppel, se csúnyával.
– Engem a csúnya asszonyok közé számít az úr, ugye?
– Nemcsak a csúnyák közé, hanem a rosszak közé, a rossz-szívű, rosszindulatú, kegyetlen asszonyok közé. Most már megtudta tőlem a nagyasszony, amit még eddig nem tudott, s mármost nem bánom, tegyen amit akar; lökje ki az unokáját, a nemes, derék, lángeszű ifjút a szemétre: abból ott is gyöngy lesz; ezt a hosszú állú mamlaszt meg tegye majorescojává, vegyen neki grófságot, hogy legyen neki még két szarvával több, öltöztesse fel aranyba, s mutogassa pénzért, mint mexikói vadkirályt, vigye fel Bécsbe, vetessen el vele valami kifestett vén banyát, hogy legyen, aki ebédnél felköti neki a nyakába a hangedlit.
Még többet is mondott volna ebből a fogásból Korcza úr, ha a nagyasszony meg nem lódítja Béni urat, ki csak állt ott, és kíváncsi volt meghallani, hogy mit tud még az a kis ember felőle. Aztán csak mennie kellett azzal a sok ölébe rakott írással.
– Még elhallgattad volna, hogy ócsárol szemtől szemedbe! – agyarkodott rá a nagyasszony, mikor a kapu alá kijutottak.
– De édesz mama, hiszen igazat mondott; mert nekem csakugyan nagyon nagy állam van.
Hanem aztán meggyűlt a baja Béni bácsinak azzal az átkozott sok írással az ölében. Nem voltak hozzákészülve, hogy szekérrel jöttek volna; ebben a városrészben pedig Szent Fiakkernek semmi állomása nincsen; annálfogva gyalog kellett cipekedni a terhes aktákkal egész az Öt pacsirta utcáig; a nagyasszony ugyan maga is átvett néhány percsomagot, hogy Béni bácsin könnyítsen; de azért mégis annyi maradt annál, hogy nem bírt vele. Egy-egy engedetlen csomag, mint az angolna kicsúszott a többi közül, mikor azt fel akarta venni, a többi mind utána esett, a szél szétterítgette a leveleket, utcagyerekek kergették a messze repült írást. A nagyasszony dühös volt, mint az oroszlán, mikor Biróczy lakására elértek.
Este összetalálkozott Korcza úr Biróczyval.
– Volt önnél a nagyasszony?
– Volt.
– Elfogadta ön az ügyét?
– El.
Korcza úr nagyot bámult, s megtaszítá két kezével Biróczy két vállát.
– Maga? Kálmán testi-lelki jó barátja? S elvállalja az ő exhaeredatiójának ügyvitelét? – Azután vállat vont. – Különben igaza van. Ha ön el nem vállalja, elvállalja más. Van Pesten háromszáz prókátor. Ha az ember úgy veszi fel a dolgot… Jó barát ide, jó barát oda!
Korcza úr nagyon fintorgatta az orrát.
– De ne tessék pedig úgy venni fel a dolgot. Éppen azért, mert jó barátja vagyok Kálmánnak, vállaltam el ez ügyet. A hivatalos okiratba sikerült egy záradékot becsúsztatnom, mely éppen beletalált a nagyasszony esze járásába, s egészen megnyerte a kedvét; s ez a záradék így szól: „Ha pedig Kálmán unokám felhagyna azon baráti viszonnyal, mellyel most az itt levő színésztársaság iránt viseltetik, ha elválnék Bányaváry uramtól, és azt magától elhagyná, akkor Benjámin fiam tartozzék a neki átadott majorátus jövedelmének felét Kálmánnak átengedni.”
Korcza úr egyet rántott a félbajuszán.
– „Nesze semmi: fogd meg jól!” Ez a záradék nagyon sokat érne, ha – meg ha –. Mert hiszen emberi ésszel számítva úgy lehet okoskodni, ahogy ön tette, hogy egyszer valamikor csak nem lesz Kálmán ezekhez a fatális komédiásokhoz hozzávarrva, s akkor bekövetkezik a „ha”. Ámde nagy kérdés, hogy Kálmán a mellett az izgatott életmód mellett, amelyet ő folytat, az emberi erő fölötti munkásság mellett, annyi szenvedés, nélkülözés közepett nem hal-e meg addig, amíg…
– Amíg Bányaváry barátsága félbeszakad?
– Nem. Amíg Béni a neki hagyott majorátussal tökéletesen tönkre nem jut. Mert arra leharapom az ujjamat, hogy amint a nagyasszony Bénit belehelyezi a birtokába, az anélkül, hogy valaha egy jó lovat tartott volna, vagy valami urat játszott volna, a legrövidebb idő alatt tönkremegy csupa élhetetlenségből; s mi haszna akkor Kálmánnak a híres záradékból.
– No, én meg hát azt mondom önnek, s erre én is leharapom az ujjamat, mégpedig a lábam ujját, hogy nem vetek neki félévet, hogy Kálmán el fogja magától űzni ezeket az ő barátait, legelöl Bányaváryt magát.
– Ah, hisz ön úgy beszél, mint egy próféta!
– Hát csak hadd legyek próféta. Fél évig ne beszéljünk egymással erről a dologról. Addig különben sem igen jövünk majd össze, mert én hosszú útra megyek, ki Bécsbe és Párizsba.
– Mi a gutát? Csak úgy mulatságból?
– De egyrészt Béni bácsit kísérem, akit a nagyasszony kiküld világot látni.
– Ah! A tinót Bécsbe hajtják, hogy visszajöjjön mint tulok. S ön a pásztor?
– Meg még más cliensemnek a dolgában is járok.
– Párizsba?
– Oda is.
– Ecce! Én sohasem vittem annyira, hogy olyan kliensem lett volna, akinek Párizsig megy a causája.
– Hja, van annak, aki érti magát.
– Fungum! – szólt fittyet vetve Korcza úr a tovabicegő kollégának, s aztán nagyon megdicsérte az ott maradt társaság előtt a távozót. Jeles ész! Még azt is megtanulta tőlem, amit magam sem tudok.
Egy meredek kapaszkodónál a brünni országúton két posta gyorskocsi érte utol egymást, ott aztán, amíg a lovak lépésben vontatták föl a kocsikat a hegyhátra, az utasok tetszés szerint leszálltak és gyalog ballagtak a szép őszi fűvel benőtt gyalogúton.
