A furcsa patronus
A furcsa patronus
A kiakolbolított diákok aztán csak felkerekedtek, s nyakukba vették a gyalogutat, s addig mendegéltek, míg rájuk szállt az éjjel; akkor pártul fogta őket egy jótékony szénaboglya, amellé letelepedtek, ott szépen meg is virradtak.
Reggel, amint a legelső pacsirtaszó felkölté őket, nem sok kellett az öltözködéshez, kankalikos kút vedre a pusztában jó volt mosdószekrénynek, reggeli szellő törülközőnek.
Hová fognak menni? Van-e pénzük az útra? Azt még nem is kérdezték egymástól.
Amint ballagnak az országút mellett a timpóvirágos gyalogúton, egy ötlovas szekér jön a nyomukba nagy csengettyűzajjal.
Ha sánta Biróczy velük nem lett volna, majd lépést tartottak volna azzal a diákok, mert nincs dicsőbb dolog, mint a gyalogszámosnak nem hagyni maga elé kapni a szekerest. Amint utoléri őket a szekér, a bennülő szavára lassítja a kocsis a lovak menetét. A szekérben négy ülés van, a hátulsóban egy negyvenöt-ötven év közt járó úriember ül, és pipázik nagy tajtékpipából. Arcszíne olyan barna, hogy csak egy klarinét kellene a szájába, s a legtökéletesebb cigány volna. Ahhoz valók hamisan összehúzott szemei is, amik olyan kifejezést adnak arcának, mintha örökösen gúnyolná a világot, mely gúnyt rosszul takargat rendetlen bajuszával fedett komoly vágású ajka; pofaszakállt is visel, s ahogy a szakállába s boglyos hajába akadt pehely és szalmaszál tanúskodik, nem sokat szokott e két utóbbi rendezésével foglalkozni; sőt arra is erős gyanú van, hogy őnála aligha veszne kárba a szerecsenmosdatás; s egy adag szappan, meg egy négynyüstös új törülköző segélyével alkalmasint sikerülne a mulattból legalább quarteront mosdatni.
Az úriember megszólítá onnan a szekérből a vadlúdformán egymás után haladó fiúkat.
– Kik vagytok? Héj!
Sánta Biróczy visszafelelt hetykén.
– Kicsapott diákok, – héj!
– Kicsapott diákok! Állj meg, kocsis! E kell nekem. Üljetek fel valamennyien a szekeremre. Én meg elviszlek benneteket egy kicsapott eklézsiába. No, soh’se gondolkozzatok rajta; egy, kettő, három. Egy mellém, kettő elejbém, egy a kocsis mellé, egy a saraglyába hátul. Upré, pupos.
Jenőy felelt neki.
– Legelőszőr is megjegyzem, hogy engem nem szoktak idegen emberek tegezni.
– Igaz a! – szólt a kocsi ura. – No, hát igyunk bruderschaftot, pajtás, aztán legyünk per tu. Itt a kulacs!
Már ezt a tréfát nem lehetett elutasítani. Ott az útfélen megitták a brüderschaftot, s aztán lettek mind per tu: kocsis, diák, uraság.
– Már most mondjátok meg, kit hogy hívnak?
A diákok sorba paroláztak vele.
Mikor aztán az utolsónak is a markába csapott, akkor ő is megmondá a magáét:
– No, hát engem meg Csollán Bertinek hívnak.
Erre nagy zsivaj támadt a diákok között, valami olyan öröm, vagy káröröm, vagy veszedelemérzet-féle. Hetedhét országon híres név az bohó kalandjaival, emberek megtréfálásával: akinek semmi egyéb dolga, mint mindenütt valami hallatlan nagy csínyt elkövetni, ahol csak megfordul; amiről azután megemlegessék. Vagyona is van a csínytevések árát megfizetni, megmérhetetlen sok. Nem volna diák, aki ezt az invitatiót el nem fogadná. Jenőy hirtelen fölkapott a kocsisülésbe, Borcsay felsegíté Biróczyt az első ülésbe, maga amellé ült, Csuka Feri a hátulsó ülésen keresztül a saraglyába mászott.
– Hát mért nem maradsz itt mellettem? – kiálta rá Csollán Berti.
– Majd tán bolond vagyok, hogy tüzes taplót dugj a csizmám szárába. Ismerem a jó szokásodat. Aztán meg azt a tisztességes helyet az öregnek hagyom.
Az „öreg” alatt Barkó Pali volt értve.
– No hát öreg. Ad ugrandum.
– Én nem ülök fel. Én sietek – monda egykedvűen az orientalista.
– Hová sietsz?
– Még ma Tiszarévben akarok hálni.
– Hát hisz az az én falum. Éppen odaviszlek titeket a pusztámra.
– Hamarább ott leszek gyalog – mondá Barkó, s aztán nem is állt többet szónak, hanem folytatta a gyalogolást.
Köztünk mondva, nem szerette, ha vele tréfálnak.
