A teaivástól
A teaivástól
Megint kitavaszodott szépen. Amit onnan lehetett leginkább megtudni, hogy a „Csigá”-ban hónapos retket árultak már.
Ez a „Csiga” egy szegletház a Sebestyén tér egyik oldalán. Aki nem restell oda elfáradni, most is olyannak fogja találni, amilyen volt ezelőtt negyven évvel. Alacsony emeletű ház, szűk folyosókkal, falépcsőkkel. A mostani és az akkori „Csiga” között csak az a különbség, hogy akkoriban itt volt a fővárosi írók, tudósok és művészek gyűlhelye.
Abban az időben még kedélyes emberek voltak a magyar szellemi bajnokok: keresték egymás társaságát, s tudtak együtt mulatni.
Itt ismerkedtek meg egymással az irodalom későbbi nagyszerű matadorai; itt olvasták fel egymás előtt költeményeiket; itt beszéltek egymásnak vakmerő reményeikről, s szövetkeztek nehéz vállalatokra: minők voltak például egy szépirodalmi zsebkönyv kiadása, acélmetszetekkel! Óriási merénylet akkor!
Kálmán is gyakran megfordult e kedélyes körben, s az ifjabb nemzedék vezérének tekinté, amiért az öregurak nehezteltek is rá egy kissé.
Nem tartották tudósnak. Megrótták érte, hogy olyan sokat dolgozik. A nagy hatást, melyet a közönségre gyakorolt színdarabjaival, népszerűség-hajhászásnak nevezték. A higgadtabb kedélyek aggódtak szabadelvű iránya miatt. Olyan írók, kik hivatalt viseltek vagy arra aspiráltak, igyekeztek tőle távol állni. Egypár íróban, ki Kálmán szelleme által túlszárnyalva érezte magát, a költői ér kritikai aranyérré fajult el. Az irodalom grófjai és hercegei pedig, akik a Magyar Tudományos Akadémiát szervezték, úgy tettek, mintha sohasem hallották volna a nevét.
De Kálmánt mindez nem bántotta. Ő költő volt Isten kegyelméből, és gyönyörét találta abban, hogy az legyen.
A „Csiga” rendes látogatói közé tartozott Biróczy is, ki a jogtudományi szakban figyelemreméltó értekezéseket közlött, s vakmerő volt a hazai jogelveket bírálgatni.
És aztán, akit a napnak minden órájában itt lehetett találni: Aszályi.
Ez is az irodalomhoz tartozott. Írt álnevű bírálatokat, szerkesztett naptárt egy kövér nyomdásznak, s csinált népies verseket, melyek rendkívül rosszak voltak, rendkívül nagy kelendőségnek örvendtek, s a kiadó által rendkívül olcsón díjaztattak.
Hanem azért Aszályi tele volt dicsekedéssel fényes honoráriumokról; – hanem azért mindenkitől kért legalább egy forintot kölcsön; – hanem azért mindenki szerette nagyon.
Ez úgy látszik, mintha egy láncolat volna: csupa ellentétes paradoxonokból.
Aszályi a nagyúri körökben is „bennfentes” volt; minden pesti uraságnak és asszonyságnak a házától összeszedte a pletykákat, s ha nem kapott, csinált maga; és azokat oly mulattatóan tudta előadni.
S ahol a pletykákat legszívesebben hallják, az nem a kávénénikékből, hanem a tudósokból álló kör. Nincs olyan háládatos termőfölde a mendemondának, mint melyet tudósok és művészek taposnak.
Ezért a „Csigá”-ban Aszályit sokkal szívesebben látja minden ember, mint Jenőyt; ámbár az elsőbbiről mindenki azt mondja, hogy haszontalan ember; „nekem is tartozik egy forintommal”, „nekem meg kettővel” – aztán mindig hazudik: de azt mulatságosan adja elő. Jenőy pedig oly zárkózott, oly fásult – talán önhitt is?
Egyszer már magának Kálmánnak is feltűnt, hogy amint ő belép a pályatársak mulatótermébe, a jelenlevő vidám társaságnak mintha egyszerre megette volna a csibe a kenyerét, úgy félbeszakad a jó kedve; Aszályi, ki fennhangon mesélt valamit, egyszerre elhallgat, s aztán kotródik hátrafelé.
Nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa emiatt Biróczyt.
– Hogyan lehet az, hogy amint én ide belépek, az egész társaság hangos jó kedve egyszerre elhallgat.
– Meg akarod tudni az okát? Már régen vártam, hogy ezt kérdezd – monda Biróczy. – Akkor ülj le velem ide a szögletbe.
Kálmán azon idő óta, hogy Biróczy elvállalta nagyanyjának az ügyeit, többek között az ő kizáratását is az örökségből, egész tüntetésig vitte a Biróczy iránti barátkozást. Büszke volt egy kedvetlen arcvonással is azt mutatni, hogy őrá vagyonának elvesztése hatással van.
– Nagyon kérlek! – monda, leülve Biróczy mellé egy ablakmélyedésbe.
– No, hát halld meg az egészet. Emlékezel arra az éjre, mikor a Dunán megindult jég két napig itt tartóztatta a budai színészeket s azok között Bányaváryt is, a sógorodat?
– Azt az éjt mi együtt töltöttük – sietett Kálmán felelni.
– Igen. Csollánnénál. Emlékszel rá, hogy valaki fölemlítette akkor, miért nincs itt báró Bálvándy? S arra a mi barátunk, Aszályi azt felelte: „De hisz az jó helyen van!” – Emlékezel arra a mosolyra, amivel akkor rád tekintett?
– Emlékezem.
– No, hát tudd meg, hogy attól fogva mostanáig ez a mi „közös barátunk” azt híreszteli, hogy báró Bálvándy azon az éjszakán, késő előadás után egyedül karon fogva kísérte át húgodat, Bányavárynét Budára; s míg férje a pesti parton rekedt, azalatt ő a budain maradt. Ez volt az a „jó helyen van az!”
Kálmán egy szót sem várt többet; felugrott helyéről, s halványan, mint egy szobor, odalépett a társaság közé, s egyenesen Aszályi előtt állt meg.
– Hallja ön! – monda neki reszkető hangon, és egész teste úgy reszketett, mint a hangja. – Ön azt állította, hogy azon az éjszakán, melyen a Duna jege megindult, húgomat, Bányavárynét báró Bálvándyval látta karöltve Budára átmenni…
Aszályi sarokba volt szorítva. Itt nem volt más menekülés, mint orcátlannak lenni.
– Igenis. Állítom, mert láttam – monda merész daccal. – Ott voltam Csollánné bérkocsijában, hogy Bányavárynét elvigyem az estélyre. Ott ült a kocsi mellett Csollánné inasa is; az is látta, amit én. Bányaváryné kijött a csarnokból, akkor az oszlop mögül előlépett egy férfi, aki reá várt, s együtt mentek karöltve a Duna jegére. Kétszer is szemükbe néztem. A nő húgod volt, a férfi pedig Bálvándy báró…
– Az a férfi én magam voltam, te gazember! – kiálta Kálmán, s azzal egy olyan pofont adott a rágalmazónak, egy olyan hatalmas, csattanós, igazságos pofont, hogy az éppen elég volt utolsó szavához szankciónak.
A pofonütött rohant – nem elégtételt venni –, hanem a tükörhöz, mintha szemeivel akarna meggyőződni, hogy csakugyan pirosabb-e az ő képének az egyik fele, mint a másik. S csak azután jutott eszébe dühösködni, hogy „ez vért kíván!” – mikor már meggyőződött róla, hogy Jenőy felcsapta a kalapját a fejére és elhagyta a termet. Akkor aztán körülnézett, hogy kit válasszon a társaságból szekundánsának. S miután kiszemelte a legbékésebb öreg tudóst, kinek emlékezetes híre marad azon jóakaratú törekvéséről, miszerint minden hajdankori perzsa és asszíriai császár nevét a magyarból származtatta le, akképpen bizonyítván be, hogy az egész világ a magyaroktól eredt; tehát azt a jó öregurat rohanta meg Aszályi azzal a felhívással, hogy legyen őneki a véres bosszú munkájában párbajsegéde; de mire a békeszerető öreg tudós csak annyit mondott, hogy „Nabukodonozor”. – Ami tudvalevőleg e magyar szótól származik: „nebolondozzonazúr”.
Kálmánnak csak egy kollégája ment utána: Biróczy. Úgy sietett, de mégsem érhette utol a sánta lábaival; úgy kellett utána kiabálni, hogy várja meg. Kálmán aztán megállt és bevárta.
– Jól tettem, hogy egy pofont adtam neki? – kérdé Biróczytól.
– Nem jól tetted. – Kettőt kellett volna neki adnod.
– Fogsz segédem lenni az ezután történendőkben?
– Segéded? Csak nem hiszed tán, hogy az a fickó téged párbajra kihív? Amikor ez verekedni fog, akkor én kengyelfutó leszek a török szultánnál. Te ebbe a házba ez életben többé be nem lépsz.
Kálmán keserűen bólintott fejével.
– Ő pedig már holnap itt lesz; föl lesz kötve a karja a nyakába; el fogja mondani, hogyan vívott veled párbajt, ő téged kímélt, mert a nemzetet nem akarta ily nagy embertől megfosztani, a te golyód pedig keresztülment az ő karján. A tudós elhisz mindent, ami nem abstract theoria, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy a kapott sebet látni akarja. A végső esetben megteszi egy kétkrajcáros hólyaghúzó tapasz, s a fickó mint vitéz ember fog parádézni, te pedig többé nem jössz ide őt megcáfolni.
– Nem.
– Azonban ne beszéljünk mármost a fickóról. Hanem kérdezzük azt, hogy miért híresztelte ő ezt a rágalmat. Mert ingyen senki sem tesz rosszat. Mi haszna volt neki e rágalomból? Ennek a történetnek valami genezise van.
– Nem találok rá.
– Vesd össze a körülményeket. A fickó jól látta, hogy te voltál az, aki húgodat a jégen átvezetted. Közbevetőleg: az derék vállalat volt tőled, az ingó jégen oda és visszairamodni, s még az estélyen is megjelenni, mintha csak a hajadat fodroztattad volna azalatt. De erről majd máskor beszéljünk. A fickó tehát tudta, hogy te voltál a kísérő, és mégis Bálvándyt híresztelé annak; híresztelé pedig olyan nyíltan, hogy várnia kellett, hogy az neked is füledbe megy. – S erre az esetre olyan bizonyos lehetett arról az egy pofonról, hogy akár öt forintot vehetett volna rá fel a zálogházban. Kellett neki ez? Alig hiszem. Tehát valakinek másnak kellett.
Kálmán egyszerre megállt, mintha egy nagy kő állt volna eléje, amin nem tud átlépni.
– Mit tudsz?
– Hallgass rám, s ne hadonázz az utcán. Eredj át szép csendesen Budára, és keresd fel Bányavárynét, attól majd megkapod a felvilágosítást.
– Hát ő kitől tudja ezt?
– Tőlem.
– Hallod-e? Mi érdeked van neked e dologban, hogy beleártod magadat?
– Érdekem? Úgy! Igaz. Hiszen én magam mondtam, hogy érdek nélkül semmi sem történik a világban. Nekem magamnak ugyan nincsen. Hanem hát én prókátor vagyok, s van egy kliensem, akinek az érdeke bír engem mozgásra.
– Ki az?
– Azt is megtudod, ha Bányavárynéval beszélsz. Csak eredj át hozzá egyenesen, de most mindjárt és sietve; mert ha hirtelenében nem szólsz vele, meglehet, hogy aztán sohasem beszélsz vele az életben.
– Te megrémítesz!
– Rémülj meg, ahogy csak tudsz; hidd a legrosszabbat, amit csak képzelsz, s aztán siess, ahogy csak bírsz.
Kálmán nem vesztett több pillanatot a szóbeszédre; hanem futott a csónakhoz, mely hamarább átszállítá Budára, mintha a hídra lekerült volna.
Amíg Kálmán átjutott Budára, agyában mint egy elátkozott kaleidoszkóp képletei, váltakoztak a talány tényezői. Mindazokat, akiket gyűlölt és szeretett, mindenképpen iparkodott egymás mellé, egymással szemközt helyezni, összevetette az érdekeket, a szenvedélyeket, a lehetségest és a képtelent; de nem bírt világot deríteni maga körül.
Mikor Cilikéhez belépett, azt úti bőröndjeinek bemálházásával foglalkozva találta.
– Mi ez? – kérdé Kálmán szorongó kebellel.
– Én utazom – monda a nő, kinek arca piros volt a fáradságtól, és szemei a sírástól.
– Hová? – kérdezé Kálmán.
– Nagy a világ… – ez volt rá a felelet.
Kálmán hevesen ragadá meg kezét.
– Cili! Mi történt veled?
– A legrosszabb, ami történhetett.
– Szólj világosan; mert elvesztem az eszemet!
Ekkor aztán odaomlott a keblére a nő, megeredtek a könnyei, fuldokolva zokogá: „ő nem szeret engem többé!”
– Kicsoda? Bányaváry?
– Ő mást szeret.
– Kit?
– „Azt az asszonyt!”
És ahogy a könnyeken keresztül szikráztak a szemei Kálmán szemeit keresve; ahogy arca lángvörössé pirult: e tekintetből meg kellett értenie Kálmánnak, hogy ki „az az asszony”.
„Csollánné?”
Cilike a sértett szűzérzet undorával fordítá félre arcát. Ez volt az igenlő válasz.
– Őrült az az ember?
– Én bolond! – szólt a nő, arcára tapasztva kezeit –, aki örültem annak, hogy kigyógyítottam őt egyik szenvedélyéből! Hiszen mikor mindennap ittasan jött haza, rút volt, de az enyém volt. Szégyenlettem magamat miatta; de szeretett! Most már józan; de másé. A borcimborák csak pénzét rabolták el, a teaestélyek a szívét. Ő most már szép, deli és boldog. Én pedig el vagyok temetve.
– De hisz az lehetetlen; te csalatkozhatol – vigasztalá őt Kálmán; pedig saját maga előtt egész világosságban állt már az egész talány. Annak az asszonynak az egész cselszövénye. Ezért kellett Cilike felől ezt a rágalmat elhíresztelni, hogy ő Bálvándy kedvese: hogy a férj annál jobban elidegenedjék tőle. Hisz az ilyesmi oly valószínű. Bálvándy bolondja a színészvilágnak – s minden szép művésznőnek udvarol. Tudja azt felőle minden ember.
Cilike letörlé könnyeit, egy hosszas keserveset sóhajtott, s aztán nyugodt hangon beszélt.
– Amit tőlem hallottál, az való. És nem az a legszomorúbb benne, ami az én fájdalmam. Én azt eltűröm valahogy. Azt mondják: ez a mi sorsunk; színészházaspárok nem vénülnek meg együtt. De a késen, amellyel így megszúrtak, még méreg is van, s az már megöl. Óh, miért jöttél most hozzám? Mért akarod ezt tőlem meghallani? Eredj innen; és hagyj engem innen futni! Holnap úgyis meghallod, mindenki beszélni fogja az utcán.
A nő kétségbeesetten veté magát arccal a kerevetre; de már nem tudott sírni.
– Az Istenért! Mi az? Mondd meg nekem! – könyörgött Kálmán, odahajolva fölé s gyöngéden kényszerítve a vonagló nőt, hogy üljön melléje és tegye forró homlokát vállára.
– Tehát tudd meg éntőlem azt, amiért sohasem fogsz megbocsátani se nekem, amért megmondtam, se magadnak, amért megkérdezted. Te ismerted azt az embert, aki veled együtt mint gyermek lángoló hazaszeretetből követett el olyan vétket, amiért életpályájáról letaszították; te ismerted azt az embert, aki azután rajongó szenvedéllyel lépett az életutak legáldatlanabbjára, és szerzett ott babérkoszorút, töviskoszorút, és viselte mind a kettőt büszkén; te ismerted azt az embert, ki szülőid csöndes hajlékából, ahol csak a boldog nyugalom lakott, a család kedvencét elvitte magával, s aztán jártak együtt és osztoztak nyomorban és dicsőségben, és nem gondoltak a visszatérésre soha; te ismerted azt az embert, akivel kezet fogva megindultál dacolni az egész világgal; összetűzni a nagyurak hatalmával, meghódítani a gúnyolódó közönyt, felébreszteni egy alvó országot; akiért eltaszítottak pártfogóid, kitagadott nagyanyád, elhagyott kedvesed; te ismerted azt az embert, aki ama felejthetetlen napon, ott a havasi csúcson, úgy beszélt hozzád, mint egy nemzeti szent! – Ez az ember most egy szépasszony szemeiért elfelejt bennünket, elhagyja hazáját, s elmegy külföldre idegen nemzet művészének…
Kálmán karjai aláhanyatlottak, elbámult maga elé, halkan susogva.
– Ez csak egy rossz álom.
– Óh, ez nem álom. Ez bizonyos, való. Azon nő ügyvédje beszélte el azt nekem. Bányaváry gyakran említé, mennyi fény, mennyi jutalom várna rá, ha nem e nyomorult kis nemzet lángelméje volna; minő fényes ígéretek, minő csábító meghívások érkeznek hozzá a világ minden részéből; és ő annyiféle nyelven volna képes játszani! Most aztán kezembe van adva az egész dicsvágy kulcsa. Az a mi barátunk, aki nekem azt elmondta, fölfedezte előttem, hogy a csábító meghívások amaz asszony cselszövényei. Ő kötött szerződést egy külföldi színigazgatóval, hogy az Bányavárynak nagyszerű összegeket ajánljon fel szerződési díjul, miket amaz asszony megkétszerezve térítend meg az impresszáriónak. S aztán ő maga is azon külföldi városban fog letelepedni. Az ügyvéd azt mondá, hogy neki ezt, védencnője érdekében kell megakadályoznia; mert ily botlás válóperét az ő kárára fogja eldönteni. – És Bányaváry el fog hagyni minket, és menni fog annak a szépasszonynak a szemei után külföldre, s átesküszik idegen oltárhoz, idegen istenhez.
Most azután Kálmánon volt a sor, hogy elkezdjen zokogni, ahogy csak egy lelke mélyében megsértett férfi zokoghat, aki egy egész élet összesalakzott keserűségeinek enged kitörést túlterhelt szívéből.
Óh, milyen félelemgerjesztő zokogás volt az!
Egyszerre elfojtá aztán; vége volt. Felállt; megszorítá Cili kezét. Azután megölelték egymást. Kálmán megcsókolá a nő homlokát, s ez ölelésben, e csókban ez volt mondva: „mi soha többé nem látjuk egymást!…”
Kálmán mint egy álomjáró ment ki az utcára. Gondolatainak rémtáborától nem látta maga körül a külvilágot. Alig tudta, hogyan ért haza. S minek ment haza?
„Hogy mit teszek? – azt nem tudom. Reggel leütöttem egy embert; – estig még megölhetek egy másikat. – De kit? – Talán magamat, hogy olyan bolond voltam, hogy éppen én vittem őt azon asszonyhoz, akitől magam annyira irtózom? – Ah, a szép vadásznő nemcsak a vadállatot tudja szíven lőni.”
Azt gondolta, hogy a szépasszonynak fog levelet írni.
Hozzákezdett.
„Asszonyom! – Óh, milyen kegyetlen rossz-szívű démon ön! Hogy kikereste azt az egyetlen fájó részt a szívemben, amelyen halálra sebezhető vagyok. Amikor már magamnak nem fáj többé semmi csapás, semmi veszteség: akkor megöli ön azokat, akiket szerettem. Ön megismerte az oltárt, amely előtt térdeplek, s letépi róla az oltárképet. Önnek nem elég, hogy bennünket élve eltemessen; még a neveinket is meg akarja mérgezni az utókor előtt. Van-e önnek istene? Van-e önnek hazája? Van önben emberi szív? Nincs! Aki önt megismeri, az istentagadóvá lesz, s megundorodik a szerelemtől. Átkozott legyen a pillanat, amelyben önnek pokoli szép szemeibe beletekinték. Éljen ön addig, amíg fájni fog önnek az élet! Éljen ön addig, míg a világ mosolygása gúnykacajjá válik önnel szemközt!”
S mikor aztán annyit összeírt, akkor széttépte az egész levelet.
„Óh, én kábult eszem! Mire nem tanácsolnál még? Hogy felfokozzam ennek az asszonynak a gyönyörét azáltal, hogy az áldozatnak kínordítását hallatom vele. S azután mi nekem ez asszony? Mi jogom nekem őhozzá? Miért tegyek én őneki szemrehányást? Hát nincs-e velem szemben egy férfi?”
Kálmán tűzbe dobta a levél rongyait, s sietett a színházhoz.
Péntek volt, ismét a magyar színtársulat készült a nagyvárosi színházban előadáshoz, odasietett, ott meg kellett találnia azt, akivel beszéde van.
