Őszi harmat után

Teljes szövegű keresés

Őszi harmat után
Kálmán folyamodásának az volt az eredete, hogy nemrég levelet kapott Bányavárytól, ki Fehérvárott volt akkor a társaságával, melyben azt az elhatározását tudatja vele, hogy meg fogja látogatni a fővárost, ha mindjárt ezer ördög áll is útjában, s társaságával akár Pesten, akár Budán megtelepszik.
Kálmán egyengetni akarta számára az utat.
Buda akkor kedvezőbb hely volt a magyar színészetre, mint Pest; a várban magyar hivatalnokok családjai laktak, a Tabán még akkor sok magyar kereskedőnek szolgált települ, volt kész színháza, mely török mecsetből alakíttatott át, s Pestről is megkapta a maga illetményét; míg Pesten nemcsak színháznak való helyiség nem létezett, hanem belejáró közönség is gyéren akadt; a törvénytudó fiatalság más sivár mulatságokban találta akkor kedvét, a magyar iparos osztálynak a hecc és a cirkuszi látványok tetszettek, a magyar úri rend pedig a német színházba járt, mely akkor félelmes vetélytárs volt; kívül monumentális épület, belül pompa és deszkáin valódi művészi nagyságok, kik az akkori összes német színvilágban is, mint elsőrendű matadorok voltak elismerve. Itt nehezebb volt gyökeret verni.
Ezért tette meg ama végzetes lépést Kálmán a nádornál Bányaváryék mellett a Budán felléphetés érdekében.
A nádor kedvezőtlen válasza után nem tett le a reményről, megmondá, hogy apellál, a főtől a szívhez. Elhatározta magában, hogy elmegy a főhercegnőhöz. Őfensége arról biztosítá, hogy bármit kérjen egykor, abban pártját fogja. E kegyet soha jobbkor igénybe nem veheti, mint most.
Amint őfensége termeit elhagyta, rögtön hazasietett, lovát felnyergeltette, s összegöngyölt köpenyét nyerge mögé téve, nekiindult lóháton Alcsuthnak.
Akárhányszor megtette ezt az utat lóháton, jó ismerős volt már vele. Néhány órai sétalovaglás az – jó lovasnak és szerelmesnek.
Csakhogy – van valami, ami az utakat meghosszabbítja ősszel, a sár.
Kálmán a budai sorompón túl már tapasztalá, hogy nem lehet most olyan ügetve járni, mint nyáron. A lova egypárszor vissza is akart vele fordulni. Délben sűrű köd volt: mikor felszakadt, elkezdett apró permetező eső szitálni, délután hidegre vált az idő: akkora dara esett az égből, mintha az egész föld egy nagy instantia volna, melyre porzót hint valaki onnan felülről, alkonyat felé aztán megint meglágyult, s akkor szép csendesen szállongtak verébfej nagyságú hópelyhek a szürke légben; estefelé azután megjött a nyugati szél, az meghozta az ónos esőt, mely csepp, amíg lehull, de ott egyszerre megfagy, s körül bekandírozza az ember ruháját. És mindenből, ami leesett, sár lett ide alant.
Jó késő estére vált, mire Kálmán lova az alcsuthi határcsárdát elérte, ahonnan az út a kastély felé letér.
E csárdán túl találkozott egy karavánnal. Öt szekér egymástól elmaradozva, egy gyékénnyel fedett, egy bőrekhós, a többi fedetlen. Az utasok jól-rosszul elhelyezkedve rajtuk.
Vajon kik lehettek? Vásár nem esik már e tájon ilyen késő ősszel. Kálmán mindjárt kitalálta, hogy kik, amint az első kocsit elérte. Vándor színészcsapat.
Örökké útra készen, de sohasem útra készülten. Néhánynak van téli gúnyája is; ócska guba, éjjel ágytakaró, annak a csuklyáját most a fejére rántotta, csak a makrapipa látszik ki belőle; másik, ki nem gondolt a jövendőre, kocsistól kölcsön kért lópokrócba van kötéllel bekötve, fején vízmentes sisak kemény papirosból. Egynek széles karimájú Rinaldó-kalap takarja el arcát, s bőr övébe két rekvizitum pisztoly dugva, világ rettentésére. Nagy vasas láda tetején kopott selyemköpenyegben ül valami némber, bekötött fejjel, mellette az a férfi alkalmasint férje, mert kötött paplan van kerekítve a nyakába, nagy kék madármustrákkal; legjobban járt az, aki a saraglyában a súgólyukborítóba beledughatta a fejét, az ott meg nem ázik.
