Az árvaság kezdete
Az árvaság kezdete
Mikor Kálmán nagyanyjának ezt a levelét kapta, éppen az évnegyed vége felé járt nála. Tudniillik annak az évnegyednek a vége felé, amikor a pénzt szokta nagyanyjától kapni, mindig sajátkezűleg írt levél kíséretében. Óh, kedvencének maga fáradt a levélírással, ahhoz nem requirálta Bénit, a vén gyereket.
Kálmán sietett elhatározásával: a pénze is a vége felé járt; volt ugyan sok mindenféle holmija, amit eladhatott, fiatalemberek ideiglenes szállását ékesítő pompa; hanem az ilyesmi kincstár akkor, amikor vesszük, s lomtár akkor, mikor eladjuk: szűken ereszt. – Nagy nehezen tudott annyit összetarlózni belőle, amennyiből a hazautazás szűken kitelik.
Ezalatt váratlanul megérkezett a szokásos évnegyedi pénzzel terhelt levél. Mint rendesen, kétezer forint volt belecsomagolva. A pénzt kísérő sorok elmondták Kálmánnak, hogy no most már haladjon a megkezdett pályán előre; igyekezzék Florencből Rómába. Az öreg asszonyságnak bizonyosan az a fogalma volt a festőművészetről, hogy annak Olaszország levén az elismert hazája, abba mentől mélyebben halad befelé valaki, annál többet tanul. Kezdheti Velencében, aztán mehet Florencbe, de mikor aztán Rómába eljut, akkor a művészet kellő közepére emelkedett fel. Tehát menjen Kálmán Rómába.
„Aztán ha Rómában fogsz lenni, nekem ott lerajzold azt a híres képet: Krisztus az olajfák hegyén. Azért ha kálvinista vagyok is, a szép szentképeket nagyon szeretem. S aztán siess, hogy az ünnepen jelen légy, mikor a Szent Péter templomának a kúpja ezer meg ezer fehér görögtűzzel van kivilágítva, s aztán a tizenkét óraütéskor egyszerre vörös görögtűzzé változik mind az ezer meg ezer. Ezt jól megnézd, s aztán nekem megírd. – Azért ha kálvinista vagyok is, a szép ceremóniákat nagyon szeretem. Tudod, hogy odahaza is mindig megnéztem az úrnapi processiót; mikor a molnárok tizenegyen vitték a zászlójukat, s a prépost feje fölött a szenátorok emelték a mennyezetet. Milyen lehet még ez Rómában, ahol a pápát viszik a trónusán! Azt nekem majd apróra mind leírd.”
Ha Kálmán nem értette volna az öreg asszonyság szándékait, még azt hihette volna, hogy annak a kedélyét vénségére csöndes apostasia szellői kerülgetik. De nagyon jól értette. Az öreg azon volt, hogy Kálmánt mentől távolabbra eltuszkolja otthonról. Addig nem nyugodott, míg Velencéből el nem nógatta Florencbe; most már az sem elég távolság neki. Azt hiszi, hogy ha ezer mérföldnyire elkergethetné, akkor az majd elfeledne valamit, amit otthon hagyott.
De az nem feledte el azt a valamit.
A két darab újdonatúj ezerforintos vörös bankjegyet összehajtogatva betette tárcája fenekére. Ennek felváltatlanul kell visszavándorolni Magyarországba.
Úti málhája nem állt egyébből, mint legszükségesebb ruháiból, s művészi kartonjai és vázlatai gyűjteményéből. Haladéktalanul utazott haza.
Nem vonzotta többé semmi Olaszország felé; missziója volt az észak.
Szigorú takarékossággal utazott, hogy költségével kijöjjön, s Isztriából Sopron felé ment visszatérő társzekerekkel, minthogy azok fele áron szállították, mint a postaszekér.
Mégis kifogyott az útiköltségből, s már Sopronban a zsebóráját volt kénytelen eladni, hogy továbbutazhassék.
Győrben egy üresen lefelé induló gabonás hajón alkudott ki magának helyet Pestig, s amit annak fizetett, az már pénzének utolsó maradványa volt; a két darab újdonúj ezres tárcája fenekét őrzé.
Az esetlen tölgyfahajó sok viszontagságot állt ki az úton, erős déli szelek gyakran kiverték a partra, sokat időzött útközben, s mikor már Pesthez közel járt, Szentendre alatt a gabonahajósok balvégzete utolérte, egy tőkére ment; a víz alatt lappangó fatuskó kilyukasztá a fenekét, s ott nyomban elsüllyedt. A rajtalévők áldhatták a mennyeket, hogy bőrüket megmenthették a szárazra.
Ott elveszett Kálmánnak is minden málhája s féltve őrzött műkincsei, rajzai, tanulmányai. Abban a fekete bársony zubbonyban, ami rajta volt, meg a fakó kalabriai kalapban menekült meg a dereglyén.
Innen gyalogsorban került haza Pestre.
Szokva volt már művész korából a gyalogoláshoz – és ahhoz, hogy semmi málha se nyomja a vállát.
Egyenesen régi szállására ment, ahol most nagyanyja lakott.
Nem kellett tudakozódnia, hogy jó helyen jár-e, itt lakik-e még, akit keres, messziről útba igazodhatott.
Ahol nagyanyja jelen van, ott Béni bácsinak is közelben kell lenni.
Béni bácsi el nem maradna a mamától a világ minden dicsőségéért, mert akkor ő nem volna élő ember. Ő lakja az első szobát, mely mindjárt a lépcsőre nyílik. Ő most is olyan boldog gyerek, mint valaha, egyedüli baja csak az, hogy a mama még most sem tűrheti a dohányfüstszagot a szobában. Itt pedig ebben a bolond városban nincsenek a házakhoz ragasztva barátságos méhesek és kendertiloló színek, ahova az ember kivehetné magát dohányozni. Tehetné ugyan a kávéházban, de oda a mamát nem viheti magával, egyedül pedig bajos dolog odamenni, az ember még valami rossz társaságba keveredhetnék. A „kozákok” ott leskelődnek az ilyen emberekre. Béni bácsinak oly réme volt a „kozák”, mint bizonyos politikusoknak fél századdal később.
