Correctura
Correctura
A tizenkét év határa közeledett már, melyet az egykori krónikások maguk elé tűztek, hogy akkor Magyarország fővárosában ismét összejöjjenek.
És adjuk meg nekik az igazat: bizonyára valamennyien vissza is emlékeztek erre a fogadásukra.
Kettő bujdosni volt közülük: Barkó Pali és Borcsay. Az előbbi világhírű orientalista abban az időben: az angol Geographical Society és a Club of Travellers tagja, az angol kormány pártfogoltja és Tibet előkelő tudósa. A másik volt Borcsay Mihály, művészi nevén Bányaváry. Hárman pedig Pesten laktak: Jenőy Kálmán, Biróczy Sándor és Csuka Feri.
Az akkori hírlapoknak kevés gondjuk volt ugyan még személyi hírekre; hanem Jenőy Kálmán mégis sokkal nevezetesebb alak volt már azon időben, mintsem el lehetett volna hallgatni róla azt a hírt, hogy veszélyesen beteg. Megtudta ezt Biróczy is és Bányaváry.
Biróczy Triesztben volt egy kereskedelmi per fölvétele végett. Bányaváryék társasága pedig Miskolcon tanyázott. – Biróczy, amint ügyvédi föladatát bevégezte, sietni szándékozott haza, Pestre; Bányaváry pedig úgy intézkedett, hogy Miskolcról egész társaságával idején átköltözik Egerbe, hogy Pesthez közelebb legyen. S onnan aztán az emlékezetes határnapon feleségestül átmehet Pestre; dacára Kálmán tilalmának, ki azt mondá neki: „te nem jöhetsz hozzám, mert meghaltál.” Már előre ki is csinálta magában az élces beköszöntőt, melyben halottaiból feltámadását bejelenti Kálmánnak. – Csuka Ferinek nem kellett utazni, ő most is házfelügyelő volt a Decséry-palotában.
Ekkor aztán a sors egy fekete keresztet húzott az egész számításon végig. Legelső volt Biróczy, aki e gyászkereszt ágában fennakadt.
Mikor Triesztből a horvát határszélre ért, fegyveres határőrök fogták körül kocsiját, s azt mondták, hogy szálljon le; itt fog maradni negyven napig vesztegzár alatt.
– Ki parancsolta így?
Egy nevet mondtak neki, melyet akkor hallott először Európa: „a kolera”.
E láthatatlan rém, melynek minden lépése egy temető, akkor járta be először e világrészt. A népirtó angyal, kinek elég a kimondott nevétől megrettenni és meghalni. A csodálatos pusztító, aki békét hagy annak, aki szeme közé nevet, s átlép azon, aki dacol vele: nem bántja.
Az országok határain kordont húztak ellene, keresztül-kasul; hanem a fekete vonalokon a halál angyala átment, csak az emberek akadtak fenn rajtuk.
Biróczy a horvátországi zárvonalnál akadt fenn.
Felső-Magyarországon már dühöngött a vész; Zemplénből, Abaújból a döghalál borzalmával együtt közeledett a kitört pórlázadás iszonyata.
Ekkor kerekedett fel Bányaváry csapatjával együtt, hogy Miskolcról átköltözzék Egerbe.
Miskolci ismerőseik váltig marasztották, hogy ne menjenek. Jó emberük volt a városbíró is, a városi orvos is. Az első tréfás kedélyű, bátor szívű ember volt, ki csak nevetett azon, hogy valaki meg tudjon halni dinnyétől, uborkától; nagyon biztatta a színészeket, hogy ne menjenek innen sehová; folytassák előadásaikat, minden nap vígjátékot adjanak, hadd felejtse félelmét a gyönge szívű nép; mulassanak, mint eddig az Avason. Az orvos pedig tudományosan bebizonyítá, hogy ide a kolera nem fog eljönni, mert az a hegyes vidéket kikerüli; – de Bányaváry csak menni akart, neki más okai voltak Pesthez közelebb jutni, mint a járványtóli félelem.
A jó ismerősök aztán elkísérték őket egész a város végéig; ott nagy áldomással búcsút vettek tőlük, s útnak eresztették.