Nem is ügyelt az emberekre, akikkel az utcán találkozott, pedig az ilyen híres embert sokan ismerik, s mutogatják egymásnak. Ha ügyelt volna rájuk, észrevette volna, hogy minden ember bizonyos respektussal kotródik félre az útjából. Reggel óta nagy híre futamodott már annak a monumentális pofonnak, amivel a rágalmazót elcsendesíté.
A színháznál tudták meg azt leghamarább; nagyon természetesen. És ott örültek neki legjobban. Ajh, de nagy az öröm Izraelben, mikor egy kritikust felpofoznak! Az egy közös jutalomjáték az egész társaság számára. Azt az esetet mindenki úgy adja tovább, mint egy közös ellenségen vett diadalt. Aztán hogy tódítják! Hányat bukfencezett utána a feltisztelt? Hogy esett az asztal alá?
Annálfogva valahány színésszel, kardalnokkal, színfalhordóval találkozott Kálmán, akitől Bányaváry után tudakozódott, az mind sajátszerű vigyorintással tekintett először az arcába, másodszor a kezében levő pásztorfogantyús, görcsös, vadszőlővenyige-botra, ami akkori divatpálca volt. Gondolta mindenki: ennek a botnak még ma valami dolga – de lesz!
Oda igazították Kálmánt az ügyvezetői szobába, hogy ott fogja találni Bányaváryt.
Egyedül találta.
Bányaváry is értesülve volt már a „Csigában” történt jelenetről, s emiatt zavarban érezte magát Kálmánnal szemben. Azt neki kellett volna megtenni rég, amit Kálmán tett; mert ezt a Bálvándyról költött mendemondát ő is hallotta, de még csak nejének sem szólt miatta. Az olyan vállalatnál, amilyenben ő törte a fejét, még nagy lelki könnyebbségül szolgál a férjnek, ha a nejét is hasonlóval rágalmazzák. Annálfogva most nem tudta, hogy milyen képpel fogadja kedves barátját.
No, ebből a zavarából nagyon hamar kisegítette őt Kálmán.
Egyenesen eléje lépett, s így szólítá meg:
– „Te, Borcsay!”
Borcsay! Az igazi név hallatára mindjárt elsápadt a színész, és sejtette, hogy mi következik most.
– Te, Borcsay! Én ma megtudtam azt, hogy te el akarod hagyni nődet, és el akarod hagyni a magyar színészetet. Nődet egy szebb asszonyért, hazádat egy nagyobb hazáért. – Azt, hogy nődhöz hűtlen lettél, végezd el tenszíveddel, ha van szíved: – hanem azért, hogy nemzeted ügyéhez hűtlen akarsz lenni, velem lesz számadásod. Én nem könyörgöm, nem rimánkodom előtted; hanem azt mondom neked, hogyha te hűtlen lész ahhoz az oltárhoz, melynek jó és balsorsban hűséget esküdtünk, én tégedet megöllek. Leütlek orozva hátulról; leütlek a legelső kővel, ami a kezembe akad; leütlek minden lélekfurdalás nélkül.
Bányaváry saját szavait hallotta visszhangzani, amiket az Oltárkövön Kálmánnak mondott. És egyszerre visszatért rá a szíve. – Furcsa vándorló szív volt az; hol otthon volt, hol másutt volt – úgy kellett hazahívogatni.
– Istenuccse: igazad van – monda Kálmánnak –, agyonüthetsz; megérdemlem. Komisz, alávaló fráter vagyok. Mondhatnám ugyan mentségemre, hogy elkeserített a nőm hűtlenségéről költött hír, s bosszú vezette félrelépésemet; de nem érdemli az a silány fickó, aki e percig voltam, hogy az a másik ember, aki ezentúl leszek, az ő mentségére egy szót elvesztegessen. Gyalázatos, silány ember voltam. Igazad van. Nézz ide.
Azzel elővonta belső zsebéből a külföldi impresszárióval kötött szerződését, s megmutatta azt Kálmánnak – és azután négy darabra szakította azt és a háta mögé vetette.
– Vége van, és nem lesz többé…
S azután érzékenyülten nyújtá kezét Kálmánnak.
De Kálmán nem viszonzá azt.
– Te nem nyújtasz nekem kezet?
– Se én neked, se te énnekem! Amíg csak Csollán Berti piszkos tenyereit szorongatták kezeink, addig kölcsönős kézszorításunktól nem lett egymás keze szennyes; de most mind a kettő az lesz. Mi nem vagyunk sem barátok, sem rokonok többé, csupán két adós és két hitelező, akik egymásnak mindenükkel tartoznak, az utolsó leheletükig. Szólj, tartozom-e én még neked valamivel?
– Semmivel. Te mindenedet áldozatul hoztad. Diktáld fel, mivel tartozom én. Én is fizetek. Ha nem teszem, üss agyon.
– Borcsay! Ráemlékezzél, hogy amit most teszünk, az nem komédiajátszás. Én két évig jártam a carbonarik iskolájába, s a szénégetőknél az ilyen embert, mint te vagy, „holt szén”-nek nevezik.
– Ne adj súlyt szavaidnak fenyegetéseiddel. Nagyobb félelem énnekem nőm néma ajkát látni, ki ellen annyit vétettem, s ki soha nem hányta azt szememre.
– Vissza fogsz hozzá térni, és utazol, ahová ő.
– Mikor kívánod?
– Holnap.
– És társaságom?
– Ma tartja utolsó előadását a fővárosban; az éjjel összeszedi sátorfáit, és vándorol tovább.
