VIII. Azraële
VIII. Azraële
Ismét Magyarországon vagyunk, a Homolka hegyei közt.
Egyikében az ország azon részeinek, miket még senkinek sem jutott eszébe megnépesíteni. Tízmérföldnyi távolban nem találni egy falut; az egész hegyláncolaton nem visz keresztül egy járható út; magok a gyalogösvények is rendesen elvesznek a hegyek kanyarodásai közt – vagy egy levelekkel behordott vízomlásba szakadva – vagy egy elhagyott szénégető tanyán végződve, melynek szenes, kormos szérűjét sokáig nem tudja benőni a fű.
Már a szélei is laktalanok e vadonnak, az egymásra boltozó tölgyek, bükkök alatt órákig eljárhat az ember anélkül, hogy saját léptein kívül egyebet hallana; egy szál fű, egy virág, egy bokor nem nőhetett sehol; az irtatlan fák alatt csak a fakó haraszt zörög, melyből csodálatos gombák tolják elé minden színű kalapjaikat, csoportosan dülledve ki a mohos fák tövei mellől.
Csak ott, hol a hegyekről lejövő folyam kettészeli a völgyet, tűnik elő a zöldes pázsit; a buja fűben hevernek a félelmetlen dámvadak; a vadméhe köpűt ásott a vízre hajló fa odvában, s dongva repkedi körül a havasi virágokat, mik a víz fölött inganak.
E folyam a Rima vize.
Messze, vigasztalan távolban látszanak még magasabb hegyek, mikről e fehér folyam alázuhogni látszik; a reggeli köd növeli a bűvös messzeséget, s ha az ember legvégső pontját elérte e távolnak, még iszonyúbb távol s még kietlenebb hegyek látszanak előtte, fölötte; – mintha lépcsők akarnának lenni az égbe: oly magasok, oly szakadatlanok.
A Rima mindenütt rovátkokat húz ez ősvilági bércek között, ő az egyedüli lény, aki elég vakmerő utat törni magának e vad sziklák tömkelege körül. Néhol harsogó robajjal rohan alá a gránitsziklák fokairól, fehér köddé törve, mire aláért, melynek csöppjeiben örök szivárványt képez a napsugár, mintegy tündérhidat egyik bársonyparttól a másikig. A zuhatag közepéből mohos szikla áll ki, azt kétfelé választva, s a mohos szikláról virágos vadbokrok hajolnak alá a szédítő, tomboló örvénybe, örök reszketésben tartva az ágaikat hintáló zuhatagtól. Alább szűk bazaltsziklák közé szorul a szilaj folyam, lassú csergedezéséből melankolikus zenét sokszoroz a kettős visszhang, átlátszó kristálya feketének látszik medre köveitől, melyben fürge rózsaszín pisztrángok s fehér vízikígyók úszkálnak ezüst szalagokként; innen kiszabadulva ismét omlik szikláról sziklára, haragosan korbácsolva a medre közepén fekvő óriási sziklaköböt, melyet egykor megáradtan mérföldnyi távolból hengergetett le idáig, s a legközelebbi hóolvadás vagy felhőszakadás után ismét ezer ölnyire hengerítend alább a sziklákkal eltorlasztott völgybe.
Mindig följebb, följebb megyünk. A tölgy- és bükkerdő elmarad, következnek a fenyvesek. A láthatár mindig távolabbnak látszik, az átlátszó köd, mely eddig a magasságot fedé, most már a mélységet lepi el. A kis zöldes völgyfoltocskák alig látszanak meg a levegő opálszínén keresztül, s az egy sötét folttá mosódott erdős hegyeknek csak a szélei kivehetők, arannyal vagy lilaszínnel rajzolva a kelő napsugártól.
És előttünk mindig magasabb, magasabb hegyek emelkednek elő. Az ember ingerelve érzi magát ez újabb óriásokra is fölhágni, megtudandó, ha lesz-e hát ezeknek vége. Már a folyam is elhagyott bennünket, mélyen alattunk látszik egy sötétkék kerekded tavacska, mindenütt meredek szikláktól övezve, melynek tükrében fehér hattyúk fürödnek a vízbe hajló fenyők árnya alatt. E tó közepéből bukik föl a Rima forrása, öles magasságra vetve föl bugyogó kristályát, örök hullámzásban tartva a tavacskát, mintha valami szellem az egész tavat föl akarná emelni fejével.
Még egy hegylánc mered föl szemeink előtt, mindenütt benőve sötét fenyvesektől, csak a gerinceinek nem jutott már növény, azokat hosszában egymásra hányt sziklák födik, mikről semmi zöld sem látszik alá.
Ide is följutva, a legmagasabb pontot véljük elérhetni, midőn egyszerre a sötét fenyvesek fölött egy fehér óriás emelkedik elé, s a kifáradt hegyjáró szemei előtt messze és magasan az ezüst havasok ragyogó csúcsai rémledeznek föl, magas fehér gúláikkal képviselve a lehetlenséget.
Itt állapodjunk meg. A hegygerinceken végig, kivált a távolban, némi ösvény kanyargása látszik, mely el-elvész a fenyőerdők között, s más irányban ismét előtűnik, arra mutatva, hogy e vadon közepett valakinek laknia kell, ami annál meglepőbb, minthogy egész e helyig laktalannak mutatkozik a vadon, s túl rajta a még látogatatlanabb havasok fénylenek.
A hegycsúcsról száz meg száz hegy és völgy látszik meg, egymáshoz mindenben hasonlatosak; a szem elfárad rajtok végigtekinteni, s amíg a nap sugarai rézsút feküsznek a tájon, arany ködfátyolt szőve a vidékre, alig lehet egyes tárgyakat kivenni a nagyszerűsége által nyomasztó panorámából.
Lassankint azonban egy tágas sziklaöböl kezdi a figyelmet magára vonni, a bércek kékesen szürkék, melyek minden oldalról reáomolni látszanak, s e torkolat közepén egy roppant sziklabálvány mered elő, különválva mindeniktől, mintha az égből szakadt volna ide.
A futólagos pillanat elcsúszik a sziklatömeg fölött, de a figyelmesebb vizsgáló előtt egy keskeny fahíd tűnik szembe, mely hosszú fenyőlábakra verve, e bérccsutakot a legközelebb álló meredek falak egyikével látszik összekötni.
S lassankint azt is észrevesszük, hogy e bércemelvényt nem a természet alkotá ily magasnak, hanem azon egymásra hordott hasonszínű sziklák, mik körös-körül falakat képezve, a bércet mintegy folytatni látszanak, emberi kéz művei. E körös-körül emelt tömör sziklabástya csaknem olyan magas, mint a talapjául szolgáló bérc maga. S miután a fal mindenütt a szikla meredek széleig van kiépítve, úgy látszik, mintha egyenesen abból nőtt volna ki, s a szikláról a falakra kapaszkodó növények indái csak arra valók volnának, hogy azt összekapcsolják vele.
1664-ben ezen helyről alátekintve, a kopár bástyákon belül tündérien tarka épületeket láthatott a szem. Korzár bég lakott a várban, a környék rémura, s parancsára rózsasövények nőttek a bástyákon, a várudvart egész ligete a narancs- és gránátalmafáknak körzé; azon pompás épületeket, miket a keleti pompa a mulandó gyönyör számára épít, lehete látni mindenütt. A kerek, tágas rotondák, gömbölyű kúptetőikkel, mik kívülről égszínkékre voltak zománcolva, hogy a nap tündökölt rajtok; a bástyák tarkára festett tornyai, a moreszk faragványokkal terhelt erkélyek, porcelán virágcserepeikkel; – a karcsú, hófehér minarék, mikre fölfutottak a tölcséres virágok indái; a rostélyos kioszkok vékony, aranyzott oszlopaikkal; mindez oly könnyű anyagokból volt építve, mint egy papirosvár: csupa aranyozott fa és festett üveg vagy zománcos cserép és tarka szőnyegek. A hegyes rézfödeleken libegtek-lobogtak a tarka zászlók, s a zászlók hegyében ragyogott az arany félhold; minden kioszk hegyén, minden rondellán, minarén félholdak és lobogók. Egy repülni készülő tündértanya.
De a bástyák, melyek e töredékeny tündértanyát köríték, megvíhatlanok voltak.
Körös-körül hozzájárulhatlan meredek, hová ha egyszer bevette magát az üldözött, százannyi üldöző ellen megvédheté magát.
A komparadzsik éjjel-nappal füstölgő kanóccal jártak a hosszú álgyúk előtt, miket Korzár bég ott öntetett, mert álgyúk számára út nem volt a környékben. Kettő ezek közől a hídnak volt szegezve, azt a megtámadás percében az első lövéssel összetörendő.
Korzár bég e helyről kalandozott szét az országban; rabolva, leölve, akit védtelenül lepett, s ha üldöző hadseregre talált, hirtelen megfordítá szpáhijait és beduinjait, s míg a hegyutakon öszvérekre rakott zsákmányával várába menekült, addig a lesbe állított timarióták az üldözők elől bevagdalák az utakat, s kövekkel verték agyon, aki a völgyek közé merészkedett utánok eredni; néha pedig egészen vára alá engedte jőni az üldözőket, s míg azok nagy fáradsággal odacepelt félfontos álgyúikkal lövöldöztek sziklafalaira, s azt hivék, hogy majd kiéheztetik: megtette azt a tréfát, hogy valahol, tán egy földalatti úton, kiszökve várából, egyszer csak a hátuk mögött kezdett el rabolni és gyújtogatni. Minden kísérlet hasztalan volt őt utolérni, meglepni vagy körülfogni. A közellevő falvak lakosai kezdtek távolabb vidékekre vándorolni félelmetes szomszédsága elől.
A szentgotthárdi csata után, melyet tizenkétezer halottal elvesztett a török vezér a magyar és osztrák seregek ellenében, húszévi béke lőn kötve a porta, az erdélyi fejedelemség és az osztrák császár között, mely a törököt meghagyta mindazon várak birtokában, melyeket elfoglalt vagy épített Magyarországon. E várak vezérei aztán a magok kezére folytatták a háborút, raboltak, gyújtogattak, amerre lehetett. A szultán mindegyiket nem vonhatva személyesen felelősségre, mit tehetett egyebet, mint hogy fölhatalmazza a panaszttevőket, miszerint ahol tudják, fogják el a béke megszegőit, s amit akarnak, azt tegyék velők.
Ilyenkor tehát öt-hat vármegye vagy egynéhány főúr, néha egyes falvak népe egyesült, maga rovására a magánellenséggel háborút viselni. Az országnak nem volt rá gondja, de nem is lehetett. A római császár figyelmét a spanyol öröködési had, a szultánét a velencések ellen viselt háború vonta félre, az egymásnak jutott apróbb ellenségek birkóztak egymással, ahogy tudtak.
*
Egy rekkenő nyári alkony óráiban, midőn a sziklák közt megszorult nap melege elfojtja a levegőt, hogy a hang is alig hallik, két alakot látunk ellenkező irányból ugyanazon pont felé sietni: az egyik egy magyarosan öltözött férfi, alacsony homlokkal, kancsal és éles szemekkel, miknek keresztbenézése egyenesen arra látszik teremtve lenni, hogy akire néz, azt zavarba hozza. A másik egy vén török nő, álla bibircsóiból kondor serték nőttek elő, hosszú, csíkos dolmányának ujjai loncsosan csüngnek alá, turbánjának szurtossága nevezetes; mintha hétről hétre benne hálna.
A közös találkozási pont, melyhez mindkét alak óvatosan széttekingetve közelít, egy bokroktól fedett barlang, melynek odvából a várra lelátni.
A két alak egyetértve surran be a barlangba, melynek sötétéből ők láthatják a várat, de a várból őket senki.
A vénasszony undok mosolygással súg valamit a férfi fülébe.
– Bizonyos vagy erről, banya? – kérdi tőle vizsga tekintettel a kancsal.
– Annyira bizonyos vagyok, hogy felét az ígért díjnak előre föl merném venni.
