A vál-úton
A vál-úton
Kálmánnak ismét előre kellett menni, főnöke számára előfogatokat kellett rendelni. S az elromlott híd helyreállítását sürgetni. A főúr családja még mind aludt befüggönyözött ablakok mellett. Azok csak nagy későn fognak útra felcihelődni. Nem is várt Kálmán a kávés reggelire; amint belépett a pitvarba, már Tóth Máté uram jött reá szemközt, pálinkás jó reggelt kívánva, kezében kéticcés palackkal; volt abban a palackban fehér üröm, dióhéj, narancshéj, amitől zöld ragyogást és illatos keserűséget kapott a hatalmas szilvaszesz, abból aztán Tóth Máté uram teletöltött egy kis szűk nyakú palackocskát, amit úgy hívnak, hogy „egyes”, s ráköszöntötte az úrfira. Abból azt úgy kell kotyogtatva kiszívni, hogy tovább tartson az élvezet.
– Nagyon jó ez! Domitorium! Csak úgy végigmelegíti az embert.
Utána a jó fehér cipóból a gyürkés piros ropogós részét; az egészen helyre hozza a belső konstitúciót.
– Ilyen ám a parasztfrüstük – monda Sára asszony, ki a friss kenyérrel szolgált.
– Adja Isten, hogy többször is legyen részem benne – viszonzá rá az úrfi.
A szekér azonban előállt, mely Kálmánt tovaszállítandó volt, jó három fakó fogva elejbe.
– Pista fiam maga lesz a kocsis – mondá Tóth Máté uram Kálmánnak, aztán lekiáltott a fiára: – Jó ülést csináltál az úrfinak, gyerek?
– Dejsz én oda ülök a Pista mellé, ott jobban elbeszélgetünk az úton – monda Kálmán; amiért aztán Sára asszony olyan szívesen megveregette a hátát a tenyerével.
– No, hát vegyünk búcsút szépen, ha már menni kell – monda Tóth Máté uram, megszorítva Kálmán kezét. – Egészséggel járjon, úrfi.
– Isten áldja meg, galambom úrfi! – mondá Sára asszony is, egészséges tenyércsapással rázva meg Kálmán kezét. – Aztán egyszer majd meglátogasson bennünket megint. Ugye, meglátogat?
– Ne beszélj megint olyan dolgokat, asszony, amiknek se füle, se farka – feddé őt Máté uram. – Nem minden esztendőben viszi el a Körös a hídját, éppen akkor, mikor az úrfi ezen utazik. Ki tudja, utazik-e még ezen a tájon valaha? Hanem ha mondani akarsz neki valamit, hát adj a mondásodnak formát. Mondd az úrfinak azt, hogy ha egyszer megkeseríti a világ, ha megszomorítják az emberek, gondoljon rá, hogy van egy alacsony ház, ahol minden ember szívesen látja, azért a sok jóért, amit teveled éreztetett az ő úri családja egykor; – ezt mondd neki. – Hanem ebből semmi sem lesz; ne is legyen, úgy kívánom. Az úrfi magasra fog vergődni; hatalmas nagyhírű ember lesz, miránk sose szorul. De ha egyszer mégis meg találják keseríteni az életét a zöld asztalok és a kék szemek, akkor jöjjön ide hozzánk; itt az Isten szép mezeje és az Isten szép ege újra kibékíti azzal, ami zöld és ami kék. Ezt mondd neki, asszony.
– No, hát ezt mondom.
Kálmán önkéntelen felsóhajtott. Hogy ezek a parasztemberek olyan jól értenek az időjóslatokhoz!
– Hát te, Erzsi, mért nem jössz elő? Mondj hát te is egy szerencsés utat az úrfinak!
Erzsi vonakodását mentette az, hogy a tejre kell ügyelnie, el ne fusson a tűz mellett; pirulását mentette az, hogy a tűz nagy.
– Isten áldja meg – monda ő is, kezét nyújtva Kálmánnak; de szemét fel nem emelte hozzá; hanem a kézszorítás, mellyel elbúcsúzott tőle, olyan őszinte, oly meleg volt.
Az a „másik” még most alszik.
Aztán az apró szentek is előkerültek; az ökrös szekér kormányzója, a kis Jóska öltözetlen, azazhogy még kalap nem volt a fején, mert fehér vászonruhájában alszik éjjel a szénaboglyán, jár nappal a mezőn, különbözés a felöltözött s levetkőzött állapot közt csak a kalap. Ő is hatalmas parolát adott a búcsúzónak; a kis bátorszemű leány pedig még a nyakába is kapaszkodott, s meg hagyta csókolni az orcáját.
