Milyen szépek a grófnő nefelejcsei…
Milyen szépek a grófnő nefelejcsei…
Egy szellemdús francia hercegnő egy udvari bálban így szólt a mellette ülő másik hercegnőhöz, egy polka tremblant alkalmával:
– Minő nagy bűvész ez az Offenbach! Ha most mi az ő zenéje nélkül látnók a leányainkat az idegen fiatalemberek karjai között ilyen mozdulatokat tenni, a guta ütne meg ijedtünkben: így pedig gyönyörködűnk benne.
Már az igaz, hogy Orpheustól gyerekség volt a köveket kimozdítani s a vadmacskákat maga körül gyűjteni. Offenbach és Strauss ennél nagyobb csodákat művelnek, az ő zenéjük hangjára jogot kap az idegen fiatalember kiemelni a jól őrzött hercegkisasszonyt anyja, garde des dames-ja mellől, jogot kap őt keblére szorítani, vele messze elszaladni, keringelni, a ruháját összetépni, szemei sugárzatát, forró lélegzetét beszívni: s ez igen természetes jog. Ehhez nem kell se pap, se breviarium, se oltár, se diszpenzáció, se előleges háromszori kihirdetés, se gyámi jóváhagyás, se rangegyenlőség, se vallásazonosság, se móringlevél, se eskü, se tanúbizonyság, se reverzális. Egy órára a hercegkisasszony azé, aki hamarább jön.
Semmi észrevételünk sincs ellene.
Különösen gyönyörteljes egy ilyen kiváltságos óra a cotillon idején. Mondjuk: két óra – ha a vortänzernek emberi józan esze van.
A budai fejedelmi gyász miatt az előkelő társaság nyilvános bálokban nem mutatta magát, hanem ahelyett más úton kárpótolta magát elvesztett mulatságaiért saját termeiben. Összejöveteleiket a meghívókon nem nevezték táncvigalomnak, hanem reuniónak. Megnyitóul egy klasszikus filharmóniai koncert, azután pedig – ha a fiatalság megkívánta – egy szerény quadrille, egy csendes écossaise, s végül egy ártatlan cotillon. A fiatalság pedig mikor ne kívánta volna meg?
Decséry hercegnő termeiben nem is volt semmi feltűnő abban, ha a hosszú cotillont Dorothea grófnő Jenőy Kálmánnal járja. Köztudomású már a szülők által is jóváhagyott viszony, s míg egy része a közönségnek Kálmán szerencséjét tartja irigylendőnek, vannak olyanok is, kik a nagyobb nyereséget a Decséry részen látják.
Az ifjú pár azalatt, míg monsieur Henry a füzértáncot a többi tizenöt páron figuránként végigdirigálja, ráér beszélgetni ellenőrzetlenűl.
Ki hallgatja ki a táncolók beszédét? Ki ügyel kézszorításaikra?
– Milyen szépek a grófnő nefelejcsei! – monda Kálmán, táncosnéja kezét tartva kezében, kinek hajfürteit eleven myositisokból font füzér díszíté.
– Szeretném tudni – szólt a grófnő –, miért hívják ezt a virágot „nefelejcsnek”.
– Mert a kék az állhatatosság színe.
– Hát a kék szín miért jelent állhatatosságot?
– Mert a változhatatlan ég maga is az.
– Ugyebár, az én szemeim zöldek?
– Nem, grófnő, azok kékek.
– Én mindig zöldnek nézem.
– Tükre nem jól mutat, azt én jobban tudom.
– Tehát legyenek az egész világnak zöldek, önnek kékek.
Egy mindent mondó kézszorítás adott magyarázatot az enigmához. Megzavarta a társalgást monsieur Henry.
– Engedelmet kérek, de múlhatatlan szükségem van nagyságtok nagybecsű jelenlétére a következő figurához.
S monsieur Henry kérése parancs.
Nyilvános bálokban ő nem szalonképes, de a magántermekben korlátlan uralkodó. Táncolni kell vele, akinek int. S ha egy pár hiányzik, magát az öreg hercegnőt is beviszi a colonne-ba kiegészítő vis-à-vis-nek.
S monsieur Henry oly büszkén is hordja a fejét, mint egy francia, ki tudja, hogy apja szerecsen király volt; vagy mint egy szerecsen király, ki tudja, hogy fia francia táncmester.
Mikor vége volt a táncfigurának, s a párok ismét visszakerültek helyeikre, Dorothea grófnő azt mondá Kálmánnak:
– Tudja ön, hogy mi most táncolunk egymással utoljára?
Kálmán nem volt olyan kőfejű, hogy ne értse, miről van szó, de úgy tett, mint aki félreérti azt.
– Ah! tehát nem lesz az idén több reunio?
– Talán lesz; hanem ránk kettőnkre nézve nem lesz több reunio!
– A grófnő megijeszt.
– De kérem, ne mutassa azt. Nevelőnőmtől tudom, ki azt a lelkésztől hallotta, hogy a telet valami déli országban fogjuk tölteni, még nem bizonyos, hogy Olaszországban vagy Portugálban?
– És ha Afrikában fogják is tölteni, az nekem mindegy. Én nem vagyok Buda-Pesthez láncolva. Ha önök Lisszabonba vagy Nizzába mennek, áttetetem magam attasénak a portugál diplomáciai testülethez vagy a szardíniaihoz, s ott is közelükben leszek.
– De kérem, ne ráncolja össze a szemöldeit: akkor még többet is mondok. Azt is megtudtam ugyanezen az úton, hogy ön közel van hozzá, hogy disgrace-ba essék, s akkor nem fogja önt senki attacheírozni sem a szardíniai, sem a portugál követséghez. De ne vonja össze a szemöldeit.
– Hiszen mosolygok már. Hát bánom is én; essem ki a kegyből; azért magam ura maradok, sőt annál inkább, s oda mehetek, ahová akarok, akkor utazom önök után, küldetés nélkül.
– Az nagyon szép lesz; hanem még egyet tudtam meg, ami önt érdekelheti. Azt, hogy önt a nagyanyja ki akarja tagadni. Ne harapja ön az ajkait, kérem. Látják.
– Az is meglehet – suttogá Kálmán –, akkor én szegény ember leszek, s akkor a grófnő nem fog engem látni többé.
– „Látni” és „meglátni” két különböző szó.
Ez enyhítő ír volt a friss sebre.
Kálmán büszkén fölemelte homlokát.
– De nem maradok soká láthatatlan! Bennem is van valami, amit sem a fenséges urak nem confiscálhatnak, sem az édes szülők vissza nem vehetnek tőlem, s én magasabbra fogok emelkedni, mint ahová márványlépcsők vezetnek.
– De ne szóljon ön oly fennhangon. Hogy reszket a keze. Most haragszik. Rám haragszik-e, amért ezt megmondtam?
Ha Kálmán azt mondta volna, amit gondolt, azt felelte volna: „igen! terád!” – És akkor nagyon igazságtalan lett volna.
(Azt akarod, hogy a rám célzó lövés előtt essem arcra! – Meg akarsz menteni: – de elesve!)
Igaztalan volt.
Monsieur Henry egy újabb táncfejleményt hajtatott végre az összes armeecorpsszal; mikor helyeikre ismét visszatértek, Dorothea azt kérdé Kálmántól legyezőjével hűsítve arcát:
– Hisz-e ön bennem?
– Grófnő, az én crédóm is az, ami az öné, hiszek az Istenben, hiszek a szentekben, önben is; de legjobban hiszek – önmagamban.
– Pogány kultusz! De férfinak jól illik. Miután a szenteket is előhozta ön: szabad kérdeznem, hogy ismeri-e ön a szentek történetét?
– Tökéletesen ismerem, grófnő; a csodatevőkről, az aszkétákról, vagy a mártírokról akar ön velem beszélni?
– Maradjunk az aszkétáknál. Tehát ismeri ön Szent Bruno és Szent Hedvig történetét?
– Ismerem, grófnő; de inkább azt mondom, hogy nem ismerem, hogy az ön ajkairól hallhassam azt.
– Jegyesek voltak, összekeltek, akkor megfogadták egymásnak, hogy soha nem fogják egymást másképpen szeretni, mint égi, angyaloknak való szerelemmel. És azt megtartották holtig. Együttlétük örökös égben járás volt, a földön nem voltak soha. Boldogságukat tökéletessé tette a halál. Egy nap haltak meg. Két külön sírba temették őket, s másnap reggelre a két sír eggyé lett. Így ismeri ön azt a legendát?
– Így. Hanem még egy másik legendát is ismerek, mely ezzel rokon. Ez Szent Alexisről szól, ki mint fényes gazdag úrfi, eljegyzett egy csodaszép hajadont, s a menyegző napján elment a világba hirdetni a bálványdöntő isteni igét. Évek múlva visszakerült ősi házához, mint rongyos zarándok; ott menedéket kért; befogadták aljas cselédnek. Neje még akkor is hajadon volt, még akkor is hű volt, még akkor is várta férje visszatértét. Az pedig mindennap látta őt, mindennap találkozott vele, ki rongyaiban nem ismert rá, és holtáig nem mondta meg neki, hogy ő volt az, akire várt.
– Nekem az első legenda jobban tetszik – monda Dorothea, s e mondás alatt oly hévvel szorítá meg Kálmán kezét, s oly lánggal tekinte annak szemébe, hogy meg kellett értenie abból mindent, ami a legendák mysticumában rejtve van.
Ugyan jó volt Dorothea grófnőtől, hogy e percben legyezőjét elejté, Kálmánnak ideje maradt azalatt, míg azt fölemelte, a szemeit megtörülhetni.
Az átkozott rabszolgakalmár, a szerecsen ismét jött láncra fűzni őket, s aztán vitte őket száraz malmot taposni, nem is eresztette ki hamarább a hámból, mint mikor a cotillonnak vége volt. S új figurát nem kezdetett velük. A szívtelen néger!
Mikor Kálmán visszavezette a hercegnőhöz szép táncosnéját, az még egyszer fülébe súgott:
– Aztán „Bruno és Hedvig” legendáját el ne felejtse! – s a kézszorítással egy kis nefelejcscsokor tévedt Kálmán kezébe.
A hercegnő föladta unokája alabástromvállára a tánc után a lenge bajadért, mely azt a meghűléstől megóvja.
Szokás szerint megkérdezte tőle:
– Miről beszéltetek Jenőyvel?
– A nefelejcsekről.
Igazat mondott: az első szó is „nefelejcs” volt, az utolsó is „nefelejcs” volt.
