A hecc
A hecc
Hát bizony a kevésbé művelt közönség mulatságáról is csak kell gondoskodni. Nem minden ember áll a kultúra azon tökélyén, hogy a német színházat látogathassa, mely a magyar nemesi felkelő hadsereg pénztárából építtetett fenséges nádorunk magas pártfogása alatt.
A Kerepesi úton még nagy a sivatag. A hírhedett Zrínyi kávéházon túl a nagy messzeségre kitolt Rókus-kórház tömör alakjáig nem látni egyebet, mint néhány kisvárosi csárdát, amik világért sem kérkednek oly magas nevekkel, mint „Magyar Király”, „Angol Királynő”, „Pannónia”, „Európa”, beérik ők mindenféle jámbor állatok neveivel; egyik „Vörös Ökör”, másik „Fehér Ló”, harmadik „Griff”; a környezetük is mind olyan földszinti falusi hajlék, csak az egy Beleznay-kastély zavarja a szép összhangzatot. Az út maga sokkal sárosabb és gödrösebb, mint az országút maga, mert az országút a vármegyéé, az utca pedig a városé. A Grassalkovich-telken, mely még félszázad előtt temető volt, palánkkal körülvett kert van, melyben fejős kecskék legelésznek. Valami nagy úr mellbeteg, annak a számára tejelnek a kecskék.
Ami bolt csak az utcára nyílik, abban mind paprikás szalonnát árulnak vagy változatosság kedvéért pálinkát.
Ha aztán az ember a járdátlan úton bokáig érő sárban eljutott addig a magas kőfalig, mely egy három utcára szolgáló szöglettelket vesz körül, ottan megtudja, részint a falra felkapaszkodó vakmerő suhancsereg vihogásáról, részint a belülről kihangzó, jobb ügyhöz méltó kitartással püfölt öreg dobnak pufogásáról, hogy itt valami van!
Hanem dolgot ad megtalálni a bejárást. Van annak a kerítésnek ajtaja három is, de az mind be van szegezve; hanem mindig akad, aki útba igazítja az idegent (az itt lakó úgy is tudja a járást), hogy a szomszéd földszinti házból kell a teátrumba bekerülni; az udvaron meg egy kocsiszínen keresztül, ahol aztán egy élemedett hölgy elfogja az embert, s megfizetteti tíz kemény krajcárig, s akkor aztán beléphet a paradicsomba.
Az ott úri kert volt valaha. Hogy hova lett belőle a kastély? Azt nem tudja senki. Talán nem is volt. – Most egy kerek deszkaemelvény, mint egy amfiteátrum foglalja el a közepét, melyen gyalulatlan deszkákból rögtönzött padok vannak a quiritesek számára összeütve, az első padot úgy hívják, hogy első hely, az a méltóságos katonatiszt urak s a nagyságos nemesség számára van fenntartva. – Egypár akácfa, mely beleesett a színkörbe, meg van hagyva azon módon; a korlátokat hozzászegezték. A színkör homokjától ölnyi magas mellvéd választja el a nézőhelyet, mely körös-körül erős kapukkal bezárható. Egyik kapu fölött aztán van még magasabb emelvény, azon egy színpadforma ponyvaalkotmány, telefestve csataképekkel; abban van az opticum theatrum. Előtte egy trikóba öltözött vadember üti az öreg dobot, s fújja a klarinétot egyszerre, alatta pedig van a rekesz, melyben a heccre való állatok tartatnak; a csaholás és rekedt bömbölés odabenn sejteti, hogy most alkalmasint a szerepüket tanulják.
A közönség igen válogatott. Az első sort jól táplált arcok foglalják el: hentes, mészáros, tímár legények és azoknak kackiás úrhölgyei, kik a hátulsó padokon másznak keresztül; közbevegyül egy-egy duzmadt szalonnakereskedő a szomszéd mezővárosokból; ripők magaviseletű jurátus; hetyke nyíri pajkos csizmadia legény, fiatal diák, nyárspolgár, s mindenféle szemenszedett nép. Ki hova letelepszik, ugyan körülnézi magát, ki melléje jutott, s őrzi a két zsebét, hogy ki ne vegyenek belőle valamit. A teátrum mellett egy elzárt rekeszték az úri lózsé, ahol lovas katonatisztek, gavallérok, s magasabb rangú kártyások szoktak bebocsáttatni, – akik nem a színlap szerint fizetnek. – De bizony még a főtisztelendő urak is bevetődnek ide, nagy egyházi gyűlések alkalmával. Az egész teátrumról éppen egy ilyen tudós úr krónikája nyomán van szerencsém tudomással bírni. Végül a karzat szélén ott látni egy szál poroszlót is, ki a mindenütt éber szemmel őrködő világi hatóságot képviseli; ugyanazzal a fegyverzettel, amit jelenlegi utódai viselnek.
Az előadás már megkezdődött: a dob elhallgatott, helyet adva a kintornának, mely akkori időben újság volt e földön; s minthogy a dob elhallgatott, annál fogva Csollán Berti sem tudhatta a Kerepesi úton, hogy hol van az az olympi látvány, amelybe ő be akar menni?
Szerencsére jött rá szemközt egy bús hazafi, kopott tetejű kalap a fején, s kurta gallérú kék köpönyeg a vállán; minthogy a köpönyeg alól két pár fejelés csizma látszik elő, nem nagy bátorság kell hozzá, hogy ráfogjuk, miként ez a derék ember csizmadia.
– Ugyan hallja kend, majszter – szólítá meg Csollán Berti –, nem tudná nekem megmutatni, merre van az a „hecc”?
A kurtaköpönyeges megállt, végignézett a kérdezőn; meggondolá, hogy mit mondjon, és aszerint felelt meg neki.
– A bikahecc és a kutyahecc olyatén mulatságok lévén, amikbe lelkes eszű minőség testi állapotját megjelentetni nem szokta, annál fogva én a nemzetes úrnak ezen elmebeli kívánságának hiányosságát tapasztalataim értelmében be nem tölthetem; hanem gyorsítsa a nemzetes úr lépéseinek nyomdokait előre, amottan leng egy úri ember, kurírstiblik hüvelyébe rekesztett lábakkal, az nyilván egy célra törekszik; attól megnyerheti a kellő felvilágosodást.
Bertók nagyot nézett a szónok szeme közé. Még ilyen kikanyarított stílusban nem hallott beszélni. Aztán pedig követve a figyelmeztetést, azt se mondta neki, hogy „ülj fel a hátamra”, hanem elkezdett ugyancsak szaladni az előtte haladó kurírstiblis úr után.
A mester pedig megállt és utána nézett, s mély meggyőződés hangján monda:
„Aztán ne legyen földindulás?”
Bertit pedig az indítá e gyorsított haladásra, hogy az előtte menő alakban felismerte Bálvándyt. Kívánkozott már utána régen. Azért is sietett, hogy utolérje, s miután Bálvándynak egy gömbölyű jockey-sipka volt a fején, amint utolérte, jót ütött a sipkájára a tömött bőrdohányzacskóval: „szervusz, német!” Bálvándy pedig a kezében levő kutyakorbáccsal abban a nyomban visszacsapott az üdvözlő lábszáraira: „szervusz, kozák! Arra aztán úgy tettek mind a ketten, mintha egymásra ismernének, s rettenetesen örültek a találkozásnak.
Bálvándy is éppen a heccbe igyekezett, azért volt a kurírcsizma és a korbács, mert abba a publikum is beleszól néha.
Mindjárt fogta karon az ő kedves barátját, s vitte egyenesen a jól ismert lebujokon keresztül a díszes teátrumba, még a belépti díjat is ő tette le érte.
„Ma, reggelig együtt mulatunk.”
Az előadás javában folyt már akkor. Legelső látvány volt az opticum theatrum; fababák játszottak, s egy talián magyarázta a dolgot németül. No, azzal nem sokat vesztettek, akik elszalasztották; már ugyan mi bolond értelme legyen annak, hogy előjön egy ember puttonnyal a hátán, talyigával a kezében, elkezd táncolni, akkor a puttonyból apró gyerekek ugrálnak ki, azok is táncolnak, akkor a talyiga átváltozik krokodilussá, elnyeldesi a kis gyerekeket; végül a puttonyos ember megfogja a krokodilus farkát s megint talyiga lesz belőle. Aki pedig arra hallgatott, amit az olasz beszélt németül, attól meg éppen nem lett okosabb.
Nem ér ez semmit: hanem a kutyahecc, az a valami!
A két úri vendéget az olasz feltolta az úri lózséba; ahol az a pompás mulatság volt a vendégeknek fenntartva, hogy közel hozzájuk állt egy vizes kád, abban volt egy kézi fecskendő, azzal koronként a falkerítésre felkapaszkodott ingyen publikumot végigfecskendhették. A sok lefecskendett kölyök sivalkodott és pusztult a falról, s két perc múlva megint ott volt valamennyi.
„No, lássuk már a kutyákat!” – türelmetlenkedék a publikum, egy felgyűrt ingujjú mészároslegény ütögette nagy somfa fütykössel a mellvéd oldalát, nyomatékot adva a népakarat szavának.
