A hőstett
A hőstett
A hallali kürtszavára minden oldalról feleltek vissza a kürtök, a völgyből, a hegy túlsó részéről, s siettek elő a vadászok, akik legközelebb álltak a helyhez. A többinek, kik a völgy felül álltak, medvemunka lett volna oda felkapaszkodni; azért nem is fogtak hozzá.
A lövésre, kürtszóra csak felébredt nagy nehezen a rusznyák is. Ő ugyan azt állította, hogy nem mulasztott ő semmi kötelességet, mert hiszen mikor egy olyan szép fiatal asszonyság, meg hasonló uraság egymással beszélgetni akarnak, olyankor a hűséges jobbágynak legfőbb kötelessége az, hogy feküdjék a fülére s aludjék.
Katinkának pedig éppen semmi beszélgetnivalója sem volt ezentúl kísérő gavallérjával; egészen elfoglalta nagyszerű vadászdiadala; megmérte, hány arasz az elejtett medve, megbecsülteté vadásztársaival, hány mázsát nyomhat. S ami mindennél nehezebb kérdés volt, hogy viszik azt el innen. Azon az egy szál fenyőn végig négy ember hogy menjen át saraglyával? Végre kitalálták: kötelet húznak keresztül a szakadékon, a medvét négy lábánál összekötve beleakasztják, s aztán úgy keresztülvontatják a levegőben. Kár volna neki itt veszni. Pompás lábszőnyeg lesz a bőréből. Katinka azt ágya előtt szándékozik tartani. A húsa is pompás, ámbár most sovány a szoptatástól; de a talpai fejedelmi asztalra való ínyencségek. Azokat Katinka meg akarja ízlelni.
Hát a kis medvebocs? Annak mármost nincsen anyja; hát ki fogja ezután szoptatni? Ne tessék miatta aggódni. Katinka őnagyságának igen érzékeny szíve van, ő azt magához fogja venni; jobb dolga lesz nála, mint a nagyságos mamánál volt. Kávés kalácson és cukros mogyorón fog felnövekedni, s egész életére gondoskodva lesz ételéről, nyugodalmáról és ketrecéről.
Olyan kedves kis állat is volt. Úgy bújt kegyes pártfogónéja keblére, furdalva gyönyörű orrocskáját annak csipkefodrai közé, s tapogatózva gyerek módra ügyetlen talpacskáival. Katinka egészen belészeretett. Talált már jegygyűrűje számára helyet. Felhúzta azt a kis medvebocs egyik ujjacskájára. Egészen rá való volt. Ott is hagyta.
Amint aztán a medvét nagy kínnal átvonszolták a szakadék másik oldalára, ott dorongra vette azt négy izmos orosz, s vitte az egyre szaporodó vadásztársaság kíséretében a főhadiszállásra. Az orosz nagyokat sivított örömében: szokása jajgatni, mikor őrül.
A fővadásztanya azon a kerek tisztáson volt fölütve, ahol Decséryék tartottak állomást Bálvándy és a főispán kíséretében. Ide hozták az elejtett medvét.
Egyetlen diadaljele volt az a mai hajtóvadászatnak. Egyébre nem volt szabad lőni, csak medvére. Került ugyan a hajtásba négy medve is, de azok mind kitörtek. Egy vén hím közülük (pedig alkalmasint vén medve volt) kapott is négy lövést négy különböző vadásztól, de nem jól találták; elvitt a bőrében minden golyót. Majd mikor egyszer mégis elejtik, egy egész gyűjteményt fognak a bőre alatt találni, amit egyszer-másszor emlékbe kapott a rusznyákok vasszegeitől kezdve a lengyelek vágott ólmáig. Hanem biz ez keresztültörte magát a vadászokon, s elment arra alá az erdőnek.
A nősténye a két fiával ellenkező irányban tört ki a vízesés felé. Senki sem képzelhette, hogy azon a meredeken fel tudjon kapaszkodni. De éppen ott talált emberére, sőt asszonyára, ki két derék lövéssel leteríté a nemes vadat.
El kell ismerni, hogy derék lövés volt mind a kettő: az egyik a tüdején ment keresztül, a másik a szívét szakította el. Minden vadásznak becsületére válnék.
Az egész társaság magasztaló riadallal fogadta a nap hősnőjét, s maguk a Decséry főurak és főhölgyek sem maradhattak ki az általános lelkesedésből, minélfogva elismerő szavakat is váltottak a vitézlő amazonnal. Sőt a hercegnő maga felajánlotta az utazó lábzsákot ideiglenes tartózkodási helyül a kis medvebocs számára, s az a hintóban helyeztetett el, odaköttetvén a feje a zsák szájához, hogy el ne szökhessék.
– Gratulálok nagysádnak! – monda Bálvándy Katinkához. – Megmentette az egész társaságnak a becsületét. Ezek az urak mind úgy lőttek, hogy valamennyi megérdemlette a „bajuszt”.
– No de legalább lőttek – szólt Katinka nekihevült arccal –, de az én vitéz kísérőm még csak el sem sütötte a puskáját, mikor a medvét látta ránk jönni. Bizonyosan azt gondolta, hogy ha kilövi a puskáját, hát aztán mivel védelmezi majd magát a medve ellen.
Jaj de nevettek rajta. Szegény Kálmán csak úgy bujdokolt lesütött fővel a bokrok között. Felé sem mert Dorotheának nézni; gondolta, hogy az is nevet.
Rosszul lőni is elég nagy vétek; de éppen nem lőni, az már főbenjáró bűn.
Pedig hát nem volt szabad a bokorban elbújnia; mert szükség volt rá. – Nem addig van az. – A vadásztörvénynek szankciói is vannak.
– Most tehát, drága nagysád, ezért a remek lövésért fel lesz avatva ünnepélyesen céhbeli vadásznak – mondá Bálvándy.
– Hogyan?
– Annak bizony egy kicsit katonás szertartása van. A győztes vadász, ki legelőször lőtt nagy vadat: elejtett áldozatán keresztülfektettetik, és ünnepélyesen megcsapatik.
– Ah! Mivel!
– Ha férfi, puskavesszővel; ha hölgy, egy virágszállal.
– No, az nem fog fájni.
És azzal körültekintett, talán azt nézte, a többi hölgyek nem pirulnak-e. Nem. Mind nevettek. Így szokás ez.
– No, ha meg kell lenni – monda a delnő, lebocsátkozva az elejtett vad mellé s lehető legkecsesebb helyzetet foglalva a lovagnővé üttetés szertartásához, mialatt a holt vadállat nyakát átölelte karjaival, de fejét nevetve hátrafordítá.
– No, hát ki üt meg?
– Kálmán barátom! – kiálta Bálvándy. – Tessék csak előjönni onnan a bokorból. Az ön hivatala ez: ki a hősnő kísérője volt.
S azzal kiszakítva a haraszt közül, egy magas szál réti füzényt, mely aljától hegyéig rózsaszín virágocskákkal van bevonva, odanyomá azt Kálmán kezébe, s előretuszkolta őkegyelmét.
– Aztán nagyon ne üssön! – szabódék pajkosan, nevető arcát felé fordítva Katinka.
Ne féljen tőle.
Kálmán végighúzta rajta a piros virágszállal a hivatalos hármat; nem fájt abból semmi a hölgynek; hanem neki.
Akkor aztán az általános éljenriadal között felszökött helyéből minden segítség nélkül a vadásznő, s most már az ő jogai léptek gyakorlatba.
– Már most tessék azoknak, akik eddig nevettek, előbbre kerülni. Nevessünk mink is.
– A rossz lövőket meg szokás büntetni.
Azok meg bajuszt kapnak. Puskaporral mázoltatik az az ábrázatjukra, s ez viszont a győztes jogaihoz tartozik.
Katinka saját finom fehér ujjacskáját mártogatá a lőporos tülökbe, s a nedves fekete mázzal végrehajtá az irgalmatlan ítéletet a vádlottakon.
Akinek már volt bajusza, az kapott hozzá folytatását a bajusznak, egész a füléig; s akinek már úgyis a füléig ért a bajusza, az kapott hozzá kecskeszakállt lőpormázból; s egy lengyel gavallér, ki olyan maliciózus volt, hogy bajusszal és körszakállal jelent meg a vadászaton, azért nem menekült meg az autodafétól; világos szőke szemöldökei voltak: Katinka festett neki feketéket. És mentől több arc jelent meg a társaságban ilyen furcsán földíszítve: a hölgykoszorú annál hangosabb hahotával fejezé ki efölötti jó kedvét.
Utoljára maradt Kálmán. A legfőbb bűnös, aki még nem is lőtt. A gyáva! Végig kellett néznie társai egzekúcióját. Mikor eléje kellett állania a büntetést végrehajtó hölgynek, el volt rá készülve, hogy az egész torzképpé fogja mázolni az arcát azzal a marék puskaporral.
Katinka pedig a legkisebbik ujjának a hegyét mártá bele a fekete mázba s nagy gonddal egy pár olyan bajuszt rajzolt a bünhöncnek a sima ajkára, milyen volt az, amit feláldozott.
Azután kivett a zsebéből egy kis gyöngyházfésűt, annak a tokján volt egy homorú tükör, amiben az ember az egész arcát megláthatta; azt eléje tartá s durcás szemrehányással kérdezé:
– Nos, hát nem ilyen volt-e?
Az összevergődött vadásztársaság nekitelepedett a vadászlakomának. A szép zöld pázsit volt ülőhely és terített asztal. A lakoma fölségesen ízlik; mikor az ember kenyeret, sonkát maga mellé rakhat le a fűbe s a kése hegyére szúrt szelettel kínálhatja meg vidám szomszédnéját, iszik vele egy kulacsból, s merít számára vizet a folyócska kristályából, mely mindenféle drágalátos köveken, gallyakon keresztül csergedez tova. Száraz gallyból vadásztüzet raknak, nyers vesszőre szúrt szalonnát, kenyeret pirítgatnak rajta, s a pirított szalonna zsírját a pirított kenyérre csepegtetik.
A nap hősnője és Decséryék, Bálvándy és Kálmán egy tűz körül csoportosultak, több vadász úr és asszonysággal együtt. A puskákat felakasztották a fákra, s ki-ki leheveredett a fűbe, ahogy tetszett.
Bálvándy szokott kedves modorával mulattatá Dorothea grófnőt, megtanítá őt nevezetes tudományra, hogyan kell a parázsnál pirított szalonnaszelettel a kenyérszeletet bezsírozni. A kontesznek nagyon tetszett ez a művészet. Sokat nevetett rajta.
Kálmánnak pedig fél szeme mindig ott volt rajtuk. Eszébe jutottak azok a kegyetlen mondások, amikkel az a haragos asszony szurkálta tele a szívét.
Mikor az ember fiatal és szerelmes, még azért is haragszik, ha imádatának tárgya más férfival jókedvűen tud beszélni. Annak csak az őszámára kellene hangjának lenni, más embernek mind azt kellene mondania, hogy „nix deutsch”.
Hanem hát a szép fiatal lányok ezt nem igen teszik, s a szép fiatal legényeknek ez sok keserűséget okoz.
Katinka pedig még jobban észrevette Kálmán oldalpillantásait és rossz kedvét, s elkezdett emiatt vele csipkelődni.
A világtól elkapatott hölgyek szeretik azt fitogtatni, ha valaki fölött hatalmuk van. Dehogy engednének el neki egy élcet valami elkövetett ügyetlenségért. Neki már meg kell nyugodni abban a hivatásban, hogy a szép asszony ne csak maga nevessen az ő rovására, hanem az egész társaságot mulattassa vele.
Kálmán tűrte azt mind szelíd kedéllyel. Aminél fogva aztán mind az egész társaság bátorságot vett magának őt élceivel elhalmozni. Furcsán esik ez az embernek, mikor azokat egy szép leány is hallja, akibe szerelmes.
De mégis volt egy ember, aki védelmezte: a főispán. Az pártját fogta a jurátusának. De abban meg éppen nem volt köszönet, mert olyan furcsákat mondott, hogy annál jobban nevetett mindenki. Néha csak azért védelmez egy ember valakit a többiek ellen, hogy azok a többiek aztán annál jobban csípjék.
Egyszer, mikor megint félremélázott Kálmán, pákosz vadászeb elvitte az orra elől az elkészített pirítósát. Volt rá kacaj! Még a kutya is ővele tréfálódik. Pedig hiszen kezében van a bot.
– De hát önnek hiában van fegyver a kezében? – nevetett Katinka. – Se lőni, se ütni nem szokott? – S kecsesen szopta be finom pici ujját, mely zsíros lett a kenyértől. Vajon lemosta-e róla előbb a vért?
Kálmán végre megszólalt a maga védelmére.
– Sohasem használok semmiféle fegyvert asszonyok ellenében. A medvét is meglőhettem volna; eléje mentem, puskavégre vettem, nem futottam meg tőle, de amint megláttam, hogy a gyöngébb nemhez tartozik, nem bántottam. Én nőt nem tudok ölni, még ha medve is.
Egészen költőhöz illő mentség lett volna, aki egyúttal fiatal gavallér is. Bók a hölgyeknek, hódolat az eszmény iránt, tisztelete az ideálnak egész az állatvilágig. Azonban Bálvándy közbeszólása elrontotta a sikert.
– De barátom, Kálmán, ha a hímét láttad volna a medvének, annál még jobban eszedbe jutott volna az udvariasság érzete.
Kálmán nyakig elvörösödött.
– Azt megpróbálhatja velem akármiféle hím a világon.
– Teringettét! Ez kihívás!
– No uram! – csitítá Katinka – ez mauvais genre, élcekért felförmedni! A vadásztársaságban minden szabad. Még a hölgyek is kapnak sok olyan meghallanivalót, amiért máskor tenyerükkel felelnének vissza. Itt pedig mindenki jó pajtás.
– Hát hiszen nem veszekszünk mink – szólt Bálvándy –, au contraire. Én Kálmán részén vagyok. Neki igaza van. Tessék nézni, micsoda puskát vitt magával: hisz ez el nem sül. Nem tudom, ki választotta ki a számára.
Azzal Bálvándy fölállt, leakasztotta Kálmán puskáját a fáról, s mutatta mindenkinek, milyen rossz annak a zára; azzal csakugyan nem tanácsos medvére menni.
– Máskor barátom, ha vadászatra mégy, saját fegyveremet adom a kezedbe, azzal lőni fogsz. Most pedig valld be, hogy rácsettentetted bizony te kétszer is a puskádat a medvére, de nem sült el, s mentve van bátorságod híre.
– Úgy van, úgy! – erősíté Katinka is, jótevői nagylelkűséggel tekintve a mentegetettre.
Kálmán észrevevé az aranyhidat, melyet menekülésére építettek, s visszavonult rajta. Különben is meggondolta, hogy egy nevető csoport közepett egy festett bajuszú gyerek, aki haragszik, nagyon nevetséges figura volna. Senki sem mondaná, hogy „fejébe ment a szíve” – hanem azt, hogy „fejébe ment a bor”.
Más irányt adott azután az egész mulatságnak a rusznyák legények által rögtönzött nemzeti tánc az odasereglett pórleányokkal, idilli dudaszó mellett, melynek végeztével a vadásztársaság felkerekedett, ki-ki vette a puskáját, s készült a hazatérésre.
Bálvándy komolyan látszott venni Kálmán kiengesztelését, odament hozzá, mikor az a puskáját felvette.
– Dobd el azt a rossz dióverőt, pajtás: annak csak a formája puska. Inkább ha akarsz valamit vinni a válladon: hozd az én „Lazzarinómat”. Én úgyis a lovakat hajtom; mert a kocsisom be van kapva erősen, nem bízhatom rá a hajtást. Te kísérhetnéd a hölgyeket.
Ez meg már éppen nagylelkűség volt! Bálvándy oly helyzetet választott magának hazatértig, ahol mindig háttal fordulva kell lennie a hölgyekhez, s egészen Kálmánnak engedte át a partie-t.
Kálmán pedig nem szeretett ajándékba adott szerencsét élvezni, s csak dacból is a kocsinak arra az oldalára került, hol az öreg hercegnő ült, nem ahol Dorothea grófnő foglalt helyet. Hanem azért Bálvándy Lazzarinóját csak a vállára vette.
