III. Kényszerített fejedelem
III. Kényszerített fejedelem
Egy év folyott le Apafi Mihály hazaérkezése óta. Az ebesfalvi háznál nagy lótás-futás volt. Egyik kocsi fogatai alig pihenték ki magokat, már a másik indult útnak, a cselédeket küldözték ide-oda, hogy valami nagy baj van a háznál, de azért mégsem tetszett senki szomorúnak.
A bizalmasabb kérdezősködőnek aztán megsúgták, hogy Apafi Mihályné asszonyom minden órán várandós.
A jó Mihály úr egy percre sem hagyta el szenvedő neje szobáját; mint mondják, az érzékeny asszonyságnak nagy vigasztalására szolgált férjét láthatni, ki nem szűnt meg őt édes, hízelgő szavakkal biztatni.
Egyszerre vad robogás hallatszik az udvaron, s az őgyelgő cselédek nagy rémülésére mintegy huszonnégy arnót lovas vágtat be a ház elé, kiket egy nagyfejű török aga vezetett. A törökök mind szörnyen föl voltak dárdázva, késezve.
– Itthon urad? – kiálta le az aga az ijedtében sem jobbra, sem balra mozdulni nem tudó Andrásra. – No, ha itthon van – folytatá, be sem várva a feleletet –, hát mondd meg neki, hogy jöjjön ide, hadd beszélek vele!
András még mindig nem tudott szóhoz jutni; a török újra rányomta: vagy ha ő nem jön ide ki, hát majd bemegyek én.
S azzal leugrott lováról, s benyitott a pitvarajtón. András egy rövid szót bátorkodott hozzá szólni:
– De nemzetes uram…
A török rámordult.
– Jobb szeretném, öcsém, ha nem papolnál olyan sokat – s azzal belépett a pitvarba.
Apafi éppen ekkor lépett ki neje szobájából, meghallva a kardcsörgést, s szinte visszahökkent, amint a nem várt vendéggel szembetalálkozott.
– Kegyelmed Apafi Mihály? – kérdezé emez haragosan.
– Én vagyok, szolgálatodra, kegyelmes úr – felelt Apafi jámborul.
– Jól van. Azt izeni kegyelmednek az én uram, a híres Ali basa őnagysága, hogy menten, minden időhaladék nélkül üljön kegyelmed szekerére, és jöjjön ki az én uram táborába, Kisselyk alá, senkit sem hozván magával.
– No, szépen vagyunk – dörmögé magában Apafi. – Megbocsásson kegyelmed, derék aga, az most éppen lehetetlen, a feleségem betegágyban fekszik, egy pillanaton függ, hogy él-e, vagy hal, nem hagyhatom most el.
– Hívasson kegyelmed orvost, ha felesége beteg, és gondolja meg, hogy azzal úgysem fogja meggyógyítani, ha a hatalmas basa haragját magára gerjeszti.
– De csak egy napot engedjen kegyelmed, aztán nem bánom, ha a fejem elütik is.
– Semmiképpen sem ütik el a kend fejét, ha engedelmeskedik, ha pedig szót nem fogad, akkor hamarább baja lesz. Azért legyen kendnek esze.
Anna meghallá ott benn a szobában a kívül folyó vitát, s aggodalmasan kiáltozá férje nevét. Apafi sietett hozzá, ott hagyva az agát a faképnél.
– Mi baj? – kérdé szorongva a nő. Oly halvány volt. e pillanatban.
– Semmi, semmi, szívem, valahová hívnak, de nem megyek.
Apafiné azonban meglátta a függönynyílásokon fölül a törökök dárdahegyeit, s kétségbeesve sikoltá el magát:
– Mihály! Téged el akarnak vinni! – s görcsösen szorítá férjét keblére. – Nem bocsátlak, inkább öljenek meg engem, mielőtt téged rabságra hurcolnának, hogy ismét elveszítselek!
– Csendesülj, édesem – biztatá Apafi –, hisz én magam sem tudom, hogy mit akarnak velem; hisz nem vétettem a jámboroknak. Legfölebb is sarc kell nekik, azt meg majd előteremtem.
– Oh, én rosszat sejtek, szívem szorul, téged valami baj fog érni – rebegé a beteg nő, s azzal heves zokogásba törve ki, férje nyakába vetette magát. – Mihály, én sohasem látlak téged többet!
Az aga ezalatt megunta magát odakünn, s dörömbözni kezde az ajtón, és kiáltozott:
– Apafi! Héj, Apafi! Gyere ki, mert én be nem lépek a feleséged szobájába, mivel ez illetlen dolog volna tőlem; hanem azt megteszem, hogy fejedre gyújtom a házat, ha ki nem jössz.
– Már csak elmegyek – monda Apafi, csókjaival csillapítva feleségét –, ha ellenkezem, még nagyobb baj lesz belőle, de visszajövök, amint eresztenek.
– Sohasem látandlak többet – rebegé Anna, s közel volt az ájuláshoz.
Apafi használva e pillanatnyi elszédülés időkörét, erőt vett magán, s elhagyva feleségét, könnyes szemekkel lépett ki az agához.
– No, uram, mehetünk – mondá neki.
– Hát csak nem fog kend kard nélkül jönni talán, mint egy parasztember – szólítá meg a török –, menjen kend vissza, és kössön kardot, s mondja meg a feleségének, hogy semmitől se féljen.
Apafi visszalépett szobájába, s amint ágya fölül leakasztá nagy ezüstös kardját, vigasztalólag mondá feleségének:
– Lásd, aligha lesz bajom, mert akkor nem mondanák, hogy kardot kössek; bízzál az Istenben!
– Bízok, bízok – rebegé a nő, férje kezét csókolva hevesen, s szorongatva lihegő kebléhez, s aztán ismét elkeserülve sírva fakadt. – Apafi, ha meghalok, ne felejts el!
– Ah! – kiálta fel Apafi, keserűen bontakozva ki neje ölelő karjaiból, s hirtelen kirohant a szobából, s a tenger mélységes fenekére kívánt valamennyi törököt, aki született és születni fog.
Akkor aztán nagy búsan szekerébe vetette magát, s nem nézett sem égre, sem földre, hanem az egész úton azon eszmével küszködött, hogy ha felesége most meg találna halni, még csak el sem hagyták tőle búcsúzni. Ezzel aztán egész láncolata a legbúsítóbb eszméknek volt összekötve.
Alig haladott Ebesfalvától egy órányira kíséretével, midőn a törökök egy vágtató lovagot vettek észre, aki nyilván utól akarta őket érni. Figyelmeztették rá Apafit.
Eleinte hallani sem akarta, hogy mit beszélnek, hanem azután, hogy azt mondták neki, hogy a lovag Ebesfalva felől jő, megállíttatá szekerét, s bevárta a hírnököt.
Bandi volt az, ki kendőjét lobogtatva nyargalt nagy lóhalálában.
– Mi baj, András? – kiálta dobogó szívvel Apafi a szolgára még messziről.
– Jó hír, uram! – kiálta Bandi. – Asszonyunknak fia lett, ő maga, hála istennek, túl van minden veszedelmen.
– Áldassék az Úr neve – sóhajta megkönnyebbült szívvel Apafi, s visszabocsátva a hírnököt, amint bánatának alapeszméje elröppent agyából, elmúltak a többi aggodalmak is egyszerre, fiára gondolt, és e gondolat mellett a kísérő törököket mind oly derék, becsületes, civilizált embereknek kezdte nézni, amilyet csak látott valaha a világon.
Késő éjjelre értek Ali basa táborába. Az őrök aludtak, mint a tök, az egész tábort el lehetett volna miattuk lopni. Apafit ott várakoztatták a basa sátora előtt, míg ő maga felöltözött, s midőn félrehúzták a sátor függönyeit, unszolva Apafit a belépésre, Ali ott ült a sátor hátuljában leterített szőnyegen, keresztbevetett lábakkal, háta mögött két cifra öltönyű szerecsen, kivont handzsárokkal. A sátor másik rekeszének szőnyegén egypár hátul álló arc kiülő lenyomata látszék. Tán a basa hölgyei lehettek ott, kik fölkeltek hallgatózni.
– Kegyelmed azon Apafi Mihály – kérdé a basa az illő üdvözlések megtétele után –, aki több esztendeig volt a tatár murza fogságában?
– Igenis, kegyelmes basa, s aki énnekem irgalomból elengedé váltságdíjam hátralevő részét.
– Igazítsa meg magát kegyelmed. A murza elengedé a hátralevő váltságát, mert az én uram, a fenséges szultán parancsolá azt őneki; és még többet is fog kegyelmedért tenni a fenséges nagyúr.
– Álmélkodva hallom, és köszönöm, nem tudva, hogy mivel érdemlettem e kegyelmet – viszonza Apafi.
– Hallotta a fenséges szultán, hogy kegyelmed szomorú fogságában mily becsülettel, okossággal és emberséggel viselte magát, és hogy annyira meg tudta nyerni a többi fogoly szívét, miképp ámbátor a rabok között nem lehet rang, mert azok mindnyájan egyenlők, mégis a többi fogoly magyarok úgy tekintették kegyelmedet, mint akire legtöbbet hallgattak. Ezt tekintve, de meg másrészről figyelembe véve azt, hogy a mostani fejedelem, Kemény János uram őkegyelme, a magas portától nyilván el akar szakadni, elhatározta a fenséges nagyúr, miképpen kegyelmedet minden időhaladék nélkül Erdély fejedelmi trónjára emelje, és abban megerősítse.
– Engemet? Tréfálni méltóztatol kegyelmes úr – hebegé Apafi, káprázván szemei előtt a világ.
– Igen, tégedet magadat, és azon nincs mit csodálkoznod. Ha a fenséges úr akarja, basák, fejedelmek lesznek egy intésére rabok, koldusok vagy halottak, és másik intésére közkatonák, nemesek vagy rabok lének amazok helyébe. Te szerencsés lől kegyét megnyerhetni. Élj vele, és vissza ne élj.
– De kegyelmes uram! Miképpen gondolod te, hogy én fejedelem lehessek?
– Az az én gondom. Majd azzá teszlek én.
– De Erdélynek más fejedelme is van: Kemény János.
– Az is az én gondom. Majd elbánok vele én.
Apafi vállat vonított. Érzé, hogy még ilyen bajban nem volt. „Csakugyan megérezte előre a feleségem, hogy valami nagy veszedelem fog ma érni” – gondolá magában.
A basa újra szólt:
– Azért minden tétovázás nélkül siessen kegyelmed menten országgyűlést hirdetni, hogy a beiktatás ceremóniái mentül elébb végbemehessenek.
– Én! De hát ki fog az én szóltomra megjelenni? Uram, én legkisebb vagyok az ország nemesei között, kinevetnek vele, s azt mondják, hogy bolond vagyok.
– Majd átlátják, hogy ők voltak azok.
– Aztán nem is küldhetnők sehova a leveleket, mert a székelységet kivéve, mindent kezében tart Kemény.
– Tehát elküldjük a székelységre, majd eljönnek onnan.
– Azok között sem ismerem én a nevezetesebb embereket, mert nem vagyok közőlök való. Legfölebb olyan embereket ismerek közőlök, mint Kun István meg Daczó János meg Naláczi István uraimék.
– Hát hívja meg kend Kun István meg Daczó János meg Naláczi uramékat, ha becsületes embereknek tartja.
Apafi a fejét kezdte vakarni.
– De hát ha fölteszem, hogy eljönnének, hát hol tartanók meg velük az országgyűlést? Helyünk sincsen. Kolozsváratt Bánfi Dénes, a sógorom, esküdt ellenségem, és ő a kapitány; Szebenben maga ül Kemény János.
– Hát itt van Kisselyk. Gyűljenek kegyelmetek ide.
Apafi kínjában elnevette magát.
– Hisz nincs itt olyan ház, ahol csak harminc ember is elférjen együtt! – szólt újabb elevenséggel.
– Ott a templom! – riadt rá a basa. – Megtarthatják benne kendtek az országgyűlést: ha istent tisztelni eléggé szép a ház, azt hiszem, egy embert megtisztelni is az lehet.
Apafi nem látott többé menekülést.
– Tud kegyelmed írni? – kérdé tőle a basa.
– Tudok – szólt Apafi nagyot sóhajtva.
– No, mert én nem tudok. Tehát üljön neki kegyelmed, és írja meg a rendeknek a levelet.
Egy csausz rögtön asztalt, pergament és veres tintát hozott. Apafi leült, mint valami áldozatra szánt bárány, s első kezdetnek akkora betűt kanyarított a pergamenre, hogy a török fölugrott ijedtében, s azt kérdte, hogy mi az.
– Ez egy M betű – válaszolt Apafi.
– De hát a többinek is hagyjon kend helyet.
– Ez csak kezdőbetű, a többi majd apró lesz.
– No, hát mondja kegyelmed fennhangon, hogy mit ír.
Apafi reszketve írt és mondá:
– Minekutána…
A basa elkapta előle dühösen a pergament, s ráordított:
– Mit „minekutána” és „annakutána”! Mit cikornyázza kegyelmed. Írja kegyelmed úgy, ahogy szokás: „Mi, Apafi Mihály, Erdély fejedelme parancsoljuk neked, hitvány szolga, hogy amint e levelet veszed, legottan mielőttünk Kisselyk helységében megjelenni – fejed vesztésének büntetése alatt – el ne mulaszd.” Punktum.
Apafinak nagy bajába került kapacitálhatni a basát arról, miszerint magyar nemesekkel nem szokás ilyen stílusban korrespondeálni: végre is annyit megengedett neki, hogy fogalmazza hát úgy a levelet, ahogy neki jobban tetszik, de tartalma határozott legyen és parancsoló.
Apafi megírta a körlevelet. Ali basa rögtön lóra ültetett egy csauszt, s elküldte vele lóhalálában azokhoz, akiknek szólt.
Apafi kiverte pennáját, és fölsóhajtott, mondván magában: „Azt az embert szeretném most látni, aki megmondaná, hogy mi lesz mindebből?”
– Addig pedig, amíg az országgyűlés összejön, itt marad kegyelmed a táboromban.
– Hát nem mehetek haza a feleségemhez és fiamhoz? – kérdé Apafi szívdobogva.
– Mehet kegyelmed a menkőbe! Majd hogy elszökjék előlünk! Ezek a magyar urak mind így vannak a fejedelemséggel, aki nekünk nem kell, az mindig a nyakunkon van a fejedelemkéréssel, akit meg oda akarnánk tenni, erővel szökik előlünk.
S ezzel kimutatva leendő sátorát Apafinak, elbocsátá őt a basa, de a tiszteletére állított őrnek egyúttal az is utasításul volt adva, hogy el ne hagyja őt szökni.
– Ebben ugyan szépen benne vagyunk – sóhajta magában Apafi nagy rezignációval. Csak az az egy reménye volt még, hogy az urak, akikhez a körlevél szólt, nem fognak eljőni az általa hirdetett országgyűlésre.
*
Pár nap múlva, midőn Apafi Mihály uram, reggel levén az idő, még tábori ágyán heverészne, íme, betoppannak hozzá Kun István, Daczó János és Naláczi István uraimék, a többi székely nemesekkel egyben, akikhez a körlevél szólt.
– Ugyan az istenért! – kiálta föl Apafi Mihály. – Hová jönnek ide kegyelmetek?
– Hiszen nagyságod parancsolta, hogy ide jöjjünk – felelt Naláczi.
– Igen, de kegyelmeteknek lehetett volna annyi eszök, hogy ne jöttek volna el. Már most mitévők lehetünk?
– Hát azt tesszük, hogy nagyságodat inauguráljuk ünnepélyesen, s ha kelleni fog, meg is védelmezzük székelyesen! – felelt erre Kun István.
– Kevesen vagytok ahhoz, atyámfiai – veté ellen Apafi.
– Tessék kinézni a sátorból – szólt Naláczi, félretolva a szőnyeget, s egy jó csoport karddal és lándzsával fegyverkezett székelyt mutatván be, kik a sátoron kívül maradtak. – Cum gentibus jöttünk mi, hogy ha fejedelmünknek elfogadtuk kegyelmedet, megmutathassuk, hogy nem tréfálunk.
Apafi Mihály uram vállat vonított, s elkezdte csizmáit fölhúzni, de folyvást oly gondolkozó, mélázó volt, hogy beletelt egy órába, míg felöltözködött, mert minden ruháját félszeg vette magára, elébb a dolmányt, utoljára a mellényt.
Körlevelére több száz nemes csoportosult össze Selyk alatt, amit ő nem is gyanított, de nem is óhajtott.
Ali basa kijővén sátorából, a vitézlő rendek közé lépett, s Apafi Mihály uramat kézen fogva előttük, egy újdonatúj zöld bársony mentét adott reá, s egy hermelinprémes süveget nyomva fejébe, tudtul adá az összegyűlt rendeknek, hogy tekintsék őt ezentúl valóságos és igazi fejedelmüknek. A székelység éljent ordított rá, s Apafi Mihály uramat fölemelték vállaikra, úgy ültették fel a bársonnyal bevont emelvényre, melyet Ali basa készíttetett számára.
– Már most menjenek kegyelmetek a templomba, s esküdtessék meg a fejedelmet a maguk szokása szerint, praestálják a homágiumot egymásnak, már én beharangoztattam, kegyelmetek szolgáltassanak misét, ahogy illik.