Első nap eljutottak Mezőkeresztesig. Már ott is vették észre, hogy nemigen nagy vendégszeretet tárja eléjük a kapukat. Mindenféle alkalmatlan emberek nagyon követelik tőlük az útlevelet. Soha pedig ember emlékezetére útlevéllel nem utazott ez ideig senki jó Magyarországon. Hanem azután, mikor Eger alá megérkeztek, ahol az a jó vörös bor terem, ahol a színészeket mindig olyan jól fogadják, minden ház nyitva előttük: ott egyszerre körülfogták a város határán az érkező truppot puskás és vasvillás emberek, le sem hagytak szállni senkit a szekeréről, hanem minden pereputtyustul behajtották őket a városi bitangmarhák rekeszébe, s hivatalosan tudtukra adták, hogy onnan be nem bocsáttatnak a városba, amíg a kétheti vesztegzárt ki nem állják.
Bányaváry könyörgött, rimánkodott, protestált, nemesi levelére hivatkozott; mind nem használt semmit. A kordon kérlelhetetlen volt. Az éjszakát ott kellett tölteniük a marharekeszben.
Reggelig annyi gratiát nyertek, hogy a bikarekeszből kibocsátották őket azzal a föltétellel, hogy menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.
Szörnyű áldások között újra útnak eredett a karaván vissza Miskolcra.
Negyednap estéjére kerültek ismét az Avas közelébe.
Már az nagyon gyanús dolog volt, hogy az út két oldalán az árkot hosszában megrakva találták dinnyével, uborkával. Itt valami országos razzia ment végbe a dinnyeföldek ellen, melynek valamennyi a „cucumis”- és „pepo”-fajhoz tartozó kopasz fej irgalom nélkül áldozatul esett.
A város sorompójához érve aztán tökéletes lett a meglepetés.
Ahonnan négy nap előtt áldomással bocsáták el őket, most szuronyszegzett puskák meredtek eléjük.
„Vissza! Ide nem szabad bejönni!”
Bányaváryék nem ismertek rá a négy nap előtti jó barátokra. Azok polgárőrségi egyenruháikban, csákósan, kardosan álltak a sorompónál. A városbíró kegyetlen tekintetű arccal osztá parancsait, s a városi orvos egy nagy nádpálcával a kezében tiltakozott minden jövevény bebocsáttatása ellen.
Bányaváry megkísérté hivatkozni a négy nap előtti barátságra; de senki sem akart már arról tudni: „Vissza! Ide be nem hozzátok a kolerát! Már a szomszéd Zsolcán van!”
– De hiszen mi az ellenkező irányból jövünk! Eger délnek esik!
De nem lehetett azokat a geográfiával kiengesztelni, maradtak a visszautasításnál. A színészekre az a sors várt, hogy amint egy városból kimozdultak, többé semmi városba be ne mehessenek. Ki voltak lökve a szabad ég alá.
Ez már Bányavárynak sok volt! Elkeseredésében fölébredt benne egy adag Coriolanus; s minként Cajus Marcus Corioliban, akként rántott ő is kardot, s kivont szablyával rohant neki a sorompónak – elszántan truppja jóvoltáért feláldozni hősleg életét. Szerencsére a szuronyszegzett puskák okos emberek kezében voltak, akik midőn látták, hogy valaki rohan a szuronynak, ügyeltek rá, hogy meg ne szúrja benne magát, s így Bányaváry vitézül elfoglalta a sorompót, felnyitotta karavánja előtt, s diadallal vezette azt be az elfoglalt városba. Utoljára aztán az őrállók is nevetésre vették a dolgot, s azt mondták, hogy csak tréfáltak velük. Kivéve az orvost, aki dühösködött, hogy ő most már nem áll jót a város életéért. – Annyira megváltoztatta előbbi véleményét a rémület, mely mint árnyék vonul a kolera előtt.
Bányaváry azonban kiadá rendeletben a színészeinek, hogy senki meg ne próbáljon halni közülük kolerában; mert akkor a többit agyonverik.
Szerencséjükre másnap, mikor a kolera kiütött, Zsolca felől jött be. De még nagyobb szerencséjük, hogy az egész halálvész alatt egyetlen színésznek sem lett semmi baja, pedig dúskálkodtak a drága sok dinnyében s gyümölcsben, amit más halandó ember megfogni sem mert. Fél is a színész valamitől!