Azzal megindult a vadászmenet, a medvét lombokkal díszített bivalyszekérre tették; a nap hősnője és a bajuszt kapott vadászcsapat követte a diadalszekeret, utánuk jött a könnyű bricska Decséryékkel; Bálvándy ült a bakon, mellette a főispán. A hintó mellett balfelől ment Kálmán, mögötte egy rusznyák puskás, öreg legény, ki magyarul is beszél, s mesékkel, népmondákkal mulattatja az úrhölgyeket. Legalább felszabadítja Kálmánt az udvarlás kötelességétől.
Még más valaki is segít neki ebben a feladatban. Egyszer csak az előre haladt vadászcsoportból hátramarad egy alak, s csatlakozik a Decséryék kíséretéhez.
Aszályit ismerik meg benne.
Vajon miért sompolyog ide? Sem az emlék, mely Kálmánhoz köti, sem a jó szándék, mellyel Bálvándy iránt viseltetik, nem magyarázza meg e különös ragaszkodást.
Megmagyarázza hát ő maga.
– Uraim! Báró úr, gróf úr – hebegi a hosszú nyakú ember, sápadt hüledező képpel –, azok a vadász urak oda elöl arról beszélnek, hogy az a vérmedve, ami négy lövést elvitt, nem futott el messze, hanem elrejtőzött itt valahol a sűrűben.
– Az bizony meglehet – monda rá Bálvándy.
– És hogy annak az a szokása, hogy visszatér arra a helyre, ahol megsebesítették, s akit akkor elöl-utol talál, azt mind összetépi.
– Annak biz az a szokása.
No, kapott ezen a témán a vén rusznyák.
– Hjaj, kivált ha a boszorkánymedve talál az lenni; akkor aztán vígan vagyunk.
– Mi az a boszorkánymedve? – rebegé Aszályi.
– Hát nem tudja az úr? Szörnyű állat az! Mikor az jön, nem várja ám, hogy a vadász lőjön: ő lő a vadászra, félmázsás, egymázsás kő semmi neki; felkapja két kézre, úgy hajít vele, mint a parittyával; s akit eltalál vele, azt sem mondja többet, hogy „bikkmakk!”
– Auh! – csodálkozék ijedten Aszályi.
– Aztán abban áll a boszorkánysága, hogy akárhány golyót lőnek rá, csak elkapja a markával, mint a legyet s a szájába teszi, lenyeli. Másnap mind ott találják a golyóbisokat utána, megkövetem alássan, nem mondhatom meg, hogy miben.
– No, ezzel veszedelmes állapot volna találkozni – sóhajta Aszályi – s melyik oldalára futott el a medve?
– Erre felénk ni.
Aszályi menten át is került a hintónak a túlsó oldalára, igen helyes ursopsychologiával okoskodván akként: hogyha jönni talál a veszett medve vagy lesz respektusa a grófok, főispánok és a földesúr előtt, akkor másfelé fordítja haragját, vagy nem lesz, s akkor előbb azokat eszi meg; csak van annyi ízlése a medvének; ő védve marad.
Kálmán gondolt valamit magában, de még csak végiggondolni sem merte. Ejh! A sors egy nap kétszer még vadászszerencsét sem ad.
Már alkonyodott az idő; a nap a magas hegyek között korán aláhanyatlik; midőn a vadászmenet egy völgybe érkezett le, melynek egyik meredélyét ős fenyőerdő borítja, míg a másik hegyoldal talán valamikor végig leéghetett s most sűrű borókabozóttal van benőve; csak itt-amott mered fel a csalitból egy-egy magasabb kevés levelű veresfenyő.
Sivár, kietlen vadon, sem legelő állatnak, sem vadásznak nem való, a tisztásain piros és kék áfonya terem özönnel: azt sem szedi senki.
Mikor a hosszan elnyúlt vadászmenet dereka a bozóton keresztül hatolt, egyszerre csúnya morgás keletkezik a vadonban; a hajtók rémletes ordítása veri fel egyszerre az erdőt; néhány puskaroppanás hallatszik itt-amott, azután kísértetes jajgatás, mint a halálra tépászolt vadász segélyordítása, és közbe az az ádáz mormogás, amiről olyan jól rá lehet a medvére ismerni.
Itt jön!
De hogy honnan, azt nem lehetett a sok csalóka visszhang miatt hirtelen kivenni.
Egyszer aztán kiemelkedett a fekete szörny alakja a borókabozót közül.
Óriási állat lehetett, hat lábnál magasabb. Valami kétszáz lépésnyire volt Decséryék kocsijától, s úgy látszott, mintha egyenesen feléjük tartana.
Valaki rálőtt a bozótból; mire a medve hirtelen felkapott egy roppant nagy követ, valóban mázsás kő lehetett, s nagyot ordítva hajítá azt a vadász felé. A következő percben már látszott a vadász, amint egy vörösfenyőre rémülten felkapaszkodott.
– Jézus segíts! – kiálta a vén rusznyák. – Ez az ördöngös medve maga.
Aszályinak sem kellett több, futott amerre medvét nem látott. A túlsó oldalon volt egy vadrózsa bozót, azt megúszta kegyetlenül, s levetve magát a földre, úgy tett, mint aki halott. Így csak nem bántja a medve.
– Hopp! itt baj lesz! – monda Bálvándy. – Hol a fegyverem?
– Jó kézben van – felelt rá Kálmán, s elhatározottan foglalt helyet egy fenyőfa mellett, felhúzva a puskának mind a két sárkányát.
– De bajtárs, aztán jól célozz – inté őt Bálvándy. – Korán ne lőj; közelre bevárd, és szíven találd: mert az ilyen nagy vad kemény sebeket elvisz.
– De hiszen lőheted azt akárhol uram – dörmögé a vén rusznyák –, elkapja a golyót a markával. (A fogai összeverődtek, keresztet hányt magára.) Óh, uram. Holnapra mind fekete cukor lesz belőlünk.
Kálmánnak lázasan dobogott a szíve.
Itt van tehát az alkalom imádatának tárgyát védelmezhetni; előtte bebizonyíthatni személyes bátorságát. Ezt már csak úgy csinálta ki a sors, mintha professionatus regényíró volna.
Pedig az ilyen találkozás bizony megpróbálja a fiatal szíveket.
Mikor az a roppant fekete feneved csörtetve rohan előre. A szemei sem látszanak ki a bozontos szőrcsombókok közül. S jön egyenesen a vadászra. Ritka hidegvér kell hozzá, hogy az a válságos tíz lépésre bevárja a maga ellenfelét, ahonnan azután biztos a lövése.
Kálmánnál a hidegvért pótolta az akaraterő.
Nagy ösztöne volt rá, hogy bátor legyen.
Olyan közelre várta be a nagy fenevedat, hogy csak az utolsó borókabozót választotta már el tőle; a medve abból is kilátszott féltesttel, amint két talpára állt.
Kálmán akkor célzott rá és lőtt.
A medve nagyot mordult és nem esett el.
– Mondtam, hogy elkapja a golyót! – ordíta hátul a rusznyák.
A medve keresztültört az utolsó boróka ciheren is, s hat lépésnyire állt Kálmán előtt.
Akkor legbiztosabban vette célba a fejét az állatnak és rálőtt. A medve megrázta a fejét, s fel sem vette a lövést, csak egy kicsit hátra hőkölt tőle.
„Fel a fára; fel a fára!”- kiáltozák Kálmánnak a rusznyák is, a báró is. Most már csak az az egyedüli menedék a megdühödött vérszopó ellen.
Hanem Kálmán ahelyett, hogy eldobta volna a puskát s hirtelen felmászott volna a bórfenyőre: megkapta a cső végét, boldog felét fordította a puskának, s egy ugrással a medve előtt teremve, olyat sózott a medve fejére, hogy az azt kiáltotta rá, hogy:
„Doszta!”
„Doszta” pedig oroszul annyit tesz, hogy „elég”.
Csak a szégyen, a düh, a kétségbeesés összes hatványainak egyesülése magyarázhatja meg, hogy a fiatalember e merényt elkövesse.
Mert ha nem ezt tette volna, hanem megfogadja, amit kiáltoznak hozzá: hogy kapaszkodjék fel a fára – hát akkor az történt volna, hogy a medve utánakapaszkodott volna, s mikor utolérte, egy butykost húzott volna elő a medvebőr kebléből, s megkínálta volna egy kis pálinkával.
