Különböző női szívek
Különböző női szívek
Ez nap Kálmán többé ki sem ment a szobájából, s meghagyta az inasának, hogy senkit se küldjön be hozzá.
Tudta, hogy a krízis kitöréséhez kell egy nap. Azt az időt valahogy agyon kell verni. Addig nem mutatja magát a világban.
De egy dologban mégsem állta ki soká a vesztegzárt; másnap délben mégis elment a Decséry-palotáig; nem ugyan látogatási szándékkal, hanem hogy a házmestertől megtudjon valamit felőlük.
Meglepetés várt rá. A házmester azt mondta, hogy ma korán hajnalban a hercegnő Dorothea grófnővel és egész cselédségével együtt elutazott.
Tehát már el is utaztak!
Tegnap még azt mondá a hercegnő: ne búcsúzzunk még, van elég időnk rá. Azt akarta, hogy búcsúzás nélkül váljanak el.
A házmester Kálmán arcán látta annak gondolatait. Azt mondá neki, hogy ha beszélni akar a házfelügyelővel, az talán többet tud mondani. Kálmánnak eszébe jutott, hogy hiszen ez a házfelügyelő az ő régi iskolatársa, Csuka Feri. Felkereste őt kertre nyíló szobájában.
A jó fiú eléje szaladt, mikor meglátta, s örvendve szorongatá a kezeit. Volt benne annyi baráti józan tapintat, hogy a darabjáról nem kezdett el neki beszélni, hanem ahelyett egy cédulácskát nyomott a markába s azt súgta: „tedd el, – majd otthon vedd elő, – őtőle van, – te majd megérted.”
Kálmánnak kettős oka volt nem váltani vele több szót: egyik az, hogy gyanús kémszemek lesték, másik meg, hogy a drága papírka tartalmát óhajtá minél előbb megismerni.
Egy bonboncukorka borítékja volt ez a papír; amit úrhölgyek el szoktak hajigálni a földre, anélkül, hogy valakinek másnak eszébe jutna a cukorpapírt felvenni, mint akinek a szem figyelmeztető intése szólt.
E cukorborítékon e három szót találta Kálmán irónnal feljegyezve:
„– Bruno,”
„– Genua,”
„– Hedvig.”
Ebből a három szóból senki a világon nem ért meg semmit, hanem ő megértett mindent.
Genuába utaztak. Hedvig: a szűz szerelemben is boldog kedves, kit Brunójától Genua sem választ el.
Kálmán előtt feledve volt a bukás, az elhagyatás; ez a kis papírdarab mindent kigyógyított. Eltette azt a kedves arckép mellé, s őrizte, mint a bűnös a pápai indulgentiát. Az embert nem nyomja a bűntudat, mihelyt azt tudja, hogy megbocsátottak érte. S ha Dorothea megbocsátott, ha ő szeret, kivel törődik aztán?
Hanem az mégis bántotta, hogy a hercegnő ily megvető modorban igyekezett tőle megszabadulni. Ez nevetségessé tételig megy.
A dac megszülemlett már lelkében; a kevély ember, ki addig csak titokban rejtőzött, egész valódi arcával lépett ki vele a napvilágra, midőn leköszönő iratát a magas uraknak felküldé.
Nem ment többé haza, nem zárkózott el ismerősei elől. Eljárt mindenüvé, ahova máskor szokott.
Aznap este nagy álarcosbál volt a redoute-ban. Erre a mulatságra Decséryék is nagyban készültek; más nyilvános bálba úgy sem mehettek az udvari gyász miatt. A fiatal pár úgy örült előre ennek a napnak. Dorothea bizalmasan elárulá Kálmán előtt, minő álarcban fognak ők megjelenni, hogyan ismerhet rájuk. De éjfél után álcát fognak változtatni, akkor aztán majd meglátja, hogy ráismer-e Kálmán magától. Kálmán fogadkozott, hogy minden álca alatt megismeri a grófnőt járásáról, feje hordozásáról, és – szemeiről. – Óh, milyen bizonyos volt, hogy e szemekben nem fog csalódni. Georgiai nő volt az első bevallott álca.