Hanem egy napon mégis beteg lett valaki – és az éppen Cilike volt. Valószínűleg meghűlt és görcsöket kapott. – Ő titkolni akarta baját, de Bányaváry meg volt miatta rettenve, és sietett az orvost elhívni. Már akkor nagy volt a halálozás a városban; és nem volt ellene gyógyszer sem kertben, sem patikában, sem imádságoskönyvben.
Az orvos nagy későre érkezett el Bányaváryékhoz. Nem lépett volna be egy világért a szobába, csak félig kinyitotta az ajtót s a küszöbben megállva, egy pálcát tartott maga elé, annak hasított végébe volt csiptetve egy szelet füstölő papiros, melyet meggyújtva, úgy forgatott maga előtt, mint egy szélmalmot, hogy a vészes miazmát elhárítsa magától. Nem is kérdezte Cilitől, mi baj, csak ránézett az arcára, s azzal a háta mögött tintával, papírral ácsorgó kancellistához visszafordulva, diktálá hivatalosan: „Írja, amice; Kolera, 132: – nem lehet rajta segíteni”. Azzal betette az ajtót, megtörülte az arcát kámforos, ecetes zsebkendőjével és odább ment.
Másnap halva volt – az orvos; Cilike pedig kialudta magát és fölkelt épen.
– – – Ketten tehát már nem lesznek ott a találkozón Kálmánnal; Biróczy és Borcsay…
A halálvész rémhíre Pestet is fölzavarta. A magas uraságok előre kivonultak jószágaikra: dögvész idején veszélyes dolognak tartatik nagy városban lenni; a törvényszékek, dicasteriumok szünetet tartottak; nem maradt Pesten más, csak a könnyűvérű fiatalság, a német színészek és a helyőrség.
Azazhogy maradt biz itt más ember is; hanem Csollánné számára nem maradt más.
Katinka azt vette a fejébe, hogy ő ezekben az időkben ugyanazt a szerepet fogja eljátszani, amit Boccaccio Decameronjának hősnői a florenci halálvész idején. Mindennap víg társaság volt nála, összegyűjtötte maga körül azokat a szeretetreméltó könnyű kedélyű nőket, akiknek víg szeszélye az övével találkozott; azután a mulatni szerető ifjakat, a mulattatni tudó színészeket s a mindkettőben kitűnő katonatiszteket. Ott azután kigúnyolták a halált.
Minden délután késő estig kihallatszott az utcára Csollánné kertjéből a cigányzene, víg kacaj és pohárcsörgés. A halál tán fel sem meri ott ütni a fejét, ahol ilyen vígan vannak.
Egy reggel aztán jött a rémhír, hogy itt a kolera! Az első halott fekszik a ravatalon.
Hol?
Itt, a Csollánné házával átellenben; a Decséry-palotában.
Ki az?
A házfelügyelő, Csuka Ferenc. Tegnap még erős, izmos férfi.
Hogy eltűnt egyszerre az egész florenci társaság!
Este már nem volt zene, kacaj, pohárcsörgés a kertben. Estig tizenkét halottat számlált a város.
Akkor aztán menekült a városból, aki csak mehetett; a fiatalság haza családjaihoz, a német színészek fel Grazba, Bécsbe. Még a helyőrség is kivonatott a városból, s a tisztek is eltűntek. Áthelyezték őket Vácra, Gödöllőre.
Katinka egyedül maradt.
Egyedül maga és kedvenc állatjai: a fertelmes teknősbéka, a még fertelmesebb majom s a legfertelmesebb Aszályi. Az csak nem futott el sehova. Biztatta magát azzal, hogy a csalánba nem üt a mennykő. Az csak megjelent mindennap Katinkánál, s hízelgett a háziasszonynak, vagy ha az rossz kedélyben volt, a papagájnak; melynek egy idő óta az a szenvedélye volt, hogy minden tollát kitépte a csőrével, s mint egy kopasztott lidérc ült a támláján; azóta nem is beszélt, csak mikor Aszályit meglátta, olyankor mondott annyit, hogy „filou”; amit Aszályi, nem francia, de görög nyelven értvén, a legfinomabb hízelkedésnek vett.
Tehát Katinka unta magát nagyon.
Mikor ennyire egyedül maradt egyszerre, akkor kezdte meglepni azon gondolat, hogy senkije sincs. És hogy egyedül neki nincs hová elmenekülnie a városból.
Ekkor eszébe jutott valami. Hátha mégis?