– Azt elhiszem – szólt bántó kacajjal a férfi –, de én meg nem merném előre odaadni, hanem majd csak szokás szerint apródonkint, minden szóért külön.
– No, hát kérdezz! – sürgeté mohón az asszony.
– Tehát mikor jön meg a bég? Ez a kérdés öt arany.
– Ez a felelet tíz arany. Az árát én szabom meg.
– Nesze pénzed, válaszolj.
A nő megszámlálta az aranyakat, s keblébe dugva, válaszolt:
– A bég ma este jő haza.
– Melyik a föld alatti út bejárása?
– Ez a kérdés száz arany.
– Fogjad, de ne számláld, hanem felelj.
A nő elvevé a pénzt, s a hátuk mögött tátongó üregre mutatva, szólt:
– Benne vagyunk.
A férfi meglepetve tekinte szét, s azzal erszényét, melyből a nőnek koronkint pénzt adott, megcsörgetve monda:
– Ez mind tiéd, ha tervünk sikerül. Ha elárulsz bennünket, akkor ez a tőr lesz a tied, mert én életben maradok, s föltalállak a pokolban is.
A vénasszony vigyorgott.
– Ne fenyegess. Meg tudnám én tenni, hogy az a pénz, amit itt csörgetsz, még e percben az enyim lenne, s te örömödben, mint egy bolond, úgy csókolnál összevissza. Egy levél van nálam, melyet ha urad olvasna, tetőtül talpig megaranyoztatna érte.
– Kitől jő?
– Oh, ez drága kérdés! Ha tudni akarod, nem marad útravaló pénzed.
– Mondd, kitől van! Zsákban macskát nem veszünk.
– Úgy hát áldjon isten. – Amiért megfizettél, azt tudod – szólt az asszony, s távozni készült.
– Megállj! A leveled add, vagy megöllek.
– Dehogy ölsz. Egyet kiáltok, s véged van.
– Hol a levél?
– Tán bolond vagyok, hogy megmondjam, nálam nincsen, ne is keresd.
A férfi bosszúsan veté oda az asszonynak az egész erszényt, mire az a barlang nyílásához tipegve, mankós botját, mit oda támasztott, előhozá, s lecsavarva róla a felső részt, a bot üregéből egy összegöngyölt selyemtekercset vont elő, melyet a férfi szétterítve, amint elolvasott, arca repesni kezdett öröm, hihetlenség és meglepetés miatt.
– Ha ez mind így leend, úgy, amit eddig kaptál, csak felpénz ahhoz képest; amit ezután kapni fogsz.
– Mondtam, ugye – szólt bizalmas vigyorgással a némber –, hogy bátran kifizetheted előre az alkudíj felét?
– Most csak arra vigyázz, hogy észre ne vegyenek valamit.
– Csitt. Kerülj a víz felé, a szokott úton ma portyások fognak járni.
Ezt mondva, a két alak a barlangból hirtelen kisuhant, s jobbra-balra az erdők sűrűjében eltűnt.
*
Most el szemeink elől zord külvilág! Nyomasztó hegypanoráma, kietlen láthatár!
Tűnjetek fel előttünk tündéri teremek! Az álmodott paradicsom földi másolatai! Engedjetek egy pillantást vetnünk a titkos gyönyörök, az elfojtott csókok, a forró sóhajok szentek szentébe; ahol nem lakik semmi, ahol nem él semmi, csak a szerelem, s ami szerelemre emlékeztet.
Egy tágas, pompás teremet látunk magunk előtt, melynek ragyogványa amint egyszerre megrohanja a lelket, egy új, egy szebb világba képzeli az magát átragadva, míg a tárgyról tárgyra repkedő gondolat elfárad átérezni mindazt a szépet, azt az élvadót, amit a gyönyörvadászat fantáziája fölkeresve, egy édes költői halmazba összegyűjtött.
A gömbölyű terem falai tükrökkel vannak bevonva, miknek örök sugárverése oly különös világítást ad a tárgyaknak, nem engedve, hogy azoknak árnyékuk legyen valahol. A boltozat égszínkék harangját sötétvörös karcsú porfiroszlopok emelik, miket félig takarva tartanak a keleti virágok bozótjai, széles rózsák porcelánvedrekben összecsoportozva, s a padlatra hullatva bársonyvirágaik aranyló hímporát. És e padlat selyemszőnyegekkel van bevonva, itt-ott mutatva csak ki márványja mozaikkirakatát. A terem közepén rózsaszín márványmedencében kristálytiszta víz áll, melynek közepéből magosra szökell föl a szivárványló vízsugár, gyöngycseppekben hullva vissza. E szökőkút vizét rejtett csövek vezetik föl a várba a titkos úton keresztül. A falak mellett körös-körül metszett bársonykerevetek nyúlnak, hengerded virágos kasmírpárnákkal. És mindenütt, mindenütt tündérek, ifjú nevető leányok, a szőnyegeken táncolva, a kereveteken hentergőzve, a szökőkút vizében locsolódva.
Egy odaliszk csengettyűs dobját verve feje fölött, merész szökelléssel táncol a többiek között, kik kezeiket összefogva varázsgyűrűzetként keringnek körüle; három núbiai eunuch énekes melankolikus szerelmes danákat zeng a tánchoz egyszerű hangszereivel.
A tündéralakok fátyola leng jobbra-balra, fölfedezve arcaikat, miknek ifjú bájait most nem érheti férfi tekintete, lábaik dobbanása alig hallik a puha szőnyegen, mintha repülnének. A vékony muszlin rosszul rejti termetük bájait, s a turbánok alól kiszabadult hajfodrok mint szelíd kígyók omlanak a hófehér vállakra.
A szökőkút vizében fekete rabnő játszik az aranyhalakkal, meg akarva őket fogni, s nagyokat kacagva, ha e virgonc állatocskák kisikamlanak kezei közől; oly sajátságos alak: fehér hímzett köntöse aranyövvel átszorítva, amint a rózsaszín márványon ül, ébenfekete keble halmai s gömbölyű karjai a naptól fénylenek, fekete arcán átviláglik az ifjúság pírja, korallajkai átragyogva a jókedv melegétől, a legtisztább két sor gyöngyfogat engedik láttatni, amint gyermekes jókedvvel nevet együgyű játékának.
Az ovál terem végében néhány lépcsőnyi emelvényen áll egy bíbor ottomán, a mennyezetét képező rózsaszín damasztfüggönyök karvastagságú jázminfákra vannak felbogozva nehéz aranybojtjaikkal; a jázmin ezüst virágain keleti lepék libegnek, ultramarinkék szárnyaikkal; – a szófa fejénél aranyvesszős kalitkában két kis „elválhatlan” papagáj sipog, smaragd tolla, kármin feje, mindig csókolgatják egymást.
A bíbor ottomán felett hever Korzár bég kedvenc hölgye, Azraële.
Hófehér könyöke alatt, melyről a kaftán bő csipkeujja alátüremlett, egy eleven párduc fekszik, mint egy tarka könyökvánkos, sima talpát nyalogatva, s a fejére omló jáspis feketeségű hajfürtökkel játszva, mint kis macskakölyök.
A hölgy jól választá társát, maga is oly karcsú, mint az, tagjai oly simulók, oly hullámzók, mint azé, karcsú dereka úgy hajlik, s bágyadt szemeiben annyi eltitkolt vad láng ég, mint e szelídített fenevadéban.
A hölgy hosszan elnyúlva fekvék hanyatt a díványon, az illatos nargilé borostyánköves szopója illetlen volt kezében, a fűszeres serbet ott párolgott aranyozott csészéjében az elefántcsont asztalkán, melyen széles japáni tálcára halmozott melegégalji növények kínálkoztak ízletes külsejükkel, aranybibircsós dinnyék, ananászok, piros pálmaszilvák, szagos fürtű szőlők, egy ezüst tányérkán hófehér lépesméz csepegett, melyet ákászvirágok idején gyűjtöttek a méhek.
Azraëlének egy pillantása sem érinti e zamatos csemegéket. Midőn olykor fölveti bágyadt szemeit, miket a hosszú selyempillák félig elfedeznek, szinte megdöbben az ember; – ily égető szemsugár alig születhetik másutt, mint a délöv napja alatt, melynek nyara is olyan hő, olyan sóvár, olyan szomjú, mint hölgyeinek szemei.
Örök vágy ég e szemekben. Mondhatlan, kielégíthetlen, melyet a gyönyör csak növel. Ha a világot adnád neki, egy másik világot követelne. Ha minden érzéke eltelt a kéj-, az élvezettől, a szív mégis üres maradt, s elérhetlenek után eped. Ha szerettetik, gyűlöl; ha gyűlöltetik, szeret; ha meghalsz érte, kikacag; ha megölöd, imád.
Tojásdad arca olyan halovány. Mintha e gyújtó szemsugarak minden rózsát leégettek volna róla, s ha olykor lehunyja azokat, s keble titkos gondolatok hevétől sebesebben dobog, ismét úgy kigyullad az, hogy szinte a vér lobogását látni rajta.
S mint remegnek ezen ajkak! Magában van, senkivel sem beszél. Körüle táncolnak, énekelnek a háremhölgyek, fekete rabgyermek térdel előtte, ezüsttükröt tartva elé, félmeztelen rableányok hintenek rá rózsalevélesőt, s legyezgetik pávatoll legyezővel.
Azraële nem látja, nem hallja őket. A tükörbe nézve beszél önmagával, mintha olvasni akarná tulajdon arcáról saját indulatjait; ajka reszket, mosolyg, dacol, szeme csábít, eped, könnyez vagy eltaszítón villámlik, egy pillanatban a hetedik égig emel, a másikban a földre sújt. Most egyszerre valami gondolatja támadt, valami démoni eszme: felsőajakát felvonva, összeszorított fogai látszanak, összevont szemöldei reszkető barázdát vonnak fehér homlokára, a szemek csillaga alámélyed, fölül a szemfehérét láttatva, az ajkszeglettől felvonuló szépségvonalak meggörbülnek, démoni, fúriai kifejezést adva a gyönyörű arcnak, s a göndör fürtök mint tekergő kígyók omlanak kétfelől alá. A reszkető ujjak öntudatlanul görcsösen markolnak a párcuc sima nyakába; a bántott fenevad fölordít.
A hölgy visszaretten önarcától, s a szerecsen fiút tükröstül együtt eltaszítva, csillagos fátyolába burkolózik, s vad tekintettel fekszik karjaira, féloldalra dűlve, s kisded lábacskáit piros papucsaival maga alá kapva, hajlékony testével a párduc nyakára dűl, s oly fenyegetőleg néz mindenkire, hogy tekintete előtt összerezzen, akire esik, még a vadállat is.
De egy pillanatig sem marad nyugton. A kínzó unalom minden percben változtatni készti helyzetét. Most hanyatt fordul, s karjait feje fölé emelve, fejét hátrafeszíti; minden tagja hullámzik, mint a kígyóé, s szemeiben elfojtott vágyak könnyei ragyognak.
Senki sem meri tőle kérdezni, mit kíván; Azraële szeszélyes, meglehet, hogy megtetszenék neki a kérdező, s azt kívánná tőle, hogy szemei láttára ugorjék le Korzárvár legmagasabb bástyájáról. Azraëlének nem üdvös kedvét keresni.
Ím, azonban egy aranyrostélyos mellékajtó nyílik, s Azraële szemeiben könnyű örömsugár kezd derülni, amint a belépőt meglátja.
Azon bibircsós állú vénasszony ez, kivel a barlang előtt találkozánk.
Rút, fertelmes arcú duéna; a török nő korán vénül; tíz év előtt Babaye első kedvenc háremhölgye volt Korzár bégnek, most első kedvenc rabszolgálója Azraëlének.
A nő mosolyogva ül le Azraële lábaihoz. Neki egyedül van kiváltsága Azraële előtt leülni.
– Unjuk magunkat? – kérdezé a nő bizodalmas sipogással a szép odaliszktől, vigyorgó szájában megfeketültek a fogak a cukorevés s bételrágás miatt. – Nincs kedvünk semmihez, ugye? Nem táncoltak még a bajadérek égő gyertyák közül? Vagy az sem szép többé? Perzsia selyemszövetei kopottak már, s színtelenek? Nincs íze többé a lépesméznek, nincs zamatja az ananásznak? Ceylon gyöngyei elveszték ragyogásukat? Bosszantanak az olasz eunuch danái? S még a tükör sem mutat többé semmi szépet? Miért oly haragos, miért oly kedvetlen a napok napja? Mi szükség felhőnek vonulni Damanhur egére? Mondjak regét az alabástrom homlok földerítésére? Elmondjam a fogoly oroszlán meséjét, melyet Medzsnun, a halhatatlan költő megírt?
Azraële lankadt szempillái lecsukásával igenlé e kérdést.
– Elfogták az oroszlánt Biledulgerid pálmaerdeiben. Gazdag, hatalmas dej vette őt meg ezer aranyon. A dej hatalmas ember volt, parancsára aranykalitka épült az oroszlán számára, egész pálmafák fértek el benne, s a kalitka boltozata lazúrkővel volt kirakva, messze hegyekről vezettek bele élő szökőkutat, s bíborszőnyeggel volt padlata bevonva. Az oroszlán bús volt és szomorú. Egész nap mogorván feküdt, csak mikor leszállott a nap, kelt föl, haragos ordítással rázva kalitja ajtaját, s ijesztve az éjszaka csendjét. A dej kérdé az oroszlántól: mid hiányzik, szép állatom? Aranyból van házad, velem egy ételből eszel, s kristályforrás az italod! Mi kell még több? Ámbraillatban akarsz-e förödni? S kedvenc rabnőim szívei kellenek-e csemegéül? Az oroszlán ordítva szólt: – A kalitka, ha aranyból van is, szoros; e pálmafák nem Núbia ligetei, a medence itt nem Berzendár puszta forrása. Nem kell nekem a te fűszereid illata, sem rabnőid vonagló szívei; add vissza nekem a pusztát, szabad szeleivel, majd megtalálom én ottan jókedvemet.
Babaye elhallgatott. Az odaliszk reszketeg sóhajjal csüggeszté le fejét lihegő keblére, s amint a duéna megszűnt beszélni, inte neki, hogy mondjon más regét.
– Akarod hallani a regét a tündérről és a halandó leányról?
– Egyszer a szivárvány tündére meglátott egy szép leányt, s szép szavakkal elcsábítva, azon a hétszínű hídon fölvitte magával a harmadik égbe. Minden szebb ott, mint a földön; a virág hervatag gyémánt, a szellő susogása zengő dal, a paloták oszlopai kristály és drágakő, s minden érzék háromszorta többet érez, mint itt alant. A tündér tenyerén hordta a leányt, a tündérek forróan tudnak szeretni. S a leány mégis bús volt, unta magát ott az égben, s ha a tündér olykor eltávozott fölszívni a tengerekből az ég számára a vizet, látta, hogy a leány epedve néz alá a felhős földre, a szivárványról kihajolva. Mi hiányzik? – kérdé a leánytól. – Miért vagy bús, miért nézesz úgy a földre? Szólj, mi kell? Parancsolj, és elhozom. Csillagok esnek az égről, szólt a leány, azok hullanak a földre, szeretném hajamba gyöngyfüzérnek. A tündér ment, s elhozá a csillagokat. A leány újra búsan nézett a földre. A tündér kérdé: Mi bánt? Mi van még a földön, amit szíved megkívánhat? A leány felelt: karcsú leányok táncolnak ott alant, nevetve tekingetnek föl reám. Miért boldogabbak ők, mint én? Szeretnék fejeikkel labdázni. A tündér elhozta a leányok fejeit lapdának.
Azraële összevont szemölddel tekinte a nőre, s félig fölemelkedve, kis malachit markolatú tőrét keresgélé aranyos öve mellett.
– A leány ismét búsan tekinte alá a földre – folytatá mosolyogva Babaye. – Mi van még ott? Mit találsz még, amit kívánsz? – kiálta kétségbeesve a tündér. Dali ifjak járnak ottan, válaszolt reá a leány, mindegyik oly kedves, oly szép. Te tündér vagy, de csak magad vagy az égben. Te nem adhatsz új szerelmet. Bocsáss engemet a földre.
Azraële égő arccal ugrott föl ottománjáról, s megragadta a nő vállát. Keble zihált, égő arcán fenyegető pír lobogott. Hófehér karjaiban vonaglani látszottak az idegek.
Babaye vigyorogva néze föl rá.
– Jer fördőszobádba – monda a fölindult odaliszknak. – Az achátmedencében párolog az ámbra és nárdus, míg ott magánosan leendsz, majd én mulattatni foglak. Tudok sokkal szebb regéket, mikben gyönyörödet leled.
Azraële reszketve vonta nyaka körül fátyolát, s ideges izgatottsággal inte a rabnőknek, hogy távozzanak el. Azok ijedelmes gyorsasággal futottak szét a mellékajtókon. Félelmük oka nemsokára kitűnt, mert amint Azraële eltávozott, az ott maradt párduc, megszabadulva úrnője igéző közellététől, egyszerre fölemelkedék, nagyot nyújtózott, s kiöltve piros nyelvét s szétmeresztve éles körmeit, fenyegető ordítással hajtá le fejét, s azzal egy hosszú szökéssel a terem közepére ugrott, s üvöltve szilajon szökellt kétszer-háromszor körös-körül a terem falai mellett, minden ajtó mellett beszaglászva, melyen belül az eltűnt rabnőket érzé, s vérszomjú dühvel kaparva azoknak küszöbét, s bosszúsan nyifogva, hogy be nem törhetett rajtok; azután a medencének állt, két első lábát föltéve rá, hosszú piros nyelvével sokáig ivott a kristálytiszta vízből, azzal lehengeredett a puha szőnyegekre, s hosszú csíkos farkát két első lába közé véve játszott, mint egy macska. Akkor ismét fölkelt, ravasz, alattomos szemmel széttekintett, s meglátva egy nagy fehér kakadut rézkalitkájában, a földön elnyúlt hassal közelített felé, s ott egy ideig lehúzott fővel leskelődve, egyszerre kétöles ugrással nekiugrott, s körmeivel megkapta a kalitka pálcáit. A fölriadt kakadu vijjongva csapkodott görbe orrával megtámadója felé, a párduc azonban sem földönteni, sem szétbontani nem tudva a padozathoz szegzett kalitkát, mérges ordítással ugrálta azt keresztül, s aztán leült elébe, farkával verve kétfelől a földet, s nyugtalan ásításokkal mutatá a fenyegetett állatnak ellenséges vérszomját; míg az szárnyrepesve ordított, füttyöngetett, s orrával verte kalitja pálcáit.