Hanem azért tudott magán segíteni. Hogy otthon is legyen, mégis áldozhasson Vulkánnak, a tűzistennek egy pipa dohánnyal, hogy kedvére füstölhessen saját úri kényelmében, tulajdon szobájában és papucsaiban, arra a leleményes ötletre jött, hogy kinyitotta az ablakot, feltérdelt egy székre, kifeküdt az ablakon, kidugta az utcára a fejét, bedugta a fejébe a pipaszárt, s leeresztve a longissimát a parterre ablakáig, úgy fújta a füstöt a széles világba. Maga otthon volt, a feje pedig az utcán volt, a szobájában pipázott, és mégsem a szobájában pipázott.
No, ha azt a nagy ragyogó fejet azzal a hosszan lelógó pipával meglátta Kálmán, arról aztán csak rátalálhatott szállására, világítótorony nélkül.
Köszönt is az utcáról a vígan füstölőnek, de annak más járt akkor a fejében, mint hogy a köszöntőre ráismerjen. Örülhetett Kálmán, hogy a fejére nem köpött viszonzásképpen.
Felhaladt az ismerős lépcsőkön, s benyitott a jól ismert ajtón. Saját hajdani szobája volt az, ahol olyan nagy úrnak, ahol olyan boldog embernek érezte magát egykor.
Béni bácsi akkor is az ablak hídján keresztül hasaló helyzetben mutatta magát, saját énjének jobbik részét az utcán feledve, s csak arra pillantott fel, mikor valaki a vállára ütött.
Ki az a valaki?
Béni bácsi egy idegen embert látott maga előtt, akinek a képe naptól barna, szakálla, bajusza idegen metszésű, ruhájának szabása olaszos, s egy percre az a gondolatja támadt, hogy ő most maga is Rómában van, s itt van előtte egy talián, akivel rögtön taliánul kell beszélni. Annyit beszél neki a mama egész nap Taliánországról és kivált Rómáról.
Azonban egy szó sem jutott eszébe taliánul.
– Jó estét, Béni bácsi!
Az ismerős hang folytán felébredt érzelem Béni bácsiban legelőször is az ijedtség volt; s ennek legközvetlenebb jelensége az, hogy az ablakvánkost hirtelen kikapta maga alól, s a földre ledobta. Mert ennek meg az a története, hogy a mama, aki hallgatag elnézéssel tűrte Béni utcára kipipázó szokásait, csupán az ellen szokott tiltakozni, hogy azt a szép hímzett ablakvánkost nehogy összepiszkolja, mert az a Kálmáné: Kálmánnak azt bizonyosan valami szép kisasszony hímezte; hát azt ne kuszpitolja. – Béni bácsinak pedig, mint minden gyereknek, éppen azért nagyon jólesett ezen a hímzett ablakvánkoson végigtehénkedhetni, minthogy nem volt szabad. Most azután, amint Kálmánra ráismert, azt hitte, hogy no, ez most majd tart criminalis executiót az usurpált ablakvánkosért, s úgy megrakja a szobában maradt részét, hogy jobban sem kell; azért iparkodott hát azt hirtelen ledobni a földre. Így talán rá lehet fogni, hogy magától ment oda.
Hogy azonban Kálmán nem tartott ily atyafiatlan beköszöntőt, hát egyszerre megtért a vidámsága. Fél kezével folyvást kinn tartva a pipát az ablakon kívül, mert azt behúzni most sem szabad, a másikkal magához ölelte úröccsét, s agyba-főbe csókolva, azt a kérdést intézte hozzá, hogy hát „itt van?” – azután, hogy itt marad-e mármost sokáig.
Amire megnyugtató választ kapva, rögtön következett az a rég táplált óhajtása, hogy „ugye már most lefest engemet is?” – melyre biztató kilátást nyerve, sietett megtudni, hogy vajon a magyar díszruhájában-e, hogy az arany zsinórokat is le tudja-e festeni uramöcsém. Arany festékkel festi azt, ugye? De a pipát is oda fogja festeni? Hogy az nem illik a díszruhához, inkább a taplósipkához; végre megnyugodott abban, hogy uramöcsém lefesti őt mind a díszruhában, mind a taplósipkával és a pipával a szájában; akkor aztán ő is engedett magához kérdést intéztetni.
– Itthon van-e nagyanyám?
– Igenis, kedves uramöcsém, odabenn van a harmadik szobában.
Hanem azután engedelmet kért uramöcsémtől, hogy nem megy be vele a mamához; tudja, a pipát előbb ki kell szívni, mert ha csak félig szívják ki, hát bajuszt kap.
– No, hát csak szívja ki jól a pipáját, hogy bajuszt ne kapjon – biztatá őt Kálmán, s arra Béni bácsi menten ki is hajolt az ablakon megint, jó messzire kitolva a fejét az utcára, valljuk meg igazán, leginkább azért, hogy mindabból, amit ezen időben „odahátul” a szobában beszélni fognak, semmit se hallhasson meg. Ösztöne súgta, hogy ebből a véletlen hazajövetelből, hej, nagy patália lesz most megint. Az uramöcsémet bizonyosan a festőakadémiából is kicsapták.
Azt bizony jól sejté. Az öreg asszonyság kezéből kihullott az „áhítatosság órája”, mikor az ajtón belépőt meglátta.
– Te Pesten! – suttogá elképedve.
Kálmán arca pedig szilárd férfias nyugalmával tudatá, mielőtt szólt volna, hogy miért jött.
– Visszajöttem, anyám – szólt, nagyanyja kezét ajkához emelve.
– Nem kaptad utolsó leveleimet?
– Azok következtében jöttem vissza. És most már itt maradok.
Jenőyné bámuló tekintettel néze rá.
– Leveleim következtében jöttél, s itt maradsz? Én azt írtam neked azokban, hogy menj Rómába.
– És én ahelyett hazajöttem.
– Azt írtam neked, hogy légy művész.
– S én ahelyett leszek költő.
– Én neked pénzt küldtem arra a célra.
– S én visszahoztam a pénzt, mert más cél után megyek. Itt van, anyám. Köszönöm jóságodat. Én határoztam sorsom iránt. Beszéljünk róla nyugodtan: ne jőjj indulatba. Tekints úgy, mintha egy idegen ember állna előtted, aki számot ad, s aztán eddigi állásáról leköszön. Elhatározásom szilárd, megmásíthatatlan. Te, nagyanyám, figyelmeztettél arra, hogy van egy másik, még nagyobb anyám, hazám, akinek leghívebb gyermekei, legédesebb testvéreim, nyomorban, gyalázatban fetrengenek, midőn szent szülőjüknek szolgálnak. És én azért jöttem haza, hogy ezeknek az én testvéreimnek a sorsát, akármi legyen az a jövendőben, legyen nyomor és gyalázat, velük megosszam. Ne kísérts meg semmit, hogy lebeszélj, nekem fájna szavaidra tagadólag felelnem; de kénytelen volnék vele. Tudom, mit cselekszem; tudom, hogy nálad minden szeretetről lemondtam ezáltal. Veszteségem súlyát fel tudom fogni, de erős vagyok azt elviselni. Ma és ez órában látsz magad előtt utoljára. Én mindig imáimba foglallak ezentúl is, de téged kérlek, hogy felejts el; mert én élni és halni akarok úgy, ahogy te nem akarod.
E szókkal letette nagyanyja elé a visszahozott pénzt, s most már keze után sem nyúlt. Idegenek voltak egymásnak.
Az öregasszony meg akarta mutatni, hogy unokájának vére foly az ő ereiben is. Éppen olyan hidegvérrel állt fel előtte, s éppen olyan nyugodt hangon felelt neki.
– Jól van. Te határoztál; én is. Te választottál magadnak pályát; járj rajta. Te választottál közöttem és azok között, akiket gyűlölök. Elj velük. S hogy könnyebben rájuk akadhass, hát azt is megmondom, hogy hová fordulj. Keresd fel a városban a legpiszkosabb kávéházat; ülj le a legrongyosabb korhelyek mögé; aki azok között legtovább ott marad kártyázni, aki legtovább iszik, azt várd meg, s mikor az kitántorog az ajtón, s végigesik a sárban, azt emeld fel, s csókold meg az arcát; az a te kedves testvéred, akit magadnak választottál, s aztán vezesd haza a feleségéhez, s aztán élj velük boldogul.
– Köszönöm, anyám. Ezt az utolsó parancsodat megfogadom. Isten veled.
S azzal, anélkül, hogy hajdani úri szállásán körültekintene, sietett távozni.
Béni bácsi elfogta a szélső szobában, kiégett már a pipája.
– No hát, kedves uramöcsém, most a bagázsiját felhozatni megy, ugye?
– Nem biz én.
– Hát hol a bagázsija?
– A Duna fenekén.
– A–a! Azok a szép képek is?
– Azok is.
– Ejnye! Pedig én azt gondoltam, hogy milyen szép lesz azokat estére végignézegetni. – De különben semmi baj sincs?
– Nincs, Béni bácsi.
– No, hála istennek.
Ezzel aztán egész megkönnyebbülten engedé továbbmenni uramöcsémet Béni bácsi, s minthogy a mamát sem hallotta lármázni, újra megtöltötte pipáját, újra rágyújtott, s újra kidugta a fejét az ablakon; ezúttal ügyelve, hogy a hímzett ablakvánkost félretolja a könyöke alól, minthogy már megérkezett annak jogszerű tulajdonosa.
Csak arra rezzent fel, mikor a mama kijött a szobából. Azt pedig megtudta abból, hogy a mama úgy csapta be maga után az üvegajtót, hogy minden üvegtábla csörömpölt bele.
– Rákönyökölhetsz már a hímzett vánkosra – monda keserű gunyorral az öregasszony. – Tied az már. És tied már minden. Magad vagy az úr a háznál.
E szótól aztán úgy megrettent szegény Béni, hogy a pipát kiejté a kezéből az utcára.
– Tied már minden! Nem osztozol már senkivel. Nem kér már belőle senki. Magad parancsolsz mindenből. Ura vagy minden birtokomnak.
S azzal az öregasszony két karját szeme elé fogva, keservesen sírni kezdett, s bement a hálószobájába, ott lefeküdt az ágyba egész öltözötten, és tovább sírt.
Béni bácsi pedig leült a székre, melyen addig térdelt, két tenyerét két térdére fektetve, s bámult maga elé mereven. Felfoghatatlan rémségű gondolat volt az őelőtte, hogy ő legyen ura minden birtokuknak, hogy ő parancsoljon mindenből. Ha halálítéletét hallotta volna, nem esett volna le tőle úgy az álla.
Még a pipáját is ott hagyta az utcán, nem ment le érte.
Hát Kálmán hová tért?
Mikor az utcára kilépett, olyan idegennek érezhette magát ebben a városban, mintha nem a Duna vetette volna ki a partra, hanem a tenger valamelyik dél-amerikai város kikötőjébe.
