Az első „te”
Az első „te”
Pater Demsus nagyon kedveskedni vélt a családi tanácsban azzal a kegyes indítvánnyal, hogy a keresztszentelési szertartás Péter–Pál-napjára tétessék, amidőn az öreg gróf neve napja tartatik. Mint már tudjuk, a Decséry család igen buzgó katolikus volt. Hanem azért ez az indítvány mégsem talált pártolásra. A hercegnő kimondta kereken: „amikor az én Pálomnak a névünnepe van, akkor senkinek másnak ünnepe nem lehet, akkor egyedül az én Pálomnak van neve napja.”
A családiasság még a buzgóság fölött is uralkodott; ez még a spekulációnál is erősebb volt a Decséryek közt.
Minden ismerősük tudta felőlük jól, hogy vendéget az év minden napjain szívesen látnak – csak a családi névnapokon nem: akkor zárvák a kapuk, s a portás azt mondja az érkező idegennek, hogy senki sincs itthon. Akkor egyedül szeretnek lenni: éppen csak azoknak a társaságában, akikkel mindennap együtt élnek.
És ez igen megmagyarázható különösség. A családi ünnepélyen nem grófok, hercegnők az emberek, hanem apa, anya és gyermekek. Az öreg excellenciák csakúgy szeretnek szabad folyást engedni örömkönnyeiknek, mint a közönséges emberek, s a kis grófok csakúgy belesülnek a köszöntőbe, s csakúgy összekapnak az ajándékon, mint a szegény ember fiai, s akik egymást szeretik, csakúgy megcsókolják ilyenkor egymást, mint más jámbor ember.
S mindez nem úri dolog; nem idegenek számára való látvány. A névnap a grófi kastélyban zárt kapuk mögötti nap.
Azért azon a napon még a püspököket sem fogadják vendégül. A keresztszentelés marad István király nagy ünnepére.
A Pál-napi ünnepély kezdődik egy ájtatos misén a kastély kápolnájában, a hercegnő maga adja elő az orgonán Haydn gyönyörű szent hangzatait.
A kápolnából egyenesen az öreg apa termébe vonul a család, a hercegnő megcsókolja férjét, a főispán és az unokák sorba kezet csókolnak neki, s azután magára hagyják. Az öreg úr egy óra hosszat imádkozik egyedül. Akkor kinyitja szobáját és szabad bejönni.
Előbb a hercegnő és a főispán röviden és halkan sok számos évet kívántak az öreg úrnak, azután jött pater Demsus a három növendékével.
A legnagyobb gróffiú római tibicennek volt öltöztetve, nagy karikára hajtott aranyozott kürttel a vállán, a középső schweici Sennerbubnak, aranyozott kaszával, a legkisebbik velencei gondolierének, aranyozott evezővel a kezében.
A tibicen római nyelven tartott hexameter szónoklatot nagyatyájához, melyből pater Demsus súgásának segélyével közbámulatra szerencsésen partra is jutott. Ugyanazon szónoklatot írásban is átnyújtotta a pater familiasnak. De sem római szóval, sem írásban nem adta okát, hogy mért van a nyakában az a nagy kürt.
A schweicer elmondá németül a kétségkívül igen szép verseket, amikből egy szót sem lehetett hallani, a nagy elérzékenyedés miatt. Az átnyújtott irat bővebb felvilágosítást adott. Hanem afelől az sem mondott semmit, hogy minek az a kasza a kezében.
A gondoliere azonban annál hatalmasabban elpattogtatá a maga verseit Petrarca klasszikus nyelvén, még az evezővel is hadonázott hozzá; hogy csupa megenni való volt. Hogy minek nála az evező, majd megtudjuk talán később.
Az öreg gróf nagyapói gyönyörűséggel fogadá mind a három felköszöntést. A tibicennek azt mondá: „ago gratias dilectissime domine”; – a schweicinak: danke für die Güte, mein Herr”, – a gondolierének pedig: „bravissimo, signore”.
Ekkor a hercegnő eléje vezette Dorotheát. Ez már nagy volt arra, hogy verseket szavaljon névnapi köszöntőül, nem hozott magával semmi papirost. Fehérbe volt öltözve, elöl gyöngysorokkal kifűzött vállderék simult pálmatermetéhez, s két tömött hajfonadéka, rózsaszínű szalagok közé fűzve volt hosszan leeresztve hátul. A szép halovány arc mosolygott.