Az utazók egy kicsit veszekednek egymás között; egymást „az úr”-nak címezik; van, aki próbálgatja, hogyan lehetne ebben az ónos esőben kicsiholni. Ábrázatféle azonban egyiknél sem látszik, a hideg eső szemközt ver, az elől mindenki eltakarta legféltőbb részét, az arcát.
Akiknek az ekhós szekér meg a gyékényes jutott, azok valószínűleg a társaság előkelőbbjei; tán az igazgató, a primadonnák, az énekesek, akiket jobban kell őrizni a rossz időtől. Valószínűleg a ruhatár is ott van.
Kálmán úgy igyekezett a karaván mellett elsietni. Hátha éppen ők azok? Hátha az az esőtől korbácsolt alak maga Cilike? Az embernek olyan rosszul esik jó barátait nyomorban látni olyankor, mikor nem tud rajtuk segíteni.
Mikor a gyékényes szekér mellett elhaladt, annak az ernyője alól valami kedvetlen dalt hallott kiszűrődni: „Őszi harmat után fujdogál a téli szél.” Bizonyosan valami nyűgösködő pólyás csecsemőt altatnak vele. Színésztruppnál mindig van az. Kell az: mert hány darab van, amelyben kisgyerek jön elő, s azt nem lehet kölcsönkérni.
Kálmán olyan szorongást érzett, míg mellettük elhaladt s csak aztán nézett rájuk vissza, mikor már a kastélyhoz vezető útra letért. Vajon nem Bányaváryék voltak-e ezek? Nem merte megkérdezni az utasoktól, azok sem sokat nézegettek őutána.
Egész este lett, mire a nádori kastélyhoz megérkezett. Egy lovász átvette lovát megjártatni. Kálmánnak csak akkor jutott eszébe, hogy ilyen sártól összefecskendett állapotban s a szokatlan órában kihallgatást nem kérhet a főhercegnőtől.
A várnagy az orvoshoz utasítá őt, ki ez idő szerint minden vendéget elfogadni van utasítva, s orvosi belátása szerint enged vagy nem enged a főhercegnő elé jutni és csak olyan embereket, akiknek látása nem hat izgatólag a szenvedő idegeire.
Az orvos jóindulattal volt Kálmán iránt, s szívesen fogadta őt; de mindamellett nem titkolhatá el előtte, hogy szerfölött sok nehézséggel fog járni azon óhajtásának teljesülte, hogy a főhercegnővel beszélhessen. Először is ilyen sárosan nem mehet be hozzá: az orvos ruhái pedig rövidek volnának rá, ha azokat venné fel. De nagyobb baj az annál, hogy a főhercegnő legkínzóbb idegbántalmakba esik, mihelyt valakit azok közül meglát, akiket meghalt gyermeke szeretett; úgyhogy dajkáit, paraszt játszótársait mind el kellett innen távolítani. Kálmán valószínűleg azok közé tartozik, akiket a főhercegnő most nem fogad el. – Hanem volt egy jó terve az orvosnak Kálmán számára. A főhercegnő nagyon kegyeli a betegeket; mihelyt valaki megbetegszik a környékben, azt az orvosnak rögtön be kell jelenteni. Őfensége azonnal látogatására megy. Ő tehát majd ad be Kálmánnak valami olyan orvosi szert, amitől egészen nyomorultnak fogja magát érezni, de semmi komolyabb baja nem lesz: csupán csak hogy kiveri a képét a hideg veríték, s kénytelen lesz ágyba feküdni. Akkor aztán bizonyos lehet felőle, hogy őfensége rögtön fel fogja keresni, s ha akkor adja elő a kívánságát, bizonyos lehet a teljesülése felől, miután az úgy fog vétetni, mint egy haldokló utolsó óhajtása, s egyúttal a gálába öltözés nehéz föladata is körül lesz kerülve.
Kálmán nem bánta már, akárhogy lesz; arra is készen volt, hogy bevegyen hát egy dózis ipecacuanhát. Barátjai már útban vannak, az engedély kieszközlésével nem szabad késni.
Az orvos azt mondta neki, hogy csak várjon egy kicsit; majd nemsokára tudják, hogy mikor szabad az orvosnak őfenségéhez felmenni, akkor Kálmán maradjon idelenn az orvos szobájában, vegye be ezt a kis porocskát egy pohár vízben, azzal feküdjék le; aztán várja be a többit.
Arról fogja pedig az orvos megtudni, hogy mikor menjen fel őfenségéhez, hogy itt éppen e szoba fölött van őfenségének az imaterme; abban áll az orgonaszerű fisharmonica. A főhercegnő az esti órákból egyet, néha kettőt is azzal szokott eltölteni, hogy e hangszeren ünnepélyes melódiákat játszik. Az orvos aztán végigvárja az ájtatos hangokat, s azok végeztével teszi esti látogatását magas ápoltjánál, ki azután néha óra hosszat eltanácskozik vele földi és földöntúli fájdalmakról.
Nem soká kellett várniuk. Az orgonahang megszólalt odafenn, az orvos felölté fekete frakkját, s aztán kimért Kálmán eleibe háromféle port is, válogasson belőlük, amelyiket jobban szereti, s azzal magára hagyta.
Azt meg kell vallani, hogy egészen új neme az útról érkezett vendég vacsorával való ellátásának.
Kálmán egyedül maradva az orvos szobájában, sokáig elhallgatta e szent zsolozsmahangokat, mik onnan felülről alázúgtak. Búskomor, lélekigéző hangok azok; ha sokáig hallgatja az ember, maga is kivágyik a temetőbe, s betegnek képzeli magát.
Annál kevesebb kedvet érzett magában a doktor porait beszedegetni, amiktől még betegebb legyen.
Aztán végiggondolta magában, hogy mégiscsak furcsa, nevetséges szerepet vállalt ő magára, ha egy dózis emeticum árán szerez magának audienciát, s akkor azután majd adja elő a hazai színművészet pártolása végetti esedezését egy tengeribeteg émelygésével torkában. Nem is nagyon valószínű, hogy a főhercegnő ily késő esti órában beteglátogatásra szánja el magát. Látta, hogy ez az orvos csak meg akarja őtet egy kicsit tréfálni; az orvosok humoristicus fickók. Nem is maradt ott neki. A drága jó orvosságait otthagyta érintetlenül, maga pedig kiment, fölnyergeltetett, azzal a szándékkal, hogy átlovagol az uradalmi kasznárhoz; az jobban ért az ő betegsége kigyógyításához, s gyakorolja is a gyógyrendszert az orvosi fakultás engedélye nélkül. Éhes volt.
Jó sötét volt már, amint a kastélyból kilovagolt; ezúttal változatosság kedvéért északi szél fújt, és hó esett.
Amint az útféli csárda mellett ellovagolt, ott látta a vándorkaraván szekereit az állás alatt. Az ivóterem útra néző ablakai nyitva voltak, a pipafüst csak úgy jött ki rajtuk világító küllő alakjában, s a nyitott ablakon át kihangzott a szabadba a vidám utazók zajos dala. Kívül megáztak, most belül áztatják magukat, s azzal meg vannak gyógyítva. „Similia similibus.”
Kálmán úgy iparkodott az éj homályában elvágtatni észrevétlenül a csárda mellett. Rosszulesik józan embernek barátját ilyen exaltált állapotban látni.
Pedig csaknem bizonyosnak tartá, hogy ez Bányaváry truppja.
Akár arra is fogadhatott volna, hogy az ő hangja az, amely legjobban kihangzik a borozók dalából. Barátja nagyon szerette a bort, s bor közben a dalt.
Cilike is valószínűleg ott van.
Hja, a színészéletben gyakran összeszorulnak az emberek egy kocsmaszobában. Ez vele jár a hivatással.
Kálmán nem akarta őket „így” látni.
Azt is mentségéül fogadta, hogy addig nem akar velük találkozni, míg valami kedvező eredményt nem hozhat számukra. Holnap odább fognak menni; holnap ő könyörögni fog érettük a főhercegnőnél, annak egy szava jobbra fordítja a félig veszett ügyet, s akkor aztán diadallal keresheti fel a vándorokat.
Akkor pedig hát hiszen nem tartozik azt senki tudni, hogy hóban, ködben, sötétben, gyékényes szekérben, két jó barát kétszer is keresztülment egymásnak az útján, anélkül, hogy egy keserves jó éjszakát kívántak volna egymásnak.
Sietett a kasznár jól ismert lakása felé, mely a majorsági épületek között volt. Többször is szállt már meg itten; rendesen a kasznár volt házigazdája ittlétekor; derék, vendégszerető úr, jó gazdasszony felesége és hét gyermeke: apróbb, nagyobb.
Amint lováról leugrott, a kasznárlak udvarában már ketten, hárman futottak a nyitott konyhából, átvették paripája kantárszárát, köpönyegét, lovagostorát, a gyerekek összecsókolták mint régi ismerőst: tuszkolták befelé.
– Van ám itt még más vendég is!
No, biz az nem volt nagy újság Kálmán előtt; vendég nélkül egy nap sincs a kasznár laka.
Hanem a meglepetés mégis tökéletes volt számára, midőn az étkezőbe belépett, s ott az asztalfőn meglátta ülni – az ő kedves barátját, Bányaváryt…
Hujjahó! hogy ugrált fel minden ember a székéről! Hogy rohantak a nem várt vendég elé! Hogy nyalábolta őt nyakon Bányaváry!
– Hát te hogy kerülsz ide?
Ezt Bányaváry kérdezé Kálmántól.
Hiszen Kálmán is éppen ezt akarta kérdezni őtőle, de amaz megelőzte.
Hát aztán csak el kellett mondania, hogy a főhercegi kastélyból szökik: ahol a doktor ipecacuanhával akarta megtraktálni.
– No bizony, annál jobb lesz ez a túrós galuska – mondá a háziasszony Kálmánnak, míg a kasznár leültette őt a saját helyére.
– De hát mért akart az orvos neked ipecacuanhát adni? – kérdezé Bányaváry.
– Hogy egy kicsit beteg legyek tőle.
– S miért kell neked egy kicsit betegnek lenned?
– Hogy a főhercegnőnél kihallgatást nyerjek.
– S mi végeznivalód van neked a főhercegnővel?
– Éppen a ti ügyetekben jártam.
– A mi ügyünkben? Ne is mondd tovább. Kitalálom a többit. Nádor őfensége megtagadta a budai várszínházban komédiázásunkat, s te most lejöttél ide, hogy a főhercegnő szószólásáért esedezz. Egy lépést se tégy, kedves öcsém, többet, ha engem szeretsz. Miattunk senki előtt a derekadat te meg ne görbítsd. Én nem kérdem senkitől: szabad-e, nem szabad-e? Megyek! Szeretném azt a potentátot látni, aki nekem megtiltsa, hogy hazám fővárosában otthon legyek. Nemesember vagyok: olyan jó, mint a nádor. Itt a kutyabőr a zsebemben. A mesterségemben magam vagyok a céhmester. A várszínházat becsukhatják előttem, de azért nem maradok az utcán! Felütöm a sátoromat a legelső színben, s ott lesz az archimedesi pont, ahonnan a földet kiemeljük a helyéből minden királyaival és vicekirályaival együtt.
– Figyelmeztetlek rá, hogy itt a nádor egyik tisztviselőjének a lakában vagyunk!
– Tudom – szólt elkomorodva Bányaváry. – Azt is tudom, hogy már maga az az eset, hogy a nádor kasznárja a Budára törekvő komédiásokat vendégszeretettel fogadta lakában, annak terhelő bűnül számíttatik be. Nem is szemtelenkedtem én ide magamtól ostoba fővel; hanem látod, ez a derék ember maga fogott el bennünket az úton; úgy hozott ide a házához, aki ide fért, a többinek a csárdába küldött lakomához valót. Megvendégelte a kiéhezett truppot, mely talán elhull az útban, ha ki nem eheti egyszer magát. És lásd, ez a derék ember nem kérdezte azt előbb, hogy mit fog majd erre mondani őfensége, vajon nem veszti-e el a kenyerét, pedig hét szép gyermeke van.
A tisztviselő közbeveté:
– Én őfenségét híven szolgálom eszemmel, kezemmel, hűségemmel; de meggyőződésemet nem adtam bérbe senkinek.
