XVI. A liga
XVI. A liga
Régi jó szokás szerint minden ünnepélyt lakomával kell befejezni; a zajongó országgyűlést még zajongóbb vendégség követte, melyben szinte Apafi Mihály uram elnökölt, s e helyen méltán, miután a krónika szerint egy ülő helyen kevés volt neki elfogyasztani egy veder bort.
A bor nemcsak a szerelemnek, hanem a gyűlöletnek is ad tüzet. Ha nők vannak az asztalnál, ott vigyázzunk szíveinkre, de hol csupa férfiak ülnek együtt, ott fejeink forognak veszélyben.
Ebéd után, erdélyi szokásként, állva folytaták az ivást, a beszélgetés így könnyebben folyt, s a fejedelem sorba járt az urakat unszolni, saját kezeivel nyújtva nekik a tele serleget, s nem szűnve a kínálgatással: „Igyék kegyelmetek! Az én egészségemért, az ország javáért, a török szultánért, a szép asszonyokért, s isten tudja, mi mindenért.”
Az urak jó kedvben voltak, jókedvükből össze-összekaptak, megint kibékültek; csak egy ember volt józan, ki sohasem szokott inni, Teleki Mihály.
Őrizkedjetek attól, aki józan ott, ahol mindenki mámoros.
Teleki ott járt a versengő és mulatozó urak között, s régóta kerülgette Bánfit.
Amint meglátta őt a főúr maga körül sompolyogni, kötekedve fordult felé.
– Be szomorú kegyelmed – szólt bántó kacagással –, mint akinek porba esett a palatinussága.
Telekinek csak ez kellett; mosolygással, melyből halálos tőr nyilalt elő, viszonza:
– Az nem méltóságod érdeme. Ha Béldi Pál nincs, kegyelmed separatum votummal marad. Hanem hiába, oly tekintélyes ember előtt, mint Béldi Pál, meg kell hajtanunk fejünket. Az ő szavai ámenek az országban.
Teleki mély áhítatot színlelve hajtá meg fejét, mérges tőrt döfve a büszke főúr szívébe; kit semmi sem sérthete meg úgy, mint ha valakit magasabbnak hittek, mint őt – és éppen azt, aki azt megérdemelte.
Innen Béldihez fordult Teleki, s azt egy ablakmélyedésbe vonva, nagy szelíden beszélgetésre hívá föl.
– Én kegyelmedet mindekkorig igen nemeslelkű férfinak tartottam. E mai naptól fogva kétszerte nemesebbnek tanultam ismerni; bárha saját káromon. Az országgyűlés csak azt tudja, hogy kegyelmed leánya iránti szerelmét tagadta meg, midőn a békére szavazott. Én azt is tudom, hogy kegyelmed megtagadta ugyanakkor Bánfi elleni gyűlöletét.
– Én? Nem gyűlöltem én Bánfit soha.
– Tudom, miért titkolja kegyelmed e gyűlöletet, mert azt hiszi, hogy okai nincsenek tudva mások előtt… Oh, barátom, mi, kik férjek vagyunk, jól tudjuk, hogy egy kardcsapást meg lehet bocsátani, de egy csókot soha!
Béldi összerezzent, s nem tudott mit válaszolni az embernek, ki a féltés legfájóbb tövisének hegyét törve benn szívében, őt mosolygó arccal hagyá magára.
E percben büszke arccal jelent meg Béldi háta mögött Bánfi, kiben forrott a vágy Béldivel éreztethetni büszkeségét, s kereste az alkalmat, mint köthessen bele.
Béldi nem vette őt észre, s amint a fejedelem éppen odavetődék egy pompás turquois-val kirakott serleget tartva kezében, s familiáris barátsággal kínálva: „Igyék kegyelmed”, Béldi azt hívé, hogy a kínálás egyedül őt illeti, s nem is sejtve, hogy valaki más is nyúl a serleg után, elvevé azt a fejedelem kezéből, s ráköszöntve fölhajtá, amidőn éppen Bánfi is kinyújtá az után kezét.
Bánfi bíborvörös lett mérgében, s dölyfösen fordulva Béldinek, sértő hangon reárivallt:
– Hátrább az agarakkal, székely! Megbecsülhetnél engemet, aki az ország generálisa vagyok, s nem vennéd el az orrom elől a serleget. Elhitesd magaddal, hogyha így haladsz a dölyfben, keresztülesünk egymáson.