*
A mély úton, mely kacskaringós tekergéssel vonul a völgyeken keresztül Korzárvár felé, lovas csapat ügetése hallik. Robogásuk hangja előtör az erdőből, mielőtt alakjaikat kivehetnők. Nemsokára fölérnek a hegytetőre, hol az út a hegygerincre kapaszkodva föl, azon fut végig. Korzár bég maga jő rablócsoportjával.
Előcsapatul a zsákmánnyal megrakott öszvérek jőnek, a fölhalmozott bőrzsákokból rablott templomok kincsei villognak elő, leghátul a gyalog timarióták maradtak. Középett jő maga a bég, tarkán rendezett lovagjaival, kik közt a török lovasság minden osztályaiból találni: selyembe öltözött szpáhik, hosszú dárdáikkal, mezetlen karú baskírok puzdrával, kézívvel; beduinok hófehér lepleikben, hosszú rézkarikás puskáikkal.
Maga a bég egy élte javában levő férfi, barna, csaknem fekete arcszínéből alig tűnik ki a ritka szakáll és bajusz, ajkai és szemei dagadtnak látszanak, arcának kiülő csontjai, széles álla merész, kegyetlen tekintetet adnak neki, mellyel széles vállai, s túl izmos termete összhangzásban látszik lenni. Öltözéke ízléstelenül van túlterhelve ékszerekkel, turbánja gyöngyökkel körülfűzve, füleiben nagy arany karikák, válldolmánjára drágakövekből vannak virágok hímezve, s paripáján a patkóktól a kengyelig minden vert arany. Gömbölyű paizsa a legfénylőbb ezüst, s buzogányának feje egyetlen darab karniol.
Csapatja hallgatva jár nyomában. Egynek-egynek háta mögé félig alélt keresztyén hölgy van felkötve, kire rablója hátra sem néz. Mindegyik ruhája véres, némely az arcáról is restellte azt letörülni.
Az öszvérek csendesen ügetnek a vár felé, fellah hajcsáraiktól üttetve; a harci csoport lépést menve poroszkál utánok a hosszú hegy gerincein, a gyalog timarióták szétszórva kullognak leghátul, összevissza veszve a hátukon cepelt prédán. Senki sem üldözi őket.
*
A nagy ovál terem üres. A háremhölgyek eltávoztak mellékszobáikba. A teremben egyedül van Azraële.
Amint ámbraillatos fürdőjét elhagyta, egy függő szőnyeget vonatva keresztül a szökőkút fölött, abban végigfeküdt, s kedélyesen hintálva magát benne, a fölszökellő vízsugárral locsoltatja forró, habfehér tagjait.
Keblén összetéve kezeit, önelégült mosolygással nézi, mint törik meg a gyémántos vízsugár márványsima termetén, valahányszor a ringatott függőágy bájló terhével átcsap rajta.
E víz a várőrség kútjába folyik le innen, miután az odaliszk testén végigpemetezett, ki jókedvűen, kacagva hintálja magát jobbra-balra, fekete hajtekercseit széjjelbontva s engedve hosszan végigúszni a víz színén.
Az alkonyi napsugár elől le vannak bocsátva a piros függönyök, s ezáltal rózsaszín világ ömlik át a teremen, tündéries színezetet adva a tárgyaknak. Az odaliszk úgy tűnik föl, mint egy rózsaszín hableány, ki tarka lótuszlevélen hintálja magát a rubincseppekre változó forrás fölött.
A terem légköre valami bűbájos, szerelemnövelő illattól van átfűlve. Semmi hang sem hallik körül, csak a medencébe visszaeső vízcseppek titkos hullása.
Künn egyszerre ismert kürtrivallás harsog föl. A várudvaron robogó paripák tombolása veri föl a csendet. A fegyverek csendülése közől egy ismert hang parancsszava hangzik ki. Azraële mosolyogva ringatja magát hintajában; szemeiben pusztító csáb ül – amint az aranyozott ajtóra tekint, fejét hátrafelé szegve.
Perc múlva siető lépés közelít. Korzár bég szerelemtől űzetve jő földi mennyországa felé. Az aranyos ajtóban hallik a kulcs fordulása. Azraële kacagva himbálja magát tarka szőnyeghintájában.
*
Az éj árnyai leszálltak. Minden élő alszik mélyen, csak a szerelem van ébren.
– Oh, én félek – szól reszketve az odaliszk, s szorosabban simul a vad mór lovag keblére.
– Mitől remegsz? Itt vagyok én – szól az, átölelve a hölgy karcsú derekát.
– Hamaliel rossz álmokat hozott – szólt a hölgy reszkető hangon. – Álmodám, hogy a gyaurok éjjel váradra rohantak, tégedet legyilkolának. Én a bástyákról akartam magamat hanyatt-homlok alávetni, s nem mehettem, fogva voltam. Keresztyén férfi tartott karjai közt. Mashallah! Ez irtózatos!
– Ne félj – dörmögé Korzár. – A Korán azt mondja, hogy csak a madár tud repülni; e várba, aki repülni nem tud, ellenünk nem jöhet; és ha megtörténhetnék is, hogy bennünket meglepjenek, ne tarts tőle, hogy a hitlenek kezére juss, megfertőztetve gyaurok érintése által, itt ezen ottomán alatt, melyen fekszünk, van egy kanóc, mely leszolgál a lőporos bástyák alá; ha minden el volna veszve, az éji lámpát e kanóchoz kellene értetned, s az egész vár velünk s elleneinkkel együtt a levegőbe repülne.
