„Volt. Nincs. Lesz.”
„Volt. Nincs. Lesz.”
A népirtó angyal még mindig két kézre fogott kaszával aratott. A harangszó egész nap nem hallgatott el a városban.
Tseresnyés uram elfásult arccal állt háza ajtajában. Éppen a protestáns paplakról érkezett vissza, ahol azt adták tudtára, hogy az egyetlen lelkipásztor is ágynak esett, talán meg is hal estig.
Mármost mit mondjon odabenn az ő halottjának? Ki fog téged eltemetni?
Ott megállt a kapujában, a kalapja a hóna alá csapva, ahogy feledte még a paplakon; hajadonfővel jött végig az utcán, s aztán csak bámult maga elé a szemközti zöld mohos tetejű rongyos házakra. Azok nem mondtak neki semmit. Holttenger volt a fejében.
Egyszer valami mély hang riasztja fel mélázásából, s amint odatekint, egy magas férfi áll előtte, idegen szabású hosszú öltönyben, feje előregörbült, mintha mindig a földön keresne valamit, arcbőre barna és cserzett, mint a pergamen, szakálla két ágra eresztve.
– E házban lakik Jenőy Kálmán? – kérdi az idegen.
Tseresnyés uram előbb végigbámulta a kérdezőt, mintha azon csodálkoznék, hogyan szólalhat meg ily idegen alak magyarul. Aztán megbámulta a hozzá intézett kérdést, hogyan mondhatja azt valaki, hogy „itt lakik-e Jenőy Kálmán?” S aztán ő kérdezte meg az idegentől:
– Kicsoda ön? S miért keresi Jenőy Kálmánt?
Az idegen föld alatti basszushangon megfelelt rá.
– Az én nevem Barkó Pál. Keresem Jenőy Kálmánt azon fogadás végett, melyet tizenkét év előtt tettünk egymásnak, hogy e napon Pesten összejövünk: öt ifjú jó barát. Én eljöttem Tibetből.
A csizmadia le akarta venni a kalapját e szóra a fejéről; de miután azt nem találta a kopasz tarkóján, lehajolt a jövevény kezéhez, megcsókolta azt, s azt mondá neki:
– Szelim aleikum; hozott az Isten, atyám! Küldve jöttél. Lelkipásztor. Jenőy Kálmán itt lakik, és bizony tereád vár.
Azzal bevezeté a jövevényt a hátulsó szobába, ahol jó barátja várt reá, letakarva szép selyem szemfedővel.
Barkó Pál arcán egy vonás sem mozdult meg. Odaállt a ravatal elé, két kezét egymásba téve, és úgy állt ott mereven; szemeit az alabástrom arcra függesztve.
Mikor aztán sokáig állt ott, és egy szót sem szólt, akkor azt mondá Tseresnyés uram, hogy ő elmegy a sírkő után nézni, melyet már megrendelt; maradjon ott addig a jövevény.
Az nem szólt rá semmit.
Tseresnyés uram elment, vissza is jött; a jövevényt még akkor is azon a helyen találta olyan némán, olyan mozdulatlanul, ahogy ott hagyá.
– Atyám! – monda neki –, a sírkő kész. A halottas szekér itt van; hatósági parancs szerint sietni kell az eltakarítással! – Mehetünk.
A messze földről jött látogató szótlanul lépett hátrább, hogy helyet adjon a koporsóvivőknek, akik leszegték a födelet, s még azután is arra a helyre bámult, mintha a födélen keresztül is barátja márványarcát látná mindig.
Mikor kivitték a koporsót, Tseresnyés uram előhozta a gyászfátyolt, nagy csokrot kötött belőle a maga kalapjára, Barkó Pál hosszú kurdsüvegére s Miska inas sipkájára. Az öreg szolgáló is kapott egy fekete nagykendőt.
Nagy fényűzés nem telt a végtisztességhez, de e tisztesség őszinte volt.
Mikor a koporsót fölemelték a fekete hintóra, Tseresnyés uram a sírkövet is föladatta. Egy négyszögű márványkocka volt az; egyik lapjára ez volt bevésve: „Volt. Nincs. Lesz.” A másikra a halott neve és az évszám.
Tseresnyés uram kérdezé Barkó Páltól: jól van-e ez így – ez némán ingatta fejét; és Tseresnyés uram tudta már Decsy Osmanographiája nyomán, hogy a keleti népeknél ez a tagadó fejcsóválás azt jelenti, hogy „jól van”.
Akkor aztán megindult a menet. Négyen voltak hozzá. Tseresnyés uram volt a kántor, Miska inas az énekkar, Barkó Pál a lelkész, s a vén szolgáló a zokogó kíséret.
S Tseresnyés uram olyan szépen énekelte a csizmadiainassal együtt a vigasztaló búcsúdalt, mint akármely kántor:
Már elmégyek az örömben:
Paradicsomnak kertében,
Lelkemnek üdvösségében…
Paradicsomnak kertében,
Lelkemnek üdvösségében…
Így hagyta el a haza fővárosát nemzetének legfényesebb költője. Az utcák üresek voltak, senki sem nézett utánuk. Minden ember sietett az ablakát lefüggönyözni, mikor a gyászéneket hallotta közeledni, s a szemközt jövők kitértek előle a szomszéd utcákba. A halál félelmes nagy úr volt akkor.
