A harc vége
A harc vége
Tizenharmadik évre keletkezése után, tehát még három évvel meghaladva a trójai háború tartamát, csakugyan eldűlt a Csollánék pere.
Bölcs, minden oldalra kielégítő, salamoni ítéletet hozott az areopág.
A felek között nem lévén bebizonyítva az engesztelhetetlen gyűlölet, sem a hűtlenség, sem semmi impedimentum matrimonii nem forogván fenn, a házasság felbontatlan marad, a nő tartozik férjéhez visszamenni, a férj pedig tartozik őt visszafogadni; mégpedig az ítélet világos kifejezése szerint: a férj tartozik nejét minden rangjához illő és uraságától kitelő dísszel és fénnyel hazavinni – s azon túl béke legyen a hívek között.
Tehát Menelaus csakugyan visszakapta a maga Helenáját tizenhárom esztendő múlva.
Csollánné maga sem bánta ezt már.
Van egy rettentő nemezis a szép asszonyokra nézve, akik semmi más címet nem igyekeztek megérdemelni, mint azt, hogy „szép asszony”. Ez a nemezis pedig az, hogy jön egy idő, amikor csak a cím marad meg. Némely szép asszony olyan hirtelen el tud változni; elég egy év rá, hogy bámulói azt kérdezzék tőle: „talán beteg volt?” Vonásai félremennek, ami báj volt az arcon, az formátlansággá ferdül el; a kacér kacsintás ideges vidrángássá örökül meg; szépítőszerek, kecspótlékok honosulnak meg a pipereasztalon, a tükör nem akar többé hazudni, míg végre egy hűtlenné lett imádó egészen fölébreszti álmából a szép asszonyt.
Katinkát Bálvándy kíméletlen tréfája kelté fel e szomorú ébrenlétre.
Ekkor vette észre, hogy kezd a szépsége kimenni a divatból.
Nagy kegyetlenségnek tartják, mikor egy bosszúálló férfi a szeretett hölgyet meglövi pisztollyal, legyilkolja tőrrel, pedig ez még mindig szerelem. Az a minden gyilkolásnál nagyobb kegyetlenség, midőn úgy hagyja ott, hogy mindenki nevet rajta.
Arra pedig számíthatott Csollánné, hogy ami két oly kíméletlen ember kezébe jutott, mint Bálvándy és Aszályi, az rongyokra tépve kerül közforgalomba.
Tapasztalá, hogy a halálvész elmúlta után is kerülik a háza táját. A nevetségessé lett asszonyt jobban kerülik, mint a rossz hírű nőt.
Most már maga sem bánta, hogy ha a válóperében hozott ítéletet a legfőbb törvényszék is megerősíti. Városunott lett. Vágyott a birkabégetés után!
Csupán az iránt kívánta magát biztosíttatni, hogy Csollán úr megszokott komfortját falun se nélkülöztesse vele. Ez az ítéletben körül is volt írva, s egy bizottság kinevezve, mely a nő és férj vagyonát külön szabályozza.
Csollán úr a törvények iránti legmélyebb tisztelettel s a szépnem iránti legbuzgóbb hódolattal veté magát alája az ítéletnek.
Mint kötelességévé volt téve, személyesen jött fel Pestre az asszonyságot hazaszállítani, nagyszámú társzekerekkel, mik a delnő bútorait voltak a Tiszántúlra elcipelendők. Itt Pesten vásárolt számára ezüstfogantyús, tükörablakos nagy utazóbatárt, amibe három lépcsőn kellett felszállni; abba két legszebb lovat fogatott a saját méneséből, s mi legelegánsabb frakkot talált a zsibvásáron, azt vásárolta meg saját magának, és a frakk fölé a legfinomabb felsőkabátot vette meg ugyanott a Kohlmarkton; amely öltöny alig volt még viselve, s vagy egy púpos törpéé lehetett valaha, vagy egy őrültekházába került szabólegény fuscherozhatta el, mert a szárnyai oly rövidek voltak, hogy a frakk vége hosszan kilógott alóla, míg az ujjai Bertinek a körme hegyéig értek, úgyhogy mikor ebédhez ült, fel kellett azokat gyűrnie, hogy a kést, villát fel ne szedje velük. Cilinderkalapot pedig a legmagasabbat választá ki, szintén a zsidópiacon: az volt az ő bazárja.
