A hírhedett erőművész

Teljes szövegű keresés

A hírhedett erőművész
Bálvándy e nemzeti mulatság után fölülteté kedves barátját egy bérkocsiba, hogy ígérete szerint minden élvezeten keresztülvigye, ami csak félszázaddal ezelőtt Budapesten kínálkozott.
Legelőször is átvitte Budára a „Három Kapás”-hoz „csájá”-ra. A Három Kapás, az egy lebuj, a „csája” pedig valami étel neme; mind a kettő divatban volt akkor, a csájához rác ürmöst ittak és rác nótát énekeltek. A csaplárosnak volt egy kancsal szolgálója, azzal Berti egy kis regényes cselszövényt kezdett, megfogadta neki, hogy amint elválik feleségétől, mindjárt őtet veszi el; ígért neki egy tízest, ha megcsókolja az orcáját, amit a bájos Hébe kért magának rézpénzben kiadatni; nem volt elég hite, hogy ne hamis tízes legyen az, amit ilyen hiábavalóságért osztogatnak.
Innen aztán a jó barátok odább mentek; nem anélkül, hogy egy ott maradt szerb gajdosnak a csizmaszárába tüzes taplót ne dugtanak légyen.
Berti teste kívánta a fürdést. Bálvándy elvitte őt a Sáros fürdőbe, ott egy garasért megúsztatta magát Berti a tükörfürdőben, más harminc darab, garasos gentleman társaságában.
Következett a csónakázás vissza Pestre, az is az élvezetek közé tartozott. Ekkor már éjfél felé járt az idő. Napirenden állt a szolgálóbál a „Nagy Gárdistánál”. Ott a két jó barátnak sikerült a henteslegényeket, meg a fiakkerlegényeket összeveszíteni; mikor aztán ütlegre került a sor, akkor elszaladtak, felkiabálva az alvó várost azzal a rémszóval, hogy „tűz van!”, s becsengetve sorba minden kapun. Végre befogadták őket a mindig vendégszerető Zrínyi otthonos csarnokai. – Ott talált Berti egy csoport kozákot, akik nasivasit játszottak, leült közéjük. Először ő nyerte el minden pénzüket, azután azok nyerték el minden pénzét. Akkor beledühödött a játékba, kölcsönkért Bálvándytól száz forintot. Bálvándy pedig ismerte Csollán Bertinek azt a jó szokását, hogy kártya közben kölcsön kapott pénzt sohasem szokott megfizetni.
– Nem adok én, ha csak valami zálogot nem adsz.
– Hát mit adjak? A pipámat?
– Az nem ér öt garast.
– Hát a bekecsemet?
– Ingyen se kell.
– Kötelezvényt?
– Add ide azt a gyűrűt az ujjadról.
– Ez a feleségem jegygyűrűje.
– Bánom is én. Holnap visszaváltod.
Hát aztán Berti odaadta zálogba a jegygyűrűjét, a felesége nevének előbetűi voltak belevésve. Ha visszanyeri a pénzét, meg is adja tán a száz forintot; ha pedig azt is elveszti, vesz másik karikagyűrűt öt forintért; Bálvándy őrizheti a zálogot.
Aztán csak el is vesztette a száz forintot is. Ilyenformán elmulatott reggelig, és mind e mulatságot a Bálvándy pénze bánta, aki aztán reggel felé még haza is vitte barátját a Fehér Hajóba, s le is fekteté szépen.
Berti aludt kilenc óráig. Akkor felébredt, eszébe jutott lassanként, hogy nem otthon van Gödénylakon; azután apródonként arra is rájött, hogy most Pesten van! Sőt idő múltával aziránt is tisztába jött magával, hogy ő most a felesége hívására jött ide, nagyszerű kibékülési szándékkal, s hogy eszerint a legelső kötelessége az volna, hogy megborotválkozzék. Rémlett előtte, mintha tegnap este meg is mondta volna a pincérnek, hogy neki a borbélyt rendelje ide kilenc órára.
Már kopogtat is valaki az ajtón. „Herein!”
A feltáruló ajtón egy alakot lát belépni Berti, aki ismerős is, meg ismeretlen is. Hirtelenében nem jut eszébe, hol látta. Pedig hát Wasztl az, a mészároslegény, akit a tegnapi állatviadalon volt szerencséje tisztelhetni.
Wasztl prémes bekecset viselt és báránybőr kucsmát.
A kucsmát letette a székre; azután leveté a bekecset, azt felakasztotta a szegre; azután a lobogós borjúszájú ingszárat felgyűrte a válláig. Berti csak nézte, hogy mi lesz már ebből.
Wasztl a nyakravalóját is leoldotta.
Akkor aztán odaplántálta magát Berti elé, mondván:
– No hát, itt vagyok!
– Látom, vakapád, hogy itt vagy. De hát mért vagy itt?
Wasztl előbb a jobb markába köpött, azután a bal markába köpött, azután a két tenyerét összedörzsölte, azután kifeszítette karját s így szólt:
– No, hát hadd látom, ki üt engem a földhöz!
