A theátristák
A theátristák
Őszi megyegyűlésekre szállingóztak be a székvárosba a tekintetes rendek, s erre az utcák kezdtek megelevenülni. Béni bácsi is felkötötte az ezüstös kardját, kiviaszkolta a bajuszát, s örült neki, hogy a cselédek kezet csókolnak őtáblabíróságának, mikor végigmegy a konyhán. Ilyenkor nagy úr is volt, mert két-három óráig tartván a gyűlések, amik nála nélkül meg nem történhettek volna, csak akkor ült ebédhez. A család ugyan nem várt rá odáig, hanem félretették számára az ebédet, s ehetett egyedül egymagában. Ezt tartotta Béni bácsi a legnagyobb uraságnak a világon. „Ha valaha nagy úr leszek, mindig egyedül fogok ebédelni!”
Hát egyszer nagy csörömpölve jön haza Béni bácsi, még mikor a többiek is az asztalnál ültek; szinte keresztülesett a lába alatt kalimpázó ezüstös kardjában. Mi történhetett vele? Ritka eset volt az, hogy őt valaki sietni látta. Mikor már ő a szokott csámpás őgyelgését szaladásra fogta, nagy dolognak kellett akkor történni.
– Itt vannak! Megjöttek! – kiálta izzadságtól ragyogó arccal.
– Kik vannak itt? – kérdé a nagyasszony.
– A theátristák! Megérkeztek a theátristák! Most osztották ki a cédulát a generális gyűlésben. Az aztán a direktor! Jaj, de szép ember. Akár egy vicispán. Kardosan, mentésen jött fel a gyűlésbe, s ott publikáltatta a nemesi levelét. Igazi nemes ember! Én is olvastam az armalisát. Aztán cédulát is kaptam. Itt van ni: „Ma felsőbbek engedelmével adatik Béla futása, énekes vitézi színjáték 5 felvonásban; írta Kocze Bue, fordította Napkeleti, muzsikáját szerzette Ruzsicska.”
És addig még a kardját sem tette le az oldaláról Béni bácsi, míg végig nem olvasta a cédulát, minden személyzetével együtt, egész a „vége tíz óra után”-ig.
Kálmán figyelemmel hallgatott oda mindaddig, míg a személyzet neveit olvasá; de miután a sok – „úr” – „ifjasszony” – „leányasszony” sorozata leteltével nem hallotta azt a nevet, amelyet várt, nem ügyelt az egészre tovább. „Borcsay” nevét leste csupán. Az nem volt köztük.
Béni bácsi letette a nagyasszony elé a színlapot, s aztán könyörgésre fogta a dolgot.
– Ugye kedvesz, édesz, jó mamáckám, elmegyünk a teátrumba? Menjünk el a teátrumba! Bizony csak elmenjünk a teátrumba!
Olyan furcsa volt ez a nagy gyerek, azzal a nagy széles karddal az oldalán, amint ilyen kunyorálásba esett át.
– Jól van no. Elmegyünk. Ha szomorújáték van, azt én is szeretem.
Béni bácsi nagyot ugrott örömében.
– Ugye a Cilike isz eljön?
– Bizony nem is hagyjuk ám magában itthon.
– Ugye a Kálmán öcém isz eljön?
– Én nem megyek. Tanulnom kell – válaszolt Kálmán.
– Aj, de kár. Pedig milyen szép darab! Abban isz van egy Kálmán, mégpedig herceg. Az magának druszája.
– No ne búsulj! – mondá az anyja – majd eljátsszák egyszer a te kedvedért a te druszádat is: „Lengyelországi Benjámin vagy a kétgarasos atyafi”.
– Jaj, mamáckám! Ugye, abba is elmegyünk?
– Mindenbe elmegyünk, amíg csak itt lesznek; abonnírozunk három zártszéket.
– Miért nem négyet? Kálmán öcémnek is.
– Ő még fiatal, neki nem kell ülőhely. Mikor neki tetszik, ő is elmehet.
– Nemigen fogok ráérni az idén – mondá Kálmán. Azzal föl is kelt az asztaltól, s ment a szobájába tanulni; otthagyva az örömében enni sem tudó Béni bácsit az asztalnál, kinek egymás után visszahordták a már kivitt tálakat. Azt sem tudta most, hogy mit eszik.
S hogy az öröme tökéletes legyen a nagy gyereknek, még azt is megengedte neki a nagyasszony, hogy az új redingótot fölvehesse, mikor elkíséri őket a színházba.
De alig is várhatta, hogy azt a hetet harangozzák.
Milyen pompásan illett rá ez az új tobákszínű redingót, azokkal a fényes sárga rézgombokkal!
Még az utolsó percben is volt benne annyi rokoni szeretet, hogy Kálmánt meginvitálja az együttmenetelre; de az csak otthon maradt.
Igen jó alkalom volt neki az általános elcsendesülés a háznál a tanulásra.
Késő fél tizenegy óra vetette haza a színházlátogatókat.
Milyen zajjal jöttek! Micsoda triumfussal rontott be Béni bácsi. Ez volt aztán az előadás! Ezek aztán a színészek! Micsoda előadás! Sohasem látott többet ilyet, de nem is fog látni soha K* városa. Milyen pompás öltözetek! Milyen királyok, milyen hercegek!
Béni bácsi exaltálva volt! Le sem akarta vetni azt a sárga gombos redingótot.
De még a nagyasszony is meg volt elégedve.
– Becsületes darabot adtak. Az ilyen darabot szeretem, amiből az ember épül valamit. Nemcsak röhögni megy oda. Aztán igen jeles aktoraik vannak, azt már meg kell adni.
– Kivált az a Bányaváry! Aki Kálmán herceget adta. Az tetszett nekem legjobban – heveskedék Béni bácsi.
– De az igazgató a legjobb színész – monda a nagyasszony.
– Nekem a primadonnájuk tetszett legjobban – szólt Cilike.
Az ugyan Béni bácsinak is legjobban tetszett, de nem merte elárulni.
A színház persze zsúfolva volt (az Aranysas táncterméből átalakítva).
– Ha mindig így fog nekik menni, roppant ájnámokat csinálnak – ez volt Béni bácsi approximatív calculusa. – Kár, hogy Kálmán öcsém nem volt ottan.
Kálmán öcsémnek aztán egész a lefekvésig volt mit hallgatni Béni bácsitól; mi volt a darab tartalma, hogyan kezdődött, mi lett a vége! Milyen dalok jőnek benne elő? Hogy sírt a közönség, mikor rázendíté a társaság azt a szomorú nótát, hogy:
Hunnia nyög letiporva,
Sírnak a bús magyarok!
Sírnak a bús magyarok!
Meg is kísérté Béni bácsi, hogy a maga kappanhangjával elénekelje a nagyon megszeretett dalt, mely valósággal igen szép ária; de az a maleficiuma van, hogy harmadfél oktáván jár fel s alá; minélfogva Béni bácsi, ha fönn kezdte, ott, hogy „Betellett már a magyarnak Búval töltött pohara”: csak a szemöldöke rángatásával bírta jelezni, hogy még ott is van valami hangjegy; ha pedig aztán alant fogta, akkor meg ott, hogy „Puszta a Béla udvara!” csak a legörbített nyakával kereste az elérhetetlen mély hangokat. És végtől végig kiállhatatlan hamis volt minden hangja.
Kálmán nem bírt magának nyugalmat szerezni tőle, pedig az ő feje éppen tele volt a „zálogperek” mindenféle tekervényeivel, amiknek semmi közük az előadó-művészethez.
Szerencséjére Béni bácsi levetkőzéskor azt a gyászos felfedezést tette, hogy a redingótján hátul végigcsepegett a faggyúgyertya; mert éppen kikereste azt a helyet, ahova senki más nem akart állni. Ez aztán nagyon elvette a kedvét. Az újdonatúj redingót!
Kálmán ugyan megvigasztalta, hogy majd reggel kiveszi ő azt mindenféle kémiai szerekkel, hogy meg sem látszik; de csak mégis elmetszette ez az eset Béni bácsi kedvének húrjait, s nagyon lenyomott kedélyben dűlt a párnái közé, s sokáig nem tudott elaludni. Az, hogy „Hunnia nyög letiporva” még magában igen szép dolog, hanem hogy az ő redingótja is faggyúcseppet kapott, ezt a véletlent csakugyan elengedhette volna már a balsors Hunniának.
Legalább békét hagyott Kálmánnak reggelig; amidőn öcsémuram nagy hajnalban fölkelvén, amíg Béni bácsi aludt, szépen kitisztította a foltot a gallérjából úgy, hogy a fölébredő, kinek első dolga volt a redingóthoz kapni, azt hivé, hogy csak álmodta azt a rettenetes álmot, arról a faggyúcseppről a hátán.
A theátristák első föllépésükkel meghódították az egész közönséget. A vármegyegyűlésen nem beszéltek annyit a gravaminákról, a rossz utakról és jogtalan katonai túlkapásokról, mint Varsay színtársulatáról. A társaság kitűnő tagjait egyik előkelő ház a másik kezéből ragadozta ki ebédre, társas mulatságra, s mindezen alkalmakkal kitűnt, hogy a theátristák nem valami szedett-vedett csőcselék, hanem literátus, jól mívelt emberek. A direktorral nem is lehet másról beszélni, mint asztronómiáról vagy históriáról. Azokban úgy otthon van, akár egy professzor. Neje, az első hős szerelmesnő, egész tiszteletet parancsoló alak; s viszont a költői irodalomban jártas; a naivistáné csupa szemérmetesség, s csak az a kár, hogy idegen szavakat szeret beszédébe elegyíteni, amiknek az értelmével nincsen egészen tisztában; a komikus lumpácik személyesítője a legkomolyabb férfiú a világon; bámulja az ember, hogy tudja magát úgy elváltoztatni a színpadon, hogy mindenkit megnevettet; a gonosz vén intrikus a legbecsületesebb fiú, aminőt csak kívánni lehet; sőt még maga a cédulahordó is, a törpe, nagyfejű, széles szájú kis Rák bácsi, egy respektabilis persona, ki, mint tudva van, maga is háziúr Miskolcon, s csak a művészet iránti szeretetből jár együtt a truppal s egyúttal a társaság szabója; de már másodnap minden embert ismer és nevén szólít az utcán, s előre elmondja, mi lesz a mai darabban.
Ami végül a fiatal primo amorozót, Bányaváryt illeti, az egy tökéletes gavallér, s akárhogy elváltoztatta a nevét és alakját, mindenki tudja felőle, hogy ez egy alispánnak a fia vagy Sárosból, vagy Szepesből, vagy Sopronból; de bizonyosan alispánfi!
Játékrendjük is kitűnő; előadják a „Tolvajokat vagy Moor Károlyt” Schillertől, a „Fösvényt” és a „Botcsinálta doktort” Molière-től, „Rómeó és Júliát” Shakespeare-től, Kotzebue „Bak-őzét”, „Zűrzavarát”, „Benyovszky Móricát”, Körner „Zrínyijét”, Goethe „Faustját” színre alkalmazva, operákból „Béla futását”, „Zampát” (óh, milyen Zampa Bányaváry!), az „Arany időt”, a „Harisnyatakács és uszkárnyírót”. Sőt néha annyira megy a nemes buzgalom, hogy eredeti magyar darabot is kerítenek (írja azt valaki; de nem teszi ki a nevét), mint például „Bocskai István” és „Cserni Gyurka”. (Ez utóbbiak természetesen a kockáztatott vállalatok közé tartoznak; – szerző kegyes elnézésért esedezik.) – Súgó pedig nem hallatszik ám az előadás alatt.
Tömve is van mindig a nézőhely. A sedriák alatt sok vidéki uraság van idefenn; kiket a késő estig ülésező törvényszékek sem tartanak vissza, hogy a színházba el ne menjenek.
Hódítás volt az, minden hazafiúi frázis nélkül. Vitte a közönséget – nem gallérjánál fogva – a „hazafiság a nemzetiségnek” –, hanem az, hogy gyönyörűségét találta benne.
Csak Kálmánt nem ragadta magával az általános lelkesedés és kíváncsiság; pedig nagymama és Cilike mindennap elmentek a teátrumba, s vacsoránál a nagyasszony végig elmondott mindent, hogy mi volt a darabban; össze is pörölt ítéletében sokszor Béni bácsival, akinek az otromba komikum tetszett legjobban, amit a nagyasszony ki nem állhatott. Béni bácsi azt szerette volna, hogy bár csak egyszer „Kakambukifornihorgyeminomen herceget” adnák.
„Az már csak pajtába való!” – volt rá a nagyasszony véleménye (ti. olyan színésztársasághoz méltó, mely pajtában üti fel Thalia oltárát).
Kálmánnak pedig minderre semmi gondja sem volt.