Az első kocsiból egy daliás termetű férfi szállt ki, karját nyújtva az utána kilibbenő úrhölgynek, kinek arcát kék selyemfátyol födte, a második kocsiból pedig egy nehézkesen tappogó zömök úriember mászott alá a lépcsőkön, lábai posztó félcipőkbe dugva, nyakára széles nagykendő körítve, mely hosszú állát is befoglalta. Az utóbbi, miután útitársát hasztalan biztatta, hogy szálljon ki az is, kénytelen volt rászánni magát, hogy egyedül ballagjon a kocsi mellett, de fenntartva azt az elővigyázatot, hogy félkezével a kocsiajtó kilincsét folyvást fogva tartsa, nehogy egyszer a postillon azt a perfidiát kövesse el, hogy megvagdalja a lovakat, en carrière elnyargaljon, s őt itt hagyja a morva erdők közepett.
Hanem amint az utóbbi úr az első kocsiból leszállt urat megpillantotta, egyszerre megváltoztatta szándékát, elhagyta a saját kocsiját, s ahogy tyúkszemei és a botosok engedték, kitárt karokkal sietett a másik úr felé lelkendezve: „áh, báró Bálvándy!”
Hanem aztán visszahökkent, mikor a fiatal hölgyet is megpillantá, ki amannak a karjába kapaszkodott.
A daliás úr pedig szívélyesen nyújtá neki kezét.
– Szervusz, Béni bácsi! – S aztán sietett őt megismertetni nejével, a grófnővel.
Ettől fogva aztán Béni bácsi őt is állandóul grófnak címezte, mert azt a gorombaságot csak nem követhette el, hogy egy grófnőnek a férjét báró úrnak sértegesse.
– Hát hová, Béni bácsi?
– Párizsba! – kiálta Béni bácsi dicsekedő arccal, mintha az volna Brünnhöz a legközelebbi állomás.
– Ah, az dicső! Hát akkor együtt megyünk.
– Maguk is Párizsba mennek?
Ejnye de megörült Béni bácsi ennek a szónak.
– Vigyenek engem is magukkal a maguk kocsiján! – könyörgött gyermekes hangon. – Van ott még hely elég. A szobaleány kisasszony átülhet az én helyemre. Nem leszek én alkalmatlan.
A báró valamit súgott a hölgy fülébe, – mire az azt mondta, hogy „yes”.
– Hát jól van, Béni bácsi, jöjjön velünk.
– Mert, tudják, az édes mama küldött velem kísérőnek egy fiskálist, de én attól félek.
– Miért fél tőle?
– Azért, mert sánta.
– Mert sánta?
– Az ám. Aztán ha zsiványok találnak bennünket megtámadni az erdőben, ez a sánta meg nem védelmez, ellenben tudja hol van elrejtve a pénzem, s elárulja, ha megijesztik.
A fiatal házaspár nagyon jól mulatta magát Béni bácsinak ez alapos félelmén, s el lett határozva, hogy magukhoz ültetik őt a saját gyorskocsijukra. Ez az egész útra kész mulatságtárgy lesz. Azért a szobalánynak sem kell kiszorulni a kocsiból; elférnek négyen is.
Béni bácsi tehát csak előbb még visszaszaladt a hátulsó kocsihoz; azaz csak mondta, hogy szalad, de inkább megállt s megvárta, míg az a kocsi a helyébe jön, akkor azután megmagyarázta a sánta fiskálisnak, hogy őt milyen véletlen szerencse érte, hogy Bálvándy grófékkal utazhatik egy szekéren.
Biróczy is úgy találta, hogy az nagy szerencse; hanem ott azután nem szabad ám sem pipázni, sem elaludni a kocsiban.
– No, majd hát tubákolni fogok, hogy el ne aludjam.
– Az bizony jó lesz.
Még egyre volt kíváncsi Béni bácsi.
– Vajon ugyan az a grófkisasszony az, akit Kálmánnak el kellett volna venni?
– Egészen az.
– Ejnye de bolondul tette Kálmán öcsém, hogy nem vette el.
(Akkor te nem volnál majoresco, szamár! – mondá magában Biróczy.) Aztán a nyakába akasztotta Béni bácsinak az oldaltáskáját, hogy mármost vigyázzon rá maga, mert abban van a passzusa, s azt majd előkérik.
A hegyhátra érve aztán beültették Bálvándyék magukhoz a vén gyereket, akin igen jól mulatott egész Hohenstadtig a grófnő, ahol éjszakára megszálltak, amidőn Biróczy ismét átvette védencét.
Béni bácsi nem titkolá, hogy leginkább azért szeret itten, mert nagyon fél a zsiványoktól. Moor Károlyból tudja, hogy a cseh erdők tele vannak rablókkal, sőt etnográfiai ismeretei folytán, miket vásárok alkalmával ponyvára festett gyilkos történetekből öregbített, nagyon jól tudja, hogy az a bizonyos Schinderhannes itt ezen a környéken űzi borzalmas útonállásait. Ő ugyan nem fél, mert az aranyai úgy el vannak dugva, bevarrva valahová, hogy azokra senki rá nem talál, a többi pénze pedig váltókban van. Látott-e már Bálvándy váltót? Megmagyarázta neki, hogy milyen az. Majd arra is rávitte a feje, hogy a grófnőnek szépeket mondjon; egy lélegzet alatt gratulált neki, hogy ilyen derék emberhez ment nőül, és sajnálta, hogy nem tisztelheti sógorasszonyának. Megismertette az édes mamája szokásaival, s tudatta vele, hogy most ő a majorátus birtokosa, melyet mamája alkotott, midőn Kálmánt kitagadta; ha a jó szíve engedte volna, amennyi esze volt, még azt is megtette volna, hogy az ifjú házasok előtt Kálmán mostani állapotját elbeszélje, de olyankor mindig elszorult a torka a jó öreg fiúnak, mikor eszébe jutott, hogy ő most Kálmán öccsének a részét is maga eszi meg az ebédnél, s valahányszor egy beefsteaket ketté vágott, a kisebbik felét mindig otthagyta a tányérján.
Bálvándy tökéletes mulatságot tudott csinálni a bohó fiúból, örökös félelmével, gyámoltalan naivságával, jószívű ostobaságával. Dorothea grófnő maga is kegyeskedett vele tréfálni, mit az igen nagyra vett, s este mindent elmondott Biróczynak, akivel egy szobába került össze hálni.