– Üssön a földhöz téged a hétágú mennydörgő mennykő! Hát mit jössz te énhozzám, bumfordi?!
– Hogy mit jövök én ide az úrhoz? Hát nem az úr hítt engem ide?
– Én híttalak? Hát mikor hallottad te az én szavamat?
Wasztl a két tenyerébe csapott, mint aki el van szörnyedve ily hallatlan vakmerőségen.
– Hiszen nyomtatva van: ekkora betűkkel ni, mint az öklöm!
– Mi van nyomtatva, te?
Wasztl odahúzta Bertit az ablakhoz, s a Fehér Hajóval átellenes Teleky-ház szögletére mutatott, ahol nagy falragaszt bámult egy csoport nép, a falragasz közepét egy mázsákat emelgető Hercules alakja tette nevezetessé.
– Nem tudok én olyan messziről olvasni.
– No, hát innen közelebbről. Hát ez micsoda?
Azzal kinyitá Wasztl Berti szobaajtaját, s ott láthatá Berti ugyanazt a herculeses hirdetményt felragasztva, ezzel a tartalommal:
„Csollán Berti.
A török szultán első akrobatája, ezennel felhívja Budapest minden birkózóit küzdelemre; aki őt földhöz tudja vágni, annak száz forint jutalmat ígér!”
Berti háromféle színt váltott e rémsorok olvastára.
Ott volt saját ajtajára ragasztva a veszedelmes felhívás.
– Nohát! Az úr az a Csollán Berti, vagy nem az úr az? – kiálta rá nyersnyakasan Wasztl pajtás.
– Zsiványság, akasztanivalóság az egész dolog! – tört ki ijedt haraggal Berti. – Tolvaj volt, gézengúz volt, aki ezt csinálta. Eredj a pokolfélegyházába! Én nem vagyok se birkózó, se vasgyúró, se akrobata; nem tudok az egészről semmit.
– Ohohohohó! Uracskám! – hencegett Wasztl, öklével Berti orra alatt hadonászva. – Nem megy ám az: így akarni kibújni a hajcécuból; mikor már az egész város, minden utcaszeglet tele van ragasztva a cédulával; most már csak ki kell állni a gyepre.
– Áll ám a kutyád, meg magad. Én nem birkózhatnám, nekem nem ez a mesterségem. Most is hexenschusz van a derekamban. Valami gazember bolonddá tette a várost.
– De nem oda Buda! Nem ütjük azt azzal el! Ismerem én már ezt a tempót. Tavaly is így tett éppen egy amerikai komédiás, kihirdette, hogy aki őtet földhöz vágja, száz forintot ad neki, mikor aztán meglátta ezeket a karokat itt ni… Látja az úr ezeket a karokat? (E szónál Wasztl összehúzta, megint kiegyenesítette a vastagkarját, melynek középizma, mint egy kis malac domborodott ki.) Hát akkor annak is éppen úgy az inába szállt a bátorsága, aztán az is azt mondta, hogy ő csak tréfált, nem akar birkózni; utóbb meg alkura fogta a dolgot; ötven forintot ígért, de nem engedtük ám; hanem ki kellett neki állni a platzra, s birkózni kellett. Aztán úgy is oda teremtettem a földhöz, hogy három oldalbordája betört. Nem jön az többet Pestre birkózni! De majd az urat is elszoktatom én erről a mesterségről.
– Kedves barátom – kezdé Berti könyörgésre fogni a dolgot. – Becsületem szentségére esküszöm, nem vagyok én, nem is voltam soha komédiás. Valaki bolonddá teszi a nevemben a várost. Én tiszaháti földesúr vagyok. Hagyjon nekem békét, édes barátom.
Ezt az indokolást pedig igen képtelennek találta Wasztl pajtás.
– Üm, de ez már furcsa. Az embert idebolondítják, az embert felültetik. Az ember azt gondolja, hogy ami nyomtatva van, az már „gedruckt”, az olyan, mint a szentírás. Énnekem az a száz forint olyan bizonyos, mintha a zsebemben volna. Nekem az úr száz forintot vesz ki a zsebemből, ha nem akar birkózni. Én már előre egy új bekecset is vettem magamnak erre a kontóra a kohlmarkon.
Mutatta a felakasztott bekecset.
– Hogy volt ez a bekecs?
– Tíz forint.
– No hát megadom azt a tíz forintot, s aztán menjen édes barátom Isten hírével.
Wasztl nagyon megcsóválta a fejét.
– Ejnye no, ez már mégis nagy szörnyűség! Így bolonddá tenni az embert! No, hát nem bánom. Én jó bolond cimbora vagyok. Ide azzal a tíz forinttal. Ne mondja, hogy veszekedő ember vagyok. Minden ember tudja, hogy a Wasztl olyan jó gyerek, mint a tej.
Berti markába nyomta a tíz forintot, s tuszkolta aztán kifelé az ajtón. De Wasztl csak nem mozdult. Úgy állt ott, mint egy vasszobor, s nyájasan mosolygott.
– Tudja az úr, csak mégis sajnálom, hogy úgy szelíden, ha nem is a földre, csak ide a pamlagra le nem vágtam, hogy legalább tudná meg, hogy ki vagyok. Nem pénzért, csak úgy barátságból.
Berti köszönte neki szépen; nem akar sehova lebukfenceztetni, még a pamlagra se, se ingyen, se barátságból; inkább megkínálja még egy kis dohánnyal a vasgyúrót, töltse meg a pipáját a zacskójából, amit az aztán meg is tesz. S úgy fogja fel a dolgot, hogy a dohányzacskót is megtartja; Berti a világért sem meri azt tőle visszakérni; még inkább kicsihol a számára a maga szerszámával, s pipájára teszi az égő taplót, s várja, míg Wasztl nagyokat szí a pipából, s a dohány igazán meggyullad. Akkor aztán Wasztl is nagylelkű kezd lenni.
– No, tőlem ugyan olcsón megszabadult az úr. Tudja, én jó gyerek vagyok, olyan mint a tej. – Hanem majd mindjárt jön ám a Krautsuppen Tóni, a Kilencveklis Jóska, meg a signore Mangiacatto, no azokat majd nehezebb lesz ám lerázni a nyakáról, mert azok nagy krakélerek.
Berti még egyszer nagyot ijedt.
– De hát mik azok?
Wasztl megmagyarázta.
– A Krautsuppen Tóni egy fiákermester, aki minden verekedésben benne szokott lenni. – A Kilencveklis Jóska egy zsákhordó, aki két tele búzászsákot egyszerre elvisz a vállán; a talián meg egy sajtáruló, aki maga is Hercules volt valaha. Már találkoztam velük a Zrínyiben, ott tanakodnak, hogy melyik jöjjön előbb az urat a száz forintért gavallérosan megzökkenteni.
Még csak ez a biztatás kellett a Berti fejének.
– Azokkal nem fog ám az úr olyan könnyen elkészülni, mint énvelem. Azok nem hagyják magukat ilyen aprópénzzel kifizettetni. Mert hát én jó gyerek vagyok, mint a tej. Hanem hát előre figyelmeztetem az urat a tempóikra; mert én ismerem mind a hármat. Sokszor mérkőztem velük; de énvelem egyik sem bír. A Krautsuppen Tóninak az a fogása, hogy mikor összekapaszkodik az ellenfelével, egyszerre csak lesunyja a fejét s olyat üt vele a társának a gyomrára, hogy az mindjárt elájul bele. A Kilencveklis Jóska meg, mikor fogja az embert, aztán nem veszi észre, a vállával úgy fellöki az állkapcáját, hogy a foga törik ki bele. A taliánnak meg az a szokása van, hogy egyszerre megkapja az embernek a karját, s keresztüldobja a vállán. Hát ezekre a tempókra jó lesz vigyázni. Mert azok fürge gyerekek. Nem olyan jámbor fiúk, mint én. Istennek ajánlom az urat.
A mészároslegény elment. Berti kinézett az utcára, látta, hogy most már egész népcsoport áll az utcaszegleten, s magyarázza az ő felhívását ki-ki egymásnak.
Ez átkozott rossz tréfa, akárkitől jön!
De hát kitől jön?
Törte rajta a fejét. Bálvándyra fogta volna; de az merőben lehetetlen. Tegnap este találkoztak, azóta reggelig egy pillanatra sem váltak el; ezeket a plakardokat pedig előbb ki kellett szedetni, nyomatni, cenzúrára küldeni, kiragasztatni: az egy egész napi munka. Kinek a munkája?
Senki másé nem lehet, mint Katinkáé.
A feleség akarta a férjét így megtréfálni azért a sok bosszantásért, amit a férj szokott ővele elkövetni.
Más magyarázata nem is lehet.
Bosszújában és rémületében Berti rögtön befogatott, maga előre beült a hintójába, elbújt a sártakaró bőr alá, ott kushadt, míg felszerszámoztak, s úgy elkihajtatott Pest városából, hogy még az orrát sem dugta ki a napvilágra, amíg a vámon túl nem voltak.
Csak időre, évek múlva kapott egy cédulát Pestről, melyre ez volt írva:
„Hát hogy tetszett a Fehér Hajó-i komédia?
Bálvándy, komédiás direktor!”
Ez volt az egyik visszatromfolás.
* * *
Bálvándy pedig még aznap délelőtt ellátogatott Katinkához.
– Ne várja biz „azt” – mondá a szép asszonynak –, tegnap este megjött, leült kártyázni, elvesztette utoljára még a jegygyűrűjét is, s azzal hazament.
Katinka ráismert a gyűrűjére.
Piros lett a haragtól.
– Adja ide azt a gyűrűt azonnal!
– Dehogy adom! Nagy pénz árában van ez nálam.
– Hát mit akar vele?
– Felkeresem vele azt, akinek az ujján maga szép asszony örömestebb fogja látni. S annak adom.
Katinka azt mondta Bálvándynak, hogy: „Maga nagy ördög!”

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages