Apelles csizmadiái s az igazi csizmadia
Apelles csizmadiái s az igazi csizmadia
Kálmán valódi költői lélek volt, mely könnyen felejt, könnyen emelkedik. Ma kész a temetőbe örökre lemenni, s holnap ismét lepkéket kerget.
A physiologok könnyen kimagyarázzák e tüneményt. A költőnél a képzelem uralg az emlékezet fölött: s a remény a képzelemé, a bánat az emlékezeté.
Nagyanyjának levele a sötét éjjeli tájképet, mely jövőjét alkotá, egyszerre nappali tájjá varázsolta át. Fel volt szabadulva szelleme, bevallhatá nyíltan, hogy kicsoda.
Az egész emberiség más alakot öltött előtte. Minden ember, akivel összetalálkozott, azon kezdé beszédét, hogy szörnyűködött a helytartótanács önkéntes eljárásán, mely színművének adatását betiltá, nagyon biztatták, hogy ez az ügy a Pest megyei gyűlésen nagy zajt fog kelteni; a vezérszónokok hevesen meg fogják amiatt támadni a kormányt. Kálmán úgy tapasztalá, hogy a főurak elvesztett kegyéért cserébe a közönség kegyét nyerte meg.
A betiltás adta meg művének a dicsfényt.
A második, amiről beszéltek hozzá, a méltatlankodás a „Mulatságos” bírálása fölött. Az is javára szolgál egy írónak, ha bírálója igaztalan szigorral támadja meg. Még Kovászos úr is sietett neki elégtételt adni, egy hozzá írt levélben, melyben mentegeti magát, hogy segédszerkesztője tudtán kívül csempészte be azt a piszkos bírálatot a lapjába, ő maga mámoros volt, nem olvashatta el, csak mikor már a lapja megjelent. De azonnal intézkedett, hogy a lap példányai visszaszedessenek, s más lapot fog nyomatni helyette; íme itt a kefelevonat, melyben Kálmán műve átkozottul fölmagasztaltatik. S ez az áldozat neki most ötven forintjába kerül. Aszályit pedig rögtön elcsapta.
Kálmán megküldte neki az ötven forintot, de kérte, hogy ne nyomasson azért új lapot. Ami már írva van, hadd legyen írva. Nem is jelent meg a helyreigazító lap soha.
Még Aszályitól is kapott bocsánatkérő levelet. Ő maga sem tudja, hogy mit írt? Szinte részeg volt. A cenzor mind kitörülte bírálatából a dicsérő passzusokat. Most aztán kenyerét veszté miatta. Ha ma húsz forintot nem kap, hogy a kosztadóját kielégíthesse, nem kap enni. Felhatalmazza Kálmánt, hogy a levelét közölje a hírlapokban. Kálmán megküldte neki a húsz forintot, s levelével pipára gyújtott.
A harmadik téma végre, amiről minden vele szóbaálló polgári kötelességének tartá véleményét elmondani, volt maga a költői mű.
Ha egy német fogadhatott arra, hogy őnáluk minden ember orvostudor, ki a fogfájósnak tanáccsal szolgál, úgy a magyar fogadhat arra, hogy nálunk minden ember színbíráló, ki a színműszerzőnek tanácsot tud adni, hogyan kellett volna és hogyan lehetne még tökéletessé tenni a művet. Mindenki tudna egy-egy vonást javítani rajta. Egyiknek a scenirozás ellen van kifogása; másik anakronizmusokat fedezett fel a mesében; harmadik adatok birtokában van, melyek a történelmi hős alakját egészen más színben tüntetik föl; negyedik a szükséges egységet nélkülözi benne; ötödik a nyelven találna ráspolyoznivalót; hatodik szeretné az egészet megrövidíttetni, mindegy, akárhol; hetedik nagyon élesnek találja az alakok körvonalazását; nyolcadiknak azok inkább kissé elmosódottak; kilencedik a lélektani fejleményt nem látja elég világosan; tizedik a felvonások végét tudná csatányosabbá tenni; tizenegyedik egészen fölöslegesnek tartja az utolsó felvonást; tizenkettedik még egy ifflandi érzékeny jelenetet óhajtana vég befejezésül; tizenharmadik reminiszcenciákat vél benne feltalálni Shakespeare és Aristophanes műveiből; tizennegyediknek a mű tendenciája nagyon is ultra democrata; a tizenötödiknek minden remek volna benne, csak ne lenne az egész olyan dynasticus színezetű… – és végül valamennyi színész, aki benne játszott, mind tudna valamit igazítani a szerepén, hogy jobban illjék a testére, különösen jobban a szájba stilizálni szeretnék a dikciót.