Béldi más kedélyállapotban szokott szelíd modorával kimentette volna tévedését; de most neki is kedve támadt szembeállni. Nyugodt arccal végignézett Bánfin, s csendes haraggal viszonza:
– Elhiggyed Dienes: nehéz székely vagyok; ha fölül találok rád esni, úgy megnyomhatlak, hogy nem emeled föl többet a fejedet.
– Eh! Mit bolondoskodtok! – kiálta a fejedelem közbelépve. – Csodálkozom kegyelmeteken. Igyatok most. Inter pocula non sunt seria tractanda. (Poharak közt nem kell komoly dolgokat vitatni.)
Ezzel összeerőteté Apafi a két főurat, s kezet fogatott velük egymással, s azután megnyugodva odább ment, azt gondolva, hogy csak ittas kocódás volt az egész.
Teleki azonban észrevevé, hogy e jelenet után mindkét főúr elhagyá a teremet, s nemsokára megtudá, hogy Fehérvárról is rögtön eltávoztak, sikerülni hagyva a miniszter további terveit.
Teleki és párthívei egyedül maradtak a mámoros fejedelemmel.
– Igyatok urak! Legyetek vígan! – kiálta Apafi. – S ne szökdössetek el egyenkint. Ki ment el innen ismét?
– Béldi! – kiálták többen.
– Na jól van, szegény. Régen nem látta már a feleségét, hadd menjen, hát még ki?
– Bánfi.
– Üm. Az is? Hát az miért?
– Hazament uralkodni – szólt gúnyosan Székely László, Telekinek egyik teremtménye.
– Nem nyughatik oly helyen, ahol magánál nagyobb embert érez – toldá utána Naláczi.
– Bizony pedig őkelme kedveért nem teszem le a fejedelemsüveget.
– Nem is szükséges az neki – szólt közbe Teleki –, az atnáme nélkül is tud ő uralkodni Erdélyországon. Amit ő parancsol, azt tenni kell az országnak, amit az ország parancsol neki, azt ő megvetéssel utasíthatja vissza.
– Szeretném azt látni! – dörmögé Apafi haragosan.
– Pedig úgy van. Mi harcot akarunk. Ő nem akarja, s nekünk hajolnunk kell. Mi békét akarunk, ő fölkerekedik, s maga kezére háborút visel szövetségeseinkkel. Mienk a trón, övé az ország.
– Azt ne mondja kegyelmed, Teleki Mihály uram.
– Tehát szóljon helyettem Naláczi: mit izent a Zólyomi ügyében?
– Azt izeni – szólt Naláczi nagy készen –, hogy ha az ország a gyalui jószágot visszakéri tőle Zólyomi számára, adja neki cserébe ehelyett a szamosújvárit.
– Mit? – kiálta fel a fejedelem. – Azt, mely az én élelmemre van rendelve az országtól? Az én fejedelmi birtokomat? Ez ember megőrült!
– Ezt mondta, és nem adja különben, ha mindjárt ma behozza is Zólyomit a török.
– No, majd elvégzem én vele. Ne beszéljünk erről többet, urak.
– Ami a fejedelem sérelme – szólt közbe Teleki –, azt elhalaszthatja nagyságod, amikorra tetszik; de nem lehet ujjainkon keresztül néznünk azt, amit a néppel, a nemességgel cselekszik. Íme, legközelebb nemes Szentpálinén minő hatalmaskodást követett el; – a szegény özvegynek ősi háza szúrta a szemét a nagy úrnak, hogy palotája elől elfogta a kilátást, s kapta magát: kibecsülteté belőle a szegény asszonyt. Az országtanács oltalomlevelet írt számára, s a főkapitány úr széttépte az oltalomlevelet, s a szegény özvegynek egyetlen birtokát, ősi nyugalmas lakhelyét erőhatalommal széjjelszóratta, s azt mondá, hogy építse fel az ország, ha neki tetszik. – Uram, az ilyen tettért rendes időkben a fejét szokta veszteni az ember!