A többieket aztán vitte az öt fakó. Felejtve volt egyszerre minden gond: a kulacs kézről kézre járt, s az nem volt olyan kölyökkulacs. A fiúk víg ötletekkel mulattaták Csollán Bertit; sánta Biróczy elmondta neki a tegnapi sedes jeleneteit, amik mulattaták az uraságot nagyon. No, majd segít ő a bajukon, ne búsuljanak semmit. Csuka Feri egyszer előhúzta a tárogatót, s elkezdte rajta a postaindulót fújni, amitől aztán minden szemközt jövő nagysebten kitért előlük. Még a császári királyi diligence-ot is rászedte vele: az is kitért nekik: azt hitte stafétát visznek vagy brachiumot; bele is rekedt a legnagyobb sárba, amin Csollán Berti nagyon jót nevetett.
Nem is történt velük egész Tiszarévig semmi veszedelem. Ott a falu végén esett csak az a kis malőr, hogy a kocsi egyszerre kigyulladt, bizonyosan elejtett taplótól; a rajta levők aztán ugráltak ki belőle, kinek orra törött be, kinek könyökéről maradt le a bőr, Biróczy jajgatott, s torzképeket fintorított, hogy ő most az egyik lábára jobban sántít, mint a másikra, s mindezen nagyon sokat nevettek, de még többet azon, hogy az elrugaszkodott öt paripa hogy nyargalt aztán Illés próféta lángoló tüzes szekerével neki a falunak, a sok paraszt hogy szaladt eléjük villával, cséplővel, hogy be ne menjenek a faluba, fel ne gyújtsák a községet. Ezt csupa komédia volt nézni. Persze, hogy a diákok batyuja is mind ott égett. Sebaj, van aki megtéríti a kárt.
Hanem mikor a faluvégi csárdához elértek aztán ballagva, már akkor ott találták a kispadon ülve az eperfa alatt Barkó Palit; ez már akkor ki is pihente magát.
– No ugye, jó volt nem jönnöm veletek a szekéren? – mondá társainak, mikor fátumukat előtte elpanaszlák; – az én batyum nem égett oda. Pedig abban van valami őriznivaló. Azt nem fizethetné meg Bertók!
Csollán Berti pusztájának ez a csárda képezte az egyik határát, honnan egy roppant sík pusztán kellett végigballagni, melyen gulyák, ménesek legeltek szétszórva. Egy jó óra járásnyira látszott a tanyai lak mindenféle melléképületeivel. Tömérdek szalmafedelű hosszú házak, színek és hodályok, s azok közül egy kiemelkedő s messziről vereslő emeletes épület, amelyen csak az volt a csodálatos, hogy nem volt rajta semmi kémény.
Annak a pusztának a neve volt Gödénylak (csendes vonatkozás a benne lakozókra, kik isznak, mint a gödény). Terjedelme lehetett negyven vagy ötvenezer hold, bizonyosan nem tudatik mennyi, mert felmérve soha nem volt, s egy része víz alatt fekszik, ahova indzsellér nem megy.
Van rajta éktelen mennyiségű lábas barom, amiket sohasem vesz senki számba; ha a ménesből, gulyából, nyájból és kondából ellopnak a szomszédok egy csomót, a csikós, a gulyás, a juhász, a kondás be sem jelenti azt, hanem visszalopja. Mennyi földet szántanak fel, s mit vetnek bele, mit aratnak róla? Isten tudná azt megmondani: az ispán ugyan nem, kinek szabad ellátás az egész fizetése; tudniillik pénz semmi, hanem amit lophat, az az övé.
A tanyák déli oldalán három hosszú fekete sánc vonul végig: azok trágyasáncok, miket nyáron odafortificálnak, s télen, mikor nagy a hó s aztán egy jó északi szél jön, a felső végén meggyújtanak s hagyják végigégni. Különben nem tudnának tőle hogyan megszabadulni.
A szérűskertben roppant asztagok és kazlak emelkednek, mikben egymillió veréb fészkel felül s kétmillió egér alul. A számok hitelesek, egy sem hiányzik abból.
A cselédházak, melléképületek mind sárból vannak verve, fecskerakásból, látszik is a megvedlett oldalaikon; hanem az emeletes kastély merőben téglából épült, azért olyan veres, mivelhogy nincsen bevakolva.
Annak meg, hogy miért nincsen bevakolva, az a története, hogy Csollán Berti egyszer, életének egy nevezetes stádiumában arra határozta el magát, hogy ő egy nagy emeletes kastélyt építtet, rangjához és birtokához illőt. Rászánt vagy százezer forintot. Akik jóakarói voltak, tanácsolták neki, hogy bízza azt valami értelmes építőmesterre; nem ő; van ő neki egy falusi pallérja, aki Bikalakán nemcsak házakat önt, de még a templomot is ő építette; majd megcselekszi az.
Meg is cselekedte a jámbor pallér; csakhogy annak is, mikor azt az emeletes úri lakot építette, mindig csak a templom volt a fejében, s mikor már készen állt a ház, ablakok berakva, boltozatok kisimítva, akkor jutott eszébe, hogy hát a kémények hol lesznek. Azokról mindenki megfeledkezett.