Azzal felült Kálmán a kocsisülésbe Pista mellé. Pista egyet csettentett a nyelvével a lovaknak; azzal mind a három fakó egyszerre nekirugaszkodott, s vitte a szekeret ostorsuhintás nélkül, csak olyankor lassítva futását, amikor zökkenő következett.
A mező szép zöld volt, az esők után bársonnyal volt bevonva a róna, s az ég felhőtlen kék.
Kálmán olyan sok szépet tudott beszélni a parasztlegénnyel a zöld mezőkről.
Hanem ebben az élvezetében nagyhamar meg lett zavarva. A legelső itatónál összetalálkozott a főispán futárjával, ki sürgős levelekkel jött ura elé. Ez Kálmánnak is hozott egy levelet.
A levél címiratán megismerte Kálmán Béni bácsi ákombákját. Ebben nem volt semmi feltűnő: nagyanyja leveleire mindig Bénivel szokta íratni a címzetet; mert ő maga latinul nem tudott: márpedig tisztességes embernek úgy illett, hogy a levél borítékján meg legyen adva a „generoso ac perillustri Domino, Domino, summa cum reverentia”, különben azt hinné a postás, hogy valami paraszt ír valami zsidónak. – Hanem aztán mikor a levelet felbontotta, nagyon megdöbbent rajta, hogy a nagyasszony írása helyett ismét Béni bácsi valóságos és autentikus disznóival találkozik. Ez az ő írása volt: bizonyítanak mellette a hű kézvonáson kívül a hitelesítő helyesírási bakok s a szó közepéből kimaradt betűk. És aztán fele, sőt kétharmada a megírt soroknak ismét gondosan ki volt törülve; mint aki írás közben megbánta azt, amit írt, de azért mégiscsak úgy küldte el, bosszantva a levél megkapóját, hogy nem tudja kitalálni, mi lehetett számára odaírva.
Vajon mi lehetett odaírva?
A levél kezdődött így:
„Jaj, kedves uramöcsém. A mama ugyan nagyon…
Itt ki volt törülve a többi. De mégsem volt oly jól kitörölve, hogy egy nevet ki ne lehetett volna belőle venni. Ez a név volt „Cilike”.
Tehát Jenőyné már megtudott valamit az ő találkozásáról a maga száműzötteivel. A családi crimen laesae majestatis!
Ugyan sietett, aki deferálta! Ugyan jó rendőrséggel van körülvéve!
A levélben aztán csak itt-ott volt valami olvasható sor, amiből azt lehetett kivenni, hogy mindamellett is a szokott pénzküldemény nem marad el; hanem az a delizsáncon megy; hanem hogy az uramöcsém ugyan vigyázzon magára.
Ez a levél aztán egészen elvette a kedvét Kálmánnak a kék égtől is, a zöld mezőtől is.
Lám, milyen jó dolga van annak a másik legénynek ott mellette, aki sohasem kap levelet a postáról!
Mikor Decséryék a kastélyukba megérkeztek, a főispán tudatá Kálmánnal, hogy Pestre vissza kell költözniük egy hét alatt.
A táncmestertől pedig azt tudta meg, hogy a hercegnő unokájával együtt felmegy ismét Bécsbe, s vele együtt az egész udvari cselédség. Talán hosszabb ideig, talán egész évig fognak ott maradni.
Ez a hír még növelte Kálmán levertségét.
A kordicai statutio élményei óta kellett észrevennie, hogy valami langymelegség mutatkozik irányában a grófi család részéről. Nem azon a hangon beszélnek vele, amelyen eddig.
Dorotheát sem láthatta többé, csak éppen asztalnál, ott meg messze voltak. A leckeadásnak vége volt már.
Most aztán, mikor közel állt ahhoz, hogy őt ne lássa többé, érzé a nagy űrt, mely utána fog maradni lelkében. Most tudta meg, hogy milyen nagyon szereti őt.
Lám, arra sohasem gondolt, hogy az ember nem lesz örökké Decséryéknél jurátus, hol csak egy ajtót kell kinyitnia, és mindennap láthatja azt, akit imád. Egyszer csak neki is el kell hagynia azt a házat, s akkor azután még sok bezárt ajtó fog állni előtte, amelyek előtt hol alázatosan kopogtatni kell, hol erőhatalommal elfoglalni a kilincset, hol aranykulcsot szerezni a kinyitásukhoz, míg oda fog eljutni, hogy őt ismét színről színre lássa!
A főispán másnap rögtön elutazott; de kísérőül Biróczyt vitte magával; Kálmán a kastélyban maradt. A hölgyek csak egy hét múlva indulhattak a bécsi útnak. Az öreg Decséry szokása szerint falusi lakában egyedül volt visszamaradandó.