Apafi hallgatott. Szemei körül véres karika kezdett gyűlni. – De még ez is mind semmi – folytatá Teleki. – Egyesek sérelme elenyészik ott, hol az ország sorsa forog kérdésben. E nagy úr oly szépen tud beszélni a békesség áldásairól, s íme, nézzük, mint munkálódik ő ennek fenntartásán? Kiveszi a mi kezünkből a kardot, befogja szánkat, hogy ne is szólhassunk, midőn a rác fölégeti Kecskemétet, leöldösi lakosait, midőn templomainkat jezsuiták foglalják el – s ő maga hadat gyűjt, s a törököt ingerli harcra az ország ellen, s mi nem győzzük fizetni az ajándékot az ő versengései miatt. Most egyszerre három levél érkezett hozzánk, egyik a váradi basától, másik a budai fővezértől, harmadik a szultántól, melyben mind vagy elégtételt követelnek Bánfi Dénesen a váradi basa megveretéseért, vagy háromszáz erszény pénzt. Íme, arról szó sem lehetvén, hogy Bánfitól elégtételt adjunk, gondolkozhatik nagyságod, hogy honnan teremtsen elő ennyi pénzt.
– Sehonnan! – kiálta fel Apafi dühösen, az asztalhoz vágva poharát. – Megmutatom, hogy elégtételt fogok adni akárki felett; habár kétakkora legyen is, mint Bánfi Dénes uram!
– Akkor szeretném, ha megismertetne nagyságod ez elégtételadás módjával, mert azt tudjuk, hogy Bánfi, ha hívatni fog, meg nem jelenend; ha erővel akarunk rámenni, megmutatta, hogy erősebb, mint maga az ország: felülteti a vármegyéket, a végvárak hadait, s akkor úgy járhatunk, mint Csáky László uram, hogy ő fogja el a végrehajtó bírákat, s csúffá tesz bennünket.
– Azért első tanácsosunk kegyelmed – szólt Apafi felbosszantva –, hogy az ily esetekben tudjon tanácsot adni.
– Én csak egy orvosságot tudok, mely az országot e bajból kigyógyítja.
– Preskribálja kegyelmed. Mi az?
– A jus ligatum.
Apafi ittassága dacára is visszarettent ez eszmétől, s hátravetve magát karszékében, merően tekinte Teleki Mihályra.
– Nem szégyenli magát kegyelmed – szólt dörmögve, ahogy mámoros emberek szoktak dörmögni meg-megszaggatva – szabad nemesember ellen alattomos összeesküvést indítványozni? Titokban kötni ellene, az ország minden alaptörvényei ellen?
– A szégyen nem engem illet – válaszolt Teleki állhatatosan.
– A szégyen ott van, hogy az ország nem bír elég hatalommal egy lázadót kérdőre vonni; hogy van ember a hazában, aki nyíltan dacolhat a törvényekkel, s kinevetheti a fejedelem határozatait. Ha ily esetben nincs egyéb eszköz a jus ligatumnál, az nem nekem szégyen, hanem a fejedelemnek.
Apafi haragosan kelt föl, s végigjárt a teremben. Az urak mélyen hallgattak.
Végre megállt Teleki mellett, s annak széktámlájára könyökölve kérdé:
– S miként hiszi kegyelmed e ligát létrehozhatónak?
Naláczi és Székely egymás szemébe mosolyogtak. A fejedelem fogva volt ez eszme által. Teleki inte Székelynek, hogy íróeszközöket és pergament hozzon, s azokat maga elé téve, felelt:
– Rögtön feltesszük a vádpontokat, melyek Bánfi ellen szólnak, s ezeket nagyságod aláírva, titokban az ország urait megnyerjük, hogy Bánfinak törvénytétel előtti elfogatásában megegyezzenek, s a ligát aláírják.
Az urak közől többen e szóra fogaikat színi s húzódni kezdtek. Teleki észrevevé e mozdulatot, s célozva monda:
– Itt, úgy veszem észre, nem bízik senki magához, hogy első legyen, aki nevét a kötés alá írja. Nekem azonban megvan arra az emberem. Aki mind tekintélyre, mind hatalomra egyedül képes Bánfi ellen magát fölemelni, s aki ha aláírta magát, a rendek mind követni fogják.
– S ki legyen az? – kérdé Apafi.
– Ez ember Béldi Pál.
A fejedelem tagadólag inte.
– Ez nem fogja tenni. Mert az sokkal becsületesebb ember arra.
Telekit egészen kihozta sodrából e bormondatta szó.
– Hát becstelenségen törjük-e mi a fejünket? – kérdé hevesen Apafitól.
– Úgy értettem, hogy ő nem szereti az ujjhúzást senkivel, ő békességes férfiú.
– De én ismerem az ő fájós oldalát, amelyhez ha kisujjal nyúlnak is, ököllel fog felelni, s a bárányból oroszlán lesz. Én rá fogom őt venni, hogy…
E pillanatban megnyílt az ajtó, s mindenki álmélatára a fejedelemasszony lépett a terembe.
Ezúttal nem volt megjelenése a véletlen játéka; arca fölindulásán látható volt, hogy jól tudja, mi folyik itt a teremben. Az urak megzavarodtak, még Apafi is mámoros ingerültsége dacára annyira megdöbbent neje halavány arcától, hogy hebegve súgá Telekinek:
– Tegye el kegyelmed azt az írást.
Csupán Teleki maradt magánál, s ahelyett, hogy az írást eltenné, még jobban kiterjeszté.
– Mit csinálnak kegyelmetek? – kérdé Apafiné sápadtan, kitörésre hevülő kebellel.
– Tanácskozunk – felelt Teleki szigorúan.
– Tanácskoznak? – kérdé Anna, mindig közelebb lépve az asztalhoz.
– És egyszersmind kérdjük kegyelmedtől, ki adott kegyelmednek jogot bennünket háborgatni, midőn az ország legfontosabb ügyei fölött határozunk? – folytatá Teleki keményen.
– Kegyelmetek az ország legfontosabb ügyei fölött határoznak – ismétlé Apafiné lassú hangon, éles szemekkel tekintve Teleki szemeibe; s azzal egyszerre kitörő, csattogó hangon kiálta föl – és poharak között! Kegyelmetek tanácsot tartanak az ország fölött, midőn az ország feje mámoros, hogy azután a jobb kezét összeveszíthessék a bal kezével.
Teleki fölugrott székéről, s a fejedelemhez fordult:
– Nagyságos uram, kegyeskedjék bennünket elbocsátani; amint látjuk, ez már családi jelenet kezd lenni.
– Anna! – kiálta föl Apafi, szégyentül és bortul hevesen. – Rögtön elhagyd e teremet, mi parancsoljuk, s mától számítandó egy hétig előttünk meg ne jelenj.
– Jól van, Apafi, veled nincs mit szólanom, te nem vagy magadnál; hanem önhöz van egy szóm, főtanácsos uram, aki mindig józan. Kegyelmedet én emeltem ki a porbul, én segítém oda, ahol mostan áll. Hálából kegyelmed ezért közém és a fejedelem szíve közé fúrta magát, hogy valahányszor férjemhez közelíteni akarok, kegyelmedet utamban találjam. Kegyelmed kivevé a fejedelem kezéből a királyi pálcát, s pallost adott helyébe, hogy azzal kezdjen uralkodni, de tudja meg kegyelmed, hogy ha a fejedelem szívéhez nem hagynak férnem, pallosának állok útjába, s valahányszor le akarnak vele sújtani, a csapás és az áldozat között engemet fognak találni! – És te, két, cselédből válogatott – zászlós úr, te, Székely és te, Naláczi, kik magatok sem tudjátok, hogyan lettetek ily nagy urakká, jusson eszetekbe, hogy ahányszor fordul a kerék fölfelé, annyiszor fordul alá, s amit ítéltek ma másra, holnap az fog végrehajtatni rajtatok! – S ti többiek mind, ármányszövő főurak, kik reszkető szíveitekbe pohárral töltitek a bátorságot, gondoljatok rá, és borzadjatok el, hogy azon serlegekben, miket kezeitek érintenek, nem bor, hanem ártatlanok vére habzik! Gyalázat mindnyájatokra, kik bort adtok a fejedelemnek, hogy vért kérhessetek tőle… És most, nagyságos uram, tegyen még két hetet száműzetésem idejéhez.
E szavakkal sebesen eltávozott a fejedelemnő. Az urak hallgattak, s nem mertek egymásra nézni. Teleki fölkelt, bezárta az ajtót, s tollát a tintába mártva mondá:
– Folytassuk, ahol elhagytuk.