Nem volt szüksége az idegen szabású öltözetre, a változtatott szakállviselésre, hogy ismeretlenné legyen. Próbálja meg akárki, menjen ki az utcára kopott öltözetben, húzza le a kalapot a szemére, arcán mutassa belül viselt gondjait, s végigmehet a városon anélkül, hogy valaki megszólítaná.
Léptei ösztönszerűleg vitték egy hosszú széles utcán végig, mely kivezet a városból. Az utcának egy darabon volt gyalogjárdája, másutt megint nem volt. Egy helyen éppen márványból volt a járda, ott eszébe jutott, hogy ezen a márványon ő sokat járt valaha. Ott volt egy úri ház, aminek a kapuja fölött nagy kőcímer volt kifaragva. Ez a kapu ismerős volt. És az emeleten egy ablak nyitva volt; azon keresztül egy ismerős valcer zongoradallama hangzott le hozzá. És neki úgy rémlett, mintha most oda fel kellene mennie, ahol olyan szépen zongoráznak, és kiállni a fényes társaság elé a sima parkettre, és sarkantyús bokáit összeütni, s aztán addig nézni egy elefántcsontra festett madonnaképre, míg megelevenedik, s akkor megkérdezni tőle: „Óh, grófnő, szép grófnő, virulnak-e még a nefelejcsek?”
A kapus megszólítása téríté magához.
– No, uram, jól megnézte ön már magának azt a címert ott a kapu fölött?
Ez sem ismert már rá. Pedig de sokszor tisztelgett neki azzal az ezüstgombos nagy buzogánnyal.
A megszólításra Kálmán tekintete leszállt a fellegekből, s csizmáira esett. Biz azok sárosak voltak a hosszú gyalogúttól. S másik párnak ezúttal nem volt birtokában. Ami rajta volt, s ami a szívében volt, az volt mindene. Se pénze, se szállása.
Eszébe jutott nagyanyjának keserű utasítása: „keresd fel a legpiszkosabb kávéházat”.
Ez utasításnak a legjobban engedelmeskedett, ha lépteit a Zrínyi felé fordítá. Ott állt ez akkor hírhedett barlang az országút és hatvani kapu szegletén. Egy alacsony emeletes ház, melynek a teteje is emeletes, magasabb, mint a házfal.
Ez igazán olyan idegen hely volt Kálmánra nézve, ahol még életében sohasem járt. Gyűlhelye minden korhelynek, kártyásnak, szállástalan csavargónak, zsebmetszőnek, híres verekedőnek.
Az alacsony ajtón belépve, oly vastag atmoszféra fogadja az érkezőt, pipafüstből, emberbűzből, pálinkaszagból tömörülve, hogy ott mindjárt a levegőbe beburkolhatja magát, mint Jupiter, mikor nem akarta, hogy lássák. Három pislogó lámpa küzdött a félhomállyal, de hamar megadta magát, s vörös holdudvart kerített maga körül. A terem hosszában tömör oszlopok voltak; amik mellett könnyű volt elosonni a tolvajkereső commissárius vagy a hajhász hitelező szemei elől. A szögletbe hajló terem két osztályában két tekeasztal volt, körülállva munkába izzadt tekézőktől, a szögleten volt a kávés rekesze, melyben felbodrozott hajú fiatal kisasszony ült, akinek éppen udvarol valami félrecsapott kalapú jurátus. Az ablakoknak mély fülkéik vannak, és mindazok az alakok, akik e fülkéket megtöltik, akik az oszlopok mögött letelepednek, oly kétségbevonhatatlan vágyat árulnak el a meg nem láttatás után, hogy a mellettük elhaladó megbántani véli őket azáltal, ha rájuk néz. Rác disznóhajcsárok török dohányt szívnak asztal alá eresztett csibukból; kopott zugprókátor suttog vedlett uzsorással valami meg nem hallani való ügyről; mámoros rongyhad bóbiskol, fejére húzott kalappal, zsebébe dugott kézzel az üres asztal előtt; részeg mészároslegény traktál punccsal szedett-vedett korhely kompániát; hárman-négyen kártyáznak egy asztalnál, s öten-hatan a hátuk mögött belebeszélnek a játékba; egy színházi tapsonc állhatatosan fütyül valami operát végig; egyes, lopva elsuhanó alakok mint Machbet árnyképei a pipafüst ködfátyolában, s ismét egy-egy félrészegen bebukó alak, ki odakinn elkezdett veszekedés, dal, lárma, röhögés zaját folytatja idebenn.
Kálmán szétnézett, hogy hová bújjék el itten. Minden szögletnek volt már valami troglodyth lakója. Az ajtó mellett volt még egy üres asztal. Azt nemigen szeretik, mert minden embernek útjába esik. Amellé leült, s kért magának feketekávét. Nagyon jó az, mikor az ember egész nap nem evett.
Amint a szemei hozzászoktak a füsthöz, elkezdte a barlanglakókat szemügyre venni. – Egyetlenegy ismerős arcot nem látott közöttük. Egy egészen más világ lakói voltak azok, mint amiben ő eddig lélegzett.
Az idő telt, s a kávéház népessége szaporodott. A kis asztal mellett még volt egy hely, de oda senki sem telepedett le.
Kálmán tenyerébe hajtá fejét, és úgy érezte magát, mint akit az örvény megkapott, s forgatja körül. Megszűnt gondolkozni.
Egyszer megfogja valaki a kezét és a fülébe súg:
– Jenőy úr.
Kálmán széttekintett, hogy hol az az úr, akit hívnak. Már azt sem akarta hinni, hogy az az ő saját neve.
A megszólító ott ült az asztal másik oldalán.
– Ah! ön az, Tseresnyés uram?
A csizmadia arca csakolyan komoly volt most is, mint máskor; pedig Kálmán arca mosolyogva fejezte ki a viszontlátás örömét.
– Hazaérkezett ön, s most már itthon marad? – kérdezé Tseresnyés uram. Aztán be sem várta a feleletet, hanem tovább folytatá: – Körülbelül ugyanazon oknál fogva találkozunk most e helyen mind a ketten; ön is arra vár itt, akire én: Bányaváryra.
– Ide szokott jönni?
– Minden este. Már bizonyosan itt van; de ilyenkor még egy zárt szobában ül, ahol nasivasi bankot adnak, s onnan csak éjfél után kerül elő. Engem oda be nem eresztenek, mert ahhoz különös protekció kell, s engem már ismernek, hogy nem vagyok sem játékos, sem kozák. Ott ül ő már bizonyosan és játszik. Meglátjuk rajta, hogy nyert-e vagy vesztett. Ha nyer, akkor az egész lumpkompániát megtraktálja, ha pedig vesztett, akkor összevész velük. Akár megtraktálja, akár összevész velük, a vége az, hogy kilökik az ajtón. Akkor aztán az én dolgom őt karon fogni és hazavezetni.
– A nejéhez?
– Nem oda, hanem hozzám. A neje Budán lakik, és odáig nem volna hatalom, mely elcipelje; hanem a szomszéd utcáig valahogy elcsalom, s otthon aztán a kis szobában lefektetem. Mert úgy sajnálom, hogy ilyen szép talentum így rongálja agyon magát.
Kálmán megszorítá a kézműves kezét.
– Ugyebár – monda a csizmadia – most már ketten majd csak könnyebben vigyázunk reá?
A csizmadia nem kérdezte sem azt, hogy miért látja most is Kálmánt, sem azt, hogy miért látja ily kopott, sáros ruhában. Tudta ő azt mind igen jól.
Nem is kérdezősködött tőle olaszországi élményeiről, inkább ő beszélt neki azokról, amik itthon történtek azalatt, hogy Kálmán odajárt, a színészekről, a tudósokról, a közönségről.
Eközben lassan eltelt az idő. A pincérek ismerték már Tseresnyés uramat, s nem háborgatták kérdezősködéseikkel, hogy mit parancsol, inkább összehordták neki a hírlapokat, amiket olvasni szokott.
Éjfél után aztán nagy zajjal jöttek elő a zárt szoba lakói, a kártyahősök.
Elszomorító alakok, vad indulatoktól feldúlt arcokkal, öngyilkos tekintetű szemekkel, kíntól, vágytól halálsápadtak, a veríték a homlokon feledve.
Azok között volt Bányaváry is.
Már ittas volt; énekelt. A kezében egy török meggyfa csibukszárral hadonázott, s hangosakat csapott vele egy asztalra.
– Pincér! Te lusta fickó! Hol vagy? Puncsot ezeknek az uraknak! Puncsot iszik ma minden ember!
Nyert…
S aztán maga körül telepíté a barlang legkorhelyebb népét, tálat hozatott elő, abba rumot töltött cukorral, azt meggyújtá, s a lángoló tálat körülülő csorda közepett elnökölt, és verte az ütenyt valami utcariasztó dalhoz.
És aztán ivott mindenkivel Bruderschaftot.
S mentől részegebb lett, annál inkább követelte, hogy őiránta minden ember tisztelettel viseltessék.
Annál jobban nevetett rajta mindenki.
Azt a meggyfa pipaszárt úgy viselte a kezében, mint valami királyi pálcát. S haragudott érte nagyon, ha megfogták a királyi pálcát a kezében, mikor meg akart vele valakit ütni.
– Ki vagyok én, te rabszolga? – rivallt a felszolgáló pincérre.
Az gúnyos megalázkodással felelt:
– Őfelsége Mátyás király.
– Fia a nagy Hunyadi Jánosnak – veté utána a részeg.
„Éljen Hunyadi Mátyás király!” – ordíták kacagva a korhelyek, s felemelék őt székestül a levegőbe.
Tseresnyés uram szomorú komolysággal monda Kálmánnak:
– Valahányszor sokat iszik, mindig azt állítja magáról, hogy ő a Mátyás király. Ez a bolondsága – szegénynek. S ezek a lumpok tudják azt már, s csúfot űznek belőle.
Hunyadi Mátyásnak is görbe orra volt s borotvált arca; Bányavárynak is. Az utóbbi józan korában is szívesen hallotta, ha feltűnőnek találták a hasonlatosságot közte és a nagy király arcképe között; ha pedig egyszer a pohár fenekére mélyebben tekintett, akkor meg éppen bele lehetett vinni ebbe a bolondságba.
A kozákok között volt egy infámis fancsali pofájú fickó, akiben mindenáron Czillei Ulrikra akart ráismerni, s biztatta a barátait, hogy álljanak rajta bosszút László bátyja kiontott véréért; öljék meg. Azok váltig hitegették, hogy régen összeaprították azt már; de csak azt erősítette, hogy nem jól aprították össze; s utoljára is, mikor egyszer jó közel jött hozzá a Hunyadi családnak ez esküdt ellensége, olyat húzott neki a fejére a királyi meggyfa pipaszár jogarral, hogy annak összehorpadt a cilindere.
Ebből azután nagy lázadás támadt; a Garák és Ujlakyak letaszították őfelségét a trónusáról, míg Czillei egy dákó után kapott felségsértési dühében; a pincér sietett puncsos tálát megmenteni a rebellió színhelyéről; mire aztán Tseresnyés uram és Kálmán felugrottak az asztal mellől, s veszélyben forgó felséges urukat iparkodtak az ajtón kivonszolni; ami nem ment anélkül, hogy a meggyfa pipaszár még egynéhány igazságos és megszolgált ütleget jobbra-balra ki ne osztott volna, mely ütlegekért viszont Tseresnyés uram és Kálmán vették át a neki szánt oldalba ütéseket, míg az ajtóig el tudtak vele hatolni.
A veszett Czillei azonban utána szaladt a dákóval, s hozzácsapván vele, szentül agyonüti Bányaváryt, ha Kálmán eléje nem tartja a karját, amidőn aztán a tekebot az ő karján tört ketté, s csak a hátán csapott végig Bányavárynak, azt egyúttal az ajtón is kisegítve.
Az utcára aztán nem üldözték; sőt rögtön becsapták utána az ajtót, hogy a cirkáló tűzőrség meg ne hallja a lármát.
A két jó barátnak fogni kellett kétfelől Bányaváryt, hogy el ne essék, vagy vissza ne menjen.
A hátát tapogatta, és büszke arcot csinált.
– Láttátok ez ütést? Mikor Bécset ostromoltam, s mint kém beszöktem a vívott város kapuján, egy kereket hajtva magam előtt, az őr azt mondá: te fickó, éppen olyan orrod van, mint Mátyás királynak, s nagyot húzott a pálcájával a hátamra. Igaz, hogy a hátamra húztak, vagy sem?
– Igaz, fölséges uram – hagyá helyben a csizmadia – de mármost siessünk Bécs kapuja elől; mert ott kicsiny híja, hogy Mátyás királyt meg nem lőtték.
– Árulás volt! – monda a színész. – Áruló volt a saját titkárom, ki sátorom falán megjegyezte a helyet, ahol ülni szoktam.
Ennél a szónál eszébe jutott a gyanakodás.
– De hát ti kik vagytok, „csiribiri emberek”? (Ez is Mátyás király szava volt.)
– Hát nem ismer már fölséged? – esedezék nyájaskodva a csizmadia.
– Ahán! te vagy a cinkotai kántor. Teneked is megígértem, hogy dupla itcét rendelek a számodra. Gyere vissza a kocsmába, hadd tapasztalom, megfogadták-e parancsomat!
– Nem vagyok én cinkotai kántor, fölséges uram – szabódék a csizmadia. – Én csak az a bizonyos varga vagyok.
– Óh úgy; az, aki azzal jött hozzám, hogy „róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettő”. Hahaha! Még most is nevetek, ha eszembe jut. S mit kívántál tőlem jutalmul? Száz botot. Felét az ajándéknak előre lefoglalta a sáfár, felét az ajtónálló. Nem ez itt a sáfár?
– Nem, fölséges uram – sietett Kálmánt kimenteni Tseresnyés uram –, hiszen tetszik ismerni. Ez Galeotti, fölséged krónikaírója.
– Ah! A tudós Galeotti? – szólt nyakon ölelve Kálmánt az ittas ember.
– Menjünk tehát, felséges uram, haza, hadd írja le a tudós Galeotti felséged viselt dolgait e mai napról.
Ebben megnyugodott a képzelt király, s ráállt, hogy hazamenjen.
De nagy mesterség volt az, szépszerével elcsalogatni a szomszéd utcáig, ahol Tseresnyés uram háza volt; mert az ittas ember minden lépten megállt, s disputába elegyedett vezetőivel.
– De hová haza? Fel budai királyi várlakomba?
– Oda most nem mehetünk, mert az most be van zárva, s a kapus aluszik.
Ekkor aztán megbicsakolta magát, hogy miért van a királyi várlak éjszaka bezárva. Ez már megint annak a Szilágyi Mihálynak a cselszövénye, meg az ő áruló szakácsának, Lábatlannak; holnap Fejetlent fog belőle csinálni rögtön.
A csizmadia csitította, hogy hiszen ő maga rendelte el, hogy „egyszer volt Budán kutyavásár!” A kóborló kutyák kirekesztése végett van a vár bezárva.
Nem nyugodott meg benne, erővel a várba akar rontani.
– No, hát jól van – monda a csizmadia. – Menjünk a várba. A felséges asszony úgyis nyugtalanul várja már felséges férjét.
Ez használt.
– A feleségem? – szólt visszahőkölve a színész, s nagyon meggondolta magát. – Oda ne menjünk. Derék asszony, jó asszony; és én nagyon tisztelem őtet; de tudjátok, hogy Mátyás király balkézre is házasodott. Csitt! El ne mondjátok azt valakinek. Meg ne tudja az az áldott jó asszony; mert minden csepp könnyéért tenger vért fogok ontani. E drága könnyekért!
Akkor aztán elkezdett sírni.
Ezalatt valami nehezen bekanyarodtak vele a Magyar utca szegletén.
Ott valami boltcímeren megakadt a szeme.
– Ez itt az én címerem! Hogy jön ide az én címerem? A holló, szájában a gyűrűvel.
Hasztalan volt vele disputálni, hogy az nem holló, hanem oroszlán, s nem gyűrű az a szájában, hanem sós perec: ő annak látta.
– Hát jól van, felséges uram – monda a varga. – Amoda van egy lámpás; menjünk odáig, ott majd megállunk, s amint ezek a házak szépen sorban elmendegélnek mellettünk, majd mikor ez az ajtó is odaér a lámpás elé, akkor megnézzük, hogy mi van rajta.
Azt biz elhitte az ittas ember, hogy a házak mendegélnek, s elhagyta magát édesgetni a lámpásig, útközben azzal kínozva a szegény csizmadiát, hogy „miért nincs a csóri csukának mája?”
A lámpástól már csak ötven lépés volt Tseresnyés uram kapujáig, hanem itt megint új veszedelem következett. A Cukor utcán végig jött ügetve a cirkáló lovas őrszem, s a lódobajra felriadt Bányaváry.