Csollán Berti dühödt lett e felfedezésre, agyon akarta lőni a pallért, az persze úgy elszökött, hogy soha hírét se hallotta többé. A nagy ház aztán megvolt, a százezer forint benne volt: de nem lehetett benne lakni.
Mondta ugyan egyszer Csollán Berti az ő legkedvesebb barátjának, báró Bálvándynak, hogy ha felmegy Pestre, küldjön neki egy becsületes mesterembert. Az küldött is neki egyet különös ajánlólevél mellett; akinek aztán Csollán Berti elmagyarázta a baját, hogy ide kémény kellene, oda konyha kellene. Itt talán keresztül lehetne törni a boltozatot; amott talán új fundamentumot kellene rakni a pincétől kezdve; s mikor végezte, akkor mondá meg neki a becsületes mesterember, hogy ő „órás” mesterember.
Akkor aztán haragjában abbahagyta Csollán Berti az egész tatarozást: az az indok is megszűnt, amiért belekezdett a kastélyépítésbe; be sem vakoltatta többé azt kívülről, hanem beleköltözött a földszinti részbe, a kályhák számára csöveket ütöttek keresztül a falakon, s most az oldalán füstöl a ház; az emeleten pedig járhat keresztül-kasul a szél, ott nem lakik semmi.
Ez tehát Csollán Berti rezidenciája.
Amíg a sík pusztán végigballagtak, elmondá a diákoknak, mért szedte fel őket az úton.
– Hát van énnekem száznyolcvan mindenféle cselédem, aki mind itt termett, itt magzott fel a pusztán. Hatalmas tolvaj valamennyi! A múlt nagypénteken rámröffennek, hogy micsoda dolog az, hogy hát már a nagypénteket sem tartjuk meg istenesen? Hát hogy tudjátok ti, hogy nagypéntek van? ‘Sz nem hallik ide harangszó. Hát hogy a máktörés hangja árulta el, amint sulyokkal törik azt a mozsárban. No, az igaz. Még azt sem tudtam, hogy ez is harang. – No, hát mi kell? Nem kaptok mákos csíkot? De hogy őnekik nemcsak mákos csíkból áll a nagypéntek, ők már két esztendő óta nem hallották Isten igéjét, azóta nem éltek Úr vacsorájával: nekik az kell. – No, megálljatok, mondtam nekik, majd hozok én nektek egész szekérderék legátust, mihelyt vakáció lesz, s kiadom a kétesztendei elmaradt porciótokat minden szent dologból. Azonban a sors kedvezett; szerencsémre öt diákot kicsapnak az iskolából: jó lesz ez az én híveimnek; holnap prédikálni fogtok nekik mind az öten.
A fiúknak tetszett az ajánlat. Hivatásukba vág. Már az első éves filozófus eljár légációba, s prédikál a vidéki híveknek: azok még jobban szeretik hallgatni, mint az öregeket; pedig meglehet, hogy azért a kis prédikátorból nem lesz pap, hanem prókátor, mérnök, orvos; hanem nem árt az azért neki, ha a katedrát is kipróbálta. Jenőy, jurista létére, sőt még sánta Biróczy is, csakúgy hirdették a szent igéket, mint többi tógaviselő társaik, s akármely órában készek voltak egy ünnepi beszédet kellő homiletikával előadni.
Ez ellen tehát semmi kifogás nem tétetett.
Aztán a diáknak, ha tréfa, annál jobb; kivált mikor már ennyire vannak, mint ők. Mert az biz egy se pityergett azon, hogy kilökték.
Csollán Berti, miután hazaért az udvarára, sietett rendelést tenni konyhában (az meg a cselédházban volt hátul) a vacsora iránt, ott hagyva az öt vendéget a rájuk rohanó agarak és komondorok barátságos fogadásának; akiket csitítani senki sem jött elő a cselédség közül.
Látták biz azt a kutyairamodást innen is, onnan is a mellékházakból; de mikor az olyan mulatságos látvány, mikor a megijedt gyalog ember kézzel-lábbal védi magát a csaholó fenevadak ellen, s másik fel a kerítésre ijedtében, s kapkodja a féltett lába kásáját felfelé. Aztán meg a diákot sohasem harapja meg a kutya. Nem védi az magát, mint a butyros házaló a rőffel; hanem eléje megy szép nyájasan, leguggolva, mint ahogy tesz most sánta Biróczy, kiválasztja az ebek közül a legmérgesebben ugató komondort, s elkezd hozzá orrán keresztül beszélni. A fenevad eleinte elbámul e szokatlan szörnyalakon, megijed; társai vinnyogva oldalognak el; a komondor nyüzsög, morog, a szörnyalak elkezdi nyájasan megcirógatni a szép loboncos pofáját; megölelgeti a nyakát, a komondor egészen odalesz féltében, utoljára sánta Biróczy felöleli a nagy lompos vadállatot két karjára, mint valami birkát, s úgy viszi azt az előcihelődött gazda és cselédek elé, s kínálja nekik, hogy nem vesznek báránykát?
– Ejnye, öcsém; de hatalmas tolvaj lenne belőled! – mond Csollán Berti. – Te ugyan érted ezt a betyártempót!