„Apelles csizmadiái!” mondja magában a szerző.
Azután, hogy búcsút vegyen Bányaváryéktól, kiknek sorsát jó kézbe hiszi letéve azóta, hogy Bányaváry oly örömtelten jött haza Csollánné látogatásából, s elmondja nekik, hogy utazni fog Olaszországba: délfelé elvetődött hozzájuk a szerző, miután délig Pest minden nyilvános helyén engedte magán a beneventatio és kritika minden műtétét alkalmazni.
– Én meg úgy kereslek, mint a tűt! – kiálta őt meglátva Bányaváry. – Rám van bízva, hogy vigyelek el magammal ebédre, egy különös patronusunkhoz és Maecenásunkhoz.
Kálmán nagyon ferde képet csinált erre a két szóra. „Patronus, Maecenas”, csak ezekről beszéljen most neki valaki!
– Ki az? – kérdé, kezét kirántva Bányaváryéból.
– Ne ijedj meg tőle. Egy becsületes csizmadiamester a Magyar utcában. Tseresnyés uram, rendes színházlátogatónk, s az egész társaság csizmáinak kiállítója.
– Az már más.
– A derék úr maga volt itt, bennünket meghívni egy kis barátságos lakomára, s rám bízta, hogy téged is hívjalak meg, mert főleg a te tiszteletedre van rendezve e mai lakoma.
– Oda elmegyek – monda Kálmán.
Jó tiszta hideg idő volt; a fagy pompás járdát csinált a rundellát környező sárból, a vendégek gyalog mehettek Tseresnyés uram házáig.
Bizony nagy megbántás is lett volna Tseresnyés uram házára nézve, ha az elé üveges hintóval járattak volna, mert az olyan egyszerű kis viskó volt, amilyent csak valaha a régi Pest város ócska bástyafalához ragasztottak, s amik, mint egy csoport fecskefészek az eresz alatt, képezték a „magyar” utcát.
Tseresnyés uram házát könnyű volt kitalálni közülük: az alacsony kapu fölött ott lebegett kinyúló vasrúdon a címere, mégpedig nem a nemesi címer, hanem az iparcímer: egy arany oroszlán, mely piros csizmát tart a kezében, föléje írva: „Nemes Tseresnyés Márton”, alája őszinte régi szóval „csizmadiamester”. Nem titkolta, hogy nemesember. S nem szégyellte, hogy csizmadia. Amaz őseinek érdeme, ez pedig az övé. Különben török szó: ettől származik, hogy „csizmedzi”. A csizmadiát írta „cs”-vel, a Tseresnyést „Ts”-sel; abban a nyelvújításnak hódolt, ebben az ősi hagyományt tartotta fenn.
Kis házának három osztálya volt. Az utcára nyíló szoba egyúttal a műhely, azon túl jön a konyha, egyúttal a nőcseléd lakása; azután jön egy tisztaszoba az udvarra, egyúttal ebédlő, ha úri vendég származik a házhoz. Még hátrább van azután, de már csak fából, egy kamra, egyúttal a legény hálószobája.
Bányaváry már ismerte a járást, ezért a kapun keresztül egyenesen a konyhaajtónak vezette Cilikét és Kálmánt, ahol az öreg szolgáló fogadta őket nagy szívességgel, s nyitotta előttük a tisztaszoba ajtaját, s kínálta, hogy tessenek leülni.
A tisztaszobában már fel volt terítve. Jó ősi cintányérok az asztalon, metszetlen poharak s szarvascsont nyelű kések. „Pakfong”, „alpacca”, „chinaezüst” még akkor nem volt feltalálva, a cinkanálnak meg kellett vallani, hogy biz ő csak cinkanál, semmi más: olcsó érc, de becsületes jellemű.
A tisztaszobában ágy is volt vetve, érkezhető tisztes vendég számára, volt bőrpamlag, bőrszékekkel, fiókos szekrény, pohárszékkel és egy könyvtár, melyben nem volt más, csupán magyar könyvek: valamennyi megviselve a sok használattól.
A négy falat Tell Vilmos történetének négy képe ékesíti, mely képek iránti előszeretet sejtő pillantást enged vetni Tseresnyés uram kedélyvilágába.
(Még akkor a magyar képzőművészet nem látta el magyar történelmi képekkel az országot, a litographia még nem is volt nálunk ismeretes; az említett képek rézmetszetek voltak, kiszínezve.)
Azonkívül még egy kép volt látható a rámában a pamlag fölött: ez Kalvinus János képe, kinek talárráncait a miatyánk, hiszekegy és tízparancsolat apróbetűs sorai képezték.
De íme nyílik az ajtó, s belép ő maga: a patrónus, a háziúr.
Egy ötvenes években járó férfi; sovány, szikár termettel, fejét gyér hajzat takarja, hosszú bajuszt s félhold alakú arcszakállt visel, sarkantyús csizmát hord s kurta dolmányt, s e nemzeti viselet fölé kötve a jelvényes bőrkötény. Kezében pedig egy újságlap van. Körülbelül akkora terjedelmű, mint mostani hírlapjainknak egy negyedrésze; ez a magyar politikai hírlap: Kulcsár lapja.
Ha meg akarnók erőltetni emlékezetünket, rájönnénk, hogy ez alakot láttuk már egyszer: ugyanaz volt az, aki Csollán Berti kérdezősködésére a „vadállatok hecce” után azt felelte, hogy oda okos ember nem jár.
Tseresnyés uram komolyan közeledik vendégei elé: az ő arca sohasem szokott változni sem mosolyra, sem haragra. Arról sem bánatát, sem örömét nem olvassa le senki. Vannak, akik látták őt ünnepélyes alkalmakkor táncolni is, akkor sem hagyta el méltóságos komolysága. Amit mond is, mind komolyan van mondva, tréfálni nem szokott soha.
– Hozta Isten mindnyájukat! – szólt vendégeihez –, tessenek helyet foglalni, s akinek melege vagyon, vesse le a kabátját. A szoba igen be van fűtve, s mikor kimennek, meghűtik magukat. Engemet pedig ne lessenek megítélni azért, hogy a bőrkötényt fenntartottam: ez az én mesterségemnek ruházata. Őseink dárdával harcoltak, azért ők páncélosan vannak a képeken lefestve; mi mesterségünk szerszámaival harcolunk, azért a mi páncélunk a bőrkötény. És addig nem lesz Magyarországból semmi, amíg a magyar ember szégyelli maga előtt a bőrkötényt.
Helyesléssel találkoztak nézetei.
– Éppen most olvasom ezen újságból – monda a jól meggyűrt hírlapot letéve az asztalra izmos tenyeréből –, miszerint Angliában egy tudós feltalálta, hogyan lehet gőzzel vontatni a hajót víz ellenében, sőt egy másik tudós vasból készült kerékvágásokon tesz próbatételt gőz által hajtott szekéren. Az újságíró hozzáteszi, hogy „higgyék a bolondok”. Én pedig azt mondom, hogy jobb volna, ha odamenne a magyar és megnézné, mit csinál az anglus, és tanulna tőle, mint hogy kicsúfolja őtet, mert a régi mitológia szerint még a napot is lovak vontatták az égen, ma pedig már tudjuk, hogy a föld forog körülötte, és semmi ló azt nem húzza, tehát miért ne lehetnének titkos erők, melyek a hajót és szekeret is vontatni képesek.
– Egészen osztom önnek a nézetét – mondá Kálmán, megszorítva a mester kezét.
– Arról előre is bizonyos valék – mondá Tseresnyés uram –, meggyőződtem erről önnek a darabjában is, melynek minden szavánál azt mondám magamban: ezt, ha énnekem költői talentum adatott volna, én is így írtam volna. Ez olyan, mint az arany, ezen változtatni nincs mit. De nehogy azt higgye ön, mintha én jóízű ebéd helyett híg levű dicséretekkel akarnám megvendégelni, azért csak annyit mondok, hogy arany az mind. S ha százszor előadnák, százszor végignézném, s mindennap újat találnék benne. Hanem csak egy hiba van…
(No, most jön Apelles csizmadiája.)
– Az a hiba nem a darabban van, hanem a publikumban. – Nem értik… Hogy is kívánhatnók tőlük, hogy ez a nép, mely eddig majomkomédiával, fabábszínházakkal, bikaheccel, kutyaviadallal, kötéltáncosokkal, Bänkelsängerekkel, bérért birkózókkal találta lelki mulatságát, most egyszerre a legmagasabb gyönyörűség elfogadására legyen képes. Paprika, fokhagyma kell ennek, nem ambrózia. Papramorgó, nem nektár!
Nevettek rajta; pedig Tseresnyés úr nem azért szólta ezeket, hogy nevetést gerjesszen velük.
Az egyetlen nőcseléd, ki szakácsné, gazdasszony és szolgáló volt egy személyben, felhozta a párolgó levesestálat, s egyúttal meginvitálta a vendégeket, hogy tessenek helyet foglalni.
Az asztalfőhöz ülteté a házigazda Cilikét, jobbra melléje Kálmánt, balra Bányaváryt, ő maga az asztal végére ült, előbb néhány percig összetett kézzel s behunyt szemmel megállva széke mögött – ami valószínűleg imádkozás volt.
Általában mindig oly komoly arcot csinált Tseresnyés uram, mintha arra gondolna, hogy van egy láthatatlan számvevő a háta mögött, aki minden szavát följegyzi, s a mondottakat egykor fejére idézi; azért nem is szokott soha olyasmit mondani, amit előbb teljesen át nem gondolt volna.
Megvárta, hogy előbb a levest megegyék. Igen illedelmetlen házigazda az, aki a vendégeit a levesevés alatt beszélgetésre kényszeríti. A levesevés alatt minden ember kizárólag a maga ura, a levesevés alatt még a siralomházban levő rabot sem szabad megháborítani. Ez azzal a kiváltsággal jár, amivel a mákvetés, hallgatás kell hozzá.
A szárazhús, mint Erdélyben mondják: a sóban főtt, vagy mint Borsodban mondják, a tehénhús, vagy mint Komáromban mondják, a marhahús, már nemcsak megengedi, sőt egyenesen követeli, hogy beszélgessenek mellette. Boldog családnál, hol háziasszony van, az az ő kötelessége, ily özvegy háztartásnál e kötelesség a családfőre marad. Utasítani a vendéget, hogy melyik a legjobb darab; hogy mártást is vegyen hozzá, s a mártáshoz zöld ugorkát vagy veres céklát és burgonyát, mint Erdélyben mondják: pityókát, vagy mint Debrecenben mondják: kolompért, vagy mint Gömörben mondják: földi almát, vagy mint Komáromban mondják: krumplit.
– Hja, bizony – kezdé Tseresnyés uram. – Én nagyon jól emlékezem rá, mikor a krumpli legelőször bejött Magyarországba. A jó II. Lipót király alatt volt az, aki olyan jóakarónk volt. S olyan rövid ideig élt. A nép nagy idegenkedéssel viseltetett az új tápláló növény iránt. Azt híresztelték felőle, hogy azáltal a búza elveszti az árát. A megyékben ingyen osztogatták a vetőmagját, de senki sem akarta azt elvetni. A királyi bálokban, hogy módiba hozassék – mert a módi nagy mester! – meg volt hagyva a princesseknek, hogy hajaikat krumplivirággal díszítsék fel, s a koronajószágokban a tiszttartóknak megparancsoltatott, hogy több hold földet a krumpli növényeivel ültessenek be. De így is nehezen akart az terjedni. A tiszttartók azt mondták felőle, hogy a sertések sem akarják enni az idegen gumókat, a népnek pedig olyan nagy volt ellene az irtózata, hogy az uradalmakban puskás csőszökkel kellett őriztetni a krumplivetést, hogy a dühödt paraszt éjjel ki ne tépje a földből. Hanem aztán, amit a módi meg nem tett, megtette az ínség. Jött a siralmas 1816, amikor a mostoha időjárás miatt országos éhhalál következett be; a búza lerohadt, a kukorica, vagy mint Erdélyben nevezik, a málé, vagy mint a Bánátban nevezik, a törökbúza, vagy ahogy az Alföldön hívják, a tengeri, nem érett meg, akkor tanulta meg a nép, hogy mi az a burgonya. Isten áldása! Az megmaradt a föld alatt, s gazdagon fizetett ápolójának. Azóta kedvességre jutott a burgonya, s most már terjed mindenfelé.
Ilyen históriai magyarázatokkal fűszerezé Tseresnyés uram ebédjének legszárazabb alkatrészeit, s Kálmán érdekkel tudta azokat hallgat ni. Bányaváry azonban nem titkolá, hogy a burgonyának legnagyobb érdeme abból áll, hogy az ember nyeldeklő műszerének közepén megakad, s arra okvetlen egy pohár bort kell utána küldeni, hogy rendeltetése helyére lemenjen.
Kálmán szükségesnek találta a beszélgetést több tárggyal ellátni.
– Tseresnyés uram sok jót és rosszat tapasztalt már e hazában?
– Jártomban-keltemben vegyest mind a kettőt. Csizmadia vagyok, az apám is az volt. Syntaxisig jártam az iskolákat, középszerű tanuló voltam, láttam, hogy valami lumen mundi nem lesz belőlem. S megmondtam az apámnak, hogy kézműves akarok lenni. Az apám azt mondta: jól van, legyek csizmadia. Az okát is feltárta előttem, miért. Minden mesterség alá van vetve a módinak; egy ideig fölfelé megy, azután aláfelé. A Szepességen sok ideig gazdag emberek voltak a finom patyolatot készítő takácsok, látszik, milyen szép házakat tudtak építeni; egyszer feltalálják Angliában a géppel szövést, az angol gyolcs finomabb és olcsóbb lesz, mint a szepesi patyolat, s a takács azóta alig keresi meg a száraz kenyeret. Híres nagy urak voltak a kassai paszomántcsinálók, aranypillangó-verők, skófiumkészítők, filigrámos ötvösök; egyszer bejön a gyászruhás módi az országba; pantalont, zubbonyt ölt minden ember, s az ötvösök kimaradnak a világból. Semmi sem volt olyan aranybánya, mint a Hegyalján aszúbort termeszteni, mint Lengyelországba máslással, négyputtonyossal kereskedni. Egyszer megosztoznak a hatalmak Lengyelországon, a franciák behozzák a pálinkát, az oroszok tökéletesítik azt, nálunk is kezdi megismerni a nép „alamázia” név alatt, s attól fogva a tokaji vincellér hagymát eszik fekete kenyérrel a drága máslás és négyputtonyos átalagok mellett. Nagy hasú gazdag kereskedők voltak a komáromiak; minden hajóslegénynek diónyi ezüst gomb, tenyérnyi ezüstlánc volt a mentéjén, télire teli volt a Kis-Duna hajókkal, talpakkal. Egyszer elkezd a kormány sáncokat építtetni, a kereskedői telepeket elzárja, s azzal egyszerre visszaesik minden a maga szegénységébe. Vékával méri az ezüstöt a mosonyi liferans, s a bankópénz megszelelteti, mint a kukoricát, egyszer beüt a devalváció, s a tegnapi gazdag ember holnap koldulni jár. Még a legmagasabb pályafutásnak is megvan a lejtője: itt egy grófi család, akinek őse mint szegény úr, lóháton szerezte iszonyú birtokait háborús időben; amott egy herceg, ki juskulumos tót diákból lett udvari kegyenccé, paloták urává; egyet változik a világ, más uralkodó jön, s grófok, hercegek ivadékai újra aláesnek szegény urakká, szegény diákokká. Tudósok tudománya, vitézek vitézsége, minden kimegy a módiból; – csak a csizmadia mestersége nem megy ki a módiból soha. Ezért mondta az apám; „légy, fiam, csizmadia”, nagy úr nem lesz belőled, de koldus sem lesz belőled; ragyogni nem fogsz, de pironkodni sem; híred nem lesz, de kenyered, borod, becsületed mindig lesz, akár háború van, akár béke; akár asszony uralkodik, akár férfi az országban; akár éhség van, akár bőség.
Bányaváry bókot akart mondani a mesternek.
– De bizony híre is van Tseresnyés uramnak. Ismeretes messze földön a hazai művészek és írók buzgó pártolásáról.
E szót is egészen komolyan vette Tseresnyés uram; előbb nagyon megrázta fejét, mintha ki akarná rostálni a mondásból mindazt, ami csak polyva, hogy csak a tiszta búza maradjon meg belőle. Végre feltekintett a mázos tányérjára festett tarka virágok közül.
– Mert úgy van az, hogy sok országot, világot bekóboroltam én jártomban-keltemben, egyszer mint vándorló mesterlegény, másszor mint a regement csizmadiája, s tudom jól, hogy mennyi szebb és jobb van annál, ami a mienk. Jártam Bécsben, Párizsban, Münchenben, Génovában, láttam a csupa palotákból álló utcákat, s a kápráztató gazdagságot mindenekben. Láttam az idegenek fővárosait, néztem iparukat, bámultam művészetüket. És azután hazajöttem ide. De azt, amink most itthon van, nem ahhoz mértem hozzá, amit odakinn találtam, hanem ahhoz, amivel idebenn találkoztam akkor. Pestnek akkor ez volt a szélső utcája, ahol most vagyunk, ennek a háznak a kerítése a régi bástyafal, ennek egy szűk lőrésén keresztül amire kiláttam, az a temető volt. Még most sem paloták, amik annak a helyén vannak, de legalább granáriumok. A Nagyhíd utca helyén vonult végig a várost védő árok, egy bűzös, dögletes hely, telehányva a partjai szeméttel, tört cserepekkel, s annál is rosszabb dolgokkal; a város felőli része pedig egy rőzséből fonott s sárral kitapasztott kerítéssel elpalánkolva, amit befutott a földi tök. Még most sem boulevard biz az, mi annak a helyén van, de legalább utca. – Innen egy korhadt révházhoz vezetett az út, ahonnan nagy veszedelemmel szállított át embert, barmot a más partra egy ócska repülőhíd, melynek kilenc fenntartó dereglyéje a Margitszigetig nyúlt fel, mint egy falka vadlúd. Még most sem dróthíd köti ott össze a két várost, minőt Bécsben, Párizsban láttam, de legalább hajóhíd. A városház szomszédjában még most sincsenek díszes épületek, de legalább nincs ott már a sertésállás, amit ifjú koromban ott láttam. De talán untatom is önöket ezekkel a régi dolgokkal?
Kálmán biztosítá felőle Tseresnyés uramat, hogy növekedő érdekkel hallgatja mindazt, amit beszél.
– Akkor még csak három vendégfogadó volt a városban, úgyhogy a budai diétára felsereglett vendégek számára a vásáros bódékat kellett felállítani, hogy legyen elég szállásuk. Akkor még, ha kordoványt akartam venni, rácul kellett beszélnem, más nyelven meg nem értett a bőrkereskedő; ha fontos talpért mentem a tímárhoz, azzal budai sváb nyelven kellett beszélnem, ami olyan a németben, mint a hienc a magyarban; ha pedig valami dolgom volt a városházán, a diák nyelvet kellett törnöm; s ha valakit az utcán magyarul szólítottam meg, úgy lökött oldalba, hogy elég volt feleletnek. Messze elmehettem, amíg egy boltot találtam, ahol könyvet lehetett kapni; egy lebuj volt az országúton, annak a fenekén lehetett az ócskaságok között előkeresgélni egy-egy dohos kötetet, ami magyarul volt nyomtatva, tíz tulajdonos neve egymás alá írva a táblájára, amint kézről kézre maradt. Aki kitanulta belőle a tudományát, sietett eladni; magának nem tartotta meg senki. Hát a mindennapi mulatság mi volt? A mesterlegények meg a hajósok meg a diákság minden este összegyűltek poharazni, azután éjjel fölkeresték egymást, összeverekedtek, egész ütközetek folytak az utcán. A ruhájáról kiismerte az egyik céhbeli a másikat, s ha egyet külön kaphattak, azt halálra verték. Az egész külvárosi rondafészek egy tolvajtanya volt, s kívülről a mezei lovas zsiványok egész a vámházig portyáztak, s nem egyszer a sorompónál rabolták ki az utazókat. Ez az utca itten végtől végig egy rossz hírű barlangja volt a feslettségnek, ahova este hat órán túl tisztességes ember a lépteit csak szégyenkedve irányozta. Vásárok alkalmával pedig aztán beszabadulta városba a sok vidéki betyár gavallér, s olyan istentelen dínomdánomot csapott, hogy a jámbor polgár nem mert kinnjárni miattuk az utcán.
Kálmán elfeledte, hogy enni is kell, annyira figyelt a csizmadia beszédére.
– Csak az tudja, hogy meddig mentünk, aki azt látta, hogy honnan indultunk el, mint én – folytatá Tseresnyés uram. – Én láttam téglát téglára rakni, nyomot nyom után haladni; én láttam a ligetet, mikor ültették, az utcát, mikor kimérték. S engem nem hagy el a reménység, hogy előre megyünk. Ott áll már a múzeumunk, még ugyan kevés van benne, de egyszer még szűk is lesz, ha mindent összehordunk: a tudományos akadémia már létesülni készül; magyar színművészetet látunk a fővárosban; már könyvnyomdánk is van, sőt hírlapjaink is; okos is, bolond is, s mind a kettő szükséges. Már nevelődik a fiatalság, az iskolák, az universitas évről évre népesülnek, s kezdenek magyar könyveket árulni nyilvános boltokban. Már kezdik az emberek egymást megbecsülni, s nem viaskodnak egy város lakói egymással, csak azért, mert külön céhbe valók, mert külön nyelven beszélnek, külön vallást hisznek; kezdik átlátni, hogy nincs olyan kicsiny ember, aki a másikra nézve szükséges ne legyen. Még a vallást is tolerálják. Már a tolerált hitűek templomaikat kezdik fölépíteni. És én láttam az időket, mikor mindez nem volt, mikor mindennek az ellenkezője volt. És én nem estem kétségbe soha. Olvastam tudós Katona Mihály uram munkájában, hogy vannak apró állatocskák, mik a tenger alatt folyvást építenek, s sziget emelkedik ki a munkájuk után. Ebben az apró polypusok munkájában hiszek. Mindabban, ami lett, nekem is van egy kis részem; csekélység, de valami. Egy tégla, egy fa, egy fillér. Ahol középület keletkezik, egy napig ingyen dolgozom mellette; ha új könyv jelenik meg, azt megszerzem, sorba állítom thékámban, s gyönyörködőm benne; ahol adakozni kell, leteszem a tízesemet, ahol magamhoz hasonló csekély embereket buzdítani kell, nem kímélem a szót; ahol nemzeti ünnepély van, megjelenek ünneplőruhámban; ahol nagy hazafit kell megtisztelni, elmegyek vivátozni az ablaka alá; ha színészek jönnek a városba, ott vagyok tapsolni. S mi ez mind? Csekélység, porszem. De porszemekből áll a piramis. S ha hozzám hasonló csekély emberek százan, ezren, tízezren – hátha százezren?! – egyet fognak gondolni, uram, a fillérből kincs lesz, a téglából város lesz, a tapsból riadal lesz; a betűből könyv lesz, a könyvből bibliotéka lesz, a népből nemzet lesz!
Kálmán melegen szorítá meg az egyszerű iparos kezét, míg Bányaváry mosolyogva súgá fülébe, „no, ugye eredeti egy bohó ember ez a mi csizmadiánk?”
A közbejött malacpecsenye trancsírozása félbeszakítá az épületes beszédeket.
Bányaváry illendőnek találta a szíves házigazdának vendégszeretetéért hízelgő bókokat mondani.
– Már az igaz, hogy Tseresnyés uram nagy pártfogója a hazai művészetnek és tudománynak. Van is jó híre az egész országban. Valahány színész megfordult a fővárosban, mind elhordja jó hírét messze földre. Olyan pompás malacpecsenyét nem lehet kapni sehol Pesten, mint itt.
Bányaváry színpadi pátosszal mondá mindezeket, s az asztal alatt megnyomta Jenőy lábát.
Tseresnyés uram pedig nem volt az az ember, aki a hízelgő szónak örül. Valódi orientális komolysággal arcán felelt rá.
– Mindezeket pedig nem azért mondám el önöknek, hogy megismertessem a magam érdemeit, amik csekélyek; hanem hogy megismertessem önökkel a maguk kötelességeit, amelyek nagyok. Hinni és tenni. Én öreg ember vagyok és csizmadia. Mégis hiszek és teszek. Önök fiatalok és lángelmék. Önök csüggednének el? Én tudom, hogy miért beszélek. Nem vagyok bőbeszédű. Többet gondolok, mint amennyit elmondok, de aminek idejét látom, hogy kimondjam, azt kimondom. Önök, uraim, nagyon hamar csüggednek. Ön, Jenőy uram, a darabja előadása után úgy járt az utcán, mint a kísértet. Én sokszor találkoztam önnel. Önök, kiknek a világ előtt hírnevük van, nem is gondolják azt, hogy egy-egy ismeretlen alak, aki önök elől félve lapul a falhoz s szótlanul emeli meg a kalapját, mennyire iparkodik kitalálni, vajon mely régiókban járhat most ennek a lelke. Ön nagyon le volt verve. És lássa, nem volt igaza. Én is ott voltam az ön művének előadásán; minden szavát úgy szívtam magamba, mint a mennyei mannát, s ha egyszer nyomtatva lesz, a biblia helyett fogom olvasni. De hogy elő nem adják többször, azt nem bánom. Ön, uram, magának írta azt a darabot, meg még tíz embernek, akik közül öt még ezután fog születni. Ez nincs az elején kezdve. A fecske is a földön tanítja a fiait repülni, nem az égben. Ön nem gondolt a hallgatóira. Nem versben kell azokkal beszélni, hanem prózában. Mit ennek a népnek, mely most törüli még az álmot a szemeiből, azokat a nagy históriai alakokat mutogatni, amiknek a saruját sem éri fel a fejével? A nyaka ficamodik ki bele, ha felnéz hozzájuk. Mit érti most valaki azokat a rengeteg ősi erényeket, a mai hivalkodó, haszontalankodó korban? Ki beszéli most azt a súlyos, gondolatokkal terhes nyelvet ebben a locska-fecske világban? Előbb ezt a világot magát mutassa ön meg nekik. Hozza ön a színpadra azokat az alakokat, akik most léteznek: a parlagi úrfit, a hencegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet, a szeleburdi udvaroncot, a gyomrának élő haspókot, a felfuvalkodott földesurat, a renyhe parasztot, a részeges néptanítót, a kupaktanács ostoba bíráit, aztán a részrehajló hivatalnokot, a félkézkalmárt, az álszenteskedő vénkisasszonyt, a kardcsörtető szájhőst – és a tudálékoskodó csizmadiát, hogy egyenként mindegyikünk magára ismerhessen benne: íme, ez én vagyok ott! Azután mutassa fel őseink alakjait: íme, ezek voltak ők!” – Ostorozza meg, gúnyolja ki mostani hibáinkat, gyarlóságainkat, mulattató, vidám, csípős módon: „nevessetek! – azután idézze fel előttünk őseinknek magas erényeit: „sírjatok”!