A ferencvárosi temetőbe vitték a koporsót, ott várt rá a csendes hely a kereszten túl, a part mellett, ahogy ő kiválasztá azt magának. A halotthordók ott leereszték a sírba a drága terhet, s aztán siettek odább; nekik még sok dolguk volt végezni való.
A sírásónak is dolga volt más sírnál; kapott rajta, hogy a kísérők magukra vállalták a behantolást.
Előbb imádkozni kellett.
Barkó Pál letűzte bambuszbotját maga elé, arra tette hosszú süvegét, s keresztyéni módon előbb elimádkozá a miatyánkot magyarul, azután perzsául, azután arabul, azután tatárul, utoljára szanszkrit nyelven.
Az ima után a férfi és a gyermek eléneklék az ott marasztó dalt:
Menj el nyugalom Csendes éjjelébe,
A gyászos sírhalom Megnyílt kebelébe.
Közanyánk ölébe.
A gyászos sírhalom Megnyílt kebelébe.
Közanyánk ölébe.
A második versbe már belevegyült a vén cseléd tört hangja is, és Barkó Pál zúgó basszusa.
Hová a világi Bajok nem tódulnak,
A test kivánsági Hol mind elnémulnak.
Végképpen elmúlnak.
A test kivánsági Hol mind elnémulnak.
Végképpen elmúlnak.
A búskomor dal hangjai elenyésztek a homokpuszta csendjében; felváltotta őket az a rejtelmes dobogás, ami a mélybe aláhulló göröngyök zuhogása.
Mikor a halom készen állt, Tseresnyés uram így szólt Barkó Pálhoz:
– Segíts, uram a sírkövet felállítani; ti pedig, cselédeim, menjetek haza.
És azután Tseresnyés uram felállítá a sír elé a márványkockát, de nem úgy, ahogy más síremléket szokás, kifelé a névvel, befelé a jelmondattal; hanem úgy, hogy a név aláfelé lett fordítva, lekerült a földbe, felül maradt e három szó: „Volt. Nincs. Lesz.”
Barkó Pál nagyon hevesen ingatta a fejét; keleti szokás szerint azt jelezve, hogy igen jól van.
Mikor az is megvolt, akkor Barkó Pál elővevé övéből a delejtűt, letette a sírkő lapjára; azután bambuszbotjával megmérte, hány sing távolságra van ez a kő a nagy kereszttől a dombon. A bambuszbot felső gombját lesrófolá, s annak az üregéből kínai pergamenpapírt vont elő, s arra ismeretlen ákombákokat rótt fel valami kék irallal; a tekercset megint visszadugta a bot üregébe.
És azután két kezét összefonva, sokáig ott állt a nagy kereszt talpkövén, s a maga előtt elterülő városra bámult.
– Mit látsz magad előtt, uram? – kérdé tőle nagysokára Tseresnyés mester.
– Ninive romjait – felelt az utazó.
Hajh! ugyane helyről három nappal előbb, az, aki most ott a négyszögű kő alatt nyugszik, az emelkedő Párizst látta!
Odább indultak.
– Hová megyünk most? – kérdezé Tseresnyés uram a tudós utazótól.
– Te, jó ember, mégy haza a Magyar utcába; én is megyek haza L’Hasszába, a Dhawalagiri hegy alatt.
S azután mentek együtt szótlanul a városon végig; a hosszú országúton végig; a kecskeméti kapun keresztül; ott a Magyar utca sarkánál megálltak mind a ketten, mintha el akarnának válni. Barkó Pál két kezét tenyereivel egymáshoz közel vivén, azokat Tseresnyés mester felé tartá. Tseresnyés mester tudta jól, hogy ez a keleti üdvözlés módja, s arra az a viszonzás, hogy az üdvözölt viszont szorosan egymáshoz lapítva tenyereit, két kezét a másik két tenyere közé fekteti: „Szálem!”
Ekkor mégis bátorkodott egy kérdést intézni a hírhedett utazóhoz:
– Vannak-e tehát még Magyarországon kívül magyarok?
A tudós gondolkozott sokáig, úgy felelt.
– Még nem találtam meg őket; de én hiszem, hogy vannak.
És azzal, ahelyett, hogy elváltak volna egymástól, az utazó tovább kísérte a kézművest a Magyar utcában, lakása kapujáig.
Ott aztán Tseresnyés mester nyújtá neki a kezét kézszorításra.
És akkor viszont az utazó tudta meg, hogy az a jel, amiről a szabadkőművesek ismernek egymásra, kik kézszorítás alatt a középső ujjukat befogják.
Most az utazó kérdezett.
– Hát Magyarországon belül vannak-e még magyarok?
A kézműves gondolkozott sokáig.
– Nem találom őket – de én hiszem, hogy lesznek.
– „Szálem!”
Azzal egyik ment, másik maradt.