– S amit eddig építettünk, az mind összeomlik?
– Hadd omoljék! Az én fejemre omlik. Te menekülsz alóla.
– Tehát menekülök.
– És soha Budapestre többet vissza nem térsz.
– Van egy fogadásunk, mely majd ide s tova betelik; hogy tizenkét év lejártával találkozunk itten Pesten.
– Te meghaltál: nem jöhetsz.
– Igaz. Mit kívánsz még tőlem?
– Azt, hogy engemet felejts el!
Azzal megfordult Kálmán, s indult kifelé. – Bányaváry utána sietett, s rimánkodva kérlelé:
– Hát e szóval válsz el tőlem, hát nincs számomra egy vigasztaló tekinteted?
Kálmán visszafordult, s sötéten ránézett.
– Amíg a városban vagy, addig rám emlékezzél! Ha tovább mentél, akkor felejts el!
S akkor sem hagyta a kezét megfogni.
Elhagyta a színházat, anélkül, hogy visszanézett volna rá.
Az egész építmény, aminek felrakásában annyit fáradozott, saját öklének egy ütésétől összeomlott, és hullott saját fejére.
Bányaváry rögtön tudatta társaságával, hogy ma lesz utolsó előadásuk Budapesten. Meg voltak elégedve a hírrel. Kívánkoztak már azok is a vidéki húsosfazekak után az „ígéretnek” földjéből vissza!
Azután sietett át nejéhez. Hozzálátott, hogy segítsen neki a málházásban; Rómeó jelmezét odapakolva az ő öltönyei közé.
Cilike kérdő bámulattal tekinte rá.
Bányaváry csak annyit mondott e tekintetre:
– Kálmán ott volt nálam. Ma játszunk utolsót. Holnap megyünk „mind” Miskolcra.
Cilike nem szólt, csak egy-egy eltitkolt könny hullott szemeiből a becsomagolt színpadi cifraságokra.
Bányaváry valóban meg volt térítve. Alapjában nagyon jó volt az ő szíve, csakhogy örökösen felügyelő kellett a szívének. Ha eszébe jutott, hogy mennyire megbántotta angyali jóságú Cilikéjét, sírt, mint a gyermek, s a másik percben már játszott, mint a gyermek.
Estig azt hitte magáról, hogy egészen ki van már békülve saját jobb felével, hogy Cilikét boldoggá tette, és nemes elhatározására kezdett büszke lenni. Egy hatezer forintos szerződést tépett ma széjjel. És mindezt az imádott Cilike s az imádott nemzeti művészet kedvéért tette.
Ha tudta volna, hogy ez a szerződés a szépasszony pénze ára, alább is hangolhatta volna a lemondás fölötti büszkeségét.
Az utolsó előadás jó sikerrel ment végbe. Az igazgató búcsúbeszédet tartott a tisztelt publikumhoz, megköszönve annak azt a rettenetes nagy hazafiúi önfeláldozását, hogy eljárt három óráig mulatni magát egy húszasért.
Azután a nők hazamentek az úthoz készülni és kipihenni magukat, mert reggel korán kell útnak indulni; a férfiak pedig hátramaradtak, hogy még egy búcsúpoharat ürítsenek a „Vörös Ökörben” régi jó patrónusaikkal. Ezt mindenki igen természetesnek találta.
Cilike is helyeselte hogy Bányaváry is menjen a társasággal; ne vonja ki magát a többiek közül. Bányaváry erősen esküdött, hogy éjfélen túl nem fog maradni.
Cilike ismét a hívő nő volt, s ő maga biztatta már legjobban a férjét, hogy mulasson, ameddig tetszik, és igyék a többi jó barátokkal.
Szegény asszony! Már örült neki, hogy a férje „csak” iszik.
No, de Bányaváry erős volt abban, amit megfogadott; ha ő egyszer megfogadta, hogy nem fog inni egyebet, mint teát, hát akkor azt meg is tartja. Igaz ugyan, hogy a teát olyan erősen megrumozva szokta inni, hogy az bizony puncsnak is beillett; de az mégis csak egészen másnemű hatással van az emberre, mint a bor vagy a sör. – Neki tehát a búcsúlakomán is különteát szolgáltattak bor helyett, s azt ő nagy tüntetéssel iszogatta; míg társai boros poharakkal koccintottak, ő a füles csészét emelte az áldomáshoz.
Azért derült kedélyben volt. Magával hozta a gitárját is, s mikor a társaság kívánta, egy-egy szép románcot énekelt saját gitárkísérete mellett. Énekelt szerelmi hűségről, s úgy ragyogtak a könnyek a szemében.
Olyan jó fiú volt a jó Bányaváry! – Mindig érezte ő azt, amit beszélt; csak az az egy baja volt, hogy reggel mást érzett, este megint mást; ugyanazon emberi lény iránt mást, ha távol van s nem látja, s mást, mikor közel van és beszél vele.
Mikor Bányaváry a negyedik csésze teát itta, akkor az jutott eszébe, hogy hajh, mennyivel zamatosabb volt az a tea, amit ő máshol szokott inni.
Igaz, a tea sokkal zamatosabb, ha kettecskén isszuk, mintha nagy társaságban. Ez a teának a sajátsága.
S azután nagyon elővette a gondolkozás.