– Oh, mily vigasztaló gondolat – susogá halkan Azraële, s ajkát Korzár arcára tapasztva, ismét elalunni látszék.
Az éji mécs háromlábú állóján halványan lobogott, saját árnyékát sokszorozva, az ajtók előtt horkoltak az őrök. Egyszerre sikoltva szökött föl újra fektéből Azraële, magával rántva a béget.
– La illah, il allah! Nem hallod a dzsinek robaját? – kérdé reszketve minden ízeiben.
A bég ijedten tekinte szét. A vihar őrülten tombolt odakünn, a szélvitorlák csikorogtak, a minarék tetejéről cserepeket hajigált a szél a kioszkok boltozatára; a villám lobogott, s a mennydörgés reszketni tanítá a kősziklákat.
– Hallod, mint üvöltenek, mint zörgetik erőszakos kézzel a bezárt ablakot e láthatlan lények!
– Allah árnyékára! Igen jól hallom – dörmögé a reszkető férfi, bámulástól, rémülettől meredő szemekkel.
– Irgalom! Irgalom! Távozzatok e háztól, gonosz szellemek! – kiáltoza Azraële, fölbomlott hajakkal omolva a szőnyegre s mezetlen karjait kitárva. – Legyetek verve a napsugártól, hogy temessen el benneteket a sötétség. Menjetek a keresztyéneket kínozni, s törjétek ki szárnyaitokat félholdjaink hegyében, midőn seregestül átrepültök rajtok. Hah, mint világítanak szemeik. Allah árnyéka takarjon el bennünket, hogy meg ne lássanak tűzszemeikkel.
A nagy, erős férfi reszketve feküdt arcra Azraële mellett, annak éji palástjával s hajfürteivel takarva el magát. Babonás félelme minden férfierőt kilopott szívéből, reszketett, mint egy gyermek.
– Hallod, hallod: mint mormognak. Mondd el sebesen fönnhangon a Naáma imáját, s takard el füleidet, hogy ne halljad, mit beszélnek.
E percben a szörnyű vihar kiszakított egy ablaktáblát, s a szabadon berontó szél elkezdé ingatni a függönyöket s lobogtatni a lámpa mécsét.
– Hah! Látod őt? – kiálta Azraële. – Csitt, ne nézz oda, ne nyisd föl szemeidet. Takard be képed. Bújj mellém. Takarózzál palástomba. Ez Azaziel, a halál angyala, aki megjelent. Nem érzed hideg sóhaját tagjaidon? Csitt, takard el magadat, tán nem veend észre.
Korzár bég remegve fogózott Azraële öltönyébe, s arcára tevé kezeit.
– Mit akarsz? – szólt Azraële, mintegy látott lélekhez beszélve. – Kiért jöttél fekete árny, kéktüzű szemeiddel? Itt nincs senki, csak én vagyok. Korzár nem jött haza. Jöjj később, jöjj egy óra múlva. Távozzál, távozzál fekete lény, Allah tiporja el fejedet. Jöjj egy óra múlva, s légy átkozott örökké.
Korzár nem merte szemeit fölvetni, Azraële féltestével reáhajolt, mintegy eltakarva a láthatlan lény szemei elől.
– Távozzál, távozzál!
A villám e percben valamelyik bástyába csapott le, megrázva a bércet fundamentomaiban, s a repedező dörgés, mint pokoli trombitaszó harsogott föl az egekig.
– Ah – sikolta föl Azraële, Korzárra rogyva, s karjaival annak termetét ölelve át, s azon helyzetben maradt, míg a dörgés hangai elzengtek, s utánok a csendes zápor kezdte el verni az épület rézfödelét, a szél zúgása messzebb, messzebb távozott, halkabban dúdolva az ablaknyílások közt, s enyészetes búgással üvöltve a távol erdők között.
Azraële csendesen fölemelkedék.
– Eltávozott! – suttogá alig hallhatóan. – Azt ígérte, hogy egy óra múlva eljön. Korzár! Még egy óra az élet.
– Egy óra? – ismétlé Korzár eltompult ésszel. – Ah, Azraële! Hová rejtesz el engem?
– Nem lehet többé! Azaziel könyörtelen. Még egy óra, és ő elvisz téged.
– Alkudjál meg vele. Ha halál kell neki, száz rabszolgának üttetem el fejét. Ígérj neki vért, kincseket, imádságot, égő falvakat; én mind megadom neki; csak az életet könyörögd vissza.
– Hasztalan. Álmomban kardodat láttam kettétörni. A te napjaid számlálva vannak. Csak egy mód van még a menekülésre; egyetlenegy mód kijátszani e vérengző angyalt: ha volna egy a holtak közől, ki nevét megcserélné veled, s midőn Azaziel téged keres, azt ragadná el helyetted.
– Oh, igen, oh, igen – hebegé magánkívül rettegése miatt az erős férfi. – Keress nekem egy oly halottat, aki nevét megcserélje velem. Te ismered a bűvészet szavait, menj, hívj elő valakit a sírból, ígérj neki sokat, mindent; legyen bárki, egy fellah, egy rája, én neki adom nevemet, s elvállalom az övét. Menj. Siess.
– Magadnak kell odamenned – szólt a hölgy –, sebesen öltsd föl kaftánodat. Fegyvereidet hagyd itthon, a lelkek félnek az éles vastól. Lemegyünk a temetőbe, a vár bástyája alá; háromlábú serpenyőben ámbrát s bóraxot gyújtunk meg, s a bűvös vesszőt leszúrva a legifjabb sírba, kényszerítendjük annak lakóját előtted megjelenni. Ha megjelent a lélek, ő állva marad, s te hármat lépve felé, bátran megszólítod, ezt mondva: „Az én nevem Korzár bég, hát te, éji szellem, ki vagy?” Ekkor a lélek meg fogja magát nevezni, s te port markolva kezedbe, hátad mögül előszórod, ezt kiáltva háromszor: „Halj meg helyettem.” Erre a lélek eltűnend, s Azaziel nem jön el éretted többé.