„Nyek sza lubi, pán jáger!”
Mert hiszen nem volt az se vérmedve, se boszorkányállat; hanem egy hosszú rusznyák legény medvebőrbe öltöztetve, s aztán nem is a regényírói végzet rendezte ezt a jelenetet, hanem Bálvándy úr. Össze volt arra beszélve az egész társaság, minden hajtó, minden vadász bele volt avatva a tréfába; csak Aszályi nem. Azt is azért ijesztgették agyon, hogy közölje félelmét Kálmánnal. Azért cserélte el Bálvándy Kálmánnal a saját puskáját, melybe golyó helyett bodzafabél volt leverve; azért beszélte a vén rusznyák a meséket a boszorkányos medvéről.
Egy kis megérdemlett lecke akart ez lenni tréfa alakjában a hetvenkedő fiatalembernek, ki minden vadásztársát megsértette azzal a nyilatkozatával, hogy azért nem lőtt az első medvére, mert az nő volt; jönne csak a hím. Mintha a többiek nem a hímet szalasztották volna el. No, hát próbálja meg, mit tesz a hím medvével találkozni?
Hanem csalatkoztak a kísérletben.
És a szegény rusznyák fejének kellett megszerezni azt a pszichológiai tanulmányt, mégpedig puskaaggyal informálva (szerencsére vastag feje volt, s a medvebőr enyhítette a kommantást) – miszerint egészen más ember az az úr, ki a Korda-főnél Katinka asszonyság előtt azzal produkálja magát, hogy rá sem lő a medvére, mely menekül s fiait menti; – meg az az úr, ki a Decséryék hintója előtt, a madonnaarc szeme láttára helytáll annak a medvének, mely támadva jön, és Dorothea grófnőt fenyegeti.
Az orosznak ettől a tudománytól persze akkorát nőtt a feje, mint egy cipó; hanem azért mások okultak belőle.
Katinka a kalapja mellől minden diadaljelvényt letépett, mikor ezt hírül vitték neki, s Bálvándy ki volt vetve a sáncából.
Kálmán pedig annál nagyobb zavarba jött, mikor megtudta, hogy ez csak tréfa. Nagyon elkedvetlenedett rajta. Tehát az egész társaság mind összeesküdött őellene, egymaga ellen. És valamennyi között egy rokonlélek sem találkozott, aki őt figyelmeztesse, hogy micsoda kegyetlen tréfa van ellene készülőben.
Bálvándy sietett őt kiengesztelni.
– No bajtárs. Most valóban úgy viselted magadat, mint valódi bátor vadász. Te azt nem tudhatád, hogy nem igazi medvére lősz, s golyótlan puskával lősz; mondhatom neked, hogy ezer ember közül egy teszi azt meg veled, hogy a medvét, mely két jó lövést fel sem vett, még a puskaaggyal is megfejelje. A medvebőrt megkapod tőlem emlékül. És egyúttal a festett bajuszviselés büntetése alól is fel vagy oldva. Hölgy festette, hölgy törölje le. Dorothea grófnő lesz olyan kegyes.
Kálmánt nem kellett erre kötéllel vontatni.
Dorothea grófnő elővette finom batiszt zsebkendőjét, hogy a rehabilitáló műtétet végrehajtsa, s midőn Kálmán odalépett a kocsi azon oldalához, ahol ő ült, halkan súgá neki:
– Eleget integettem önnek; de nem vette észre, hogy jöjjön erre az oldalra, én megsúgtam volna, hogy mivel akarják önt megtréfálni. A szegény álarcos medvét sem ütötte volna ön akkor olyan nagyon fejbe.
(De bár agyoncsaptam volna, gazdástul együtt! – gondolta magában Kálmán, míg a grófnő zsebkendője orra alatt babrált.)
Azonban a festett bajusz oda volt száradva, azt a száraz zsebkendő le nem vitte; a grófnő nem sokat gondolkodott mit tegyen: a zsebkendő egyik szögletét saját legédesebb ajkaival megnyálazá, s e mennyei ambróziával törölte le onnan a megszégyenítő bajuszt.
Ettől aztán Kálmán egészen meggyógyult.