Juristai utótanulmányát oly szorgalommal folytatta, hogy már az ötödik hónapban készen állt a magánvizsga letételére, s így félévet megnyert életpályáján; ez volt most minden gondja: mentől hamarabb szabadulhatni az édes otthonból és megkezdhetni a küzdelmet a nagy ellenséggel: a világgal.
Azért neki kisebb gondja is nagyobb volt a színházba menetelnél.
Egy este pedig, már a hétórai harangszó után jócskán, szalad nagy sietve haza Béni bácsi; csak most eresztették el a törvényszékből, hol nagy kriminális eset tárgyalásában volt szükség a votumára. Béni bácsi aztán, amint szabadulhatott, szaladt, a kardját hóna alá kapva; azt hitte volna az ember, hogy megy most valakit levágni.
De bizony az volt a baja, hogy elkésett már a teátrumból; s aztán amíg átöltözött magyarból civilbe, mind azon aggódott, hogy senki sem talál már lenni a kasszánál, akitől bilétet váltson, hogy megy be bilét nélkül?
– Nem jön e! ma sem kedves Kálmán öcsém a teátrumba?
Azt hitte, Kálmán majd csak beviszi őtet is valahogy.
– Nem, bátyám, tanulnom kell.
– Ejnye, minek tanul olyan sokat? Még csont nő tőle a fejében. Én ismertem már egy olyan urat, akinek az agyvelejében csont nőtt a sok tanulástól.
De Kálmánt csak ez a fenyegetés sem bírta rá, hogy vele menjen. Utóbb is csak egyedül kellett vállalkoznia.
S csakugyan nem volt már a kasszánál senki. Béni bácsi hiába tébett-lábolt alá s fel, hogy valakit elfogjon bilétért, utoljára is rászánta magát, hogy bevetemedik fizetetlenül a nézőhelyre, mert odabenn nagy volt már a nevetés. „Sganarellát” adták.
Hát befurakodott; gondolta, a bilétszedőnének majd megmagyarázza e betörés indokait, de az sem volt ott; az is elment már a karzatra a darabot nézni.
Béni bácsi aztán a bűntudat lelki mardosásával húzódott egy oszlop mögé, hogy ő most fizetetlenül lopta be ide magát. Minden pillanatban attól remegett, hogy valaki megfogja a karját, s azt kérdi, hát maga hogy jött ide. Ha valaki ránézett, azt hitte, most mindjárt elő fogja kérni a bilétet. A színpadról Sganarella ha felé fordult, azt várta, hogy rá fog kiáltani: – „nini! Ott egy ember áll, aki nem fizetett be.”
De föltette magában, hogy ez állapoton segíteni fog, s amint az első felvonás után leeresztették a kurtinát, keresztülfurakodott az embertömegen, a redingótszárnyak merész kockáztatásával egész a proszcéniumlámpákig, s azalatt, míg a cigányok gyantázták a vonót, kivette az ezüsthúszast a zsebéből, s elkezdett vele a súgó félkupoláján bekocogtatni.
– Súgó úr! Súgó úr! Kérem! Húzassa fel egy kicsit megint azt a kurtinát.
A súgó azt hitte, valami megtiszteltetés vár valakire, s jelt adott a függöny felhúzására.
Amint az egy kicsit meglebbent, Béni bácsi nem látva mást a színpadon, mint a történetesen ott álló primadonnát, egyenesen hozzá intézé szavait.
– Ifjasszony. Kérem! Igazgatóné ifjasszony! Jöjjön ide. Kérem alássan. Nézze, nem találtam a kasszánál senkit, hát itt adom meg az ántrét.
S azzal lábaihoz helyezte a húszast, mit az igazgatóné kecses pukkedlivel fel is emelt.
No, hanem támadt erre boltozathámlító kacagás az egész teremben.
Béni bácsi hátrafordult, s el nem tudta gondolni, hogy mit nevetnek. Hiszen ő igen ildomosan cselekedett.
– Áh! Ez nagyszerű! Mányifik! – kiálta egy mindenen túlcsengő férfihang a nézők seregéből, mely hang urát mindenki báró Bálvándy név alatt ismeré. – Mányifik! Ez még nem volt soha! Túltesz Sganarellán! Ezt kérjük ismételtetni!
Hanem előbb érdemes lesz ennek a báró Bálvándy személyének egy fejezetet kerekítenünk.