Az opticum theatrum függönye legördült, s ahelyett megnyíltak a rekesz kapui.
Egy bagaria csizmás pecér kivezetett örveinél fogva két szelindeket; az egyik sárga volt, a másik csíkos; a sárga nehezebbnek látszott, erősebbnek, de a csíkos gyorsabbnak ígérkezett.
– No, ki fogad a csíkosra a sárga ellen? – kiálta a páholyból Bálvándy.
– Én a sárga mellett! – kiálta vissza a mészároslegény.
– Kettőt egyre! – monda Bálvándy, s két fényes tallért odadobott a földre.
– Meggubellirozom! – hangzék a műkifejezés a legény részéről, s ő is behajítá a maga tallérját.
Jó helyen van az ott. Majd fölszedi, ha vége lesz a heccnek, aki nyertes marad.
A pecér leoldozta a két szelindek nyakáról az örveket, s azután összeereszté őket. A publikum elkezdte a kutyákat uszogatni.
„Alló Szuitli! Fogd meg Lion! Putz, putz! Ksz, ksz!”
Szuitli és Lion pedig elkezdték egymást szembe nézni, s növekedő morgással jelezték a kettőjük közötti feszült viszonyt, hátulsó lábaikkal rugdalva a port.
Mielőtt azonban kitörhetett volna a két nagyhatalmasság között a háború, egy vásott kölyök ottan a kőfal tetején, akit az imént pofon vízipuskáztak, azt a mulatságos bosszút szerezte meg magának, hogy onnan a magasból egy nagy cirmos macskát hajított le a szelindekek közé.
E váratlan intervenció azt eredményezte, hogy két ellenséges szelindek egyszerre koalíciót csinált a közős ellenség, a cirmos ellen, s mind a ketten nekiestek.
De a macska is fel volt fegyverkezve; alkalmasint kölykes volt; ilyenkor a macska vakmerő és dühös, az elöl rárohanó Szuitlinak a szeme közé ugrott, s olyat csapott az öt körmével az orrára, hogy annak egyszerre elborította a pofáját a vér.
„No, mi ez?” – morgá Szuitli, visszahátrálva a nem várt erélyes ellenállástól; s azalatt a gyors mozdulatú cirmos a nagy melák Lionnak felszökött a hátára, s dühös vakmerőséggel marta, pofozta a nagy bolond állatnak a fejét, kicsipkézte neki a hegyes füleit. A megtépázott szelindek ordított és szaladt, mint valami englische Reiterint hordozva a macskát a hátán; míg egyszer a cirmos aztán észrevette az akácfát, amihez a mellvéd volt szegezve, engedelmet kért, felugrott rá, s egy perc alatt fenn volt a tetején.
A két meggyalázott szelindek neki a fának! Üvöltött, ugatott mind a kettő dühösen a macskára fel, s ugrált nagy bolondul utána. Az pedig meghúzta magát csendesen egy ághoz lapulva, csak a felborzadt farkát csóválta tigris módra.
A publikum fel volt lázadva: „mars Lion, kusti Szuitli!” – hangzott minden oldalról, a pecér kergette a kutyákat a fától; de azok csak megint oda futottak vissza, s nem akartak az egymás közötti párbajról addig semmit tudni, amíg ez a macska ott van.
„Le kell onnan kergetni azt a macskát!”
Ez volt az általános közvélemény. A bal oldali publikumnak igen szép hantok estek keze ügyébe, azokkal kezdte a macska védműveit bombázni; míg a jobb oldalon a vízipuska levén kéznél, azzal intéztettek egész vízkartácsok a megátalkodott ellenség felé. A macska azonban el volt szánva várát az utolsó emberig fel nem adni, s a bombardirozásnak csak az lett az eredménye, hogy a bal oldali hantok mind a jobb oldali publikum nyaka közé hullottak vissza a fáról; a jobb oldali vízipuska pedig a bal oldal fejére idézett rögtönzött záporesőt: úgyhogy utoljára könyörögni kezdtek egymásnak, hogy kössenek valahogy békét, s ismerjék el a macska állását „status quo”-nak.
Talán össze lehet a kutyákat marakodtatni így is.
Az egyiket megfogta a pecér, a másikat a talián; elvonták őket a fától, szemközt állították egymással; összeverték az orraikat, rátették egyiket a másiknak a nyakára; annyira vitték őket, hogy már összeágaskodtak s elkezdték egymásnak a torkát fojtogatni; akkor megint egy végzetes „mernyau!” hangzott a fáról, s akkor a két kutya megint abbahagyta a harcot s ment neki a fának, a macskára ugatni.