Éppen azon időben tudta meg, hogy Bálvándy elvált a nejétől.
Még egy lépés, s egészen közel lehetnek egymáshoz.
Hiúsága azt hízelgé fülébe, hogy az elválásra semmi más nem ösztönözheté Bálvándyt, mint egykori szerelmének s fogságból kiszabadítójának emléke.
Ehhez a hiú reményhez menekült. A magány, a félelem, az unalom rávette, hogy levelet írjon Bálvándynak, ki akkor Aradon volt. A levélben fölszólítá Bálvándyt, hogy adja el neki azt a bizonyos zsibói házat; most már ő is el van szánva a köteléket széttépni, mely őt egy gyűlölt férj foglyává teszi. És azután nem álland közöttük semmi akadály, hogy örökre egymásé lehessenek. Siessen Pestre, hol őt tárt karok várják.
Ezt a levelet nem lehetett a postára bízni. Abban az időben nagy fátumuk volt a leveleknek; a postán vasvillával keresztüllyuggatták, megfüstölték valamennyit, a gyanúsakat fel is bontották, elolvasták, úgy pecsételték le újra. Katinka tehát Aszályit készítette fel az útra, rábízva a levelet, hogy vigye el azt maga személyesen Bálvándynak.
Aszályi éppen ilyen küldetésekhez való ember volt, amiknél kilátás van nagyon sok gorombaságon keresztülmenni és mindannyiért jól megfizettetni. Ilyenben pedig bőven volt része annak, aki az első kolera idejében négy vármegye és három városi municipium határán keresztülutazott.
Megérkezett szerencsésen Aradra; ott azt tudta meg, hogy Bálvándy kinn időzik magyaráti kolnájában. Az a kolna igen szép emeletes mulató kastély volt a nagy szőlő közepett; csakhogy még most messze volt a szüret: oda Bálvándy aligha vonult egyébért, mint a kolerától féltében, hogy a külvilágtól egészen elzárja magát.
De Aszályi híven utána kocsikázott oda is a szépasszony levelével.
Amint a kolna udvarára megérkezik s az eléje siető ispánnak megmondja, hogy ő Pestről jött, az le sem hagyja szállni a szekérről, hanem odakiált a szőlőmunkások közé valamit Decebal nyelven, mire négy markos oláh legény előugrik, lekapják Aszályit a szekérről kezénél-lábánál fogva; hasztalan kiabál, nem értik a nyelvét, meg ha értik, sem hajtanak rá, levetkőztetik tetőtől talpig, s egy kád vízbe ott a kolna folyosóján beledugják, megbuktatják. Aszályi, amint a víz a szájába megy, borzadva érzi, hogy az ecetes víz; odavagyok – gondolja magában –, hisz ezek emberevők; előbb pácba tesznek, hogy puhább legyen a húsom. Könyörög nekik, hogy ne egyék meg! Azok intenek neki, hogy csak várjon; ne nyugtalankodjék, még több is jön, aközben pedig fogják a nyakát, hogy el ne szaladhasson. Mikor aztán jól kiszívatták a bőrét az ecetes vízzel, akkor jön egy ötödik kannibál, egy irtóztató nagy serpenyő izzó parázzsal. Már megsütnek! – gondolja magában Aszályi, s elkezd görögül könyörögni az oláhoknak, azt hiszi, hogy a görög hitűek azt csak megértik. Azok pedig a legnagyobb komolysággal kiemelik az ecetes vízből, kezénél-lábánál fogva a parázs fölé tartják, a parázsra köménymagot és fenyőmagot hintenek, s Aszályit úgy felfüstölik rajta, mint valami kassai sonkát.
Akkor aztán nyájasabb arcok jelennek meg a belső házból; inas és komornyik; hoznak Aszályi számára újdonatúj ruhákat, felöltöztetik tetőtől talpig kényelmes úri gyapotszövetekbe, amik illatoznak az otkolontól, s akkor azt mondják neki, hogy hozta Isten, tessék besétálni; a báró úr odabenn van.
Aszályi alig tudott magához térni első rémületéből.
– No ez, mondhatom, hogy furcsa neme a vendéglátásnak – sopánkodék Bálvándy elé kerülve, kinek iszonyú kámfor- és otkolonszag tölté be a szobáját.
A báró nevetett.