És mikor így teljes parádéban, megpomádézott hajjal, kiviaszkolt bajusszal, kesztyűs kézzel jelent meg Csollán Berti, még sokkal piszkosabbnak tűnt föl, mint mikor nem volt megmosdva és megfésülködve.
Ily készülettel hajtatott hitestársa háza elé Berti. A lovakat fehér parókás kocsis hajtotta háromszegletű kalapban, s hátul a bakon szerecsen inas kapaszkodott a szíjba, veres frakkban. Alapos gyanú van rá, hogy az a fehér paróka juhászkutya szőréből telt ki, s hogy ez a szerecsen kisuvikszolt képű cigánygyerek.
A tizenhárom év utáni törvényparancsolta találkozás méltó volt a tisztes párhoz.
Csollánné asszony ügyvédje, Korcza úr jelenlétében fogadá el érte jövő férjét, aminek az a világos célja volt, hogy Csollán Bertire felügyelet gyakoroltassék az ítélet által rászabott dísz és pompa kifejtése körül.
Nem lehetett ellene kifogás.
Csollán Berti a legilledelmesebb kapriolokkal üdvözlé az asszonyságot, oly dróton rángatott udvariassággal, mintha bakakáplártól tanulta volna a menüett-táncot.
Viszont Katinka nagysám oly szenvelgő édeskedéssel fogadta a megtérő férjet, mint egy fejedelemnő, ki népe javáért elhatározta magát – egy barbár hospodárnak nyújtani kezét.
És Csollán Berti megmutatta, hogy ő kezet is tud csókolni.
S minthogy fejébe vette, hogy ily elegáns úri asszonysággal, akit a törvény neki ítélt, az ítélet megsértése nélkül nem illik másképpen beszélni, mint németül, ez a tudomány pedig őnála igen kevés szóból állt, annálfogva a beköszöntés nemigen ment e többször ismételt szavakon túl: „Kisstihand” – mi az ünnepélyes találkozást kissé nehézkessé tette eleinte, míg közbe nem jött Katinka ölebecskéje, a kis kövér, túlhízott mopszli, mely minden előkészületet megtett, hogy Csollán Bertit megugassa; de nem volt már hozzá hangja, csak pantomimikával mutatta, hogy ugat – melyre aztán Csollán Berti, segítségül véve egész Adelungot, ezt a helyes megjegyzést hallatá:
– Ist die hund fett!
Amin aztán Katinka akkorát nevetett, hogy minden betanult érzelgése kárba veszett bele; s azután arra kérte Bertit, hogy csak beszéljen vele magyarul.
Berti a szabadsággal élve, megérteté az asszonysággal, hogy íme, eljött érte, hogy őt ősi kastélyába minden rangjához illő s uraságától kitelő pompával elszállítsa; mely után Korcza úr megmagyarázva neki az ítélet értelmét, s lelkére kötve sok szép erkölcsi tanácsot, átadá egymásnak a hitestársakat. – Óh! milyen boldogok voltak, hogy végtére egymáséi lehettek!
Csollán Berti egy spanyol hidalgó grandezzájával vezeté le a lépcsőkön a nagyságos asszonyt; a hidalgóból csak egy hiányzott: a kalap a fejéről; azt világért föl nem vette volna, hanem vitte a hóna alatt, öblével kifelé fordítva.
Mikor Katinka meglátta a pompás hintót, fehér parókás kocsist és a bakonálló szerecsent, egy kissé megdúzta az orrát. Ez már túlzása a kötelességnek, s egészen tüntetésnek látszik. – Nem vagyunk Bécsben, itt Pesten nagyon megnézik az embert emiatt. Aztán minek a lovak nyakára a csengő?