Megnézte az óráját, úgy találta, hogy éjfél felé közeledik az idő; eszébe juttatta magának, hogy mit ígért Cilikének; hogy éjfélre hazakerül. Azért is búcsút vett az egész jó cimboraságtól, kitől örökre, kitől a viszontlátásig, nyakába keríté a carbonariját, betakarta vele a gitárját, s indult a holdvilágos utcának nehéz szívvel.
Mégiscsak nagy dolog az, mikor az ember tudja, hogy ebben az órában reá két helyen is várnak, az egyik helyről elmaradni.
Igaz, hogy a feleség is derék asszony, szép asszony is; de az a másik hölgy mégis csak bűvösebb. Az egyik nagy művésznő a színpadon; de odahaza, a férje előtt nem tud komédiázni. Ah, ez a másik éppen ahhoz ért. Aztán az egyik az enyém, a másik pedig a másé, ami az értéknek különböző súlyt ad.
Talán most is ott sétál az orgonabokrok lugasai között – hófehér ruhában, mint egy villi?
Úgy tetszik, mintha az esti szél is orgonafavirág illatot hordana szerteszét.
Két utcán volt választása végigmenni. Az egyik jó tágas, téres, világos utca, mely egyenesen a hídhoz vezet; a másik egy szűk mellékutca, mely nem éppen a hídnak kanyarodik.
Mikor a szeglet elé ért, elkezdett magában okoskodni.
„Hát illik-e, férfias dolog-e így megszökni, búcsúvétel, köszönés nélkül? Vétek volna-e az, ha még legalább egy utolsó istenhozzádra megjelenne az ember? Nem volna vétek. Az ember a feleségét tiszteli, és azon van, hogy keserűséget ne okozzon neki; szereti is örökké; de a szép hölgy nem kíván örökkévalóságot, annak csak a boldog perc kell. Megszűnik-e az örökkévalóság örökkévalóságnak lenni, ha egy percet kivesznek belőle? Nem szűnik meg. Az ember csak vesz, de nem ad. Plato azt mondta, mikor kérdezték tőle, hogyan szeretheti Phrynét, holott az őt nem szereti? – »Hisz a hal sem szeret engem, de azért én szeretem a halat.« Pedig Plato bölcs volt; ki meri azt mondani, hogy nem volt bölcs? Csalás, hitetlenség lenne-e ez? Nem lenne. Amit megfogadtam, hogy Pestről elmegyek, azt megtartom; hogy Cilivel maradok, magyar komédiás maradok, azt is megtartom. De azt egy szóval sem fogadtam meg, hogy a bűbájos hölggyel többé ne szóljak. Ezt tehát nem tartozom megtartani. És elvégre is minden restellni való dolog csak akkor lesz restellni valóvá, ha kitudódik. Ezt pedig nem tudhatja meg senki; tehát szabad.”
Mint tudva van, a teának is megvan a maga részegsége s a maga mámor filozófiája.
És Bányaváry egyet vetett az oldalán, s besomfordult a szűk utcába, mely nem vezet egyenesen a hídhoz.
Mi, kik már egyszer jártunk ebben az utcában, emlékezni fogunk rá, hogy az abban az időben még csupa nagy telkekből állt, mik nagyrészt deszkapalánkokkal voltak befoglalva. Kivételképpen volt ott két egymással szemközt levő falkerítés, melyeknek kapui két urasági kertbe vezettek. Az egyik volt a Decséry grófoké, a másik Csollán Katinka úrhölgyé. Az úri lakházak homlokzata más népesebb utcákra nyílt mindkettőnél. A hálószobák osztálya pedig mind a két úri lakban a kertre nézett. Innen leste egykor Katinka Kálmánt, amint Dorothea grófnő mellé fölült a hintóba.
Decséry főispán ez időben éppen itt időzött az átelleni kastélyban.
Egy este a főúr behívatta magához a ház felügyelőjét, Csuka Ferit.
– Ugyan édes Csuka – monda neki. – Tudja, hogy én milyen rossz alvó vagyok. A legkisebb neszre fölébredek, s akkor aztán hiába fekszem le magamat, jobb ha felöltözöm magamat. – És azután rendesen tizenegy órakor felé idejön az utcába valami német színész, vagy medikus, vagy diák, vagy nem tudom micsoda, marad megállni a másik kertajtó előtt, fogja a gitárt, s elkezdi énekelni. Nagyon szépen énekel, s én hallgatnám hozzá neki örömest, csak nappalkor énekelne. De mindig éjjelkor énekel, és addig hosszú énekel, míg a kertajtón nem beeresztik. Bizonyosan a szobaleánynak csinálja az udvart, szegény fickó. Hanem én mindig az első álmomból ébredek fel, s nem tudok többet megaludni. Ugyan kérem, édes Csuka, legyen olyan jó, szoktasson el valami szép módon ezt a jó embert innen az ablakom alól.
– Óh, majd elszoktatom én azt szép módon – vállalkozott rá Csuka Feri.
– De ne valami goromba módon ám! Nem szeretném, ha megsértene, megbántana, megkeserítene szegényt; hanem egészen szép módon.
– Csak tessék rám bízni. A legszebb módon elszoktatom én azt innen.
Bányaváry tehát nagy szívdobogás közt érkezett el az ismeretes kertajtóig. Valami kopogó szellem odabenn azt mondta neki, hogy de bizony mégis legalább hárommal a tíz parancsolat közül lényeges ellentétbe kell őneki itten jönni.