Most aztán ennek is vége.
Hanem azért Kálmán elment az álarcosbálba; mégpedig álarc nélkül. Csak azért is meg akarta mutatni, hogy még mindig él és tud a világ szeme közé mosolyogni.
Akkori időkben a redoute álarcosbáljai válogatott közönséget gyűjtöttek össze, a dolog új volt, nem unták még meg; s a kétséges jellemű társadalmi osztályok nem riasztották el még a parkettről a társadalmi krémet.
Az idén különösen népes és elegáns volt a redoute-bál; mint egy összekevert világ, tarkállott egymást kerülgetve a sok fényes álca, minden nép viseletét, színpadi alakokat, mítoszi jelmezeket csodálatos keverékben egyesítve.
Kálmán ott őgyelgett a tömkelegben s engedte magát az ismerős álcák csípős tréfáival csiklandatni. Nem volt csiklandós.
Egyszer egy finom kéz karja alá nyúl, s Kálmán egy deli álarcos nőt lát karjába fűződni.
Georgiai nő volt: karcsú, gyönyörű termet, dereka arannyal átszövött shawllal átkötve, melynek végei domború csípőjén omlottak végig. Gazdag perzsa szövetű kaftánja testhez simuló ráncokban bokájáig ért, csak az alól látszottak ki a selyem salavári dudorai, miknek hasadékából finom szattyánpapucs a legparányibb lábakat tüntette elő, a kócsagtollas turbánról hosszú fátyol függött alá, fénylő, csillámló aranyszövet, mely egyúttal álarc, csupán két nyílást engedve a két szemnek, s a kócsagtoll mellett egy lángszínű georgina, akkor még üvegházi ritka növény gyémánt boglárral odatűzve.
– No, ugye, hogy itt van a georgiai nő? – suttogá a szép álca.
Kálmánnak első pillanatban nagyot dobbant a szíve.
Hanem aztán mikor a szemébe nézett a szép álarcosnőnek, megszűnt a szívdobogás: pedig azok is bűbájos szép szemek voltak, de sötétek; de nem Dorothea szemei.
– De nem az a georgiai nő, akit kerestél! – kötődék vele tovább az álca.
Kálmánt érdekelni kezdte a kötődés. Valami különös csodát nem talált benne, hogy titkát ellesték. Decséryék valószínűleg visszaadták a megrendelt jelmezt a készítőjének, az elárusította azt, s aközben elbeszélte boldognak-boldogtalannak, hogy ezt Dorothea grófnő viselte volna, ha itt maradtak volna. Így megtudhatta akárki. – Hanem, amit a szép álca azután mondott neki, az már jobban kezdte érdekelni.
– Hát te nem utazol Egyiptomba hieroglifokat megfejteni?
– Legnehezebb hieroglif rám nézve az, hogy miért utaznám én Egyiptomba?
– Úgy? A te barátod, Bálvándy akkor jobb archaeolog, mert ő kitalálta, hogy miért utazzék oda.
– Szerencsés utat neki, és jó útitársakat.
– Egy útitársának a neve: Dorothea!
Ez a szúrás érzékeny volt!
Kálmán egy percre elhalványodott. Hanem azután felmelegítette az a kis bonbonpapírka ott a keblében, melyre ama három szó volt írva. Amit Dorothea írt, az a való.
A szép álcásnő egyet csípett a karján.
– No ne mélázzon ön olyan nagyon! Nézze, mi jön ott?
Kálmán felriadt, s széttekintett, hogy hát mi jön.
A sok szeszélyes álarc között valakinek az a tréfás gusztusa támadt, hogy medvének öltözzék. Melege lehetett, de sok bámulója akadt.
– Ni! Az ön medvéje! – dévajkodott a szép georgiai nő. – Nem lőné meg még egyszer?
Kálmán szemébe nézett a csúfolódónak. Óh, most már emlékezett ezekre a sötét szemekre!
– Ismerlek, szép álca! – súgá fülébe.
– No, csakhogy egyszer rám ismert! – súgá az nevetve. – Azt hittem, hogy a nevemre sem emlékszik többé. De hát csak most ismert rám?