A publikum dühös volt; akik egymás ellen fogadtak, ki voltak játszva, bolonddá téve, „azt a kutyát! azt a macskát!” – ordította ki egy, ki más; utoljára Wasztl, a felgyürkőzött mészároslegény úgy hajította a somfa botját a fára ugató kutyák közé, hogy azok vonítva futottak el onnan. Ez a darab megbukott, a publikum fütyült, káromkodott, a gyerekkarzat a kőfalon hujjahót kiabált, a pecér futott a kutyáit kikergetni a küzdőhomokról, nyakába húzva a fejét, melyre minden oldalról szállt az üdvözlet rohadt alma képében. Csak az egy szál drabant állt meg a helyén rendületlenül.
A zivatar csak arra csillapult el, midőn a talián megjelent a küzdőtéren, s felkeresve az odahajigált tallérokat, azokat az illető fogadóknak visszaszolgáltatta; engedelmet kérve a tisztelt publikumtól s a nagyméltóságú főnemes uraktól, hogy a nem várt esemény miatt a „római állatviadal” ily fiaskót szenvedett; amiért is kárpótlásul egy más mutatványt fog helyettesíteni, mely jelenleg nem volt a programban: a „kínai császár ekvipázsa”.
Erre a szóra egyszerre örvendetes zsibongásba ment át a népzaj; sokan voltak már, akik ezt ismerték. Ah! Valami nagyon derék, a kínai császár ekvipázsa!
A talián kihoz egy kis háromlábú asztalt, az be van vonva fehér papirossal. Arra rátesz egy arasznyi nagyságú aranyvárat: az a kínai császár hírhedett nyári palotája (amit később Palikao herceg oly diadalmasan elfoglalt). Annak van egy hüvelyknyi magasságú aranykapuja, azt a talián egy csipetnyi acélkulccsal felnyitja. Akkor egy akácfalevelet tesz a nyelve alá, s elkezd azzal valami furcsa muzsikát csinálni: az a kínai tábori zene. Arra megindul a nyitott várkapun keresztül a kínai császár ekvipázsa.
Jön ki a kapun hat fekete szörnyeteg, hat óriási bolha; miknek a lábai pókfonálnyi vékonyságú acéllánccal vannak megkötve, ennél fogva húznak maguk után egy szúnyog nagyságú hintót, mely acélból van, a kerék küllői oly finomak, mint a lepkebajusz: s a pompás hintóban ül ő maga, a legkövérebb, leghatalmasabb bolha, a minden bolhák császárja!
A fütyülő nyelvsípolásra megindul a díszmenet a fehér asztalon, s körüljárja annak gömbölyű párkányát, jól ügyelve, hogy őfelsége hintaját fel ne fordítsa. S midőn visszatér ismét a palotához, akkor a hintóban ülő bolha leszökik helyéből, meghajtja magát a publikum előtt, ismét felül, és behajtat a palotájába.
Van mit megcsodálni a bohóságon.
Először azok a finom acélláncok, mikkel a bolhák lába meg van kötve, valódi remekei az emberi türelemnek.
Azután csodálkozásra méltó, hogy miként tud valaki egy ilyen apró vadállatot ennyi tudományra betanítani.
A talián nem volt fukar a mutatványával; felvette az asztalkát a karjára, s körülhordta, hogy a közönség közelből is megláthassa a tudós szörnyetegeket, s elvégre felvitte azt szokás szerint az úri páholyba is, hogy egy kis obligát extra borravaló reményében a magas nemesség előtt is még egyszer produkáltassa növendékeit.
Csollán Berti szitkozódott bámulatában. Ez volt nála a tetszésnyilvánítás szokott neme.
S midőn a kínai császár az ő kedvéért is leugrott a hintóról, s üdvözlé a nézőket, nem tagadhatá meg magától azt a gyönyörűséget, hogy azt ne mondja:
„O tu Spitzbub!”
S azzal egyidejűleg jobb hüvelykujjának megfordított körmével megroppantá a fenttiszteltet!!!
Mint minden felséggyilkolási szörnytettnél, úgy itt is az első hangja a hatásnak, az elszörnyedés felhördülése volt.
– Mit cselekedtél! – kiáltá Bálvándy –, megölted a kínai császárt!
Hanem a másik percben ugyan fogta ám már a talián Bertinek a gallérját.
– Gyilkos, rabló, haramia! Megölted az életem fenntartóját! Oda vagyok. Koldussá vagyok téve.
– Ne búsulj – biztatá őt Berti. – Küldök helyette egy egész skatulya bolhát.
– De fizetsz érte háromszáz forintot – kiáltá most egy másik hang, az meg a talián pajtása volt, a pecér.
– Nem bolondultam meg. Az egész világon ingyen adják a bolhát.
Erre asszonya, gyereke a komédiás hadnak, mind ráröffent, odaszorították a páholy szegletébe, s nagyon közelből kezdték neki magyarázni, hogy gyilkosság ez és rablás, ezért háromszáz forintot kell fizetni.
Bálvándy ezalatt felült a páholy mellvédjére, onnan gyönyörködött Berti veszedelmében. Berti vette azt észre, s menten barátja nyakába keríté a vizes ponyvát.
– Jaj barátaim – mondá a komédiásoknak –, nincs énnálam semmi pénz, mert én nem vagyok valami úr, hanem egy bolond vagyok, akit most visznek fel Bécsbe a vörös toronyba. Ez meg itt a doktorom ni, aki ide hozott. – Ezt fogjátok meg, minek hozott ide?
A komédiások elhitték. Nem is sok kételkednivaló volt benne. Akkor aztán mind Bálvándynak estek neki, hogy minek hoz ilyen helyre egy bolondot, s mért nem vigyáz jobban a kezére; mármost fizesse ő a kárt.
Bálvándy nem tagadhatta sem az egyiket, sem a másikat, kénytelen volt alkura fogni a dolgot.
– Ejh, mit, háromszáz forintot? Hiszen egy nemesembernek is csak kétszáz forint a homagiuma, ha valaki megöli. Parasztgyilkolásért nem fizetünk többet huszonöt forintnál.
De a talián bebizonyította, hogy ez a bolha magas származású bolha, valódi kasztíliai hidalgó vére foly benne. Utoljára aztán csak megegyeztek száz forintban. Bálvándy kifizette.
Bertinek most tetszett már aztán ez a tréfa tökéletesen!
Most következett az előadás legnevezetesebb része, a bikahecc.
A szomszéd ház tulajdonosa mészáros volt, ott állt az udvar hátulján a vágóhíd, ahol a heccben elesett és megsebesült marhákat menten le is vágták. És ennek kettős haszna volt.
Az egyik az, hogy az alsóbbrendű polgárság, különösen a magyar ajkú lakosság, valami nemesebb élvezetben is részesült; a másik meg az, hogy a tülekedésben kifáradt bikák húsa sokkal porhanyóbbá és így élvezhetőbbé vált a közönségre nézve. Minélfogva mind erkölcsnemesítési, mind diaetetikai szempontokból a heccek hatóságilag is pártfogoltattak.
Annál inkább sajnálom, hogy az éppen előttünk folyó jelenet leírásánál mindazt a lelket gyönyörködtető látványt le nem írhatom, mellyel egy-egy megdühített bika és egy bivalybika párharca kecsegtet; nem azért, mintha a szörnyű küzdelem borzalmaitól kihullana a toll a kezemből; hanem azért, mert ez az olympi küzdelem éppen nem mehetett végbe. A bika ugyanis, amint a ketrecből a bivalybikát ráeresztették, attól úgy megijedt, hogy párbaj elfogadása helyett neki futott a mellvédnek, s azon a magas falon csodamódon keresztülvetette magát, ugrott az, mint az angol paripa, és kapaszkodott, mint a leopárd, s közrémületre a publikum között termett. Szerencsére nem volt kedve ott mulatni, hanem nekifutott a kert kapujának, azon az első rohammal keresztültörte magát, mint egy bajazzo az abroncspapíron, – akkor aztán neki a legszélesebb utcának!
Ezzel a komédia átplántálta magát a szabadba: a mészároslegények botokkal, pányvákkal, szelindekekkel rohantak a szökevény után, mely bömbölve futott be a városba; ordítás, ugatás, bömbölés, sikoltás hangzott sok ideig, míg utoljára diadalmasan elfogták valahol a piacon a dühöngőt kutya- és embererővel, s akkor aztán hozták vissza nagy diadallal a vágóhídhoz; a fülei le voltak tépve, a nyelve kilógott, hátul az inait harapdálta a Szuitli, a tarka ott maradt a csatatéren keresztülszúrva; Wasztl fogta az egyik szarvát nagy büszkén: ő volt az, aki a kötelet rá merte vetni a bika fejére, annak a hosszú kötélnek a két végét aztán annyi utcagyerek fogta kétfelül, amennyi a széles Kerepesi úton hozzáfért.
Beszélték, hogy a bika legázolt és feldöfött valami hat vagy hét embert. Biz azt nem számlálta meg senki. Ki mit kapott, azt számította mulatságai közé.