– Egy kis praeservativa, kedves barátom, hogy valaki ide ne hozza magával a kolerát, ha már olyan kedves akart lenni, hogy ebben a veszedelmes időben hozzám vendégül szálljon. Mármost kezet szoríthatunk. Hát mondja csak, micsoda fátum hozta önt ide?
– Őnagysága, Csollánné levelével jövök – szólt bizalmas mosolygással Aszályi.
– Még levél is! – szólt bosszúsan Bálvándy. – Mi az ördögért küldöz most nekem levelet? Hát nem tudta önre bízni az üzenetét, ha már ide küldte. A levél legjobban elhordja a miazmát. Hej, komornyik! Valaki keresse elő a teins úr zsebéből azt a levelet, aztán kéngyertyafüst fölé kell tartani meg klórmészbe mártani, úgy hozni be. Amelyik a levelet megfogta, be ne jöjjön a szobámba.
Az ekként megfertőztelenített levelet azután a komornyik felszakítá, s Aszályi egyfelől egy csípővassal, másfelől a komornyik egy papirosnyíró ollóval fülön csípvén, kétfelé terjeszték, hogy olvashassa a báró úr.
A levél igen válogatott nyelven lehetett írva, azt elhihetjük, hanem a klórmésznek, amin keresztülment, az a sajátsága van, hogy a tintának elveszi a színét, minden három szó közül kettő volt csak olvasható, ami az eszmék szépségét egészen lerontá. A lényegét az indítványnak azonban mégiscsak megérté belőle a báró.
Hanem egészen furcsa kedvében találta most ez a levél.
Házassági rózsakötelékről beszélni annak, aki éppen most tépett le magáról egyet, amit messziről a legkedvesebbnek hitt, éppen annyi, mintha szilvával kínálnának valakit, akit éppen a hideg lel. S akit éppen a szép madonnaarctól lel a hideg; s aki a világélvező szép delnőt már olyan nagyon ismeri! – S még hozzá az általános kedélytelenség, amit a kolera félelme terjeszt.
Amíg a szép madonnaarcot bírta, addig megvolt az inger a vétkező szép szemeket fölkeresni; de amióta utólszor látta könnyezni elvált neje szelíd szemeit, fájt neki, ha visszagondolt rájuk, s untatá amazoknak a ragyogása. Dorotheát nagyon sajnálta, midőn végképpen elveszté, s éppen oly mértékben fanyalodott el attól a gondolattól, hogy már most Katinkát nyerte meg végképp.
Valami bolondos ötlete támadt a szép hölgy levele nyomán.
Bálvándy ahhoz az iskolához tartozott, melyet Csollán Berti alapított meg. Egy ilyen tréfás csínytevőnek, ha valami bolond ötlete támadt, az azt elmondatlan vagy végrehajtatlan nem hagyta, ha mindjárt a legjobb barátja, szeretője, felesége, ipa, napa, király őfelsége, vagy maga az Úr Jézus, vagy a saját bevert feje szenvedett légyen is miatta. Annak meg kellett történni.
Különben is tartozott Bálvándy még Katinkának egy ilyen csintalansággal viszonzásul a párizsi letartóztatásért. Azt nem feledhette el, mert az egész fordulat családi életében, a válóperig, mind ezen az egy feltréfáltatáson alapult. A Katinkának hozott udvarlás azóta csak a Decséry család iránti bosszú volt, felhangolva mindennapi érzéki vágyaktól; most, hogy a Decséryék ismét idegenek lettek ránézve, Katinka számára nem maradt szívében más, mint az unottság; még lejjebb hangolva az érzéktompító félelemtől, mely a dögvész árnyában mindenüvé elterjedt.
Tehát ez a bolondos ötlet azon kezdődött, hogy azt mondá Aszályinak:
– Jól van, édes barátom; a szépasszony meg akarja tőlem venni azt a bizonyos zsibói házat. Ön sejti talán, hogy miért?
– Igen. Hogy hat hét alatt véget vessen a válóperének Erdélyben.
– Kitalálta. A ház iránt majd megegyezünk. A többiről pedig, ami a levélben foglaltatik, majd beszéljünk ebéd után.
Bálvándy gondoskodott róla, hogy pompásan megvendégelje tisztelt látogatóját. Magyaráti pincéje híres volt, s Aszályi nem volt idegen a jó bortól. Ebéd alatt Bruderschaftot ittak, ki tudja hányadszor. Aszályi azon emberek sorába tartozott, akivel az ember pertu van, ameddig a bor gőze ki nem megy a fejéből; de másnap már megint csak újrakezdi vele a kendezést.
Aszályi különben is beszédes volt, a bor még jobban fel szokta nyitni a száját. És az a tulajdonsága volt, hogy akármiről beszélt, az mind olyan tárgy volt, amit jobb lett volna elhallgatni. Hiányzott nála az érzék, megtalálni az időt, a helyet, az embert az elmondandó anekdotához.
Ezúttal arról historizált Bálvándy előtt, hogy Katinka milyen jól mulatott a kolera előtt mindenféle urak, úrfiak, válogatott svalizsértisztek társaságában, s hogy a kolera hírére hogy futott szét valamennyi; s hogy unja most magát a szépasszony. Azám!
– De hát tudod-e, hogy mit írt nekem most a levelében? – szakítá félbe a vidám pletykázást Bálvándy.
– El akar válni Bertóktól, azt tudom, de rögtön.
– És férjhez akar menni rögtön.
– Ah!
– Ugyan ne tedd magad, te ravasz kópé; hiszen jobban tudod, mint én. Hiszen tehozzád fog menni.
– Énhozzám? – hebegé Aszályi, s letette az ajkához emelt poharat. – Ne tessék tréfálni!
– Te meg ne fintoríts ilyen pilátusképeket! Hiszen itt a levélben megírta az egész dolgot nekem.
Azzal kivette zsebéből Katinka levelét, s a többit eltakarva, csak a végsorokat engedé Aszályinak olvasni.
„Szóljon ön Aszályinak őszintén: ő nekem egyedül hívem.”
Aszályinak a szeme elmeredt e szók olvastára.
– Az mégis hihetetlen! Hiszen igaz, hogy Katinka szentem mindig igen nyájas szokott lenni hozzám, sokszor kitüntet gyöngédségeivel, gyakran teázunk egyedül este; sőt megengedi, hogy toalettjénél jelen legyek, legtitkosabb ügyeibe is beavat; de ezt a szerencsét mégsem értem.
– Dehogynem érted! Bruder! Gondold meg csak, ő most elválik a férjétől; itt marad név nélkül, se leány, se asszony. A világban pedig azután is élni akar; mulatni és minden társaságban részt venni, mint eddig. Ehhez férj kell.
– Ahám! Egyszóval palást! – röhögött Aszályi.
– Hát igen: palást! – kísérte őt Bálvándy kolerikus nevetéssel.
– Olyan férj, aki nem haragszik meg semmiért! Hahaha! S arra én lennék éppen jó, hahaha!
Erre Bálvándy nagyon komoly arcot öltött.
– Azt nem tudhatod, kedves barátom. Az asszonyok szeszélyei kiismerhetetlenek. Ez a nő annyira beléd lehet bolondulva, hogy a kedvedért képes lenne elmenni Pátyodra rektornénak.
– De már akkor inkább én megyek Pestre hozzá nagyságos úrnak.
Bálvándy ezt még praktikusabb életmaximának találta.
– Kedves barátom, őszinte akarok hozzád lenni. Tudhatod, hiszen nyílt titok volt, hogy én Katinkának legbensőbb tisztelői közé tartoztam. Az voltam ránézve, ami az apa a leányához.
– Ühüm – köhintett bele cinikus ostobasággal Aszályi.
– Ő is nagyon ragaszkodott hozzám. E mostani levelében azért közli velem elhatározását, hogy mint aki sorsa iránt mindenkor nagyon érdeklődtem, nyilvánítsam efelől nézetemet. Hát én, hogy meggyőzzelek őszinte jóakaratom felől, sok szót nem szaporítok; hanem cselekszem. Először a zsibói házat átengedem Katinkának ingyen, azután pedig átadom neked e chatouille-t, ebben vannak Katinkának minden hozzám írt levelei: ezeket általad visszaküldöm neki mind; a legutolsót kivéve. Értesz-e már engemet?
Aszályi mindent értett; részeg volt; nyakába borult kedves barátjának, nyakon-fülön csókolta azt és sírt. – Melodrámai jelenet volt.
Bálvándy aztán sietteté, hogy ne tartsa magát itten fel tovább; siessen boldog lenni, feladatta rá az előbbi ruháit, feltetette a szekérre s elszállítatta vissza Aradra, ahová Aszályi csak későn érkezett meg.
Akkorra már kipárolgott a fejéből a bor, s akkor kezdett csak gondolkozni róla, hogy tulajdonképpen kicsoda is ő, és mit visz most magával a köpönyegzsebében? Az, akit magában tisztel, a leendő férje egy nagyon szabadszellemű úrhölgynek, s az, amit zsebében visz, az egy csomag gyöngéd levelezés, melyet leendő nejének egykori és talán még visszakerülendő benső tisztelője küld éppen őáltala vissza.
Egy percig járt az a gondolat Aszályi fejében, hogy ezt a csomagot belehajítsa a Marosba, s aztán maga beálljon katonának, hanem csak egy percig, a másik percben jobb tanáccsal szolgált a gyomor.
Ejh, mit? Nem olyan elviselhetetlen szerencsétlenség az. Egy szép asszony, aki nem tehet róla, hogy ezelőtt tizenkét esztendővel is szép volt. A hűség, ártatlanság egészen relatív fogalmak. Az asszonyban ez csak pretium affectionis. Fődolog az, hogy gazdag asszony. Akkor bezzeg nem kellene öt forintért kalendáriumtölteléket írni, nem kellene a télikabátot nyáron német szóra adni, valamennyi vendéglőben sorban kontózni, s mikor az ember az egyik utca végéről a másikra akar menni, a várost körülkerülni, hogy a hitelezői minden boltajtóban el ne fogják. Akkor az embernek volna saját háza, kocsija és cselédje, akin tekintélyét gyakorolja.
Igaz, hogy biz ez csak „palást”. – „Palást” biz ez; de meleg van alatta.
Aszályi sorsával kibékülten érkezett vissza Katinkához.
Már akkor a szép úrnő kétségbe volt esve a magány, az unalom és a rémület miatt.
Mindennap harminc halottat vittek el ablaka alatt. Már a kertre nyíló szobába költözött át, hogy ne lássa a sok temetést, s ne hallja a sok énekszót.
Azért nem is lehet csodálni, ha Aszályit megérkeztekor a legnagyobb örömmel fogadta. Óh, be kedves embere volt neki! Egyszerre felderült az arca. Nevetett, mint egy gyermek.
Mondja el, szerencsésen járt-e.
Aszályi kedélyes akart lenni, s elmondta mindazt, ami vele történt. Katinka kitörő kacajjal fogadá a bepácoltatási történetet, mint Aszályi elmondatlan nem hagyott volna egy világért.
Ott azután komolyságra fogta a dolgot Aszályi, ahol a Bálvándyval folytatott párbeszéd következett. Ünnepélyes lett és gyöngéd.
– „Barátunk” mindent elmondott nekem; ahogy nagysád kívánta hozzáírt levelében. Nemeslelkűen beleegyezett mindenbe.
– No! – és? – kiálta fel ragyogó arccal Katinka.
– A zsibói házat ajándékba engedi által nagysádnak; hat hét múlva nagysád szabad lehet. Azután pedig… – itt nagy lélegzetet vett Aszályi.
– Nos, nos? – sürgeté Katinka türelmetlenül.
– Itt küldi nagysádnak hozzáírt leveleit.
– Leveleimet? – kérdé Katinka fülig elvörösödve. – Minek?
– Annak jeléül, hogy mindenbe beleegyezik.
– Beleegyezik? – Katinka bámulni kezdett.
– Ő helyesli nagysád elhatározását, és azontúl semmi sem áll boldogságunk útjában.
Aszályi e nyilatkozatnál szétterjeszté karjait, mint a keresztre feszített Molay Jákob, a „Templáriusok” című tragédiában, s eksztázisra torzított pofával mosolygott az úrhölgyre.
Katinka most fogta csak fel, minő kegyetlen tréfának tették áldozatává.
Első dühében a lovaglókorbácsa után kapott; hanem hirtelen eszéhez tért, s a csengettyűhúzót rántotta meg.
Aszályi még akkor is úgy állt, mint Molay Jákob a keresztfán, mikor a komornyik belépett a csengetésre.
Katinka így szólt a cselédhez:
– Ezt az embert, ha még egyszer idejön, ki kell dobni az ajtón.