– De hát nem veszi maga észre – szólt neki goromba Biróczy –, hogy ezek az urak magából bolondot űznek?
Azért azután komolyan megneheztelt Biróczyra; kikérte magának, hogy ő irányában ily kifejezéseket ne használjon, mert azt nem tűri el senkitől.
Olyan kedves volt, mikor megharagudott, az egész képe olyan lett, mintha vörösrépaléből álló tenger színe alól bukott volna fel vele.
És tartotta a haragot. Prágába érve, külön szobát nyittatott magának, s kereken megmondta Biróczynak, hogy őneki ne legyen mindenütt a sarkában, mert ő nem gyerek. A vendéglőkben mindig Bálvándyék társaságában étkezett, s evett olyan furcsaságokat, aminőket azok hozattak.
Berlinben pedig egészen felmondta a barátságot Biróczynak.
– Mit kísér engem az úr mindenüvé? Menjen az úr vissza Pestre. Eltalálok én már Párizsba más társaságban is. Nem kell az én hátam mögé hajdú. Mit kísér engem, mint a hajdú? Én már írtam a mamának levelet, hogy nekem a maga kísérete nem kell. A mamától kaptam is rá választ, itt van, magának szól, olvassa; ebben tudatja magával, hogy ne strázsáljon engem mindig; én azt tehetem, amit akarok, oda mehetek, ahova akarok. Hát engem ne kísérjen mindenüvé, mint a hajdú.
Biróczy pedig egész hidegvérrel azt mondá neki, elvéve tőle a nagyasszony által neki írt levelet:
– Én nem kísérem magát; én is megyek oda, ahova nekem tetszik. Én megyek oda, ahol nekem dolgom van.
– De én most éppen Homburgba megyek.
Béni bácsi csak kipattant vele, hogy miért akarja lerázni a nyakáról Biróczyt.
– Hát akkor nekem is Homburgban van dolgom.
Béni bácsit nem valami gonosz szenvedély ösztökélte, hogy Bálvándyékkal a homburgi fürdőt is útba ejtse; de mivel kedves barátja olyan sok csuda dolgot beszélt előtte az ottani játékbankról, szörnyű kíváncsi lett meglátni, hogyan nyerik el az emberek azt a tömérdek sok pénzt. Ő maga ugyan részt nem fog venni a játékban, az ő aranyai jól be vannak varrva, nem is tudni hová; a többi pénze pedig váltókban van, de szeretné látni, hogy miképpen játszik más. A báró is fog játszani, s a grófnő is azt mondta, hogy ő is próbál szerencsét. Ez nemes szenvedély.
Hanem hát alkalmatlan Biróczy csak oda is utána ment, s az is beszemtelenkedett a pompás játékterembe.
Az első este mindjárt csoda dolgokat látott Béni bácsi. Látta Dorothea grófnőt mosolygó arccal elveszteni száz louisdort a ruletten, még csak a szempillája sem rezzent meg aközben; Béni bácsi pedig majd odaejtette a fejét a zöldasztalra bámultában.
Még nagyszerűbb volt a rouge et noir asztal melletti élménye: ott Bálvándy vonta magára a közfigyelmet. Milyen hidegvérrel mondá: „mille francs”, és tette az aranytekercset a vörös lapra, megnyerte a tételt, rajta hagyta a vörös lapon. A téte megnégyszereződött, lett belőle nyolcezer, tizenhatezer, harminckétezer frank, akkor a fekete jött ki, a croupier behúzta az egészet. – Béni bácsi majdhogy sírva nem fakadt. S Bálvándy akárhányszor ismétlé azt a bravúrt. Béni bácsi mikor már nőni látta azt a káprázatos halmazt aranytekercsekből, úgy szeretett volna közbekiáltani: „vigye el ön már! húzza már be!” – Elgondolta magában, hogyha őelőtte egyszer úgy heverne már harminckétezer frank, dehogy kockáztatná tovább, megtömné vele a zsebeit, extra postát fogadna, s úgy elhajtatna innen, hogy soha többé nem látná őtet Homburg. Egyszer meg aztán azt a manoeuvret csinálta Bálvándy, hogy négyszer rajta hagyta egymás után a tételét a vörösön, akkor átment vele a feketére, ott megint négyszer egymás után nyert és parolit tartott; hatvannégyezer frankot nyert, azt azután beseperte, s azt mondta, hogy ez a vacsora előtt elég lesz.
Béni bácsi most kezdte még csak bámulni Bálvándyt. Hisz ez nagy ember. Nem hiába felé is van fordulva minden lorgnette, kivált azoké a szép kisasszonyoké, akik franciául beszélnek és szinte játszanak. Vajon mind grófnők azok?
Vacsora után (melynél, közbevetőleg mondva, Béni bácsi osztrigát is evett, s pezsgőt ivott rá, a báró vendégelte meg) újra visszamentek a rouge et noir asztalhoz.
De már ezúttal tökéletesen kilelte a hideg Béni bácsit, úgy megfázott és megizzadt Bálvándy játékának nézésébe. Hej, ha őneki bátorsága volna egyet azok közül a dugaszba eltett aranyak közül kifejteni, s szinte feltenni a báró kártyájára. De hátha el találná veszteni. Mert az volna jó, ha az ember bizonyosan tudná, hogy nyer; akkor nem volna olyan nagy vétek a kártyázás.
Nem nézhette tovább ezt a dolgot. Bálvándy egész halmaz aranyakat vesztett, s megint garmadával seperte vissza. Ez a látvány lunaticussá tette Béni bácsit. Hazament szobájába, és lefeküdt azzal a meggyőződéssel, hogy Bálvándy reggelig szétrobbantja a bankot. De világért sem tudott elaludni; akárhogy lehunyta a szemét, mindig maga előtt látta azt a fényes termet, azokkal az aranyéhes emberi vadakkal; megterítve előttük a zöld etető, amin úgy szórják az aranyat, mint otthon a kukoricát. Ha pedig elaludt, azt álmodta, hogy ő maga is nyakig ül az aranyban: egyszer meg szétgurul minden arany, s akkor egy ingben, mezítláb marad ott.
Reggel összetalálkozott megint Biróczyval. Kegyes volt őt észrevenni.
– No! Ugye látta, a báró micsoda szerencsés ember. Egyszer már nyert annyi aranyat, hogy az volt egy mázsa.