Bányaváry úgy kacagott ezen a tréfás beszéden, majd megfulladt a torkán akadt malacpecsenyétől. Hanem Jenőy nagyon elhallgatott.
– Eredeti egy ember, Tseresnyés uram! – kiálta hangjához jutva Bányaváry. – Igazán klasszikus tanácsokat tud adni. Jenőy, ezeket jegyezd fel magadnak.
De Kálmán egészen komolyan felelt rá.
– Valóban följegyzem. Sajnálom, hogy e jó eszméket most nem valósíthatom, mert hosszabb időre el fogok utazni.
– Ah, ön külföldre megy?
– Óh, igen! – sietett Bányaváry megfelelni Kálmán helyett. – Kálmán barátunk boldog ember. Ő külföldre mehet.
– Nem, uram – szólt komolyan a csizmadia. – A magyar nem boldog, ha külföldön jár. A mások boldogsága sérti az ő lelkét. Én tudom; mert sok földet bejártam Európában. S mely országba fog utazni?
Ismét Bányaváry felelt meg Goethe klasszikus mondatával:
– Ahol a citromfa virágzik.
– Tehát Olaszországba? Talán Velencébe?
– Még odább – monda Kálmán. – Génovába, s talán messzebb is.
– Génovába? – monda elgondolkodva a csizmadia, s összeszorítá sokig az ajkát; de aztán csak mégis kinyitotta újra. – No, no. Ott valami más is virágzik, nemcsak a citromfa!
Kálmán füléig vörösödött erre a szóra. Hiszen neki is más virágon jár az esze; – de hát mit tudhat arról ez a csizmadia?
Hiszen nem is az ő virágjára céloz az.
– És sokáig akar ön ott mulatni? – kérdé a csizmadia, miközben a feketekávét tölté Kálmán csészéjébe furcsa kis kétfülű réz masinából.
– Tán egypár évig.
– Egypár évig? Hm, hm – szólt a csizmadia elgondolkozva. – Akkor merem önnek ajánlani, hogy szerezze meg az ismeretségét az én hajdani gazdám fiának, akinél Génovában legénykedtem; a lakását és nevét följegyzem önnek a jegyzőkönyvébe.
– Igen megköszönöm – monda Kálmán, odanyújtva a jegyzőkönyvét a mesternek.
– Így ni – szólt az, belejegyezve a nevet és lakást, s visszaadva a tárcát. – De el ne mulassza ön meglátogatni ezt a jó embert Génovában; mert attól majd meg fogja ön tudni, hogy mi virágzik még Génovában a citromfán kívül, s azt önnek jó lesz megtudni.
Azután pipákat hozott elő a mester a feketekávéhoz, Cilike engedelmével, aki hozzá volt már szokva minden kíméletlenséghez, s átengedé a diskurzus vezetését Bányavárynak, ki aztán kifogyhatatlan volt az anekdotákból, míg a korán beálló téli est távozásra nem inté a vendégeket, kiket süvegelve kísért ki a kapuig a házigazda, s még ott is utánuk nézett, míg a szegleten be nem fordultak. Nagy szerencséjének tartotta ezt a látogatást.
– No, ugye hogy furcsa egy bohó ember ez a Tseresnyés uram? – monda Bányaváry útközben Kálmánnak. – Valóságos politikus csizmadia! S milyen érzékeny dolog tőle, hogy még Génovában is szerez kundschaftot a régi majsztere fiának. Azt fölkeresd ám.
– Okvetlenül. De mire példálózott az öreg, hogy ott más virág is nyílik, mint a citromé, s azt meg fogom az olasz vargától tudni?
– Hát az a más virág bizonyosan „cipripedium” (cipőcím) – szólt Bányaváry, nagyot nevetve gúnyos ötletének.
Kálmán nem azt a virágot gondolta.
Az a virág pedig, amire Tseresnyés uram célzott, a Génovában virágzó Carbonari-szövetség volt, s a vele együtt élődő másik virág, a szent titkos politzia, mely a carbonarikat kutatta.