A legelső nap, midőn Kálmán az étteremben megjelent, a hercegnő behívta őt szobájába. Abban a szobában szokott leckéket adni Dorothea grófnőnek. Dorothea most nem volt az asztalnál; hanem helyette ott állt az asztalon egy miniature arckép, mely a grófkisasszony képmása volt, halványsárga ruhában, mesterséges hajbodrozattal, kezében legyezővel.
– Ön festeni is tud? – monda a hercegnő. – Láttam egypár művét. Nézze ön; férjemnek egy kedves meglepetést akarok szerezni. Le tudná ön ezt az arcképet másolni számára?
Kálmánnak alig akart kijönni a felelet az ajkain.
– Megkísérelhetem, hercegnő.
– Tehát vigye ön e képet magával szobájába, mert senkinek nem szabad megtudni a dolgot; hogy meglepetés legyen.
– Igenis, hercegnő.
Kálmán, kicsinyben múlt, hogy meg nem köszönte a hercegnőnek a megbízást, hogy el nem árulta, milyen nagy gyönyört szándékozik neki szerezni a hercegnő.
– Elég lesz önnek egy másolat készítésére egy hét?
– Igen. Elég lesz – rebegé Kálmán, s hangjának reszketése vallá: elég lesz „két” másolat készítésére.
Mert arra ugyan mérget vehet be akárki, hogy Kálmán egy hét alatt, egyedül bezárkózva szobájában ez arcképpel, nemcsak az öreg úr számára fogja azt lemásolni; – hanem a saját maga gyönyörűségére is.
Kálmán valódi művész volt. Bölcsőjében nem egy, de két múzsának csókja érinté. Hátrahagyott képeit most keresve keresik, amik egykor… De ne vágjunk az események elé.
Egy hétig nem látta őt senki szobáján kívül máskor, mint az ebéd idején. Akkor szabad volt neki az élő minta bámulatában elveszteni magát. A művész tanulmánya volt az. Az asztaltól sietett vissza palétájához.
Két másolatot készített az arcképről.
Az egyik a nagyapa számára készült, híven azonos a mintaképpel. Ugyanaz a mosolytalan madonnaarc, ugyanazok a lesütött szempillák; a hajfonadék divatos; az öltöny fekete és halványsárga, kezében a tollas legyező.
A másik nem a világ számára készült. Ugyanazon arc, de egy szende mosoly s az ég felé emelt szemek a dicsőület ragyogását bűvölték reá, öltönye fehér, kezében liliomszál, s halvány rózsaszín szárnyai vannak. Angyalnak festé. Ez a maga számára készült. Ezt nem látja meg senki.
Vajon nem volna bizonyos a hercegnő az édes csalásról? Nem bírna előre érzett tudatával e szent tolvajlásnak? Hiszen ha meg akarta ajándékozni az öreg urat unokája arcképével, odaadhatta neki az eredetit, s Bécsben ugyanazzal a művésszel újra lefestethetné a grófkisasszonyt? Azt is tudhatta, hogy egy hét nem kell egy művésznek egy arckép festéséhez. – Ez biztatás volt!
Kálmánnak értenie kellett, hogy aki a Volta-oszlop correspondens lapjait föltalálta, nem volt olyan nagy természetbúvár, mint aki azt feltalálta, hogyan lehet két festett lappal két szívet úgy egymáshoz láncolni, hogy azok minden időn és távolságon keresztül egymással együtt érezni meg ne szűnhessenek.
Egy hétnél hamarább visszaadta az eredeti arcképet is meg a másolatot is. Mindenki magasztalta a művészetét, aki a remekül talált másolatot az eredetivel összehasonlítá; – de Kálmánt jobban ittasítá minden dicséretnél önszívének dobogó magasztalása: az a szíve fölé rejtett kép még jobban van találva.
Azután eljött az elutazás napja. Kálmán még egyszer részesült abban a boldogságban, hogy egy kocsiban utazhassék szíve bálványával. Az egész úton meggyőződhetett róla, hogy az most is oly gyöngéd hozzá, mint eddig; s a rövid ideig tartó langymelegség csak rövid büntetés volt a gyönge hűtlenségért: azért az egy napért, amit Kálmán az ő istenei s azok papja és papnője társaságában töltött, elfeledkezve azon kötelességeiről, miket a keresztyének Istenének megdicsőült és „élő” szentjei iránt a „Credo” és az „Amo” reá róttak.
Még a Bécsbe utazás reggelén egyszer alkalma volt Kálmánnak Dorothea körül a családtag szolgálatait végezhetni; azontúl aztán távol esett tőle.
Nem maradt a főispán házánál a „juraterián”, hanem külön szállást fogadott magának, s csak napi kötelességét végezni járt fel az irodába. Azt adta indokul, hogy ügyvédi vizsgájára készül.
Nem volt igaz.
Drámáját írta, azzal volt elfoglalva.
Biróczy hamarább átesett a vizsgán, „praelarum”-mal censurázott; mindjárt alkalmazást is nyert Korcza úr mellett mint adjunctus.
Egy napon Biróczy meglátogatta Kálmánt. A kis gnóm arca komoly tekintet által tűnt ki ezúttal; még vatermördert is kötött, hogy annál szigorúbbnak lássék. Ő már ügyvéd volt; hozzá nem illett többé a jurátusi pajkos viselet. Azt külsőleg is kellett jelezni.
– Nos, bajtárs, hát mennyire vagy Kövyvel? – ez volt első kérdése hozzá.
„Kövy” volt annak a nevezetes kézikönynek a neve, melyet szerzőjéről, a pataki híres tanárról neveztek így s ami az akkori törvénytudományt magában foglalta.
– Meglehetősen készen vagyok vele – monda Kálmán némi feszengéssel.
– Lássuk. – És azzal Biróczy elkezdé Kálmánt examinálni; mint ahogy szokták fiatalemberek egymást keresztül-kasul kivallatni a szigorlat előtt; mintegy próbaképpen, hogy fognak majd megállni a vizsgáló szenátus előtt.
Biróczy sehogysem volt megelégedve Kálmán feleleteivel.
– Valld meg, pajtás, hogy bele sem néztél ebbe a könyvbe két esztendő óta. Pedig egy hónap múlva nyakadon a cenzúra.
– Ejh, ha egyszer átolvasom, ismét a fejemben lesz minden.
– De hát mit csinálsz te az egész idő alatt? Verseket írsz megint? Komédiákon töröd a fejedet?
– Ah! Egy év előtt még te sem beszéltél ily lenézőleg a versekről és komédiákról.
– Akkor még diák voltam, mostan pedig prókátor vagyok.
– Ahá! Tehát azt jelzik azok a vatermörderek a nyakadon.
– De tegyük félre a tréfát, barátom. Minden életnek céljai vannak, s minden cél oda megy ki: hogy az ember magának vagyont, azáltal nyugalmas életet, kényelmet, családi boldogságot szerezzen. Mert a családi boldogság is azon alapul, hogy legyen mit ennünk. Ez a cél még nekem is ideálom, ezzel a majompofával, s fel akarok hozzá mászni, ezekkel a csámpás lábakkal. Hát még te, kinek százféle alakban kínálja a világ minden boldogságát. Nagyanyádtól roppant vagyont lész öröklendő; kilátásod van olyan házasságot köthetni, mely amellett, hogy a világ első szépségével tesz boldoggá, kétszeresen meggazdagít. Előtted áll a leendő nexusnál fogva az út a legmagasabb állásig. Szeretve, ünnepelve, irigyelve lehetsz, s nem kell semmi, csak a kezedet kinyújtanod utána. Más ember a celli Szűz Máriához vándorolna búcsújárva, hálát adni az égnek annyi ráontott kegyért; te pedig azon vagy, hogy mind kidobd a hajóból a tengerbe. Egész komolyan beszélek. Korczától megtudtam olyasmit, hogy nagyanyád tudakozódott nála, vajon minő törvényes eljárások kellenek egyik vagy másik egyenes örökös kitagadásához; hogy nem Béni bátyádról van szó, azt elképzelheted. Az okát is jól tudom, hogy miért is haragszik rád. A színészekkel való ismeretségedért; költői hajlamaidért. Ezt meg Aszályitól tudom. Ez a fickó most itt rontja a levegőt Pesten, s azzal foglalkozik, hogy a ponyvaliteratúra számára fűzfaverseket fabrikál; s Angyal Bandit meg Brunczvik herceget énekli meg alexandrinusokban. Közben kritikákat is ír mindenről, ami könyv, az egyetlen helybeli lapnak. Erre az emberre vigyázz! Már egy helyről kimart. Ha gazdag ember fogsz lenni, azt nem bánja; akkor neked fogja dedikálni epithalamiumait, fescennináit, panegyriseit, névnapi ódáit, és mindennap eljár a tányéraidat kinyalni, hanem ha a költészethez nyúlsz, ott megharap; mert az az ő moslékja! Tehát innen zivatart várhatsz. Ez aztán az eged másik felét is elborítja. Egy kis ködöt már vehettél észre. Minek mondtad azt, hogy Bányaváryné testvérhúgod, mikor nem is igaz? Azt gondolod, a Decséry grófnőknek nagy kedvük van vándortruppokkal sógorságba keveredni. És végtére, ha kitudódik, hogy te poétázással foglalkozol, soha senki terád sem a maga dolgát, sem az ország dolgát nem bízza többé.
– És mégis azt fogom tenni – felelt Kálmán.
– Bajtárs! – monda Biróczy. – Értem én a költő mondását: „Singe, wem Gesang gegeben.” Daloljon, akinek dal van adva. De őrá volt, aki hallgatott. Egy nagy nemzet. Énekelhetett neki. De kinek énekelünk mi? Nem szedtél fel elég tapasztalást a mai napig? Ki hallgat rád? Úri rendünk nem is ért nyelvünkön. A szépasszonyok nem veszik könyveinket szép kezeikbe. A gazdag mecénás, ki százezreket ad ki könyvtárára, a holt literatúrát kegyeli, az élővel nem törődik. A nemesember csak korteskedni szeret; a liberális hazafi bolondságnak tart minden irkafirkát, ami nem politika, s a politikai celebritások virtusnak tartják, hogy ők soha nem olvasnak semmi költeményt, s nem járnak semmi színházba. A papoknál indexre van téve a költői munka, s a jó palackot meg a tucat kártyát ők le nem teszik azért, hogy olvassanak. A parasztnak meg még egészen fogalmán kívül esik a vágy valami szellemi eledel után: érzéke hiányzik hozzá. A prókátornak nem kell más, mint az aktái, a Tripartituma meg a curiale decretumok; a mérnök csak léniáz és cirkalmaz; az orvos csak receptet ír, a kereskedő csak kontót készít; költők dalára hallgatni itt senkinek sincsen kedve. Mondsza: melyiket akarod te ezek közül meghódítani?
– Valamennyit!
– Büszke mondás. De hátha egyiket sem? S ha ráadásul elveszted érte világi szerencsédet, mely annyifelől aranytálcán kínálkozik eléd?
– Hallod, kedves barátom! Jól tudom én azt, hogy miről van szó. Értem, sőt tudom magyarázatát adni annak a borzalomnak, amivel a tisztességes emberek viseltetnek országszerte az olyan alakok iránt, akik a szabad művészet pályáin bolyongnak. Azért, mert bolyongnak. Tudom, hogy hamut hint fejére az az anya, akinek azt hozzák hírül, hogy gyermeke elment színésznek. – Tudom, hogy száműzve van a világból az a család, melynek valamelyik tagja az ősi becsületes nevet az irodalom terére hurcolta. És igazolva van mind e keserűség. Aki látja e rongyosan, éhesen, de annál inkább szomjasan, mikor nem részegen, kóborgó hadat, mely itt megszökik, ott elcsapják; mely nem tisztel sem családot, sem szülőföldet; mely pirosra festi képét, de pirulni nem tud; mely arcfintorgatással röhögteti meg a hájfejű csőcseléket, s színfalszaggatással riasztja a műízléssel bírót; mely tanulni rest, érezni szívtelen, melynek hivatásáról fogalma sincs, mely bukfencet is hányna, ha ahhoz is tanulmány nem kellene; mely koldul és olcsó szerelmet árul: az bizony méltán siratja meg minden ivadékát, mely ezen régióval érintkezésbe jön. Az is méltán követeli vissza becsületes nevét családja sarjától, aki elnézi, hogyan marcangolja egymást össze két veszett író, mikor az összevész a dicsőség rongyain. Hogy veszik le egymás fejéről a keresztvizet. Hogy verik bele egymásnak az arcát a sárba, s akkor aztán hogyan indulnak el azon sáros pofával mind a ketten ugyanazon közönséghez, mely veszekedésük csömörével van tele: nyavalygó érzelgéseik unalmas termékei számára olvasókat, vevőket összekoledálni. Hogy az ilyen fiúnak kiteszik a székét az ősi házból, azt természetesnek találom. – De mit, ha jön egyszer valaki, nem egy, de sokan, akik azt mondják: „Ide! én nem szolga, de király vagyok itten; arcomat nem éri el a sár, de eléri a napfény! Amit én hirdetek, az nem az én szégyenem, hanem a ti dicsőségetek! Én nem koldulok a közönségtől, én kincseket szórok közé!” – S ha akkor az egész ország egy diadalszóra zendül, ha akkor az Isten ihlette homlokon kizöldül a megérdemlett babér, nem hiszed-e, hogy a büszke családok, legyenek azok grófok vagy parasztok (mert nálunk a paraszt is büszke), örömmel fogják keblükre zárni azokat, kik magasabban állanak, mint ők! S az én leszek és akik velem jönnek. – S ha nem teszik? Maradnak odalenn. – Mi fölfelé megyünk.
Biróczy elbámult. Ezen a hangon ő sohasem hallotta még Kálmánt szólni. Az ifjú költőnek ki volt pirulva az arca, hevesen járt fel s alá szobájában, s kezei reszkettek a felindulástól.
– Elárultam magamat előtted – monda hevült hangon, barátja kezét megragadva. – Kicsaltad belőlem titkomat, amit eddig senki sem tudott, csak én és a hallgatag papír. Szerény, szolgálni kész embernek ismer mindenki. Nem igaz! Kevély vagyok, mint egy ördög! Nem ismerek erősebb embert magamnál! Se férfit, se asszonyt! De tudd meg már most, hogy őrültségemnek szisztémája van. Egész tervezet van agyamban, hogyan fogok berontania világba, mint mennydörgő Jupiter. A testvérhazában most épült fel az első országos színház. Azok mindig előbbre vannak egy lépéssel nálunknál. Az ünnepélyes megnyitást magyar drámával akarják kezdeni. Maguk a főurak és úrhölgyek lépnek föl legelőször, s jelenlétük szenteli fel a színpadot, hogy az előítélet is elismerje róla azontúl, hogy az oltár és nem pellengér. Bányaváryék társulata fog utánuk működni. A legjobb drámára, mely hivatva lesz az ünnepélyt felavatni, száz arany jutalom van kitűzve. Én írtam egyet, most végeztem el. Vedd át, és olvasd végig. Másnak meg ne mutasd. És akkor aztán, ha elolvastad, jöjj vissza hozzám és mondd meg igazán: őrültségnek találod, hogy amidőn e mű szerzőjének nevét kérdezendik, büszkén álljak elő s azt mondjam: „én vagyok az!”, s mikor azt bevallom, ne féljek sem attól, hogy nagyanyám kitagad, sem attól, hogy kedvesem megvet, sem attól, hogy a világ minden ajtót bezár előttem; hanem ezzel a névvel a homlokomon követelhessek magamnak helyet mindenütt, hol tisztelet és szerelem osztja a rangot.
– Magamat is szinte fölmelegítettél – monda Biróczy –, pedig én hideg béka vagyok. Jól van. Mint mondád, őrültségednek szisztémája van. Azt látom. El fogom olvasni művedet; hanem bennem igen szigorú bírálóra számíts. Annál inkább, mert én azt látom, hogy nagyon beteg vagy. S szeretnélek kigyógyítani. Megvan még egy példányban a műved?
– Már le van tisztázva.
– Azért kérdtem, mert ha nagyon szépnek fogom találni, kísértetbe jöhetek, hogy a tűzbe dobjam.
Másnap visszajött Biróczy s átadta az elolvasott művet. Nagyot hallgatott utána.
– Nos, olvastad? – kérdé Kálmán, kíváncsian vizsgálva Biróczy arcán a hatást.
– Végig. – Nem árult el annak az arca semmit.
– S mit szólsz hozzá?
– Gyémánt! – felelt rá Biróczy mozdulatlan arccal, s kis idő múlva utána tevé:
– S az is fog maradni időtlen időkig örökké.
Kálmán szívdobogva hallgatott.
Biróczy nagy vártatva folytatá:
– Azon mű ez, melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét egymás fölé rakja is, megfelelő nagyot nem fog teremteni. Egy fejjel mindig ki fog látszani valamennyi közül.
(A lefolyt ötven év igazolta szavát.)
Kálmán szemei égtek; – olyan embertől hallotta e magasztalást, aki senkinek sem hízelgett soha; aki még imádkozni sem szokott, hogy még a jó Istennek se hízelkedjék.
– Hanem…
Most következett a végzetes „hanem”.
Kálmán visszafojtott lélegzettel figyelt.
– …Azt a célt, amelyet te magad elé tűztél, ezzel a művel te el nem éred. Hisz ezt ma nem érti meg senki. Ehhez egy új nemzedéknek kell születnie, mely hozzá felnőjön. A mai kor népének a te eszméidet utolérni röpte nincsen. Kukacok és alvó pupák országa ez. Camoëns fogsz te lenni, ki halála óráján műveit tűzbe hajítja, hogy nem értő hazáját megfossza tőle. Ennek a te művednek fiókod fenekén kell temetve maradni, hogy addig, amíg élsz, ne is tudjon felőle senki, csak halálod után találjon rá az utókor, s akkor szörnyedjen el mindenki, mekkora kincset hantolt el sírodban. Addig ne mutasd senkinek, mert a hájfejűnek úgy fog esni költeményed hangja, mint a kutyának a hegedűszó; ijedtében vonít! Senki sem fogja megérteni. A művelt úri rend háta borsózni fog, s azt mondja: rettenetes eszmék ezek! A tudós világ nyelved ős eredeti zamatját nem ízleli, s a profanum vulgus ott fog hahotával kacagni gondolataidon, ahol alvó rémeket véltél fölébreszteni szívében. Hát a reprodukció hogyan lesz? Hiszen ehhez a műhöz egy csupa világművészekből csoportosult színtársulat kellene. Minden alakja egy remek. Mikor lesz, hol lesz valaha, talán ötven év alatt egyszer, amikor egy csupa óriásokból álló színésznemzedék vállaira ráillenek a rettentő dimenziójú alakjaid. A pygmaeok karikatúraként fognak járni e jelmezekben, mikben lábuk elbotlik. – És végül még hátra van egy rém. Az, aki a gondolatokban olvas. A minden élőknek és holtaknak ura. Nem az „Úr”; hanem a Kutya Cenzor. Az a te eszméidnek felét legyilkolja. Tedd el te e halhatatlan művedet, barátom, fiókod fenekére…
– Nem fogok vele elrejtőzni – monda Kálmán lázas izgatottsággal. – Pályázatra bocsátom művemet. Nem kockáztatok vele semmit. Vagy győzök, vagy vesztek. Ha győztem, diadalkapun át vonulok be a világba, s akkor minden jeget megtörtem. Ha pedig vesztek, elégetik jeligés levélkémben foglalt nevemet, művem fiókom fenekére vándorol, s nem jön napvilágra többé. – Harmadik eset nincs.
– De van még egy harmadik is, meg még egy negyedik is – monda Biróczy.
– Halljam.
– Óh, az iránt semmi kétségem sincsen, hogy műértő bírák, irodalommal foglalkozó emberek, kik művedet négy fal között olvasni fogják, leborulnak előtte, s kürtölve kürtölendik a világnak, hogy egy halhatatlannak született mű támadt az országban. Ez másként nem is lehet. Én ismerem mind a mostani irodalmi tehetségeket; senki sincs köztük, aki a pálmát elragadja előled, de nem lesz soha; ezután sem lesz! Az irodalmi koszorút elnyered. Hanem annál magasabbról bukol. Műved, melyet mint irodalmi remeket hirdetnek majd előre, a színpadon paródiává alakul a selejtes előadás miatt.
– Óh, akkor Bányaváryékat rosszul ítéled meg. Ők lesznek az ünnepélyes megnyitáson.
– Ismerem őket, láttam Csongrádon. Cilikéd ellen nincs kifogásom. Ő egyedül azon alak, ki egy szenvedő erény szerepébe beletalálandja magát, mert jelleméhez talál az. Már Bányaváryról nem állok jót. Neki szokása túlságosan tüzelni: a vidéki közönség így szereti azt. Sokat hadonász és minden indulatot apróra kifest. Ezzel pedig a te hősödet egészen eltorzítja. Azt a jellemet, melynek csak nagyszabású indulatai vannak; mely halálos sérelmét az utolsó kitörés bekövetkeztéig ki nem mutatni büszke; mely önmagával küzd, s uralkodik szenvedélyein, míg azok felül nem kerülnek. Bányaváry ezt nem tudja felfogni. Neki elejétől végig kiabálni kell. Így szoktatták. – Hát a többi szereplők mit fognak csinálni magas alakjaidból? A heves fejű főnemes személyesítője, ki honszerelemből lázadó, lesz ott egy akasztófától elszabadult zsíros szájú betyár; az agg férfi, kinek kesergésében annyi megható van, lesz egy sápítozó vén banya; a parasztból, ki együgyű panaszával a kor arculatát rajzolná, a színpadon egy szószátyár gányó lesz, akinek huszonöt bot kell a panasza végén, s a nagylelkű fejedelmi alak olyan kálvinista prédikátor lesz, amilyen csak valaha Bergengóciában írásból olvasta a halotti búcsúztatót. A cselszövődet kifütyülik a komiszkodásáért, s fejedelmi asszonyod egy derék tekintetes asszony lesz a javából. Én előre látom az előadást, melynek végén minden ember azt fogja kérdezni: hát ez volt az a csodamű, aminek olyan nagy hír járt előtte. A második előadással aztán várnak a jövő évtizedig.
Kálmán mosolygott.
– No, ezt tartod te hát a harmadik lehetőségnek; hát a negyedik micsoda?
– A negyedik az, hogy minden úgy fog történni, ahogy te álmodod. Diadal jár előtted, diadal utánad. Műved győz, színészeid remekelnek. A publikum bálványozni fog; meghódítod egészen. Meglehet, hogy ugyanazon színészek, kik Csongrádon csak a népies alakokig tudnak emelkedni, a másik haza fővárosában, hol egy csupa nemesekből álló művelt közönség nézi őket, felemelkednek egy ranggal, s lesznek művészek, vagy éppen ha Budára vagy Pestre sikerül feljönniük, a nemes vetélykedv az idegennel szemközt új ihletet ad kebleiknek, s te velük együtt győzesz. – Akkor veszted el legjobban azokat, akik rád nézve legbecsesebbek. A bukott poéta még visszatérhet bűnbánó mezében sértett nagyanyjához, még azt visszafogadhatja a Decséry kastély; de az olympi győztes el van rájuk nézve veszve.