Hanem a hold olyan szépen ragyogott, s az a jácint- és nárciszillat, melyet a kertfalon áthintett a harmatos szárnyú szellő, olyan ismerős volt már előtte.
„Hiszen utoljára történik!”
„Csak még ma legyen szabad vétkezni; holnap aztán kezdjünk el vezekelni.”
„Még ma szabad legyen megittasodni a tündérek számára való gyönyörtől, holnap aztán elkezdünk prózai emberek lenni, és mindennapi kenyérrel élni.”
Tudnivaló, hogy minden ember két emberből áll: egy jó emberből meg egy rossz emberből. Ez a kettő küzd egymással: hol az egyik van fölül, hol a másik. Az a kérdés csak, hogy a legutolsó fordulónál a jó ember maradjon fölül. Most este éppen a rossz embernek van fölénye: de reggel bizonyosan a jó ember fog ismét uralkodni s gondja lesz rá, hogy a rossz embert keserű lelkiismeret-mardosásokkal büntesse meg.
Ha már idáig eljött: innen már nem eresztette tovább a szívdobogása.
Félrecsapta válláról a carbonarit, kebléhez fogta a gitárt, s mint szokás, rázendíté a szerelmi epedések ismeretes dalát, melynek utolsó akkordjaira meg szokott nyílni a paradicsom ajtaja.
„Leise flehen meine Lieder durch die Nacht zu dir…”
De alig vegyült forró ábrándja szavának meleg lehelete a jácintillatos szellő közé, midőn az átelleni kert ajtaján kiugrik egy lesben álló rémalak, s egyenesen neki esik hátulról.
Ez persze Csuka Feri volt.
Csuka Feri minden előleges „hogy volt, mint volt?” nélkül kikapta a troubadour kezéből a gitárt, s olyat vágott vele egyet a fejére, hogy kalapborda, gitárborda mind tönkrehorpadt az összeütközésben; azután egy másikat meg a hátán végig azzal a zengő műszerrel, hogy annak minden húrja lepattant íziben, s csak a gitár nyaka maradt a markában.
Azzal aztán, mint egy elfoglalt trophaeummal fenyegetve, kiálta az iramodó minnesänger után Csuka Feri:
„Wart verfluchter Komediant, werd ich dir geben abscheuliche Lieder singen von Läusen, Flöhen!”
Bányaváry futott ahogy bírt.
A holdvilág Csuka Ferinek arcába sütött, ő pedig háttal volt neki. Annálfogva ő Csuka Ferit jól megismerte, az pedig csak annyit vett ki a félhomályban, hogy itt van egy borotvált képű énekes, aki németül gajdol, ergo német theátrista; ezt hát szép módjával majd elszoktatja ő innen!
Bányavárynak e percben tehát semmi sem jutott olyan elevenen eszébe, mint Kálmán fenyegetései a carbonari bosszúval. Azt hitte szentül, hogy most az egész csittvári krónika titkos társulata őt lesi, őt kergeti, őtet veri agyon, amint szava megszegésén kapja: – Biróczy denunciálja, Jenőy elítéli, Csuka Feri exequálja; futott is aztán végig a szűk utcán, s nem várt kevesebbet, mint hogy az utcaszegleten meg Barkó Pali Ázsiából fogja útját állni, s úgy ellazsnakolja valami Kínából hozott bambusznáddal, hogy minden keleti nyelven jajgathat bele; – csak akkor mert hátratekinteni, mikor a széles utcára kijutott, melyet hosszában sütött végig a barátságos holdvilág. Itt kezdte csak futását közönséges ostromlépésekké lassítani; de folyvást nagy bölcsen az utca közepén tartva magát s aggályosan kerülve minden kapumélyedést, melyeknek akármelyikéből ugorhat ki egy összeesküvő carbonari s rárivallhat: „hát te hol jársz itt most?”
Mikor a német színháztéren végigbandukolt, eszébe jutott mindaz, amit a városban átélt: diadalai és keserűségei. És azok a hívek, akik mindkettőben osztoztak vele.
És eszébe jutott, hogy mindaz a siker, amit annyi diadallal, annyi szenvedéssel ők mindannyian kivívtak, most egyszerre hamuvá omlott – egyetlenegy szépasszony szép szemeinek tüze miatt – kezdheti újra valaki más.
Ettől azután nagyon kijózanodott.
„Bizony silány fráter vagy te, kedves barátom” – monda a „jó ember” a „rossz embernek”, aki nem kísértette meg magát védelmezni, hanem kiegyengeté összegyűrt kalapja horpadásait, s arcára rántva carbonariját, tolvajként osont át a hídon; felsietett a szállására, a kapukulccsal nesztelenül nyithatott be lakába. Csend volt itt már.
Cilike hálószobájában éjjeli mécs égett. A szelid teremtés nyugodtan aludt özvegy fekhelyén; kisgyermeke ott feküdt mellette, s kicsi kezét anyjának szájához tartá fölemelve. – Az álmodó ajka valamit látszott beszélni a kicsi kéznek, amitől az alvó gyermek úgy nevetett álmában.
…És Bányavárynak nem volt bátorsága megcsókolni az alvó arcot. Azt hitte, hogy az a gitár utánajött láthatatlan lábakon, s egy láthatatlan kéz még egyszer a fejéhez fogja azt vágni!
Másnap nem volt magyar színészet többé Budapesten.