Azonban ellenvetését egy másik észrevétel alá burkolta.
– Nem ragadnak el bennünket ezek a paripák? – kérdé húzódozva a félelmetes bárkától.
– Kiszti hand, madám. Kutser hüt dich schén, néger pasz auf, nachher brrr!
Berti mindent elmondott, amit a vizslatanítás műszavaiból elprofitírozott, s így rávette az asszonyságot, hogy beüljön a hintóba, aminek az ajtaját ha egyszer betette valaki magára, akkor aztán ki nem tudott belőle jönni, míg valaki más onnan kívülről a fogantyú nyakát ki nem tekerte valahogy. Berti odaült melléje, cilinderét térde közé fogva, mert azt a bárkában föl nem tehette.
A jármű szerencsésen eljutott a „Vörös Ökörig”, anélkül, hogy a vadlovak elragadták volna; ott megállt. Az asszonyság kinézett az ablakon, hogy mi lesz még.
Hát a „Vörös Ökör” udvarából kihozott egy béres két szép csákós szarvú ökröt, kolomp volt a nyakukban; pompás két tulok volt. Azokat odaakasztotta a lovak elé.
– Mi ez, uram? – kiálta Katinka.
– Still! Komm noch etwas! – csitítá a szerető férj.
S azzal megint egy oláh legény kihozott két derék fekete bivalyt, azoknak meg csörgő volt a nyakukban; ezeket meg az ökrök elé csatolták.
– Ah, uram, hisz ez csúfság! – kiáltott fel a delnő, s ki akart ugrani a kocsiból; de nem lehetett, mert nem bírta az ajtót felnyitni.
– Nix csúfság. Énnekem az ítéletben van meghagyva, hogy minden uraságomtól kitelő pompával szállítsam haza a feleségemet. Én ezzel mind a bírói ítéletnél fogva tartozom. Tudom én, hogy mi az én kötelességem.
E kötelesség betöltésére aztán legvégül még két szép szürke csacsit hozott elő egy cigánygyerek, azokat meg a bivalyok elé kötötték.
Katinka sírt, dühöngött, mérgében kijött minden asszonyi formájából (nincs eszményibb rút, mint egy dühöngő asszony); de menekvésre nem volt mód, s Csollán Berti mindenre csak azt felelte változatlan hidegvérrel, hogy azt őneki a törvény parancsolta ekképp, s ő tudja, hogy mi a kötelessége.
És azzal megindult a csodálatos nyolcasfogat, mégpedig neki a Hatvani utcának, végig az Úri utcán, úgy fel a Váci utcára, onnan ki a Kúria elé, s így a kecskeméti kapun át az országútra; a paripák csengettyűje, az ökrök kolompja, a bivalyok csörgője megtette a maga hatását; a béres közbekongatott a két kézre való ostorral, az oláh legény tilinkózott, s az első csacsira felkapott cigánygyerek a postamarsot fújta. Soha ehhez hasonló parádét sem az előtt, sem azóta ehelyütt publikum nem látott.
Katinka a hintó mélyébe vonta magát, s fátyolát háromszorosan vonta arca elé; de mégis hallani kellett azt a vidám hujjahót, mely kísérte, fogadta minden utcán végig; egy-egy csodakiáltásban hajdani udvarlói valamelyikének szavára vélt ismerni, s lehetetlen volt a nagy zsivajon keresztül föl nem ismernie Aszályi éles rikács hangját, ki mindenütt a kocsihágcsó mellett haladva kísérte a díszmenetet, s röhögve kiáltozott be hozzá. – „Alászolgája, drága nagysád! Szerencsés utat kívánok! Alászolgája, alászolgája!”
Katinka minden csepp vérével megérzé a költő átkát:
„Éljen ön addig, amíg nevetségessé fog lenni; óh, be rossz szíve van önnek, asszonyom!”