Az öreg úr két keze közé fogta szép unokája karcsú derekát, úgy nézett az arcába; azután megfordítá, s gyönyörködött hosszú hajtekercseiben, még a piros szalagot is megnézte. Tetszett neki az nagyon.
– No, hát te mit tudsz? – kérdezé ezután tőle a család szokott nyelvén németül.
Arra aztán a fehér liliomszál odaborult a keblére, s már nem mosolygott, de ahelyett elpirult, mintha ahhoz, amit mondani fog, szín is egészen más illenék, s szép csengő hangon mondá nagyapjának magyarul:
„A jó isten tartsa meg nagyapámat sok esztendőig minekünk, és szeressen minket, ahogy mi szeretjük.”
Az öreg gróf ajka és szeme nyitva maradt a bámulattól; a meglepetés hihetetlen volt előtte. Előbb nevetni készült, aztán a könny kicsordult szeméből, utoljára mindkét karjával odaszorítá keblére szép unokáját, s szőke fejét összecsókolgatva rebegé:
– Az isten áldjon meg „Tégedet” kedves kis leányom.
A hercegnő tapsolt örömében, a kis gróffiúk bámultak, a szerecsen táncmester azt súgá Biróczynak, hogy így persze sokkal szebben hangzik ez a nyelv, mintha a béresektől hallja az ember. Az öreg gróf pedig azután is csak fogva tartá Dorotheát, s kezdett vele beszélgetni, a lányka felelt neki mindenre magyarul, okosan, meggondoltan, s amíg magyarul beszélt, folyvást piros volt. (Aminek különben természetes okai vannak.)
A főispán közbeszólt.
– Bizony jobban beszéli a magyarul, mint a nálamnál.
Az öreg gróf ránézett a fiára, s azt mondá:
– Tapasztalom.
A főispán híres vadász volt a nyelvtani bakok meglövésében.
– Hát aztán ki tanított meg „téged” magyarul? – tudakozá unokájától Pál gróf.
Erre a piros arcú szűz még jobban elpirult, s alig hallhatóan suttogá:
– Jenőy úr.
Pál gróf szemei kerekre felnyíltak e névnél.
– Jenőy úr? – szólt Kálmánra szegezve szemeit, s e pillanatban a nagylelkűségnek egy erős rohama támadta meg keblét. Egy szép antik óra volt a zsebében, azt kivonta oly tekintettel, mintha azzal rögtön meg akarná ajándékozni Kálmánt. De miután Kálmán nem mozdult a helyéből, csak ő is meggondolta magát: megnézte az óráján, mennyi az idő s visszadugta azt a zsebébe. – No, Jenőy úr, ezt én önnek nagyon köszönöm.
Kálmán nem is kívánt többet.
És ezentúl Pál gróf mindig tegezte unokáját. Első eset volt nála az életben, hogy valakit „te”-nek szólítson.
Mindenkinek titulusa volt előtte: nejét „a hercegnőnek”, fiát „a főispánnak” nevezte, ha beszélt velük; kis unokáit „dominusoknak” titulálta; a parasztnak is azt mondta „uram”, a tisztviselőnek „tekintetes úr”, a cselédségnek „monsieur” és „madame” volt a neve, és soha senkit olyan közel nem eresztett magához, ahonnan azt lehet neki mondani: Te! – Még a hercegnő mopszlijának is azt mondta: „Herr von Kutya”.
És most akadt a világon egy emberi lélek, akit az Istennel egyenlően szólít meg: „te”.
Dorothea ezzel a mai nappal sokat nyert a világban. Arról már biztos lehet, hogy őt nem fogják zárda-fejedelemnővé tenni, csak azért, hogy az öccseinek több jusson a vagyonból. És mindez miért? Egy bagatellért.
Kálmán büszke önelégültséggel gondolt rá, hogy íme ezt a mai örömjelenetet mégis csak az ő ellesett diskurzusa ott a hintóban idézte elő: neki volt érdeme, neki volt igaza. Ezt másoknak is kell tudniuk. S ha van igazság a földön, ez nem maradhat el jutalom nélkül.
Lám, hogy ragad a messzelátás ennél a háznál még az idegenre is.