A komondor aztán, amint Biróczy leteszi az öléből, ordítva szalad be a cselédházba, másnap sem bírják előcsalni az ágy alól.
Csollán Berti kiadta a rendeletet, hogy holnap reggelre itt teremjen minden lélek, mert nagy prédikációtartás lesz: van legátus elég.
A vacsorára nem kellett soká várni; hamar készen volt az; csak egyféléből állt: juhtokány volt: kozmás is volt; de azért elfogyott az utolsó befaló falásig; még a hozzá adott bor is, ami pedig savanyú is volt, nyúlós is volt, úgyhogy Biróczy egy ollót kért hozzá, hogy mikor leteszi a poharat a szájától, elmetszhesse vele a bort. Hanem hát Csollán Berti házánál az a rend, hogy rossz ott minden.
– Hát már most mit fogtok kezdeni? – kérdé vacsora közben Csollán Berti vendégeit.
– Én nem sokat búsulok – felelt legelébb is Biróczy. – Elmegyek valami prókátor mellé írnoknak, ott bemagolom a just, s azután valami kollégiumban leteszem az exament, s ott leszek, ahol voltam.
– No, megállj, öcsém – mondá Berti –, van nekem egy fiskálisom Pesten, majd ahhoz berekomendállak; ott jó dolgod lesz, ne félj. Írok neki magam melletted.
Köszönte alássan.
– Én meg beállok katonának – szólt Csuka Feri. – Tudok trombitálni. Úgy fújom a Rákóczi-indulót, mint a parancsolat. Azért bevesznek huszárnak.
– No fráter, te rajtad is segítve lesz; van nekem egy huszár major sógorom, itt fekszik Kassán; annak írok egy ajánlólevelet melletted: tudom, hogy pártodat fogja.
Óh, milyen jó lesz!
– Én pedig komédiásnak állok. Nem bánom. Ahhoz van kedvem – monda Borcsay. – Csak egy jó direktorra tudnék akadni.
– Direktorra? Óh, az is van nekem – kapott rajta Berti. – Majd elküldelek én egy direktorhoz, akinek igen jó társasága van. Csak bízd rám.
Rábízatott.
Következett Barkó Pali. Az nagy komolysággal felelt:
– Én elmegyek Ázsiába, a magyarok őshazáját fölkeresni.
– Ez már nagy szó. Van-e mivel?
– Tudok törökül, tatárul, perzsául, szakszkritul, oláhul és görögül; s amit nem tudok még, megtanulom.
– Hát a pénz?
– Arra nincs gondom.
– No, hát majd lesz rá nekem gondom, ne félj pajtás.
Jenőy hallgatott.
– Hát teveled mi lesz?
– Nekem legnehezebb a dolgom. Nekem van egy gazdag nagyanyám, annak a szeme elé kellene kerülnöm, azt kellene megengesztelnem, s az nekem nehezebb, mint Ázsiába menni, vagy katonává lenni, vagy koldulni.
– Mennykőt! Olyan büszke legény vagy? Félsz tőle, hogy gazdag nagyanyád, ha meglát, pofon üt, s akkor még kezet kell neki csókolnod? No, te vagy az én emberem! Az ilyen kemény fickókat szerettem mindig. Hát mondok én neked valamit. – Pesten lakik az én feleségem: jó indulatú, kegyes öreg asszonyság. Képzelheted; én is vén fiú vagyok már. Annak van szüksége egy derék titkárra, olyanra, mint te vagy. Vigy el hozzá tőlem egy ajánlólevelet, ne félj, olyan jó dolgod lesz annál, hogy az öreganyádnál sem volt jobb.
Jenőy meg akarta azt köszönni; de nem hajlott meg hozzá a nyaka.
Aztán meg abszurdum volt azt elhinni, hogy Csollán Berti valakivel valami jót tegyen anélkül, hogy a jótett háta mögött valami hallatlan bolond csíny ne rejtőzzék. Nem lehetett a szavára építeni. Bolondozik az mindenkivel!
Volt Csollán Bertinek egy stereotip tréfája, amit a háznál megforduló legátusokon rendesen foganatba szokott venni. A pátenses diákot ott marasztá éjszakára, s aztán megajándékozta húsz forinttal. Azután mulattak, ittak, danoltak, utoljára kártyát vett elő: a diák zsebében ágaskodott a húsz forint, nem hagyott az oldalának békét, míg Bertivel le nem ült kártyázni, gondolta, még többet nyer, s aztán Berti rendesen visszanyerte a diáktól a húsz forintot; még csak egy éjjel se melegedhetett a diák a pénze mellett. Így a szegény diáknak megvolt az öröme is, megvolt a nagy munificencia is, mégsem került semmibe.
Ez pedig nagyon könnyű mesterség volt Bertinek, mivelhogy először is virtuóz volt a kártyában; másodszor pedig olyan kártyát adott elő, amit már mind ismert a hátáról.
Az öt diáknál is elővette ezt a kópéságot, előbb nagy sort ivott velük, belemelegedtek a dalba, akkor aztán elővette a kártyát: „nem durnyiznánk egy kicsit?”
– Ha csak pofoncsapásba nem játszunk! – nevetett Biróczy. – Most is a pénz elől szökünk.
– Hiszen a pénz a legkevesebb – hetykélkedék Berti; – adok én nektek, itt a sallariumotok, kifizetem a prédikáció árát előre. Aztán reggelig majd visszanyerem.
Azzal kinyomott valamennyi elé egy-egy húszforintos bankó cédulát.
Jenőy visszautasítá.
– Én nem szoktam meg nem érdemlett szolgálat díját előre felvenni.
Azzal aztán nagyon akadékba hozta a társait is: azok is restellték a pénzt érinteni. Féltek birtokába jutni. Csak Biróczy bízott magához:
– Elveszem én. Aztán ide azt a cartas pictas! Hadd emlegesse meg Berti barátunk, hogy egyszer életében diákkal is játszott.
– Ez a derék legény! – biztatá őt Berti. – Ebből lesz valami.
Barkó Pali megszánta az áldozatot.
– Ugyan jól jártál, Sándor, hogy a batyud ott égett a szekéren, mert most azt is elvesztenéd.
– Keverj! Ossz! – monda Berti. – Ti többiek meg álljatok a háta mögé, s segítsetek neki.
Sándor protestált ellene.
– Nem kell a hátam mögé bíbic! Menjetek nyakalni.
Az első játszmát rendesen meghagyta nyerni áldozatának Berti, hogy belevigye a csávába, a másodiknál már aztán birtokában volt az ellenfele.
Hanem Biróczynál minden jóakarata dacára is elveszté a második játszmát is.
Akkor aztán megduplázta a tételt és vesztett folyvást.
Mikor a hatodik játszmát is maccsal végezte, letette maga elé a kártyát, s azt mondta Biróczynak:
– Te? Ismered te ezt a kártyát?
– Hát hogyne ismerném a kártyát?
– De a hátuljáról is ismered a kártyát?
– Olyan jól, mint te magad.
S azzal kezébe vette az egész csomagot, s elkezdé neki a hátlapjáról valamennyit megnevezni: ez makk felső, ez veres alsó! „Hát hiszen mind bolond az, aki leül kártyázni anélkül, hogy a hátuljáról is ne ismerné a kártyát!”
– No, még ilyen kópéval nem akadtam össze. Már így jobb lesz, ha iszunk.
De ott sem boldogult Biróczyval, akárhogy itatta; győzte az véghetetlenül. Nem sikerült vele csillagot rúgatni.
Ott virradtak meg a kancsó mellett; adomázva, énekelve, áldomásozva; hanem azért egy sem volt rekedt.
Amint hajnalodott, rákezdték az udvaron a kolompolást. Berti meghagyta, hogy minden jármosról leszedjék a kolompot, s illendően beharangozzanak a híveknek.
„A készülőt húzzák” – monda Berti. – No, most még egyet szíverősítőül; s azzal elővett egy átalagot a faliszekrényből, amelyben már jóféle hegyaljai volt. No, még egyet utoljára, Biróczy! Te kezded meg az oratiót. Aztán köszönts fel legalább; még tőled nem hallottam tósztot.
Sándor nagyot húzott az átalagból, s aztán felköszönté a gazdát:
– Óh te Berti, te! Adjon az Isten neked három fiat: az egyik legyen bíró, a másik legyen pap, a harmadik legyen hóhér. A bíró ítéljen el, a pap prédikáljon el, a hóhér akasszon fel, amiért megitattad velünk azt a sok rossz bort, s most adod fel a jót, mikor már beharangoztak.
Bertinek tetszett ez a felköszöntés.
– No pásztorok, itt van a nyájatok – monda a diákoknak. Kinn az udvaron nagyon hangzott már a számos gyülekezet ünnepélyes torokköszörülése. A diákok talpra ugrottak, körülkefélték a tógáikat, valahonnan kerítettek elő egy fekete táblás könyvet, azt Biróczy kezébe adták, kit is előre bocsátva, kiindulának a kastély tornácába; ahol számukra el volt készítve a pad. A tornác előtt pedig fel volt állítva két kecskelábra egy üres hombár, az volt a szószék, hátulról egy felfordított saraglya fokán lehetett bele felszállni.
Az udvar teletömve volt már a pusztai cselédnéppel: ki lócára, ki szekéroldalra, ki kútkámvára letelepedett, az asszonyféle külön egy csoportban, ahogy illik, a gyerekek a hiuban fenn, miként valami karzaton.
Az öt diák megjelenésére nagy susogásra csendesült el az eddigi zsivaj. A diákok rázendíték a szép harmóniás éneket, melybe aztán lassanként a népség is belekapott, s felvitték aztán a melódiát olyan magasra, hogy az egeket hasogatta. Szinte megkönnyebbült a szívük szegényeknek, hogy egyszer valahára kiénekelhették magukat.
(Fogadni mernék, hogy az az úrféle nevetni fog e jeleneten. Pedig nagy dolog az, mikor a szegény ember egyszer valahára kiénekelheti magát szíve szerint; mikor két esztendeig nem hallott énekszót.)
Az ének után felkapaszkodott Biróczy a szószékbe, alig látszott ki a hombárból, de tartott azért egy hosszú prédikációt a híveknek, és nem sült bele. Meg voltak vele elégedve.
Utána megint éneklés következett, s akkor jött a sor Csuka Ferire.
Ennek egy kicsit borízű volt a hangja, s erősen fogta két kezével a hombár szélét, mintha félne, hogy kiszalad alóla, de annál nagyobb volt az az érdeme, hogy rövid prédikációt tartott; mert amint beszédét három részre felosztaná, mindjárt azon kezdte, hogy „harmadszor”. – No, meg hogy a miatyánkban kétszer is elkönyörögte a mindennapi kenyeret; de hát az is jó szegény embernek, mert az sokat dolgozik.
Azután megint ének következett, s jött a sor Borcsayra.
Ez heves szónok volt; ugyancsak lelkére beszélt a híveknek; elmondott nekik egy prédikációt, melyet a superintendens szerzett a debreceni híveknek, szemükre vetve fényűzésüket, divat után kapkodásukat, felfuvalkodottságukat, hiú rangvágyukat, dobzódásukat; mindezen bűnökben ugyan a jámbor gödénylaki cselédek nem leledzettek, mert nem lehetett nekik, de hallgatták azért ájtatos szívvel, mert oly ékesen és tüzesen adta elő a diák az igéket, hogy keresztül is törte egyik deszkáját a hombár fenekének, úgyhogy az utána következőknek ugyan vigyázniuk kellett, hogy keresztül ne essenek rajta. Végződött pedig a prédikáció e jeremiási jóslaton: „ha meg nem javítjátok magatokat, nem találjátok meg Debrecent Debrecenben.” Helyhez alkalmazva pedig ekként: „nem találjátok Gödénylakot Gödénylakon.” Ami a hívekre nagy benyomást látszott tenni.
Hanem hát minden jó csak úgy jó, ha nem nagyon sok. A három prédikáció egy hújjában tökéletesen elég volt a gyülekezet lelki éhét és szomját kielégíteni; annyival inkább, mert delet haladván az idő, más egyéb éhség és szomjúság is kezdett közvéleménnyé válni; melynek hogy tolmácsa legyen: a harmadik prédikáció után felállt a lócáról Marci gulyás, s megtörülve lobogós ingujjával a homlokát, ily szókat emelt:
– Immáron uram, bévettük a kívánatos jókat; megelégedtünk a prédikációval; talántán ideje volna, hogy járulnánk az Úr vacsorájához.
Csollán Berti rendreutasítá a felszólalót.
– Majd ha kántor lesz kend, akkor diktáljon kend a gyülekezetben, most pedig üljön le kend, és hallgasson kend. Délben nem vacsorál senki. Aztán még két legátus van hátra, aki teli van szent igével.
Marci hát csak megnyugodott és leült.
És azután jött a szószékbe Jenőy.
De ez már olyan szépen beszélt másfél óra hosszat, hogy az egész gyülekezet aludt rajta szép csendesen; a nap is sütött az orcájukra; csak úgy hajtogatták a fejeiket egymás vállára, s csak akkor riadtak új életre, mikor a kántus rákezdte „A Sionnak hegyét”.
Hanem hát Sion hegye ide, Sion hegye oda, az embernek reggel hat órától délután háromig étlen-szomjan kegyes mondásokat hallgatni csakugyan több az elégnél. A negyedik prédikáció után már az egész gyülekezet felállt, felcihelődött, hogy ők bizony mennek haza, ezóta minden leves elfutott, megkozmásodott, ökör, ló nem kapott se enni, se inni; az ember is rakásra hull az éhségtől. Ők mennek.
– Hova mennétek? – rivallt rájuk a földesúr. – Most jön még az igazi pap. Ezek csak kölyökpapok voltak. Ez már aztán az igazi.
És azzal kiemelkedett a szószékből (ezúttal helyes kiejtéssel: „szuszikból”) Barkó Pál tiszteletgerjesztő alakja. Akinek, midőn mennydörgő hangját meghallák a hívek, akkor aztán csakugyan visszaültek a helyeikre. Ez már igazán pap; ennek van hangja hozzá. De bizony elhallgatták volna napestig, s nem aludtak volna el mellette. Óh be gyönyörűen beszélt! Mit beszélt, azt ki tudná elmondani; hanem gyönyörű volt az mind. Egy-egy hangjára minden asszony ríva fakadt.
Mire elvégzé a prédikációját, bizony lemenőben volt már a nap.
Marci gulyás akkorát nyújtózott a két karjával, mint a csákós ökör két szarva. De minden ember örült neki, hogy nem jön még egy hatodik pap onnan hátulról.
De pedig még hátra volt a szent vacsora osztás. Barkó Pali már fungált e hivatalban egyszer; de ha nem fungált volna is, a híveknek vágyott a szívük az áldozat után. S a vallásos érzelmeket ápolni kell a köznépben. Késő este lett, mire az utolsó bojtárlegény az utolsó áldozatpohár után megtörlé a száját.
Addig pedig nem volt szabad senkinek elhagynia a helyet.
Akkor aztán Barkó megáldá őket. Csollán Berti pedig így szólt hozzájuk:
– Íme, kikaptátok ma az egy esztendőre való sátoros ünnepet. Ez volt az első nap. Holnap lesz ünnep másodnapja: ismét feljöjjetek, s akkor a tiszteletes urak ki fogják tőletek kérdeni, hogy mit tanultatok ma.
De úgy szétmentek erre a szóra, hogy másnap egy vízhordó legényt sem lehetett találni az udvaron; s soha többet Csollán Bertit nem instálta semmi cselédje, hogy rendezzen számára lelki vendégséget; inkább négy órát gyalogolt a szomszéd városig, ha meg akart gyónni. (Így nevezvén visszaélésképpen a nem gyónást.)
A bevégzett munka után ott várta a kegyes misszionáriusokat a pompás lakoma. Birkatokány és savanyú bor.
Csollán Berti megint egész éjjel nem hagyta őket lefeküdni. Mulassuk ki magunkat kedvünkre. Sorba fogta őket kártyázni! Most már nem pénzbe, a keserves lecke után, hanem játszottak „orronverőskét”. (Tudniillik, hogy a vesztesnek a nyertes minden kártyát egyenként az orrához ütöget, míg a veres kétszem elő nem kerül a csomóból.) Mindenféle csalás és paklizás megengedtetik. Aki duplát veszt, egy keresztet húznak a hátára krétával.
Ez így ment másnap reggelig.
Reggel következett a juhtúró, meg a szilvóriumnak keresztelt törkölypálinka. A túrónak a vénsége, a pálinkának a fiatalsága volt a hibája; hanem ezt nem nézték. Délig megint kártyáztak krétára. Akkor megint jött a lucullusi birkatokány és a karcos, s arra délután megint folytatták az orronverőskét. A vacsora szintúgy végződött, mint előtte való nap. Birkatokány. Reggel megint ott virradtak meg a kártya mellett. Olyan volt már a kártya a sok kézben fogdosástól, hogy bicsakkal kellett az osztónak egymástól elválogatni, s sem egy diáknak a tógáján, sem Csollán Bertinek a dókáján nem volt egy árva folt sem, ami krétakereszttel fel ne lett volna dekorálva.
Mikor aztán megint jött a birkatokány délre, Biróczy megszólalt.
– Behehehe! Hallod-e te Berti. Én már egészen birkává lettem magam is. S azon veszem észre, hogy ebéd után kérődzni kezdek. Azt hiszem, hogy nincs már annyi esett birka a pusztádon, amit el ne fogyasztottunk volna. Hanem hát a jóból is sok, ami sok, eressz már bennünket odább.
– Óh, édes fiaim; nem eresztelek el anélkül, hogy amint megígértem, mindeniteket el ne lássam ajánlólevéllel, meg egy kis útravalóval. De bizony nem eresztelek el anélkül, hogy megemlegessétek, hogy itt voltatok. Mindjárt írok szörnyen, csak egy kicsit felengesztelem egy kis vízzel a tintát a kalamárisban, mert biz az beleszáradt. Hanem azért még nem mentek el holnap ilyenkorig.
Amint Csollán Berti magukra hagyta a fiúkat, hogy leveleket írjon a számukra, azok összeszólalkoztak, megcsinálták a haditervet, hogy mint szökjenek meg tőle. Egyesével tünedezhetnek el csak. Sánta Biróczyt eresztik el legelöl, hogy egérutat kapjon.
Sok idő telt bele, míg Berti előkerült a levelekkel. Jó vastag papirosból gyomrozott okiratok voltak azok, olyan vastag betűkkel írva, hogy a tinta mind keresztülitta magát a túlsó oldalra, s olvasni lehetett volna kívülről is, ha a titulus megint nem fedezte volna a belső ákombákot.
– No, ez a te leveled Biróczy: szólván spectabilis ac perillustris dominus egregius Stephanus Korcza assessor úrnak Pesten. Ez egy igen derék fiskális, akinél ménkű jó dolgod lesz. Írtam neki, hogy fogadjon fel prókátorbojtárnak. – Ez meg a te direktorodnak szól, nesze öcsém Borcsay: „Bálvándy úrnak, kóbor komédiás direktornak. Ibi. Ubi.” Ahol megkaphatod. Most Miskolcon tanyázik. Aztán hozzám is eljöjjetek a truppotokkal; itt a birkaszínben pompásan el lehet játszani „Kakambukifornihorgyeminomen” herceget. – Tégedet, Csuka Feri, a trombitáddal együtt jól berekomendáltalak a sógoromnál; nagyságos sátori és bakatori Sátory Lőrinc huszár főstrázsamester úrnál. Nagy betűkkel kellett neki írnom, mert iszonyú süket. Csak jó nagyot kiálts a fülébe, mikor vele beszélsz. – Neked öcsém, Barkó Palkó nem tudtam ajánlólevelet írni, mert van ugyan egy hetvenhetedik unokaöcsém Ázsiában; ott lakik mindjárt a túlsó széle felé; aki Uszubu dédapámról maradt el odahaza; de nem tudom, hogy hívják. Ha megleled, köszöntetem. Hanem ahelyett adok neked arra a hosszú útra, aminek nekivágsz, valamit, ami mindenütt jó ajánlólevél: ebben a bepecsételt csomagban száz darab lázsiás tallért. El ne felejtsd, mikor kiadod, hogy lázsija van.