– Sejtettem már, mikor Egyiptomba akart küldeni.
– „Egyiptomnak földébe, a szolgálatnak házába!” Látja, még mindig tudok idézni a szentírásból. Hát mit keresnek az emberek Egyiptomban? Ön tudós, ethnolog, nemzetgazdász – megfelelhet rá. Hát mit keresnek az emberek Egyiptomban?
– Szenvedélyes vadászok nílusi lovakat; – régészek múmiákat, festők sivatagi tájképeket, – természetbúvárok a Nílus forrásait, – mellbetegek langy levegőt.
– És szívbetegek? – kérdé a szép hölgy.
– Azok nem tudom, hogy mit keresnek ott.
– Kigyógyulást.
Kálmán nevetést erőszakolt.
– Úgy énnekem nincs ott mit keresnem; mert én nem vagyok szívbeteg.
– De lehet, hogy valaki más ha meggyógyul a szívbetegségéből, ön akkor lesz majd szívbeteg.
– Igazán mondom, szép hölgy, Cleopatra tűjén nincs annyi hieroglif, mint amennyit ma ön velem találgattat.
– Hagyja kitalálatlan, ami nehéz. Majd megtudja egyszer. Lássa, én jobban tudom olvasni azokat a hieroglifokat, amik az ön arcára vannak írva. Önnek bánata van.
– Arra több okom lehet egynél.
– És én talán minden okát ismerem.
A szép álca leült egy jázminbozót árnyába, s meghívta Kálmánt is maga mellé.
Kálmánnak egy ötlete támadt.
– Fogad ön el holnap látogatást?
– Az a kérdés, hogy ki látogat meg?
– Egy derék, művelt férfi, ki nekem jó barátom.
– Ah, azt hittem, hogy ön maga. Hogy talán megtartott a szíve számára Absteigquartiernak.
Kálmánt megundorítá e nőietlen élc.
– Ah, ne szóljon így! Lássa, erről az élcről megismerném önben minden álarc alatt a fiúleányt: a praefectát.
– Ah! persze. Önöknek azon nők tetszenek akik eltitkolják gondolatjaikat; akik azt mondják: „jer ide!” – de akkor nem lesznek otthon; akik azt mondják: „örökre” – s utána teszik magukban „tegnap!” Akik nem gúnyolják ki önöket szemtől szembe, csak a hátuk mögött. Lássa ön, én nyíltan megmondom önnek, hogy hasztalan volna még egyszer megfájdítania szívét miattam, mert én gyógyszer helyett mérget csepegtetnék sebeibe. Én csak azt keresem, hogy önnek hogyan okozhassak valami bosszúságot.
– Azt én megérdemlem – monda Kálmán –, de nem rólam van szó. Nem is szívügyekről. Nagyobb ügy, amiben önhöz fordulok, nem is egyenesen; de egy barátom által.
– Ki az ön barátja?
– Bányaváry.
– A színészigazgató?
– Ugyanaz.
– S miféle ügye lehet annak velem? Az előadásaira nem járok. Tudja ön: a rundellába nem mehet az ember, mert ott a denevérek a hajába akadnak.
– No hiszen a rundellát lerontatja a város.
– Akkor azok az ég alatt maradnak.
– Éppen azért akarom barátomat önhöz küldeni. Ön egykor így szólt hozzám: „ha azt kívánta volna, hogy döntsem ki a házam minden közfalát s csináljak belőle színházat, megtettem volna.” Akkor szememre vetette ön, hogy nem járok azon barátaimmal egy úton, kiket rögös pályán koldusbot vezet. Most eszembe jutnak önnek szavai, midőn leszálltam a nagyurak hintajából, s nem taposom többé a lépcsőket, ahol fényes hivatalok teremnek. Magam számára nincsenek igényeim: én majd elvergődöm a világban, mint más; de barátaimért, kik idáig követtek, mindent el akarok követni.
– Kérem, fogadja kölcsön tőlem a fátyolomnak felét: ön szörnyen pirul. Önnek nehezen esik megalázni magát erre a szóra: „Kérem!” Ne mondja ki előttem. Az önnek fájna. Küldje el hozzám barátját, az majd megmondja a többit. Értek belőle annyit, amennyi kell. Nekem van egy bérházam az Országúton, s abban egy tágas terem, melyet polgári báloknak, átutazó művészek előadásainak gyakorta szoktak felhasználni. Abból könnyen lehetne színpad. Kitaláltam önnek a gondolatját?
Kálmán nem állhatta meg, hogy egy kézszorítással ne válaszoljon „igen”-t.
És mégis valami hideg borsózott végig a testén, midőn e sötét szemekbe nézett hosszasan, mik orozva lőtték ölő sugaraikat felé az aranyfátyol hasadékán keresztül.
– Tehát megérem – szólt a szép hölgy –, hogy ön azt fogja mondani magában: „mégiscsak jó volt, hogy ezzel az asszonnyal összehozott a véletlen!”
Azzal inte Kálmánnak, hogy maradjon, s eltűnt az álarcok tömkelegében.
Kálmán nem időzött tovább, hanem hazament. Másnap korán reggel felkeresé Bányaváryt, s utasítá, hogy hova menjen és mi tárgyban végezzen. Aznapra Cilike ott marasztá magánál ebédre Kálmánt.
Bányaváry erősen kicsípte magát, hogy a szépasszonynál ellenállhatatlan legyen. Cilike maga kötötte csokorra a nyakkendőjét. Szegényke! Azt sem tudta, hogy mi a féltés; olyan volt, mint egy galamb.
Bányaváry sokáig időzött a szép delnőnél; Cilike ételei szinte elromlottak a várakozásban. Ez volt az egyedüli baja.
De végre előkerült a férje. Nem tudott hová lenni dicsőségében. Tökéletes diadalt aratott. Az úrhölgy meg van hódítva tökéletesen. Házának termét és mellékszobáit az egész idényre egy aranyért engedte át a színtársulatnak; sőt a páholysort saját költségén fogja kiállíttatni. Vigye a spieszburger már most azt az ócska denevérkastélyát; nem szorul rá senki! Bányaváry az egész diadalt a szép háziúrnőnél egyedül saját ellenállhatatlan megjelenésének tulajdonítá, Kálmánnak nem engedett belőle semmit.
Az pedig nem követelt belőle semmit.
Ebéd után búcsút vett Bányavárytól, kivel, amint sorsa mosolyogni kezdett, megint nem lehetett beszélni; aztán Cilikét megölelte és hazament.
Otthon találta már azt, amit kimaradhatatlannak tartott: egy levelet nagyanyja írásával. Azt tette vele, hogy nem bontotta fel.
Eljött az az idő, amelyben a levelek, melyek úgy szerették a fát, lehullottak róla. Miért volna egyik levél másforma, mint a másik? Az elbukott embernek egymás után mondja fel mindenki a szerelmet: barát, ara, szülő. De mért is tennének másképp, mikor előre megmondták neki, hogy ne menjen oda, mert elesik, s ha elesik, otthagyják.
Tehát hagyják ott.
Nem bontotta fel nagyanyja levelét.
Ahelyett ő írt hozzá.
„Kedves nagyanyám!
Felbontatlan küldöm vissza leveledet, mert nem akarom megtudni, mily keserű lettél ellenemben. Elismerem, hogy annak lenni igazad volt. De nem akarom megtudni soha, mit szóltál, mikor elűztél magadtól. Köszönöm eddigi jóságodat hozzám, s örökre háládatos maradok érte. Jövendőre pedig iparkodom munka és erőfeszítés által megérdemelni helyemet a világban s nevemnek becsülést szerezni. Akárhogy érzesz irántam, én holtomig szeretni és áldani foglak.”
Ebbe a levélbe tette nagyanyja levelét.
Azután megnézte íróasztala fiókjában, mennyi pénze van még? Mintegy kétezer forint volt. Azt magához vette, azzal a szándékkal, hogy a levéllel együtt átadja azt Korcza úrnak. Attól a perctől fogva, melyben nagyanyja őt kitagadta, ez a pénz többé nem az övé; becsületes ember visszaszolgáltatja azt annak, akinek joga van vele rendelkezni.
Apró adósságait majd kielégíti lovai, bútorai árából: azok tulajdonai voltak.
Azután majd megtanul szépen összehúzódva élni…
Korcza úr szokása szerint igen szívélyesen fogadta Kálmánt.
– Hahó! Itt jön az én poéta barátom! – kiálta, nyakába ugorva az ifjúnak. – Hát mi hír az Olympon?
– Az Olympon? Mennydörög – viszonzá Kálmán ifjú kedélyességgel. – Sőt be is ütött a száraz mennykő. Már be is adtam a hivatalomról lemondásomat.
– Ah! – szólt, egyszerre ijedtté formálva arcát a fiskális –, s mi oknál fogva?
– A darabom miatt. Az nagy visszatetszést szült a magasabb helyeken.
– Bah! Balgaság! Pedig az egy igen szép darab. Aztán igaz abban minden. Historicum. S ön olyan jól érthetővé teszi a dolgot, hogy mikor az ember azt látja, hogy most már gyilkolni mennek, magam is a penicilus után nyúltam a zsebembe, hogy én is megyek velük.
– Talán éppen az nem tetszett.
– No, de azért kár volt leköszönni. Ha ön ebben a darabban leírt egy rossz királyi familiát, egy hét múlva írt volna egy másik darabot, melyben egy jó királyi familia jön elő; s helyre lett volna ütve a dolog. Cuncta licent poetis.
Kálmán nagyot nevetett Korcza úr felfogásán.
– Hát most aztán mit fog csinálni?
– Nem esem kétségbe; kezdem, ahol más fiatalember; zsebemben a diploma, azután meg kell tudnom élni, beállok valamelyik híres ügyvédhez segédnek, s mint más szegény legény, kezdem a szorgalmas dolgozáson.
Kálmán azt várta, hogy Korcza úr szét fogja tárni karjait s azt mondja: „gyere hát egyenesen énhozzám!” Biz nem tette. Inkább nagyon is fanyar képet csinált.
– Bűn volna azt tenni! Azt a gyönyörű poétai tehetséget unalmas akták közé eltemetni. Aztán nem magának való állapot ez a prókátorság, kedves barátom. Mert ha még csak abból állna a tudományunk, hogy unalmas replikákat írjunk, hogy vesződjünk mások prózai anyagi érdekeivel, hogy védelmezzünk ex offo ügyeket, miket igaztalanoknak tartunk, hogy veszekedjünk pályatársainkkal, hogy exequaljunk a koldustarisznyáig elmarasztalt szerencsétleneket, az csak hagyján; hanem van mindezeken felül egy soha ki nem meríthető stúdiumunk, a bírói kegy: ez az utolsó § a Corpus Jurisban: „plus valet favor in judice, quam lex in codice.” (Többet ér a bíró kegye, mint a törvény hegye.) Mennyi furfang, mennyi megalázkodás, mennyi hízelgés, mennyi törleszkedés a nem szeretett alakokhoz, mennyi lélekbódítás és gyakran mennyi merész ajánlattétel szükséges e téren, hogy „jó prókátor” legyen az ember neve. Mert nem az ám a jó prókátor, aki jó replikát ír, hanem aki megnyeri a processzust! Ön, barátom, nem abból a fából van faragva: ott ön nem él meg. Maradjon ön poétának: ott fényes nevet fog ön kivívni, és halhatatlan lesz.
Kálmán megértette, hogy Korcza úr gyöngéd modorban utasítja el magától, s meg kellett magában vallania, hogy felfogása egészen helyes.
– Aztán nincsen is ön arra szorulva, hogy a körme vakarásával keresse a kenyerét – veté utána Korcza úr.
– De arra vagyok – viszonzá Kálmán. – Azt tudja ön, hogy nagyanyám kitagadás terhe alatt tiltá meg nekem, hogy költői pályára lépjek, ami iránt ellenszenve van. Meglehet, hogy ezen ellenszenv még legyőzhető. De a másik tilalma már asszonyi haragból ered. Egy színész elszöktette házától kedvencét, nevelt leányát. Ő azt a megfertőztetés legutálatosabb nemének tartja. Azóta kizárta magát a világból. Semmi ismerőséhez nem jár, s senkit házánál el nem fogad. Gyűlöli a szökevényekben az egész világot, s gyönyörűség neki azt hallani, hogy azok itt-amott milyen nyomorban élnek. Azt tiltotta meg nekem átok alatt, hogy ezekkel az ő száműzötteivel valaha érintkezzem. S én mily felötlő modorban szegtem meg mind a két törvényét! Első művemet e kiátkozott színészcsapatnak adtam át előadásra. Ő olvasta ama lapból, melyet járat, a lesújtó bírálatot, s rögtön levelet írt nekem.
– Nos? Nos? S mi van a levélben? – sürgölé Korcza úr.
– Nem tudom, nem bontottam fel.
– Nem bontotta fel?
– Tudom, hogy végelválásunk van benne. S nem akartam nagyanyám arcát látni e pillanatban. Tudom, hogy szavai mérget és haragot tartalmaznak; nem akartam, hogy azokra emlékezzem. A tényt tudom, ki vagyok tagadva.
– No, de mindenből nem lehet ön kitagadva; csupán az öregasszonyság szerzeményeiből. Azt ön jól tudja, mint ügyvéd, hogy az ősi vagyonból önt ki nem tagadhatja senki; az apja vagyonát ön követelheti a nagyanyjától.
– De a tulajdon nagyanyám ellen csak nem fogok pert kezdeni!
– Kedves barátom, a processzusainknak fele testvérek, rokonok, szülők és gyermekek között folyik.
– Mások tehetik, de nekem elviselhetetlen volna az a gondolat, hogy én azt a jámbor kegyes arcot, ki gyermekkoromban annyiszor mosolygott reám, hidegen bosszantó keresetlevéllel szomorítsam el, hogy öregségének éjszakáira kínzó álmatlanságot küldjek, s utoljára még azt az apai hajlékot, amelyben megvénült, elexequáljam a feje fölül.
– Pedig bizony mások így tesznek, barátom.
– Én nem fogom azt másoktól megtanulni.
– Hát mit fog ön tenni?
– Azt megmondom. Visszaküldöm nagyanyámnak levelét olvasatlanul; írtam hozzá egy kísérő levelet. Az összeget, ami még nálam van, hozzá mellékelem: a levél vételétől fogva nem tekintem azt magaménak. Arra akartam önt kérni, tisztelt hajdani principálisom, hogy mint nekem régi jóakaróm s nagyanyámnak ügyvédje, intézze el ez utolsó ügyet kettőnk között úgy, hogy nagyanyám sértve ne legyen általa.
– Mutassa, mit írt neki?
Kálmán átnyújtá levelét Korcza úrnak.
Korcza úr nagyon dörzsölgette hüvelykujja bütykével az orra hegyét, mintha bosszantaná valami.
– De hát nem is védelmezi magát? Még csak meg sem kísérti magát kimenteni?
– Mikor tudom, hogy nincs igazam.
– Hja, kedves barátom, ha azok akik tudják, hogy nincs igazuk, előre megadnák magukat, a szegény prókátorok mind éhen vesznének el. Hogy akar ön ügyvéd lenni, ha a saját ügyét sem tudja védelmezni?
– A más ügyét tudnám védeni, a más érdekében tudnék könyörögni; de a magam ügyében csak bíró tudok lenni, nem ügyvéd.
– Bíró? – kiálta fel Korcza úr, triumfáló arccal. – Miből ítél a bíró? Az előtte fekvő irományokból. Hát ítélt már valaha bíró lepecsételt levélből? No, mondja ön: ön elítéli a maga ügyét egy felbontatlan levél nyomán. Ha én vagyok az ügyvédje, nem azt fogom-e kiáltani: én apellálok a vak bírótól a látó bíróhoz, s kérem az első bíróságot hivatalából elcsapatni!?
– Én bizonyosan tudom, hogy mi van a levélben, anélkül, hogy olvastam volna.
– De miután ön nem Cagliostro, s miután én Cagliostrónak sem hiszem el, hogy lepecsételt levél tartalmát kitalálja: annálfogva nagyon kérem önt, hogy olvassa el előbb azt a levelet, amire felel.
– Uram, egy dolog szent és örök szívemben: a szülőim iránti tisztelet. Ezt a forrást nem akarom bemérgezni. Megharagudhatom barátaimra, meggyűlölhetem kedvesemet; de nagyanyámat nem akarom gyűlölni.
– Jó, – tehát ne olvassa ön el a levelet, hanem engedje meg nekem, hogy én bontsam fel, s én olvassam el. Ha az van benne, amit ön sejt; nem szólok semmit, lepecsételem a saját pecsétnyomómmal, s ráírom, hogy én szakítottam fel; de ha más van benne: akkor megengedi ön, hogy felolvassam ön előtt?
Kálmán egy percig habozott; azalatt Korcza úr nem várta be a válaszát, hanem felszakítá Jenőyné levelét.
Kálmán az ablak felé fordult, s az utcára bámult.
Néhány perc múlva Korcza úr szava hangzott hozzá.
– Hallgasson ide!
Kálmán visszafordult, s bámulva látta, hogy az ügyvéd szemei mily nedvesek.
– Hallgassa ön meg, mit ír önnek a nagyanyja:
„Kedves szeretett gyermekem.
Olvastam az újságban, amit a nyakamra küldenek, a darabodról írt piszkolódást. Tudom, kitől jön. Aki egész életedben ellenséged volt; az irigy kutya! Aki mindig árulkodott nálam is tereád. Bizonyosan tudom, hogy nem úgy van, ahogy írja. A te darabod szép, okos, jeles munka. Tudom én azt. Nyomtasd ki, s küldd meg nekem is; hadd olvashassam. Hanem, hogy a színészek gyalázatosan játszottak benne s megbuktatták szántszándékosan, azt elhiszem annak a cudar kritikusnak. Ez igaz lesz. Tudom, hogy el vagy keseredve most az egész világ iránt és vajmi méltán. De ne légy leveretve. Mutasd meg azért is, hogy nem vagy az a kicsiny ember, akit egy marok sárral el lehet temetni. Fiatal vagy még, van tehetséged, van tudományod: nem hiányzik más nálad, csak a tapasztalás. Szerezd meg azt is. Eredj el utazni. Most tél van; eredj Olaszországba. Szerezz magadnak ismeretet a világ felől. Járd be az egész világot, úgy jöjj haza. Korcza urat fel fogom hatalmazni, hogy utazásodban mindig ellásson a szükséges költséggel. Ne légy magadtól fösvény. Aztán időközönként, mikor ráérsz, írj nekem levelet a messze földről. Felejtsd el mindazt, ami idehaza bántott; de emlékezzél meg a te mindig szerető nagyanyádról.”
Kálmán a végszavaknál már Korcza úr nyakába borulva zokogott; az öregúr pedig kacagott féktelenül és a könnyei hullottak mellette.
– No ugye, hogy ez egy kicsit másként hangzik, mint a kitagadás? Hát, domine kollega, fog-e ön máskor is elolvasatlan levélre felelni?
Kálmán egészen fel volt emelve a földről. Nagyanyjának bénító tilalma el volt emelve lelkéről, vissza volt adva a költészet szabad mezejének. Még lelkének legtitkosabb vágya is ki volt találva: utazás a külföldre, repülés a földhöz tapadó helyzetből, és utazás Olaszországba, hová lelkének eszményképe előre ment. Ott utol fogja őt érni; ahogy óhajtá, ahogy híva lett; ismét látni fogja őt!
A nagy örömben nem vette észre a levél hátterét: hogy el lesz távolítva messze földre s hosszú időre azoktól a nagyanyja által gyűlölt alakoktól, akik miatt az öregasszony már évek óta kerüli a világot; nem fog találkozni Cilikével és csábítójával.
A nagyanya szerelme unokája iránt a válságos ponton túl is megmaradt, hanem a nő gyűlölete a meggyalázó leány iránt: az is együtt maradt meg vele.
Jenőyné még egyszer megkísérté, hogy unokáját megmentse, s a háládatlan meggyalázók vesszenek el nála nélkül.