– De te közelemben lész? – rebegé félelmesen Korzár, s erősen fogta a hölgy kezét, mintha attól tartana, hogy ha azt elbocsátá, a halál rögtön elragadja.
– Melletted leszek, de siess. Az óra rövid.
Korzár hirtelen magára szedte öltönyét, valami imádság kezdetét tördelve fennhangon, melynek végire nem tudott emlékezni.
– Ne költs föl senkit az őrök közől – szólt óvatosan Azraële. – Ha valaki meg talál lesni, a bűbáj hatalma meg lesz törve, mert ellenkező imát talál mondani a mienkkel. Magunk fölnyergeljük a paripákat, a titkos úton lemegyünk. Odáig egy szót se szóljunk, se te hozzám, se én hozzád, se visszafelé ne tekints.
A bég készen volt már; éppen prémes kaftánját vevé magára; – úgy fázott.
– Oglán! – kiálta a hölgy a szőnyegen nyugvó párducnak. – Te kísérni fogsz bennünket, s őrt állasz, és ha vadra találunk, védni fogsz bennünket.
A vadállat, mintha értené úrnője szavát, nyüzsögve ágaskodott föl annak karjaira, míg másfelől a reszkető férfi kapaszkodott belé.
Csodálatos csoportozat. Egy halavány nő, egyetlen fehér lepel redőivel födve, mellette két fejedelmi fenevad; egy dacos, harcedzett férfi és egy tarkapettyes párduc, s mindkettő szemei tekintetétől kormányozva, üldözve az örömtől kezdve a kétségbeesésig.
*
A török temető a vár alatt ciprusokkal van beültetve. A sötét gyászbokrok közől kísérteties fehéren tűnnek elő a turbános síremlékek, széles ágyforma kőborítékaikkal.
A közeledő léptek neszére egy ordas farkas száguld el a sírok közől, különben puszta a tájék. A zápor után fölszakadoztak a felhők, itt-ott láttatva a sötétkék eget gyémánt csillagzataival, a fák leveleiről hullanak az esőcseppek.
A vihar zengése fölmordul még olykor a távolból; a néma villám messze lobog a havasok fölött, egy percre fehérré festve mindent, ami fekete. A villámfény éppen úgy csak egy színt tud adni a tájnak, mint az éj: ez feketét, amaz fehéret.
Az éj alakjai a föld alatti úton a bekerített temetőhez jutnak, az árkon belől leszállnak paripáikról. Azraële mindkét paripa kantárát Oglán szájába adja, s az okos állat ott marad két hátulsó lábára ülve, a két horkoló paripát minden cöveknél erősebben tartva.
A mór lovag s az odaliszk egy magas sírdombhoz érnek, melynek sírköve a lehajló szomorúfűz gallyaitól alig látszik.
– Ezalatt aligha rabszolga nyugszik – suttogja Azraële a remegő lovagnak, s varázsserpenyőjét a kőlapra téve, foszforgalacsinnal meggyújtja benne a porrá tört ámbrát és bóraxot, mely lobot vetve, fehér füstöt önt egyszerre szét a sír körül.
A távolban halk zörej hallatik, Korzár paripája nyugtalanul nyerít.
– Mi az? – kérdi a lovag.
– A dzsinnek – viszonz Azraële. – Ne nézz hátra.
S azzal fölemelve varázsbotját, ismeretlen mondatokkal keverve, elmondá a boszorkányos idézetet a sír fölött.
– Te kósza lélek, jelenj meg szavamra! Akárhol vagy: a pokol sötét fája alatt vagy a hurik kertjeiben; ha alszol tüzes láncokkal megkötve, vagy fekszel rózsaágyakon, halld meg szavam: repülj a levegőn keresztül, oszd kétfelé a sötétséget, s amint éltél, tűnj elém veszendő alakoddal. Jelenj meg!
E szavak után pálcájával a sír kőlapjára ütött, mely jelhangra egy magas fehér alak emelkedett ki a sír mögül, fehér lepellel takarva.
– Most lépj hármat felé – szólt Azraële az elkábult lovaghoz –, s szólítsd meg őt.
Korzár bég tétovázó léptekkel ment az előtte álló alak felé, s rekedt, remegő hangon szólt hozzá:
– Az én nevem Korzár bég, hát te, átkozott szellem, ki vagy?
– Én pedig Balassa vagyok! – kiáltá hangos szózattal az alak, s a fehér lepel lehullva róla, egy izmos szőke férfi tűnt elé, kezében mezetlen karddal.
– Korzár bég, foglyommá lettél! – kiálta a percnyi meglepetéstől megmerevedett törökre.
A következő pillanatban oldalához kapott a bég, s amint fegyverét nem érzé ott, dühös ordítással rohant elhagyott paripájához, s villámsebességgel vetve magát nyergébe, oldalába vágta éles kengyelvasát.
De Oglán erősen tartá fogaival a paripát kantáránál fogva, s amint az rohanni akart, megfeszítette lábait, s visszafelé ráncigálta.
– Vessz pokolra, átkozott fenevad! – ordíta tajtékzó dühvel Korzár, lábaival rúgva a párduc felé, de az, jobbra-balra rángatva a kötőféket, meggátolá a paripát a futásban, s ijesztgetve szökdeléseivel, kényszeríté ágaskodva keringeni.
– Szólj a vadnak, Azraële! – kiálta a bég hátrafordulva, s amint szemeivel kedvesét kereste, Balassa keblén látta azt szerelemittasan függni, a fiatal magyar férfi nyakára fűződve fehér karjaival.
E pillanatban körös-körül megnépesült az erdő; az elrejtett magyar katonaság lerángatá lováról a béget, ki még a földön is fölkapott kövekkel igyekezett magát elszántan védeni.
– Legyetek átkozottak! – hörgé a legyőzött rablóvezér. A támadó csoport szeme láttára vonult be a fölfedett rejtekúton alvó várába, s egy óra múlva fölgyújtott palotája lángjainál szemlélheté, mint ül fel Balassa mögé a lóra kedvenc hölgye, Azraële, őt egy pillantására sem méltatva többé.