És valósággal átadott Barkónak egy hosszú tekercset, melyben csakugyan pénz volt, és csakugyan az volt ráírva, hogy száz tallér.
Mégis nagylelkű ember ez a Csollán Berti.
Barkó Pali megerőltette a derekát egy halk megköszönésig. Ami nála nagy dolog volt.
– Itt vagyon pedig a te ajánlóleveled, kedves öcsém Jenőy. Ezt már fáinabb papirosra írtam; mert asszonyságnak szól. A feleségemnek. Igen fáin asszony. Nyáron át Pesten szokott telelni, mint más uraságok. Ez pártodat fogja majd az én kedvemért. De magad vidd el hozzá a levelet. De ne dugd a levelet a csizmád szára mellé; mert nem szereti a bagaria parfümöt. Így ni, édes öcséim, most el vagytok látva egész életetekre. Mármost még csak az elégett batyujaitok kárát sietek megtéríteni. Tudom, hogy egy kis fehérnéműcskétek volt benne; az a legszükségesebb. Hát adok mindeniknek a magaméból.
Azzal kihúzta az almáriomfiókot, és kinyalábolt egy halom inget, lábravalót, amik a legkitűnőbb ponyvavászonból voltak varrva, olyan szilárd mind, hogy holmi vékony pálcának az ütése meg nem érzik azon keresztül.
Hanem azért csak elvette azt a diák. Szükség lesz arra: akármilyen. Ez a tréfa kárba veszett.
Nem is ebben volt a furfang bunkója, hanem az ajánlólevelekben, amiknek előre eláruljuk a tartalmát.
Abban a levélben, melyet Biróczy vitt a fiskálishoz, leendő principálisához, ez az ajánlat volt:
„Praesentibus recommendo tibi fidelem nostrum Alexandrum Biróczy: capitis bisonis, asotum trimodium, et venerabilis Gringenőrii asseclam diligentissimum.”
Ezt még egy hirtelen az sem érti meg, aki diákul tud, úgyhogy háromszor kell lefordítani, míg az igazi tartalmára rájön az ember, aztán akkor kisül belőle, hogy:
„Ajánlom jelen soraimmal neked az én hívemet, Biróczy Sándort, a bivalfejűt; akinek a gyomra háromakós; tisztelendő Gringenőrnek legszorgalmasabb követőjét.” (Gringenőr találta fel a kártyát.)
No, most ezzel az ajánlólevéllel mehet Biróczy a pesti tabularis fiscalis elé.
A Borcsay levelében nem annyira a tartalom a tréfa, mint a címzett: mivelhogy az a Bálvándy nem színházigazgató, hanem földesúr és báró; ámbátor nagy pártfogója a vándorszínészeknek. Ezzel sok kölcsönös kópésága szokott lenni Csollán Bertinek. Ezúttal Borcsay került neki kapóra.
A jámbor Csuka Feri ilyen tartalmú levelet vitt a huszár őrnagynak:
„Te vén labanc. Itt küldök neked egy diákot, aki úgy tudja fújni a Rákóczi-marsot, hogy még a te süket füled is megcsendül bele. Ajánlom testőrtrombitásnak.”
Hogy mi volt a Jenőynek adott levélben, azt már nem áruljuk el, mert asszonynak szól.
Annyit minden ismerőse Bertinek tudott, hogy a férj és nő között válóper folyik. A szegény tapasztalatlan diák nem sejthette azt.
Majd meglássuk, mi lesz belőle.
De hát a Barkó Palinak adott tekercs? Abban már csak igazi pénz van. Érzik a nehézségén meg a fogásán is.
Igaz, hogy pénz, csakhogy nem lázsiás tallér; hanem régi kétgarasos; tudniillik nem az a „zicsedlinek” tisztelt „30 kr.” feliratú s „6” krajcárra devalvált kétgarasos, hanem egy forgalmon kívül helyezett moneta, ami nem ér többé semmit.
Hanem azért mégis beutazta ezzel a pénzzel Barkó Pali Perzsiát, Tibetet, Kínát, Szibériát, s sok-sok esztendő múlva visszahozta azt szerencsésen, mikor már világhírű emberré lett; akkor visszaadta azt köszönettel Csollán Bertinek. Itt van, visszahoztam; sohasem nyitottam fel. Minden pecsét megvan most is rajta. Ez volt a szerencsémnek az alapja. Az a tudat, hogy száz tallér van a táskámban. Ez segített, bátorított, nagy merész gondolatok kivitelében lelki erőt adott. Köszönettel visszaadom azt most önnek. Adjon Isten ezerannyit!
Ki tudja, hátha a többi levél is haszonra fordul?