– Megkövetem, én református vagyok – szabódék Apafi.
– Azt még jobb szeretem. A dolog annál rövidebb bajjal történik meg. Itt van tisztelendő Magyari Ferenc uram, ő mondhat prédikációt.
Apafi Mihály uram hagyott magával történni mindent, nem tett egyebet, mint hosszú bajuszát simogatta erre-arra, s vállat vonított, ha valamit kérdeztek tőle.
Naláczi s a többi székelyek jónak látták oly tisztelettel bánni vele a templomban, mely egy fejedelmet illet, Magyari Ferenc uram hatalmas prédikációt improvizált ex tempore, dörgő szózattal bizonyítgatva, hogy az Izrael Istene, ki Dávidot a juhok őrzésétől hívta el a királyi székre, s hatalmassá tette minden ellenei fölött, bizonyára tetszése szerint megtartandja most is, akit kiválasztott, bárha ellenségeinek száma annyi lenne is, mint a mezőkön a fű.
E kis egyszerű templom sem gondolta volna, hogy valaha országgyűlés és fejedelemválasztás színhelyévé legyen; de még Apafi sem, hogy mindez rajta essék meg.
Nem látott, nem hallott ő sem fölszentelést, sem prédikációt, mert neki folyvást azon járt az esze, hogy mármost, ha Kemény el találja őt fogni, feleségét, gyermekét kizavarják jószágából, hová lesznek azok szegények? Hol húzhatják meg magokat? Utóbb eszébe jutott, hogy él még a Székelyföldön valahol István testvére, akivel mindig fönntartotta az atyafiságot, az majdcsak pártjukat fogja, ha látja, hogy elpusztulnak.
E gondolatok annyira elfeledtettek vele mindent, ami körüle történik, hogy amint szónoklat végeztével a gyülekezet fölállott, hangosan rákezdve a „Téged Isten dicsérünk” himnuszát, ő is fölállt, elfeledve, hogy e szertartás most az ő tiszteletére történik.
Ekkor valaki hátulról két kezét vállaira téve, visszanyomta őt székébe, s egy ismerős hang dörmögé:
– Maradjon kegyelmed ülve.
Apafi odatekintett, s megdöbbenve esett hátra székében. Testvére, István állt a háta mögött.
– Kegyelmed is itt van? – szólt hozzá Apafi nagy búsan.
– Kissé elkéstem – szólt István –, hanem azért elég jókor jöttem, s ameddig kegyelmed parancsolja, itt fogok maradni.
– De hát te is vesztedre törsz?*
Nem kell az olvasónak megütköznie azon, hogy az emberek egymást hol tegezik, hol kegyelmednek szólítják, mert a szóidomítás szabályai szerint a kegyelmed, nagyságod szinte második személyű megszólítás, s éppen a tegezés természetéből foly, mely nyelvtani rendre akkoriban, és kivált Erdélyben nagyon ügyeltek.
– Már bátya, sorsunk isten kezében van, de a mi kezünkben is van valami, ami beleszólhat – mondá ez, kardmarkolatára téve kezét. – Kemény Jánosból az ország nagy része kiszeretett, nem kell magyaráznom, hogy miért. Kegyelmednek oka is, módja is van diadalmaskodni.
– De hát ha nem? Mi lesz feleségemből? Nem látta őt kegyelmed?
– Éppen onnan jövök, ott késtem el.
– Beszélt vele? Mit mondott esetemhez? Búsul nagyon?
– Korántsem. Sőt nagyon örült neki, azt mondta, hogy Erdélynek nem is adhattak volna jobb fejedelmet kegyelmednél, mert kegyelmed azt megérdemli, jobban, mint akármelyik főrendi úr, aki csak zsarláshoz és tivornyázáshoz ért, s hogy nagyon sajnálja, miképp betegsége miatt nem jöhet kegyelmedhez, hogy biztatná és erősítené kegyelmedet.
– No, akkor hát jobb szeretném, ha őtet választották volna meg fejedelemnek – mondá Apafi Mihály fél tréfásan, fél bosszúsan.
– Bizony vigyázzon kegyelmed – incselkedék István –, mert a menyecske nagyon megszokta már otthon viselni a süveget, megérjük, hogy az ország süvegét is fölteszi a fejére, ha kegyelmed jól le nem szorítja a maga homlokára. Hanem ez csak tréfából van mondva…
(A közmondás szerint azonban minden tréfában szokott lenni valami valóság.)