Péter–Pál-napja késő estig a kellemes meglepetések napja volt. Mindenki hosszú előkészülettel tervezte e napra, mivel örvendeztesse meg az öreg urat, a főispántól elkezdve a szakácsig, s viszont azután mindenki megkapta a megfelelő ajándékot, aminek osztályozásához éppen annyi leleményesség kellett.
Persze, hogy mindennek a hercegnő volt a rendezője, ő adta mindenkinek az eszmét, mivel lepje meg az ünnepeltet; valamint hogy ő gondoskodott a viszonajándékokról is, mik Pál gróf nevében kiosztattak. Mert az köztudomású adat volt, hogy Pál gróf soha senkinek ajándékot nem ad. Fizet, amivel tartozik, pontosan; de ajándék, borravaló az ő markát el nem hagyta még soha. A névnapi viszonajándékok a hercegnő gondoskodásából jőnek.
Este hangverseny fejezé be az ünnepélyt. A hercegnő és a társalkodónő zongoráztak. Pater Demsus szépen tudott fuvolázni s monsieur Henry hegedült; Dorothea grófnő énekelt.
Azután következett a tabló: az eleven rébusz, fényes lámpavilágítás mellett, melyet képviselt a három férfi unoka.
S ekkor derült aztán ki, hogy kinél mi célra valók a jelvényes eszközök.
A legnagyobb unoka a kerek kürttel egy nagy P betűt képezett; a középső a kaszára támaszkodva egy Á-t, a legkisebb egy gondola végén állva, egy „L” betűt. Együtt hárman a nagyapa nevét.
Pál gróf nagyon meg volt elégedve a hercegnő gyöngéd ötletével. A hercegnő még most is olyan gyöngéd és szeretetteljes Pál grófhoz, mint volt ötvenkét év előtt. És az nagyon szép.
Pál gróf sokáig gyönyörködött az eleven rébuszban, s végül külön megköszönte mind a három úrnak, hogy szíveskedtek az ő nevét képviselni, kinek-kinek a maga választott nyelvén.
Ez lett volna zárjelenete a családi ünnepélynek; de mielőtt a magas uraságok felkeltek volna ülhelyeikről, előlépett monsieur Henry, a hegedűvel és nyirettyűvel a kezében, s megkérte az úri társaságot, hogy még néhány percet áldozzanak fel annak a meglepetésnek, amellyel ő fog kedveskedni.
És erről már a hercegnő sem tudott semmit.
Monsieur Henry az állához szorította a hegedűt, neki akasztotta a nyirettyűt s egy előjátékkal jelzé a magyar magántánc dallamát.
A kíváncsian szétbámuló társaság valahonnan a háttérből Kálmánt látta előlépni. Az ifjú ember testre öntött nyalka nemzeti ruhát viselt, balkeze csípőjére volt téve, jobbjával egyet pödrött bajusza hegyén, s a hegedű jelszavára elkezdé délcegen, büszkén lejteni azt az úrnak való táncot.
Elragadó szép volt, mikor ezt a nemes táncot lejté. Gyönyör volt nézni délceg mozdulatait. Mint a zeneművészről mondják, hogy „érzi”, amit játszik, ő is érzé, amit táncolt. Minden léptében kifejezés volt.
Az öreg gróf arcán egyszerre két szokatlan tüzű piros folt kezdett kigyulladni; a feje kiemelkedett vállai közül; fehér haját elöl felborzolá kezével; azután felállt a székről, mellét kifeszíté, fölegyenesedett, szemei villogtak, elkezdte a taktust ütni a tánchoz tenyereivel, ő is utána lejtett a fél vállával a táncolónak, s dobbantott a lábával, mikor büszkén dobbantani kellett, s pengőtlen sarkantyúit, maga sem vette észre, hogy össze kezdé veregetni sarkaival.
Általános tapsolás rekeszté be a végzett táncot.
Most már Pál gróf maga ment helyébe a pirulva visszavonuló ifjúnak. Megveregeté a vállát, aztán az orcáját.
És azután azt mondta neki, folyvást ragyogó orcával:
– Éppen ezt táncoltam én ezelőtt ötvenkét esztendővel felséges királynénk, Mária Theresia előtt az udvari bálban. – Ön látta azt hercegnő ugyebár?
A hercegnő érzékenyülten inte szempilláival. Talán éppen akkor, talán éppen ezért a táncáért szerette meg Decséry Pált. – Veszedelmes egy tánc az.
– Mikor azt a táncot eljártam – folytatá Pál gróf – őfensége a királyné férje odajött hozzám; fiatal szép gyerek voltam; megveregette az orcámat, azzal kivonta zsebéből ezt a gyöngyökkel rakott órát, s azt mondá nekem: „viselje ön – ennek a táncnak emlékéül.” – Hát most én mondom önnek: „viselje ön ezt ennek a táncnak az emlékéül.”
Kálmán, ha a bécsi Szent István tornyának az óráját nyomták volna a markába, nem érezte volna azt nehezebbnek, mint ezt, amit most kezébe adtak.
Mindenki oda volt a bámulattól, s e bámulat okát ő maga tudta legjobban megmérni.
Decséry Pál gróf, aki soha senkinek ajándékot nem adott, még csak egy pálcalovat sem vett a tulajdon unokáinak, most megajándékozza ez idekerült fiatalembert családi ereklyéinek legkedvesebbikével; a hármas értékű emlékkel, melyet ő maga is fenséges kezekből kapott, kedves emlékezetű ifjúkori délceg táncáért. S most odaadja az ennek az ifjúnak, aki éppen olyan deli most, mint ő volt akkor.
És egy pár szem éppen oly rejtett ragyogással tekint rá e percben, mint akkor Pál grófra.
Kit ne szédítene el az ilyen diadal?
Mikor szétoszlott a társaság, a néger azt mondá Kálmánnak:
„Nos, uram, hát mivel megy ön magasra, a fejével-e vagy a lábával?”
Biróczy pedig kicsúfolá.
„Bajtárs: neked csak az óráját adta oda az öreg úr; de ha engem meglátott volna táncolni, nekem ideadta volna magát a tornyot!
Az irigység beszélt belőle.
Kálmán könnyen álmodhatott arról, hogy hármat már megnyert a partie-ből; az öreg grófot, a hercegnőt és a szépek szépét. Még a főispán hátravan.
De elkövetkezett az idő, hogy a legnagyobb lépést a családi kegyben mégiscsak – feje segítségével tegye meg.
Marcalis ülés közelgett. A főispán behívatá magához Kálmánt, s akkor elmondá neki, hogy ő bizony nincsen szokva ahhoz, hogy beszédeket fogalmazzon, különösen az előtte nemigen tört útú magyar nyelven; azért rábízza Kálmánra, hogy készítsen valami megnyitó beszédet a számára, amihez egypár eszmét szolgáltat neki. A beszéd érthető legyen és ne nagyon cifra. Valami furcsa szavak ne legyenek benne: nehogy úgy járjon az ember, mint a múlt megyegyűlésen, amikor az levén a szájába adva, hogy „nagyon kecsegtetem magam”, ezt úgy ejté ki, hogy „nagy kecseget etem magam”; erre pedig egy kortes felkiáltott: „kedves egészségére váljék!” A felzendülő bruhahában a főispán aztán kérdezé mellette ülő sógorától: „was hab i gesagt?” – „Du hast gsagt, dasz du an groszen Stierl allein gegessen hast.”
Ez aztán a legkényesebb megbízatás, s a titkok legdrágábbika.
Beszédet készíteni egy nagy fő-fő uraságnak, ami annak eszméit kifejezze, ami annak belső énjét mutassa a világ előtt; éspedig úgy, hogy azt a világ soha ki ne találja, hogy ez nem annak az igazi énje.
Ez valóban a legnagyobb bizalmat föltételezi. Bűntársi részvét egy Istennek és embereknek tetsző munkában.
Kálmán oly gonddal és figyelemmel felelt meg a feladatnak, mely sokoldalú tehetségéről tanúskodék. Ez a legnehezebb munka, amire költői kedély vállalkozhatik. Beszédet készíteni másnak, olyat, melyben sok szó legyen, és kevés eszme, virágok nélkül, gondolatok nélkül, szárazon, diplomatikus tárgykerülgetéssel, üres bombasztokkal és hivatalos applombbal. Ezt is meg tudta csinálni. Kínjába került ugyan; de mit meg nem tesz az embernek az édes esze a zsarnok szívéért?
Az elékészített beszéd megnyerte a főispán tetszését; a megyegyűlésen megéljenezték érte. A sógor azt súgta neki: „Mi bajod van ma? Kezdesz okosan beszélni.”
Kálmán barátunk a főispánnál is kegybe jutott.
Otthon volt már egészen.