– A bizony – monda Biróczy –, elvesztett az éjjel vagy harmadfélszázezer frankot.
Itt megállt a lélegzetvétel Béni bácsi torkában. Ez olyan nagy dolog, hogy egyszeri hallásra meg sem érti az ember.
Kétszázötvenezer frankot elveszíteni. Mit csinálna ő, ha az őrajta esett volna meg? Azt csinálná, hogy borotválkozás előtt felszína egy nagy csomó burnótot az orrába, hogy mikor a nyakán van a borotva, hirtelen nagyot tüsszentsen, s azzal a feje odaessék maga elé. Vajon Bálvándy mi módon fogja magát elölni?
De hátha nem igaz az egész dolog? Ez a sánta fiskális csak őtet akarja itten most bosszantani. Lehet is annyi pénzt elveszíteni! Hisz az már tolvajság volna!
Persze hogy nem igaz egy szó sem az egészből! Hisz itt jön a báró éppen a szobájából a comtesse-szel a karján, s olyan jó kedvük van mind a kettőjüknek, amilyen nem lehetne valakinek, aki a múlt éjjel harmadfélszázezerfrankot veszített. Még Béni bácsit is meghívják a reggelizéshez, a báró szarvasgomba pástétomot hozat és sherryt iszik hozzá. No bizony, aki kétszázötvenezer frankot elveszített, az nem eszik szarvasgomba pástétomot, nem iszik hozzá sherryt, nem tréfál Béni bácsival, nem szorongatja titokban a grófnő szép kezeit. Annak nem ilyen piros az arca, annak nem ragyognak így a szemei; az nem ad aranyat borravalóul a pincérnek. Mesebeszéd, amit az a fiskális vele el akart hitetni.
Béni bácsi a világért nem merte volna kérdezni más embertől, hogy igaz, amit a fiskális mondott.
Pedig biz az igazat mondott.
Hanem Homburgban egy napig sem időztek tovább Bálvándyék. És így Béni bácsi is ment velük odább. Elég is abból ennyi! Egyszer megpróbálni a szerencsét, zsebre tenni, amit a jó sors adott s aztán képpel sem fordulni a játékbarlang felé; ez a legokosabb princípium. Béni bácsi meg volt felőle győződve, hogy Bálvándy hozza magával a fél mázsa aranyat, amit az ő szeme láttára elnyert. Vajon hová tud ennyi pénzt majd eldugni, hogy az úton el ne lopják?
De egyúttal azt is tapasztalá, hogy a sánta fiskális mindenütt velük egy úton jár, mintha ő volna az a proverbialis „poena pede claudo”, aki a bűn üldözésére ki van küldetve.
Reménylé, hogy Párizsban majd csak nyomát fogja veszíteni. Nem az; ott is mindig a gallérjához volt varrva: ahova ők beszálltak, ott telepedett le az is; ahova ők mulatni mentek, megjelent az is; már pedig Béni bácsi elég megvetően bánt vele, rá sem nézett. Ha még azt sem érti el, ugyan vastag bőre van.
A báróék pedig rendkívül nyájasak voltak az öregfiú iránt: valóban kényeztették, mint egy gyermeket. Csupa öröm volt velük együtt látni Párizst. A báró többször volt már itten, egész rendszerrel tudta sorba venni az élvezeteket, színházak, báltermek untig adtak Béni bácsinak gyönyörködnivalót. Az tetszett neki különösen, hogy a báró és a grófnő nem tesznek úgy, mint más unalmas házaspárok, kik egymástól számon kérik: hová mégy? hol jártál? hanem az egyik keresi a mulatságot itt, a másik amott: egyszer megint összekerülnek, s meg vannak a napjukkal elégedve. Például azalatt, míg a grófnő a théâtre françaisban ismerősöket fogad el páholyában, azalatt Bálvándy a foyer-ben keresi a lenge öltözetű ismerősöket, meg elviszi magával Béni bácsit a Closerie des Lilas-ba, ahol oly barátságos tekintetű leánykák mosolyognak az emberre, s az Béni bácsi keblének olyan jól esik. Ha mondjuk, Béni bácsi keblének, értjük alatta csak a szívét, nem pedig a tárcáját: mert annak ez a mulatság nem esik olyan jól. A dugaszban elhozott aranyak bizony olyan gyorsan elrepültek tőle, mintha Rinaldo kezébe jutott volna útközben. De sebaj, arra valók a váltók. Azokat mindig pénzzé lehet tenni. De mi úton-módon lesz abból a váltóból pénz, ez nem ment Béni bácsi fejébe sehogy. Mert tudta ő azt, hiszen törvénytudós volt, hogyha az ember egy másik ismerős embernek pénzt ad, attól kötelezvényt vesz, két tanú aláírja magát, hogy az ő szeme láttára számlálták le a pénzt, három ezüst húszast értve egy forintban, az írásra ütnek három pecsétet, azután a tőkét fél évvel előbb felmondják: hát az az egyik ember annak a másik embernek tartozik azt a pénzt ugyanazon penészes húszasokban visszafizetni; s ha nem fizet, húszesztendős processus vallja kárát; de hogy valaki Ázsia széléről idejöjjön Párizsba, egy akkora papirossal, mint két fidibusz; amin se tanú, se pecsét: azt megmutassa egy idegen embernek, akit sohase látott, s arra az az idegen ember belenyúljon a fiókjába, s a Pesten lefizetett ezüstöt kifizesse neki igazi louisdorokban, ez a mesék közé tartozott előtte. Vajon nem fogja az a bankár őt egyenesen kinevetni ezzel a kívánsággal? Nem löki ki az ajtón? Vagy éppen talán még be is csukatja? A sánta fiskálishoz pedig nem akart fordulni; tehát mégiscsak rá kellett szánnia magát, hogy egy bérkocsit fogadjon, s annak meghagyja, hogy erre az írásban mutatott helyre szállítsa el őt rögtön, és vissza is hozza. Az a bankár címzete volt.
Béni bácsi eljutott szerencsésen a francia bankár üzletszobájába, s ott előmutatta a váltóját, ugyan fogva az egyik fülét, nehogy az az ember ott a rácson belül kikapja a kezéből, s hirtelen lenyelje.
Az az ember a rácson belül megnézte az aláírásokat, s azt mondta, hogy minden rendben van: aranyban tetszik a pénz vagy bankjegyekben?
Béni bácsi előrebocsátotta, hogy vele németül beszéljenek, s aztán bölcsen felét aranyban, felét bankjegyekben kérte ki a pénznek.
A bankár pénztárnoka aztán udvariasan felkérte, hogy szíveskedjék a váltóra ráírni a giróját, mikor a pénzt átveszi. Akkor az volt a szokás: nem tudom, most is az-e.
Béni bácsi ettől a szótól nagyon megijedt. Mit írjon ő? „Girót.” Micsoda állat ez? Nem lehet az valami jó. Neki még otthon keményen meghagyta a mama, hogy semminemű papirosnak alá ne írja a nevét külföldön. Ő nem írja le a nevét sehova.
Akkor viheti a váltóját vissza, nem kap pénzt.
Béni bácsi kétségbeesetten hajtatott vissza szállására. Pedig már alig volt annyi pénze, hogy a fiákert kifizesse. Most mit csináljon, ha a váltójára nem adnak pénzt? Éhen kell meghalnia ez idegen országban, és gyalog hazamenni Magyarországba, ennyi tyúkszemmel. Felkereste patrónusát, Bálvándyt, s előadta neki, hogy micsoda veszedelemben van. Már akkor pertu voltak, s kedves barátomnak hívták egymást.
– Mit csináljak, kedves barátom?
Balvándy hasztalan tartott neki egész előadást a váltók természetéről, a „giro” nem ment Béni fejébe. Ő inkább meghal éhen, de alá nem írja a nevét semmi váltónak.
– Hát add ide, majd aláírom én az enyémet – monda Bálvándy –, s arra aztán kiveheted a pénzt a bankártól, miután a pesti bankár saját rendeletére állította ki a váltót.
Ezt nem értette aztán még csak Béni bácsi!
Dehogy engedte, hogy Bálvándy az ő váltójára írja a nevét: hátha elrontja vele az egész váltót, s aztán igazán nem kap érte semmit.
– No hát add ide, kifizetem én a váltód értékét! – monda a báró, aztán majd bekasszálom magam. – Mennyiről szól? – Ötezer frank. Itt az ötezer frankod.
Azzal nem messze ment, csak a chatouille-jáig; azt kellett felnyitnia. Belemarkolt, kivett öt darab ezres bankjegyet, s odaveté az asztalra. Ez a pénz; hol a váltó?
Béni bácsi reszketve gombolá be a mesés nagyságú összeget, s szörnyen bámult, mikor a báró becsengette a vendéglői szolgát, ráírta az ő váltójára a saját nevét, átadta az idegen cselédnek, elküldte vele a bankárhoz, s tíz perc múlva az idegen szolga már itt is volt azzal a pénzzel, éppen olyan bankjegyekben, s átadta azt a bárónak anélkül, hogy elvesztett volna belőle valamit.
Béni bácsi el volt kábítva e könnyű pénzzelbánás igézete által. Ez a Bálvándy nagyszerű ember!
E naptól fogva nem volt Béni bácsinak más óhajtása, mint hogy vajha ő egyszer visszaszolgáltatná Bálvándynak ezt a nagy baráti szívességet, s hasonló fényes úri könnyűvérűséget tanúsíthatna irányában. Ez óhajtását több ízben ki is fejezé előtte. Bálvándy megköszönte, nem volt rá szüksége.
Hanem egy nap mégis akadt ilyen szerencsés alkalom.
– Kedves barátom – monda Bálvándy –, hirtelen fel kell vennem egy kis összeget, magam vagyok a váltón az elfogadó, s hiányzik róla egy giróm. Tehát ha azt a szívességet meg akarnád tenni.
Hogyne akarta volna Béni bácsi? De örült neki nagyon, hogy Bálvándyval egy papírra írhatja a nevét. Azt már megtanulta tőle, hogy az a váltóra írt „giro” semmi bajt nem okoz: az csak olyan, mintha egy szerelmes levélnek írná alá magát az ember; azt akárki megteheti, akárkinek szívességből; az csak holmi kereskedői formalitás. Hogyne írta volna oda a nevét, ha egyéb nem kívántatik tőle. Azt sem nézte meg, mennyi az összeg, mikor van a lejárat. Kinek a rendeletére kell fizetni? Nem az ő gondja az.
És aztán el is felejtette az egész dolgot, s beletelt két hónap, hogy az eszébe sem jutott.
Ezt a két hónapot folytonos tanulmányozások közt tölté. Tanulmányozta a szép grisette-eket, s tanult tőlük franciául beszélni.
Csak az az egy feszélyezte, hogy ez a sánta fiskális mindenütt az útjában ténfereg.
Egy reggel aztán, mikor éppen a teájához törögette fel a lágy tojásokat Béni bácsi, beállít hozzá egy soha nem látott úr, s azt kérdi tőle, hogy van kedve azért, hogy ezt a hosszú cédulát megmutatja neki, most rögtön hetvenötezer frankot kifizetni.
Béni bácsi értett már annyit franciául, hogy ezt a dolgot semmiképpen meg ne értse. Hogy ő fizessen hetvenötezer frankot; azért a céduláért? Sosem látott ő hetvenötezer frankot életében.
A kellemetlen úr azt kérdezte tőle, hogy nem az ő névaláírása-e ez a bemutatott hosszú fidibuszon?
Most emlékezett már rá Béni bácsi.
– Hja kedves mosziő, ez csak „giro”, ezt úgy hívják, hogy „giro”, én itten csak „giro” vagyok. A pénzzel Bálvándy báró tartozik, a gazdag Bálvándy, a gazdag Decséry comtesse férje! Tudja?
A kellemetlen mosziő biztosítá Béni urat, hogy tudja ő ezt jól, de miután az acceptans nem fizetett határidőre, tehát a „girón” van a sor; annak kell fizetni hetvenötezer frankot. Ha pedig nem fizet, akkor méltóztassék ezt a másik két urat, aki az ajtóban áll, követni a bérkocsiig és onnan tovább: mert a személyfogság ellene is éppen úgy megadatott, mint az acceptans ellen.
Béni bácsi erre a szóra elfelejtett franciául, ríva fakadt és diákul beszélt.
– Tamen ego nihil feci: iste Bálvándy omne fecit. Ego nihil scio; iste Bálvándy scit…
De biz annak a mosziőnek „scio” – „non scio” – „feci” – „non feci” mindegy volt, még egyszer megkérdezte Béni bácsitól, fizet-e. No, ha nem, hát azzal átadta az ajtóban álló két mosziőnek, akiknek mind egyike egy két láb hosszú ólmos bottal volt ellátva; azok Béni bácsira feladták a felső kabátját, fejébe nyomták a kalapját, s azzal karon fogva vitték le a bérkocsiig, ott mind a ketten beültek hozzá, egyik melléje, másik szemközt, s szörnyen vigyáztak rá, hogy meg ne ugorjék.
– Hová visznek, kérem? – rebegé Béni bácsi.
– A Clichybe – felelé az egyik kérlelhetetlen.
Béni bácsi pedig elgondolta magában, hogy ezekből a párizsi börtönökből az ember egyenesen a guillotine alá kerül; hallotta elmeséltetni a septembrisatio történetét, s nem adott volna ebben az órában a fejéért egy fületlen gombot.
Egészen kikocsikáztatták a városból, behajtattak vele egy rideg, kevés ablakkal kifelé szolgáló épület udvarára: az a Clichy. Ott azután átadták a porkolábnak, megmondták a numeróját, s a foglár bevezette őt egy hosszú folyosón át egy szobába, ahol már volt akkor egy másik úr is.
Az a másik úr volt báró Bálvándy.
A báró nagyon bosszús volt, a bajusza sem volt ma kipödörve, sem a haja felfodorítva; hanem amidőn meglátta Béni bácsit, azzal a kétségbeeséstől elkékült ábrázattal bebukni az ajtaján, amint az zokogva a nyakába borult, és azon kezdte a könyörgését, hogy ne hagyja őt elveszni: akkor nem állhatta meg, hogy el ne kacagja magát, s azontúl megtartotta a régi kedélyét.
– Minek íratta velem alá azt a „girót” – bömbölt Béni, gyerek módra.
Bálvándy pedig nevetett.
– Hát azért, öreg fiú, hogy ha ide kerülök, ne üljek itt magamban, légy itt te is, hogy együtt elmulathassunk. No, hát nem szeretsz ott lenni, ahol én vagyok?
Béni bácsi kénytelen volt erre a szóra belenevetni a sírása közepébe, hanem aztán azt kérdezé súgva:
– De nem visznek bennünket innen a guillotine-ra!? Vagy nem deportálnak Algírba?
– Bizony nem tudom én – monda Bálvándy, kapva a tréfán.
Béni bácsi kegyetlenül felsóhajtott.
– No ne búsulj – biztatá őt Bálvándy –, ha vesszük észre, hogy baj van, egy éjjel leöljük az őreinket, s az ablakból leereszkedünk lepedőkön.
De ez ellen meg határozottan tiltakozott Béni bácsi; ő nem gyilkol, és még kevésbé ereszkedik le kötélen az ablakból, inkább átteteti magát innen más szobába; de ilyen merényletnek bűntársa nem lesz.
– No ne félj semmit, öregfiú – biztatá Bálvándy –, tréfa az egész, egypár nap alatt kiszabadulunk innen; megesik az ilyesmi sok gentlemanen. Ez gentlelike tréfa. Már odaüzentem a jegyzőhöz, hogy küldje ide a hitelezőmet. Valami ostoba filiszter lehet. Két szóval kiegyenlítem vele a dolgot. Addig pedig reggelizzünk egyet. Mindjárt hozza a foglár a reggelit.
No iszen volt Béni bácsinak kedve a reggelihez, kivált amilyennek ő képzelte a tömlöcben kiszolgáltatott früstököt; ahogy azt a vármegyeháznál látta otthon. Azám prófunt, meg cibereleves! Közben egy kis mogyorófa is. (Vajon nem csapják-e meg itt az embert?)
De aztán elbámult, mikor meglátta, hogy a foglár egész pompás luncheont terít fel a fogolynak. Szarvasgomba pástétom is van és sherry. Jaj, ha ez még itt is szarvasgomba pástétommal és sherryvel él, akkor mégis aligha igaza nem lesz annak a sánta Biróczynak. Hej, csak ő azt a sánta Biróczyt el ne cserélte volna ezzel a báróval soha. Most már egészen felteszi róla, hogy ez minden este el tud veszteni kétszázötvenezer frankot. Így azután persze, hogy a nagymogul maga is az adósok börtönébe jut. Csak az a sánta Biróczy jönne még elő egyszer!
Dehogy tudott Béni egy falatot is enni, akárhogy kínálta a báró.
A foglár jelenté kis idő múlva, hogy eljött az ügyvéd, aki az elfogatási parancsot kieszközölte ellenük.
Hadd jöjjön be!
Sánta Biróczy lépett be az ajtón.
Béni bácsi repült a megszabadító angyal elé, átkarolta, összecsókolta, kedves Biróczy bácsinak nevezte: „látja, mivé lettem, szabadítson meg innen.”
Biróczy pedig azon igyekezett, hogy saját magát kiszabadítsa Béni bácsi karjai közül, s aztán igen hidegvérrel monda neki:
– Nem kellett volna önnek ide iparkodni; de mármost ha itt van, hát üljön le csendesen, fogja a fejét a kezébe, s várja el, hogy mit végzek én ezzel a másik úrral itten.
– Ah, tehát ön az, aki engemet elzáratott? – kérdé Bálvándy, egyik lábát a másikra vetve s fogait piszkálva; amiért megint viszont Biróczy az egyik lábát egy szék támláján keresztül tette, s úgy diskuráltak egymással.
– Igenis, én vagyok az ön váltótulajdonosának a megbízottja.
– Röviden! Mennyibe kerül, hogy innen kiszabaduljak rögtön?
(– De velem együtt! – kiálta közbe Béni bácsi!)
– Ön tudni fogja. Hetvenötezer frank a váltóadósság.
– Azt tudom. De most pénzem nincs. Birtokaim jövedelme tízszer annyira megy, mint ez a tartozás. Én azonban nem várhatok addig, míg igazgatóim a pénzt utánam küldik. Ön ismeri helyzetemet. Nekem ki kell szabadulnom még ma. Elég lesz-e, ha az ön megbízójának kötelezvényt adok százötvenezer frankról, amit jószágaimra rögtön betábláztathat?
– Nem kell neki kötelezvény. A pénz kell neki, vagy fogva marad ön.
– De mikor kétszer annyit ígérek teljes biztosíték mellett. Száz percent nyereséget.
– Nem kell neki semmi nyereség.
– De hát ki az ördög az a hitelező?
– Egy asszony.
– Hogy hívják?
– Sátory Csollán Katalin.
– Ahá! – kiálta fel Bálvándy, s most már felugrott a székéről. – De már így értem a dolgot. Ön Csollánné megbízásából kísért engem ugye mindenüvé?
– Alighanem.
– Most már tisztában vagyok. Ez hát asszonyi bosszú. Lássa ön, egyszer éppen így jártunk mi együtt azzal a szép asszonnyal gyöngéd utazáson, éppen így elvesztettem Homburgban a pénzemet, éppen így kerültem a Clichybe; akkor ez az asszony engem kiváltott innen, megszabadított a hitelezőimtől; én pedig juxot csináltam belőle, hogy akkor itthagyjam faképnél, s megszökjem tőle. Most megkaptam a tromfot. Ugyebár ez így volt kicsinálva, hogy ön utánam járjon, a váltóimat összevásárolja, aztán a mézeshetek kellő közepett megragadja a galléromat, s elcsukasson a feleségem mellől? Erről ismerek arra a szépasszonyra. Bosszúálló istennő!
Biróczy fejének bólintásaival hagyá helyben Bálvándy mondatait. Béni bácsi pedig messze feltátotta a száját az utolérhetetlen magyarázatára a siralmas történetnek; amibe belekeveredni az ő nagy fejének ugyan semmi oka sem volt.
– No már most Béni pajtás – szólt nevetve Bálvándy –, csak vessük meg az ágyunkat idebenn, s tegyük magunkat egész kényelembe, mert az, aki most bennünket egy lepkefogóval elcsípett, innen ugyan addig ki nem ereszt, míg a feleségem otthon pénzt nem kerít, s vagy ő engem, vagy téged az anyád innen valahogy ki nem vált.
Ez volt pedig az a szó, amitől Béni bácsi újra sírva fakadt.
– Jaj! a mama! Az édes mama, ha megtudja, hogy a fia tömlöcbe került, idegen országban! Kedves édes jó Biróczy. Ne hagyjon itt. Maradjon itt velem. Siessen haza. Mondjon el mindent a mamának, de ne szóljon neki semmit arról, hogy hol vagyok. Vigyenek haza, ne hagyjanak itten! Adják át a majorátust Kálmán öcsémnek; aztán jöjjön az ide, üljön a helyembe; én meg hadd megyek haza a kis szobába, ahol a taplósipkám áll. Nem kell nekem ez a Párizs!
Aztán elővette a köhögés és prüsszögés, hogy nem tudott tovább beszélni.
Biróczy pedig megmondá az ultimátumot a bárónak.
– A jegyzőnél le van téve a meghatalmazás. Amikor tetszeni fog önnek fizetni, az átveendi; én még ma utazom vissza Pestre.
– „Re quasi optime gesta!”
– Igenis. Legjobban végezve az ügyet.
– Tisztelem a szép kliensnőjét.
Mikor Biróczy Pestre visszaérkezett, első dolga volt Csollánnéhoz elmenni. A szép delnő arca ragyogott a diadaltól, mikor megtudta, hogy terve milyen tökéletesen sikerül. Ismerte ő Bálvándyt jól, tudta, hogy az vesztegetni fog, adósságokba keveredik; bizonyos volt felőle, hogy mézesheteibe egy ilyen tréfás epizódot sikerülend bejátszania.
– Hah! – monda, szép fogait összeszorítva, s két kicsi öklét egymáshoz ütve –, „az egyik” már megkapta, amit kellett.
Biróczy felnézett sovány múmiaképével a dactól piruló istennői arcba és gondolta magában: „én tudom, hogy ki az a másik”.
Biróczyval egyidejűleg érkezett Pestre Dorothea grófnő is.
Katinka megtudta, hogy a grófnő keservesen kikelt őellene a társaságokban, gonosz asszonynak nevezte, amiért a férjét az adósok börtönébe záratta.
– Haha! – kacagott fel Katinka –, de hát még akkor milyen gonosz leszek, amikor kiszabadítom!
Ismerte Katinka a viszonyokat jól. Akár előre megmondhatta volna, hogy mit fog az öreg Decséry mondani az ő kedves unokájának, mikor az sírva panaszolja el neki nagy szerencsétlenségét, hogy nászútjáról egyedül kellett visszatérnie, férje ott maradt a Clichyben.
„Nagyon jó helyen van ott. Csak hadd maradjon ott.”
Ez volt az öreg véleménye és nem más. Semmi könyörgés nem volt képes megindítani, hogy pénzes ládáját megnyissa vejeurának kiszabadítására.
A hercegnő pedig nagyon restellte a dolgot, mert az ő műve volt Dorotheának Bálvándyval végbement házassága, de annyi pénze senkinek sem volt. Kölcsönt kellett keresni. Egy mentő gondolatja támadt. Felkészült az útra Dorotheával együtt, s megtették a hosszú utat télvíz idején Bécstől az alföldi pusztáig, ahol Tóth Máté uram lakott.
A parasztcsalád óh milyen nagy örömben volt, mikor úri vendégeit szegény házában elfogadhatá. – Csak most tudták meg, hogy Dorothea már asszony. Jaj de milyen sápadt!
A hercegnő aztán elmondta őszintén, hogy unokája szenved, mert férjének adósságai vannak, miket ki kell fizetni; de nagyatyjától nem akarnak kérni, inkább idegentől vesznek fel kölcsön; ezért fordultak Tóth uramhoz.
A jámbor földműves pedig azt hitte, hogy a világon minden ember oda jut el, ahova elindult: és így nem is képzelt egyebet, mint hogy Dorothea Kálmánhoz ment nőül, akivel olyan nagyon szerették egymást; a nagyasszony, a Jenőyné, bizonyosan zsugoriskodik, nem ad nekik pénzt, s most amiatt zavarban vannak. Annálfogva a legnagyobb szívességgel biztosítá az úrhölgyeket, hogy a legjobb helyre jöttek hozzá; az utolsó garasát is kész volna odaadni Dorothea grófnő férjeért, csak parancsoljanak vele. Ez pedig nagy mondás volt, mert Tóth Máté uramnak csak egy raktárát kellett megnyitnia, ha rongyos hetvenötezer frankot ki akart rázni a dolmányujjából. A felesége is biztatta, hogy bizony csak adjon amennyit kívánnak.