– Hát akkor legyen elveszve – monda Kálmán kemény határozottsággal. – Ha így, ahogy vagyok, eltaszít valaki magától, akkor legyek rá nézve ott, ahova taszított. Koldulni nem fogok, se kenyeret, se szerelmet. Akkor tollam lesz anyám és kedvesem. Nem én leszek az első, aki így élt. De én így fogok élni.
A két jó barát megszorítá egymás kezét, sokáig némán.
Mikor elváltak, akkor azt mondá Biróczy Kálmánnak:
– Azonban, miután műved benyújtása s a bírálók ítéletkimondása között jó tíz hét esik közbe, ezt az időt mégis csak felhasználhatnád arra, hogy a Pegazusról leszállj s a Tripartitumot és a Kövyt végiglapozgasd, mert a diplomára szükséged lesz.
– Azt fogom tenni – ígérte Kálmán.
S ígéretét meg is tartotta; tíz hét alatt nem látott egyéb után, mint ami hivatalos feladata volt, készült a cenzúrához.
Beíratta magát a vizsgálandók közé, s határnapot is kapott már rá.
Végzetes határnap!
Ugyanazon napra esett ügyvédi vizsgája, amely napon a drámabíráló választmány volt kimondandó ítéletét a pályaművek felett.
Az erősebb indulat elfoglalta agyát a gyöngébb elől.
Inkább azon járt az esze, hogy mi hírt hoz a posta, mint azon, hogy mi véleménye van Werbőczinek azokról a konkrét kérdésekről, miket a nagyméltóságos személynök úr hozzá intéz. Csak megfelelt rájuk.
Másnap az írásbeli vizsgát kellett letennie, azt is folyvást drámája során aggódva végezte; ki is felejtett írásából itt-amott valamit.
Harmadnap aztán megkapta a diplomáját.
Csak „laudabile” volt.
Háromféle kalkulust szoktak az ügyvédi diplomában osztogatni: praeclarumot (kitűnő), laudabilét (dicséretes) és sufficienst (elégséges).
Az ugyan tökéletesen mindegy a diplomára nézve, akármelyik áll benne e három szó közül; de már Kálmánt mégis nagyon bántotta az, hogy csak a középső jutott neki, aki osztályában mindig legelső volt, aki maga előtt sohasem látott ülni jobbat. Hogy eshetett ez meg rajta? Éppen az utolsó lépésnél.
A diplomanyerés ünnepére Korcza úrhoz volt híva ebédre.
Hajdani principálisa már türelmetlenül várta az érkezőt: Biróczy is ott volt.
– Csak laudabile – ezzel a szóval köszöntött be Kálmán, s nagyon lehangolt képet mutatott.
– Az rossz! – kiálta Korcza úr nevetve. – Sufficienst kellett volna kapni! Minden nagy ember sufficienst kapott a cenzúrán. Én is. Azért mégiscsak lett belőlem valami. Reviczky Ádám is sufficienst kapott, s lett belőle kancellár.
(Ezt állították Kálmán elé jóakarói mindannyiszor, mint utánzandó mintaképet.)
Kálmán gondolá magában: „Vigasztaljatok csak! Hadd múljék el még két nap, akkor majd megtudjátok, hogy ki vagyok!”
Nagyanyjának sietett megírni, hogy a vizsgát letette s milyen eredménnyel. Levele együtt érkezett Korcza úréval, ki a nagyasszonyt megelőzte a dolog körülményes magyarázatával. Kálmán pompásan felelt, de az ülnökök között volt egy ellensége a nagyasszonynak, ki ellenében nagy pört vesztett valaha; annak a bosszúja, hogy Kálmán nem praeclarumot hozott haza. A nagyasszony ezt majd elhiszi, s az ülnököt fogja szidni, nem mást.
Kálmán pedig türelmetlenül várt a maga napjára. Ólomlábakon jártak a napok.
Még akkor nem volt gőzmozdony; a postának kellett négy nap, hogy egyik ország fővárosából a másikba eljusson.
Végre az ötödik napon megkapta a várva várt levelet Bányavárytól, kire rábízta, hogy a pályázat eredményéről tudósítsa.
Lázasan dobogott a szíve, reszketett a két keze, mikor a levelet felbontotta; tüzet látott maga előtt a két szeme, mikor olvasni kezdte; s aztán elakadt a szíve dobbanása, leesett a két keze ölébe, víz borította el a szemeit, mikor azt végigolvasta.
A pályadíjat nem ő nyerte el.
Valamennyi pályázó közül egy idegen nyelvből fordított műnek adták ki a koszorút. Megkapta a babért egy fordító.
Hát az ő remekműve? A késő kor világító kolosszusa? Az irodalom büszkesége? Hát azzal mi történt?
Egy szó sem volt róla. Még csak egy buzdító említés aprópénze sem járt neki érte. – Azt figyelembe sem vették!
