Keresik és nem találják
Keresik és nem találják
Ugyan pusztán maradt a Magyar utcai kis lak; a jó öreg házigazda egész nap eljár-kel a hátulsó szobában, ahol a költő lakott. Semmit meg nem szabad abban mozdítani a helyéről. Ott hever a toll az asztalon, ott vannak elszórva az ecsetek a festőtábla mellett. Nem szabad senkinek hozzájuk nyúlni.
És idestova nem is lesz senki, akinek tiltani kell, hogy hozzájuk nyúljon.
A temetés utáni napon eljött faluról a Miska gyereknek a mostohaapja; azt mondta, hogy hazaviszi a fiát. Rossz kölyök ugyan, vásott gonosz csont, s otthon csak tehernek van; de már mégis ilyen veszedelmes halálos időben csak nem hagyhatja itt ebben a városban, ha mostohája is.
Néhány nap múlva meg a vén cselédnek még vénebb nénje jött be faluról szamaras kordéval; szegény koldusasszony, kinek magának is alig van mit enni, s kis putriban lakik valami falu végén. De ott csendes a világ; nem halnak az emberek, hát csak elviszi magával a testvérét ebből a fertőzött városból.
Tseresnyés uram tehát maga maradt a háznál, s egyedül beszélgetett a pókkal, ki a szegletben szemfödeleket sző, s fogoly legyeket énekeltet, a halálórabogárral, ki páratlan számokat ver az ágydeszkák között, s a szúval, ki a kemény fában perceg.
„Látjátok. A vásott rossz fiúért eljött a mostohaapja, elvitte magával. A vén cselédért eljött a nénje, a koldusasszony, s elvitte magával. Csak ahhoz, aki egyetlen volt az egész országban, nem tudott eljönni se szülő, se szerető asszony. Pedig ez olyan dicső volt! Pedig ők olyan nagy urak!”
A pók, a szú, a halálórabogár elhallgattak, ha ezt meggondolták.
Csak őhozzá nem jöttek el azok!
Naphosszat elüldögél e szobában Tseresnyés mester, s újra meg újra elolvassa Kálmán költeményeit, s úgy beléjük merül, hogy azt sem tudja, e világon van-e?
Azt sem veszi észre, hogy valaki rányitja az ajtót, s egy gyászba öltözött öreg asszonyság jő be, és leül vele szemközt a pamlagra. Az asszonyság előkelő úrhögy, s ha a lelki gyötrelem úgy meg nem változtatta volna arcát, talán mindjárt rá is ismerne a mester. Azonban bámulva, mint az álmából ébredő, intézi hozzá ezt a kérdést:
– Mi tetszik itt, asszonyom?
A nagyasszony még mindig büszke úrnő; még mindig restellé, ha gyöngeséget árulna el a közrendű ember előtt, tud hangjának parancsolni.
– Hol van Kálmán fiam?
– Az égbe van, nagyasszonyom.
– Hiszem Isten irgalmától, hogy ott van – szólt tompán, elfojtott bánattal az úrhölgy. – Most sírját keresem. Vezessen ön el hozzá.
Erre a szóra egészen fölébredt a mester. Odament az úrhölgy elé s keményen arcába nézve, monda neki:
– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.
– Nem? – kérdezé rábámulva Jenőyné.
– Nem.
Az úrhölgy még mindig büszke volt, felkerekedett helyéről, azt mondta, hogy „majd megkérdezem tehát mástól” – s azzal azt sem mondta fia ápolójának, hogy „Isten áldjon”; hanem eltávozott.
Ment a lelkészi hivatalba tudakozódni.
A protestáns lelkész ugyan már felgyógyult; de Jenőy Kálmán temetéséről nem tudott semmit. Talán katolikus szertartással temették el.
Az öregasszony végigtudakozta a város minden parókiáját. Jenőy Kálmán neve nem fordult elő semmi halotti anyakönyvben.
Ekkor egy gyönge reménysugára támadt, hátha nem is halt meg Kálmán, hanem valahova falura menekült. S halálhíre csak hírlapi vaklárma, ami annyi embert halottnak kürtölt már, akik aztán még késő vénséget értek.
Elment oda, ahol a gyászszertartásokat rendezik. Ott azután megtudott annyit, hogy azon ifjú, aki Tseresnyésnél lakott, valóban el lett temetve; de hogy hová, arról már nem tudnak neki számot adni, mert azok az emberek, kik akkor a gyászhintóval voltak, maguk is meghaltak már. Hiszen nagy idő az! Van már két hete is!
Most sorba vette a temetőket. A sírásóknál tudakozódott. Azok nem tudták nyomra vezetni. Ki tudná, a lezajlott országos zűrzavarban ki hova jutott a frissen kaszált rendben, ha a sírkövek és keresztek meg nem mondják a nevét.
Azok pedig nem mondták meg.
És Tseresnyés mester keserű gyönyörűséggel mondogatá odahaza a kis szobában a póknak, a szúnak, a halálóraverőcnek:
„Keresi most!… Csak hadd keresse… Ott nem talál rá… Majd visszajön és sírni fog itten!…”
E napokban egy finom levelet is kapott Tseresnyés mester, melynek szélén gyászkerete volt kívül-belül.
Ezt a levelet Dorothea grófné írta a kézművesnek: „Kedves jó úr”-nak címezve őt, szépen s könyörögve előtte nagy alázatosan, hogy ha az elhunyt Jenőy Kálmánnak hagyatéka között megtalálható volna egy elefántcsontra festett női arckép, azt ő drága kincsek árán megváltaná tőle.
„Keresi ő is!” – mondá a mester a néma laktársaknak. Csak hadd keresse.
Írt aztán megnyugtató választ a grófnénak. Ne aggódjék az elefántcsontra festett arckép miatt. Ott nyugszik az az eltemetettnek keblén. Hat láb mélyen a föld alatt: és vele együtt azok a száraz nefelejcsek, mik egy kis fehér szalaggal voltak összekötve; és az a levél, amin utolsó tekintete megtört. Mind együtt feküsznek a költő szívén, s együtt alusznak vele boldogan. Legyen a grófnő megnyugodva.
De hogy hol nyugosznak, azt vele sem tudatta.
És nemsokára megjött ismét a nagyasszony.
Most már nem dölyfösen, hanem alázatosan könyörögve jött.
– Kedves jó uram. Kérem – könyörgök: vezessen el szeretett Kálmánom sírjához engem.
– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.
– Uram. Nincs rettenetesebb fájdalom, mint mikor az ember nem tud sírni. Nekem nincsen könnyem. Látja én nem tudok sírni. De a szívem akar megszakadni.
– Tudom. Jól van úgy.
– Ön iszonyú kegyetlenséget követ el velem.
– Tudom. Úgy akarom. Én láttam, mit szenvedett ő éveken át, most ő már nyugszik; már most szenvedjen ön. Én láttam, hogy küzdött ő az élettel, most küzdjön ön már az ő halála emlékével. Itt e négy fal között vérzett el cseppenként a rettenetes munkában, hogy nemzetét felébressze. Süketeknek és némáknak beszélt. Következzék el az idő, hogy az egész nép keresse őtet, és legyen az ő sírja is olyan süket és olyan néma. Én nem vezetem el az ő sírjához sem önt, sem a most élő ivadékból senkit; hogy ne állíthassanak fel hamvai fölé kőre vésett hazugságokat. Majd egy jövő ivadék, mely érdemes lesz hozzá, fel fogja őt találni – gondoskodva van arról –, s megdicsőíti hamvait. De én nem mondom meg senkinek soha, hogy hová van eltemetve. Ne háborgasson többé, asszonyom.
Azzal bevonult hálókamrájába a mester, s magára zárta az ajtót, ott hagyva egyedül a nagyanyát.
Jenőyné azért nem utoljára tett nála kísérletet. Időközönként meg-megjelent nála: azt hitte, egyszer tán jobb kedvében találja. Megkísértett nála mindent. Ígért neki sok pénzt, haragjával fenyegette, még sírni is megtanult előtte. Mind hasztalan fáradság volt: azt se pénz, se harag, se könny nem változtatta meg.
Aközben pedig mindent megkísértett az öregasszony, hogy megtudja, amit keres. Felhívta hírlapok útján mindazokat, akik tudnak felőle valamit, nagy jutalom ígérete mellett. Hiába volt: a vén cseléd s az inasfiú nem olvasnak hírlapot, nem is jöttek vissza Pestre. Talán el is haltak. Olyan olcsón adták azt akkor.
És azután maga mindennap végtől végig járta a temetőket, sorban elolvasva a legkisebb sírkeresztnek feliratát is. Egy sem beszélt az ő Kálmánjáról.
Pedig tízszer is elment mellette.
Tízszer is elolvasá a márványkocka felső lapjára írt három szót: „Volt. Nincs. Lesz.” – és nem tudott meg belőle semmit.
És e bolyongásaiban többször találkozott össze egy másik gyászruhás hölggyel, aki még fiatal volt; de akinek madonnaarcán a szenvedés sietteté az idők rombolásait. Az is keresett egy sírt, melyen nincsen név.
Mikor egymást meglátták, félretértek, hogy ne találkozzanak.
Az is sorba olvasta a kőemlékeket, a kis fakereszteket; az is sokszor elment a márványkocka mellett, az is elolvasá sokszor a sejtelmes három igét: „Volt. Nincs. Lesz.” De annak megsúgott annyit a szíve, hogy valahányszor a sír mellett elhaladt – szépen bezöldült az már! – mindannyiszor leszakítson egyet azokból a sírhalmokon otthonlakó sárga virágokból, amik tán a halottak nefelejcsei, s egy percig elgondolkozott rajta, vajon ki lehet az a boldog, akiről azt mondja a kő, hogy „Volt.” – „Nincs.” és „Lesz.”