A hercegnő teljes biztosítékot ígért; nemcsak ő és unokája fogják aláírni a kötelezvényt, hanem maga a báró is.
– Miféle báró? – kérdé megdöbbenve Tóth Máté uram.
– Hát báró Bálvándy, Dorothea férje.
– Báró – Bálvándy – a grófnő – férje? – ismétlé apróra szaggatva a mondást Tóth Máté uram, s nagyon hosszúra nyúlt egyszerre a képe, míg feleségének a szemei úgy tettek, mintha tormareszelésből kerültek volna elő.
– S mennyi volna az, amire szükség volna? – kérdé fanyar hangon Tóth Máté uram.
– Hetvenötezer frank.
Tóth Máté uram aztán a vállába húzta nyakát nagy alázatosan.
– Hol venne annyi pénzt egy ilyen szegény paraszt ember, mint én. – S elkezdett aztán paraszt módra panaszkodni, hogy nincs ára semminek, nem tudnak eladni se búzát, se ökröt; gyapjú, kender mind a nyakán veszett, marhadög is volt; kénytelen lesz jármos ökröket vásárolni; míg utoljára az kerekedett ki belőle, hogy neki magának is kölcsön kellene valahol felvenni pénzt, csak kapna valahol. Egyszóval nagy lett egyszerre a háznál a nyomorúság.
Vették-e észre a változás okát az úrhölgyek? Annyi bizonyos, hogy üres kézzel tértek vissza Bécsbe.
Semmivel sem nagyobb szerencsével járták be a világot Bálvándy jószágigazgatói. Hitelintézetek, takarékpénztárak akkor nem voltak az országban. A bécsi bank magyarországi földbirtokra nem hitelezett, nem is tehette, hiányos telekkönyvezés miatt; hisz fel sem voltak mérve a nagy jószágkomplexumok. Magánhitelező pedig ijedten csapta be a ládáját, mikor azt a szót hallotta, hogy a kölcsönveendő pénz egy, az adósok börtönében ülő főúr kiszabadítására kerestetik. Ez átkozott rossz investitió. Azzal a biztatással nehéz valakitől pénzt kiénekelni, hogy majd az ő pénzével egy második hitelező fog kielégíttetni; sohasem tudhatja, hogy akad-e majd egy harmadik hitelező, akinek a pénzével meg majd őtet fogják kielégíteni. Az idei termények pedig már rég el voltak adva, semmi kilátás, hogy három-négy hónapnál hamarább a 75 ezer frankot előteremthessék. Milyen roppant idő a mézeshetek korszakába beleékelve!
Még az a lehetőség lett volna, ha az öreg Jenőyné nagyasszony elbúsulja magát, s hogy Béni fiát hazakapja, kifizeti a fatális tartozást Csollánnénak, s aztán ő egyezkedik ki Bálvándyval.
Biróczy azonban feléje sem ment Jenőynének Párizsból hazatérve; s mikor a nagyasszony rajtarontott, s követelte, hogy hova tette az ő fiát, még Biróczynak állt feljebb; előmutatta a nagyasszony saját levelét, melyben meghagyja neki, hogy eressze Bénit a maga esze után. Ő hát Berlinen túl nem is törődött vele; ő azután Csollánné megbízásából, annak a költségén utazott. Ő nem tehet arról, ha Benjámin úr Bálvándy báró dolgába beleártotta magát. Most már ülhet ott, amíg Bálvándyt kiváltják.
– De hisz ez iszonyú szégyen, gyalázat! – sopánkodék a nagyasszony.
– Dehogy az. Dicsőség. Ha hazajön, híres ember lesz belőle.
– Menjen a pokolba! Sok-e az a pénz, amiért be vannak csukva?
– Bagatell! Hetvenötezer frank.
– Hüh! hetvenötezer micsoda? Hisz az egy egész domíniumnak az ára.
– Azt hiszem, hogyha a nagyasszony a garmadi birtokát eladná, azért kapna annyit, s kiválthatná Bénit vele.
– Ejh, mit? Azt nem adhatom el; az ősi birtok; az Kálmánnak az öröksége, ha egyszer én meghalok.
– De mit törődik a nagyasszony Kálmánnal? Hamarább meghal az, mint a nagyasszony.
– Maga infámis ember! Éles késeket forgat meg a szívemben.
– Én csak prókátor vagyok; aki tanácsokat ad. Eladhatja bátran a nagyasszony Kálmán ősi birtokát, s kiválthatja rajta Béni fiát.
Jenőyné dühbe jött erre a jó tanácsra: tudta, hogy csupa keserű gúny van abban. Összehurkolta a hímzett tarisznyáját, mintha a szívét is belehurkolná, s megindult az ajtó felé. Mikor aztán fogta a kilincset, azt mondá Biróczynak: – Azért sem váltom meg egyiket is! Aki bolond, legyen bolond. Az egyik haljon meg hát éhen, a másik a tömlöcben; maga pedig, sánta ördög – a kötélen!
Azzal becsapta maga után az ajtót.
Biróczy pedig azontúl minden harmadnap kapott egy levelet Párizsból, Béni bácsitól: maszatos, cirmos, pocás leveleket, kétszer összegyűrt, spanyolviaszkkal elégetett, ferde leveleket, girbe-gurba sorokkal beírt leveleket; később fáin papirosra írt, nefelejcsfüzérekkel körülvett, csipkés szegletű szerelmes leveleket, amikben könyörög, hogy szabadítsa ki őtet e siralmas fogságából, mert ő nem állja ki tovább, ő felakasztja magát. Ezeket a leveleket mind elküldözte Biróczy a nagyasszonynak.
Talán maga Bálvándy sem volt türelmetlenebb szűk szállásán. Pedig az is próbát tett leveleivel mindenütt: írt nejének, ipának, napának, az öreg Decsérynek, tiszttartóinak, Kalender úrnak, Biróczynak; legkisebb siker nélkül. Senki sem segített rajta.
Mikor aztán már nagyon sokáig tartott ez a rossz mulatság; mikor már elmúlt két hónap, három hónap; akkor egyet gondolt Bálvándy, s még egy levél írására szánta el magát.
Az a levél szólt Katinkának.
Tíz nap múlva e levél elküldése után aztán itthon volt Bálvándy.
Hanem azontúl, hogy visszaérkezett, mindig nagyon ki voltak sírva a szemei Dorothea grófnőnek.