– Hah! ez ottan Holubár! – kiálta a patról káplárra mutatva. – Holubár, a cseh óriás! Ott jön engemet vitézi tornára hívni. Készen vagyok. Le foglak dobni a porba, gőgös óriás, hogy a csontod törik bele. Lovamat ide gyorsan, hadd taszítom őt a porba! Lovamat ide!
És azzal csibukja meggyfa nyelét dárdául kapva hóna alá és a jobb markába, készült megrohanni a lovas cirkálót.
– Felséges uram, a lova nincs közel – mentegetőzék a jámbor varga –, hanem kegyeskedjék felülni az én nyakamba, majd aztán úgy attakírozzuk meg a cseh óriást.
S azzal lekuporodott a handabandázó elé, akit Kálmán felsegített a csizmadia vállaira. Tseresnyés uram aztán, amint a nyakába kaphatta őfelségét, s hóna alá szoríthatta a két lába szárát, nekiiramodott vele, de nem Holubárnak, hanem saját hajléka ajtajának, ahol már nyugtalanul várta az öreg nőcseléd, s meg sem állapodott vele addig, amíg hátulsó szobájába érve, hátáról a vetett ágyba le nem dobhatta; ahol aztán őfelsége kezeit, lábait szétnyújtva, rögtön elaludt, ideiglenes kimúlása percében e szót dörmögve: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!”
Tseresnyés uram szomorú arccal fordult Kálmánhoz.
– Ez minden este így megy – variációkkal.
Kálmán kábult aggyal ült le az ágy mellé, mintha őrá is ragadt volna bajtársa mámorából valami.
– Minden este én hozom ide haza – beszélt tovább Tseresnyés uram –, mert különben az utcán elesik, s vagy kifosztják a tolvajok, vagy beviszi a patról. Mikor olyan nagyon sajnálom, hogy ilyen szép talentum így pusztul el.
– Hát a neje? – kérdé Kálmán szorongva.
– Az tűr és hallgat. Az egy szent, egy angyal, egy mártír. Budán lakik, a vár alatt, egy szűk utcában, egy kis szobában. A szomszédok látják, hogy reggelig ég a gyertya az ablakában, s ő azalatt varr, úgy hiszem, pénzért dolgozik. Egész éjjel várja a férjét. Mert néha, mikor elkártyázza a pénzét, korábban otthagyja a kávéházat, s kevésbé ittas, aztán hazamegy. Sohasem kérdi tőle a neje, hogy hol volt. Sohasem tesz neki szemrehányást, és senkinek sem engedi, hogy férjéről valami rosszat mondjon. Hanem este, mikor valami olyan szerepet játszik, ahol szenved a nő, akkor igazi könnyeket látnak a szemében. Azt mondják, hogy „érzi” a szerepét.
Kálmán a szék támláját szorongatta markával és mondá magában: „óh, kedves bajtársam; de közel vagy hozzá, hogy ezzel a székkel itt a fejedet bezúzzam!”
A vén nőcseléd azalatt sonkát, kenyeret tett az asztalra és két kést mellé.
– Mi ketten még ma nem vacsoráltunk, uram – szólt a varga –, tartson velem. Essünk át rajta.
Kálmánnak jólesett a kínálás, mert aznap még nem evett. Hagyott magának szelni a sonkából, kenyérből, s hozzálátott jó étvággyal.
– Én meg vagyok felőle győződve – monda a csizmadia –, hogy ön az egyedüli ember, aki Bányaváryt ki tudja gyógyítani ebből a betegségből. Önt nagyon respektálja. Szívére beszélni nem ér semmit. Mikor kijózanodik, ő maga teszi magának a legnagyobb szemrehányásokat, s az ember még kénytelen vigasztalni. Hanem ha valaki a megszokott hajlandóságának útját tudná állni; ha ön például az előadás után, amikor felhevülten megy a betegségévé vált ragályos társaságot keresni: szépen hazavinné, otthon valami nemes mulatsággal, valami felolvasással elfoglalná, vagy ha csak annyira vihetné is, hogy ne jöjjön át Pestre, hanem üljön be egy budai kocsmába, ahol nincsenek ezek a lumpok: hát lassanként kigyógyítaná a bajából. Mert baj ám ez, nyavalya, mint a lunatikusság, mint a nehéz kórság, amit gyógyítani kell.
– Úgy fogok tenni – szólt Kálmán, megszorítva a csizmadia kezét. – Lássa ön, én minden tanácsát megfogadtam önnek és köszönettel tartozom érte. Felkerestem Génuában, akihez utasított; s nem bántam meg. Aztán megemlékeztem arról, amit ön mondott, hogy hagyjak békét a nagy históriai alakoknak; nyúljak bele a mindennapi életbe, s azt mutassam fel a közönségnek. Azalatt, míg Győrtől nagy lassan szállított a tölgyfahajó, nekiültem egy vígjátékot írni; mikor a hajó elsüllyedt, éppen készen lettem vele. Háromnapi munka. A tragédiámon három évig dolgoztam. De ennek több sikere lesz. Mindenemből csupán ezt mentettem meg. Holnap átadom Bányaváryéknak. Amíg erre készülnek, addig nem fog a mi barátunk korhely társaságba járni. S mire ez elkopik, akkorra készen lesz a másik. Sohasem engedem kijönni a munkából. Ez kigyógyítja majd.
– No, annak ugyan örülök, hogy tudtam önnek olyan tanácsot adni, aminek hasznát vette, hát már most még egy indítványt próbálok tenni. A siker elbízottá teszi az embert. – Milyennek találta ön ezt a mai vacsorát?
– Fölséges volt!
– A kenyér nem nagyon barna?
– Igen jóízű.
– No, hát az én indítványom oda megy ki, hogy ez a barna kenyér, ez az egyszerű vendégség, ez a puszta falazatú szoba, önnek, ha akarja, rendelkezésére áll. Ne értsen félre. Nem kínálok ajándékot, az nincs is módomban. Hanem ha ön meg van elégedve ilyen kevéssel – (s ön bölcs ember, hát hogyne volna?) –, akkor én megalkuszom önnel, hogy évenként nyolcvan forintért önnek szállást és ellátást adok. Fizethet majd az év végén. Nyolcvan forintot csak megkeres odáig valahogy.
Kálmán összeszorítá ökleit és fogait; valami fájdalmas érzés akar kitörni testének minden pórusán.
– Én tudom azt, hogy micsoda helyzetben van ön most – folytatá a csizmadia –, s urát is adom, hogy miként tudom. Önnek a nagyanyja itt lakik Pesten; nem volt nehéz megtudnia, hogy én vagyok az a hóbortos ember, aki azt a szegény komédiás fejedelmet esténként magamhoz hazahozom, hogy el ne pusztuljon. A nagyasszony gyűlöli ezt az embert; ön jobban tudja, hogy miért. Egyszer a nagyasszony magához hívatott az alatt az ürügy alatt, hogy Béni bácsinak szabjak csizmát. A jó Béni bácsinak tizenhárom tyúkszeme nőtt, amióta a pesti kövezetet a pesti topányokban járja, egészen sántít bele. A nagyasszony bennem helyezé bizalmát, hogy talán tudok még olyan lábhüvelyt önteni, amiben Béni bácsi lábai békében elférnek. Akkor azután szóba állt velem, s egyik szó a másikat adta. Kikérdezett, hogy miért hordom én esténként a részeg komédiást magamhoz haza. Mért nem engedem, hogy feküdjék ott az utca közepén, hadd menne rajta keresztül valami társzekér a sötétben; vagy botorkáznék végig a hídon, talán majd belebuknék róla a Dunába. Azután elmondta nekem azt is, hogy miért haragszik rá olyan nagyon. Hogy fogadott leányát, egy áldott szép ártatlan angyalt, elcsábította, elszöktette, meggyalázta. Az nem volt elég, még önt is, kedvencét, unokáját szinte elcsábította, szép, fényes, nagyra törekvő pályafutásából kitérítette, nagy urak barátságától, atyafiságától megfosztotta; jó szerencse, hogy ő arra a gondolatra jött, hogy önt külföldre kiküldje; ott ön híres festővé lesz, s elfelejti a komédiás atyafiságot. Meg is mutogatta a nagyasszony a szép festményeket, amiket ön hazaküldött. Azután, hogy azok nekem is nagyon megtetszettek, azt mondta, hogy nekem ad belőlük egyet, választhatok tetszésem szerint, ha megígérem, hogy felhagyok azzal a bolondsággal, hogy azt a korhely, kártyás, részeges komédiást ápolgassam. Én erre aztán azt mondtam neki, hogy azt semmiképpen nem cselekszem. És óvtam a nagyasszonyt, nehogy meg találja önnek írni, hogy ezek az ő gyűlölt emberei mily nyomorúságban vannak, mert ön abban a percben falhoz vágja a festékeit, hazajön, és éppen úgy fogja azt a sárba esett igazgyöngyöt felszedegetni, szennyeiből tisztogatni, miként én magam. Ezért aztán a nagyasszony nagyon megharagudott rám, összeteremtettézett, cseszkónak, csiszliknek, repülő csizmadiának nevezett, megtagadta az egész magyar csizmadiacéhet, s azt mondta, hogy nem kell a Béninek több csizma, járni fog ezentúl cipőben, és hogy mármost azért is meg fogja önnek írni, hogy Bányaváryék milyen állapotok közt vannak, s ha akkor ön haza merészel jönni, az ő házába be nem lép, sem az ő abroszához többé nem törli a késit, hanem mehet az utcára és tanulhatja a nyomorúságot; mert ő minden vagyonából majorátust csinál, s abba beülteti Béni urat. Én nem feleltem rá többet semmit, a fülemre húztam a köpönyegemet, s iparkodtam ki a házból. És íme bekövetkezett, amit előre mondék. – Önt itt látom, beszennyezett, sajnálatra méltó barátja fekhelyénél; sáros csizmái tudatják velem, hogy messze útról gyalog jött; és így gazdag nagyanyjának vagyonához többé semmi köze. Ön maga mondá, hogy egy vígjátékot írt, s írni fog többet; ebből tudom, hogy ön el van határozva szegényül élni, szegény íróként élni. Itt vannak az okai előbb tett indítványomnak. – Szűk szobácska, barna kenyér, házi eledel. – Mi kell több? – A többit belül viseli ön. Talán nem vénülünk meg együtt. – Talán jön oly idő, amikor ön ismét paloták lépcsőin fog járni, amikor a magyar írónak saját háza lesz, saját úri fogata lesz. Talán nem lesz. Talán itt fog ön mindvégig ez odúban maradni. De ez biztos odú. Házam rongyos, de adósság nincs rajt, két kezem munkája mindig kenyeret ad, s azt kétfelé törjük. Talán ez a rongyos ház arra van hivatva, hogy egykor majd a késő unokák, mikor palota lesz már a helyén, búcsút járjanak majd hozzá, s mondogassák egymásnak: itt állt hajdan az a vityilló, ahonnan annyi fény sugárzott egész országunkra: emeljetek kalapot, mikor ezen mentek. A házat rég lebontották, gazdája nevét mindenki elfeledte; de vendége nevénél örökkön-örökké melegedni fogtok. Legyen ön vendége ennek a háznak.
Kálmán a kézműves nyakába borult, és érzelmei túlömlöttek ajkain, szemein. Hevesen zokogott.
Volt már otthona!
És ebből a szűk odúból, ebből az archimedesi pontból megmozdította a földet…