Kálmán erre úgy érzé vállára nehezedni a hétgyermekes apának e mondását, mintha Atlas adta volna át neki a földet, hogy emelje egy kicsit.
– Ne aggódjál te mirajtunk, kedves öcsém! – monda Bányaváry. – Ha egyszer ott leszünk, ha a te remekműveddel kezdhetjük meg előadásainkat…
– Nekem semmi remekművem nem létezik – szólt Kálmán elkomorodva.
– Azt én jobban tudom.
– Ha arra gondolsz, amit az Oltárkövön olvastunk, az nincs többé. A Kolozsvárra küldött másolatot is visszahozattam, s mind a kettőt beledobtam a tűzbe.
– Hahaha! – nevetett rajta Bányaváry. – De én túljártam az eszeden. Ismerlek jól; tudtam, hogy a képtelen ítélet után azt fogod tenni, hogy tollat, papirost, kalamárist mind a kandallóba vetsz, s eltagadod, hogy tudsz írni. Én tehát a választmány jegyzőjétől egy napra elkértem a művedet. Nem adta ide. Csak olvasni kértem. Azt megengedte; de úgy, hogy semmit le ne írjak belőle. Én aztán az egészet megtanultam könyv nélkül. Onnan égesd ki most.
S hogy Kálmán ne is kétkedjék szavainak valósága felől, elkezdett egyes jeleneteket elszavalni a tragédiából.
A kasznárék el voltak ragadtatva a sok szépségtől!
Kálmán tudta Bányaváry felől, hogy annak oly hatalmas emlékezőtehetsége van, hogy egyszer fogadásból megtanulta könyv nélkül az egész kalendáriumot. Ha ott van a műve, onnan el nem vész soha.
Egy menedéke maradt még.
– De hisz annak az előadását nem fogja megengedni a cenzúra.
– Az az én gondom lesz – szólt könnyű vérrel Bányaváry. – Ha tűz esik is az égből, ha lécszeg nő is a földből, mégis keresztültörök vele, s majd meglátja akkor az ostoba világ, hogy mit bír benne. Meg nem tiltja azt nekem senki. Egyedül te tilthatod meg. Teszed-e azt?
Kálmán válasz helyett egy sürgősebb kérdést tolt maga elé.
– De hol hagytad Cilikét, hogy nincs itt?
– Őt lefektettük, el van törődve.
– Beteg?
– Nem beteg, csak el van csigázva az úttól. Kutya idő volt és disznó út hozzá. Ő pedig gyönge teremtés. Hamar megárt neki a viszontagság; abból pedig terem a mi pályánkon elég. Hideg télben, széljárta teremben, bálnak öltözve játszani, mikor a néző foga vacog; áthevülten a játéktól, sárban, szélben, havas esőben félórát gyalogolni a hideg szállásig; néha hetekig koplalni, máskor hetekig vendégeskedni, egyik nap pezsgőt inni, másik nap az ökörnyomból az esővizet, amellett folyvást az idegeivel dolgozni, tüdőt, szívet fárasztani, beleélni magát idegen szenvedélyekbe, aztán veszekedni prózai irigy versenytársakkal; élvezni mindennap együtt az istenekkel s együtt az ördögökkel: ez, barátom, a legerősebb idegrendszert is elviseli. Cilike pedig olyan gyönge. Hanem azért ne féltsd; ma kipiheni magát, s mikor a súgó csengettyűje szól, olyan egészséges lesz, mint Diana. Amíg az előadás tart, addig nem fáj semmi ideg, addig a láz szünetet tart, ismerjük mi már ezt. Hejh! mikor a te művedet fogja ő szavalni, akkor vagy meggyógyul bele, vagy meghal utána.
– De akkor mi is felmegyünk Budára! – szólt lelkesülten a kasznár.
„Mind, mind!” – kiáltozott a hét apróság.
– Hanem még nem feleltél a kérdésemre – szólt Bányaváry. – Te tilthatnád meg nekünk egyedül, hogy művedet előadjuk. Megtiltod-e?
Kálmán nagyot gondolkozva felelt:
– „Nem”…
Nagyot csattant a háta megett…
Csak egy ajtó volt…
…De minden ajtó volt!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages