A kontremin
A kontremin
Az, aki Torhányi úron kívül még megjelent a rózsaligeti kastély megnyitási ünnepélyén a hivatalosak közől, senki sem volt más, mint Ludvéghy báró.
Semmi okunk sincs eltitkolni afeletti csodálkozásunkat, hogy Rózsaligeten kastélyról beszélnek, mert az valóban hallatlan tünemény lehet. Mégpedig nem valami vályogrezidenciáról van szó, amit pipás nemesember saját maga kastélynak szokott titulázni, hanem valóságos egyemeletes, vaskerítéses, erkélyes kastélyról, amiben negyvenkét vendégszoba van, s torony a közepén, csengettyűvel.
Az egész világ töri azon a fejét, hogy mi lelhette Borcz uramat késő vénségére. Őneki palota, költséges építkezés! Aki az épületet csupáncsak arra valónak tartá, hogy ember és barom meg ne ázzék; aki annyira szerette mindenben a közönségest, a szegényest válogatni, hogy Pesten sem szállt soha valami díszesebb fogadóba, hanem kikereste magának a Két Kecskét vagy más afféle régi korbeli csárdát, s ott is összepörölt a kocsmárossal, ha neki a legjobb szobát adta, mert nem illeti az a birkás embert, akinek a cserény alatt is meg kell hálni.
És most egyszerre palota!
Pedig nem ment ám el az esze Borcz uramnak vénségére: tudta ő, hogy mit kaszál.
Azt már vette észre, hogy fia nem akarja elvenni Torhányi Amáliát, mert Szeréna grófnőért bolondul. – Tehát, ha már bolondul, legalább okosan bolonduljon érte: tudniillik vegye el. Így ami kárt tett Amália elhagyásával, a grófnővel annyi hasznot hozhat vissza. Hogy a grófnőt megnyerhesse: neki is meg kell mutatni, hogy úr.
Egy napon arra a csekélységre kérte fel Borcz uram Ludvéghy bárót, hogy engedje meg őneki – de írásban –, hogy holmi szükséges építkezéseket tehessen a bérlett jószágon. Ludvéghy báró, ahogy már tudjuk róla, nagyon jól ismerte a pomádékat; de még ilyen pomádéba bele nem ült soha, mint amilyet Borcz uram csinált számára; – a szerencsétlen írásba adta, hogy építhet Borcz uram Rózsaligeten, amennyit neki tetszik, csak tessék. Fél esztendő alatt nagy kastély, mellette aklok, pajták emelkedtek a régi szennyes udvartól távol; ölték a pénzt a sok épületbe, a téglavetőnek éjjel-nappal volt dolga, s nem akadt egy jóindulatú ember, aki Ludvéghy bárónak azalatt megrántotta volna a gérokkját, mondván: „Uram, ugyancsak építenek ám a jószágodon; mire a haszonbéri szerződés lejár, annyi épület lesz rajta, hogy soha ki nem tudod fizetni az árát!” Magának Ludvéghynek pedig nem volt esze erre rájönni.
Igen szépen el volt intézve, hogy Borcz uram lassankint Rózsaliget haszonbérlőjéből annak tulajdonosává váljék. Akkor aztán – lehet a grófnő után tudakozódni Adorjánnak.
Ez azonban mély titok volt még, s az érdekelteken kívül senki sem tudott még felőle semmit, azok pedig még egymásnak sem szóltak felőle soha.
Torhányi úr még mindig kedves leendő nászurának nevezte a birkást, mikor összejöttek, s olyankor mind a két kezét a zsebébe szokta dugni, mintha már ott őrizné azt a százötvenezer forintot, amit az vőlegényi váltságdíjul fog fizetni fiáért. Furcsa! Vőlegényi váltságdíjat fizetni.
Valamint Borcz uram is minden intézkedését úgy vitte, mintha Torhányi Amália kisasszonyt várná haza leendő menyéül, s sok tárgyban kikérte az érdemes kalmár tanácsát: milyen ízlése van a kedves kisasszonynak a lakás, a bútorok tárgyában? Jobban szereti-e a porcelánt vagy az ezüstöt, selymet vagy a bársonyt? A festést vagy a szőnyegezést? S efölött sokat korrespondeáltak, mintha minden a legkomolyabban menne. Pedig mind a kettő tudta jól, hogy abból már nem lesz semmi.
Mikor a sz…i fürdőről Torhányi írt Borcznak; hogy ő nagyon szeretné, ha a tekintetes úr holnaputánra az egész fürdői közönséget meginvitálná magához mezei mulatságra az ő – és Amália kedveért: Borcz uram, ki soha életében vendég kedveért meg nem erőltette magát, olyan természetesnek találta e kívánságot nyomban teljesíteni, hogy válasz gyanánt másnap már a meghívó jegyeket küldte Torhányinak in bianco, a bankár írta fel maga rájuk a címet, ahogy legjobbnak találta.
Amint látjuk, tehát a kölcsönös egyetértés a legszebb volt a két derék férfiú közt.
Akit azonban személyes címzettel hívott meg maga a birkás, az Ludvéghy báró úr volt, ki ott közel a sz…i fürdőhöz lakott, s be is szokott oda rándulni, amikor azután nagyon szerette azt mutogatni, mintha gróf Somlyóháziékat bosszantaná jelenlétével; akik pedig őt fel sem vették.
Az ünnepély napján tehát Torhányi uramon és kisasszonyán kívül nem jelent meg más Rózsaligeten, mint a báró. Ellenben eltávozott hazulról Adorján. A vőlegény a menyasszony elől.
Az ilyen eseteket az életben fatalitásoknak szokták nevezni. Hanem hát mire való az okos ember, ha nem arra, hogy a balsorsot hasznára forgassa?
Torhányi úr nagyon mutatta, hogy mennyire meg van illetődve azáltal, hogy Adorján éppen most nincs idehaza; pedig gondolta magában, közelednek az én százötvenezer forintjaim, szép csendesen közelednek, mint egy nyáj szomjas bárány az itató felé; csak hadd járja az úrfi a bolondját!
Borcz uram még jobban haragudott azért, hogy annyi szép vendég megvetette úri meghívását, ámbátor a legszépe és legjava mégis eljött; de hogy ő is gondolt magában valami jót, azt az ebéd fölötti étvágyáról nagyon ki lehetett venni. Ha nem lett volna megelégedve a sorssal, bizonyosan nem evett volna annyit abból a pástétomból, amit az erdődi urasági szakács készített roppant pénzért.
Borcz uram e napon rendkívül splendidus volt. Megmutatta, hogy ő ma mindenáron ünnepélyt akar tartani: nagy és fényes ünnepélyt. Ha el nem jöttek a sz…i nagyságos és méltóságos urak, itt lesznek a tekintetes és nemzetes urak, környékbeli tiszttartók, rövid földesurak, mezei honoráciorok, az etikettel nem sokat körülményeskedő derék emberek. Azok majd megjelennek a hívásra, ha mindjárt a lakoma napján kapják is az invitációt. Azokat lóhalálában felidéztette.
Különös gondja volt neki a meghívásoknál valamire. Arra, hogy olyan családot nem hítt meg, amelyben valami tűrhető arcú kisasszony vagy tensasszony fordult elő, a kitüntetettek mind tisztes, meglett matrónák voltak, vagy pedig olyan szerény hajadonok, akik notorie rosszul választják a színeket arcaikhoz. Mit akart ezzel, azt ő bizonyosan nagyon jól értette.
Nem is csalatkozott jó emberismeretében; délután négy órára, amikorra az ebéd ideje volt kitűzve, a meghívott komposszesszor urak és asszonyságok mind jelen voltak az új kastélyban; látni lehetett a Napóleon óta elmúlt divatok minden esztendei mutatványait együtt, szép összességben; látni lehetett igen sok becsületes, hanem kissé ráncos és naptól megsütött arcot, jó izmos tenyereket, miken fölösleges volt a kesztyűviselés, mert csuklóig úgyis más színű volt rajtuk a bőr, mint azon túl; valamint igen sok tisztességes főkötőt, előre és hátrafelé csapottat, s frizurákat, amiken nagyon kevés javítani vagy elrontani való maradt hátra.
Ebben a társaságban a szépek között is szép Amália valóban úgy ragyogott, mint egy nap. Valóban nap volt; Borcz úr gondoskodott számára felhőkről. Vaknak kellene lenni, aki bámulatos szépségét meg ne látná, akit bájainak látása el ne ragadna, aki meg tudna állni feleúton, ha feléje indult…
Ilyen vak ember ugyan volt már egy a világon; Adorján úrfi volt az, elég nagy kárára apjának; de hátha…
…De hátha Ludvéghy báró szerencsésebb talál lenni, mint ő volt.
Óh, ez a zsíros tenyerű birkás nem olyan együgyű ember, mint amilyennek szeretné magát mutatni!
Az öreg Borcz iszonyú kedves ember volt ma. Mintha feladatul vette volna, hogy minden vendégét mulattassa, úgy enyelgett, úgy pajkoskodott velük. Ő maga kezdte meg a pompás lakoma után a táncot; nem volt ugyan olyan híres táncos, mint fia ura, de csak ő is eljárta még a kállai kettőst; éjfélig nem hagyott békét a vendégeinek, mulatniok, jól mulatniok kellett; ha kifáradtak, puncsot, fagylaltot, barbarászt hordatott közöttük, a sok becsületes ember összeitta mind a hármat.
Eközben biz az megtörténhetett, hogy a báró egyet-kettőt táncolt Amáliával is, s nincs benne semmi különös, ha azután is vele beszélgetett. Senki sem volt a társaságban olyan feltűnő szép, mint ő; akár egy kamélia a mező közepén. Az is meglehet, hogy mint nagyvilághoz szokott kisasszony, inkább rátermett arra, hogy a báróval valami beszélgetést tudjon kezdeni, mint a nemzetes urak szerény kisasszonyai. Hanem hát ebben senki sem talált semmi különöst; T’orhányi uramnak meg éppen esze ágában sem volt, hogy törődjék vele. Ő már megcsinálta a jó üzletet kisasszonyával; arra, hogy az miként viseli magát, neki semmi gondja; ez nincs a kontraktusban stipulálva.
Borcz uram egy táncszünet alatt alkalmat vett magának a báróhoz vetődni. Mosolygott, köhécselt, hamisan kacsintott.
– Ej, ej, ej, báró úr. Nem szeretem a dolgot, nem szeretem a dolgot.
A báró hüledezve kérdezé, hogy mit nem szeret a jó úr.
– Dejszen, báró úr, látom én, amit látok. Látnak az én szemeim jól. Hanem a báró úr szemei is ugyan gonosz szemek.
A báró zavarában a szemüvegét kereste, mintha azzal akarná megnézni, hogy milyenek hát az ő szemei.
– Látom, hová kacsingat; látom azokat a pillantásokat. Ej, ej; báró úr; az a leány már menyasszony ám; az a leány az én fiam menyasszonya; nem szabad ám már ott galibát csinálni.
Ludvéghy esküdni akart, hogy neki esze ágában sincs, aminthogy nem is volt; de Borcz nem engedte szóhoz jutni. – No, no, no, hiszen én nem izgágáskodom; az bizonyos igaz, hogy a leány nagyon szép leány, kapitális leány, akárkinek is megakadhat rajta a szeme; hanem csak tessék tekintetbe venni, hogy az már menyasszony, Adorján mátkája, egypár hét múlva meglesz az esküvője, tehát ne tessék neki életre-halálra udvarolni.
Azzal nagy nevetgélve és hunyorgatva ismét elhagyta a bárót, ki előtt Amália most már kétszeresen kezdett érdekes lenni. Menyasszony; Adorján mátkája, pár hét múlva akarnak esküdni; – ez megérdemli a fáradságot.
Most már halkabb suttogással beszélt a báró Amáliával, s mélyebben nézett annak szemeibe a legközelebbi tánc alatt, s amint ő melegebben nézett annak arcára, az is annyival elevenebb lett. Így történik az mindig a világon.
Borcz uram úgy tett, mintha rájuk sem nézne, s kezeit dörzsölte örömében, amint úgy látta őket együtt suttogni.
A táncterem jázmin- és rododendronbokrokkal volt feldíszítve, miket a birkás Pestről hozatott ide nagy pénzért, egy ilyen bokor alatt állt egy karosszék, melyen Amália szokott ülni, ha a táncból visszatért, a mellett meg volt egy gömbölyű, kartalan szék; arra tette le a báró kalapját, midőn őt táncba vitte.
Borcz uram észrevevé, hogy Amália egyik kesztyűjét ott feledte a karszéken, s szép csendesen odasompolygott, s mikor a füzértánc szövevénye minden ember figyelmét lefoglalá, akkor felvette a karszékről a fél kesztyűt, s belehajítá a báró kalapjába.
Azután rávárt, míg a füzértáncban elviszi valaki Amáliát a báró mellől, s ez egyedül marad. Akkor odalopózott a háta mögé.
– Hm, hm, báró úr; kegyed táncosnéjának ugyan szép fehér keze van.
– Azt nem tagadhatom, Borcz uram.
– Hihetőleg azért vetette le fél kesztyűjét, hogy lássák, milyen fehér keze van.
– Borcz uram olyan sokat tart az etikettre, hogy azt is észreveszi, ha valaki fél kesztyű híjával táncol.
– Kivált, ha sejtem, hogy az a fél kesztyű hová lett.
– Ugyan hova lehetett?
– Ha jól láttam, egy olyan világos rózsaszín kesztyű a báró úr kalapjában van.
Ludvéghy zavarultan monda:
– Micsoda? Én nem tettem oda.
– Ah! Azzal azt akarja mondani báró úr, hogy a kisasszony maga hajította bele – szólt rá Borcz uram neheztelő nevetéssel. – Hahaha; ez nem volna rossz, talán saját kalapjának nézte volna azt a kisasszony.
Hölgy-keringő volt, a bárót elvitték Borcz uram elől, visszatért helyette Amália.
Borcz úr atyai komolysággal kezdett vele beszélgetni.
– Nem vesztett el valamit, Amáliácskám?
– Én? Nem – felelt a delnő fanyaron.
– Gondoltam; a fél kesztyűjét.
– Óh nem, ott hagytam, ahol ülni szoktam, a széken.
– Vagy úgy? Már az más. Én mást gondoltam; az imént láttam, hogy a báró úr egy világos rózsaszín kesztyűt fölvett a földről, s azt megcsókolta, és azután a kalapjába tette. No, csakhogy nem a kegyedé volt. Engedje hát azt a szép kezét megcsókolnom.
Amália kesztyűtlen kezét nyújtá neki, a másikat ruhája fodrai jól elrejték; halavány volt, mint a fal, s nemsokára ismét piros lett, mint egy tetten kapott gyerek. Pedig még nem vétett semmit.
Borcz uram mosolyogva ment odább, s egy óráig éjfél után vissza sem tért a terembe. Látni lehetett, hogy leült Torhányival kártyázni, ami sohasem volt szokása, és vesztett nagy pénzeket olyan könnyű szívvel, mintha az csak polyva volna.
A báró és Amália pedig most rnár félénk bujdoklással találkoztak, s elfogult kebellel váltottak szót; Ludvéghy valóban elrejté keblébe Amália fél kesztyűjét, s a leány nem merte azt keresni. És azután elkezdték egymást kerülni, s csak messziről néztek össze: ez már rossz jel.
Éjfél után két órakor Amália kijött a táncteremből, s apjának mondá, hogy feje fáj, nyugodni szeretne menni.
Borcz uram maga ugrott fel helyéből, odaadta a kártyát valami szájtátó ispánnak, hogy játsszék helyette, s kapva egy gyertyát, saját maga kívánta a kisasszonyt azon szobáig elvezetni, ahol a nőcselédség szolgálatára vár.
Három-négy pompásan szőnyegezett és díszesen bútorozott szobán kellett keresztülmenniök.
Borcz uram édeskés hangon kérdezé Amáliától, hogyan tetszik neki ez a kastély.
Amália szórakozottan felelé, hogy biz ez nagyon szép.
– Kár, kár – mondá Borcz uram –, hogy csak rövid ideig marad a mienk.
Amália ránézett nagy, méla szemeivel, s azt kérdé, hogy miért.
Borcz uram igen őszinte hanglejtéssel felelt:
– Mert az én haszonbéri szerződésem rövid időn lejár, s akkor a jószágot minden rajta levő épülettel együtt vissza kell a báró kezébe eresztenem.
– Hát ez a jószág a báróé? – kérdé Amália csodálkozva. (Neki mindig azt mondta az apja, hogy azt már Borcz uram rég úgy eltakarította a báró kezéről, hogy annak egy bokorhoz sincs többé joga benne, ami igaz is volt.)
– Persze hogy a báróé; no, hát természetesen a báróé; mi csak árendások vagyunk itten, én vagyok az öreg birkás. Adorján a fiatal birkás, a nagyságos báró úr a földesúr; no, hisz az természetes. A nagyságos úrnak igen sok birtoka van; maga sem tudja, hogy mennyi; Rózsaligetet tán tíz esztendeje, hogy nem látta.
A szobalyány átvette Borcz uram kezéből a gyertyát; a birkás jó éjszakát kívánt leendő menyének, s engedte őt hálószobájába menni.
Ő pedig sietett vissza a báróhoz.
Ludvéghy arcán meglátszott a titkos tartózkodás, midőn Borcz uram komoly arccal karját érinté, s azt mondá neki, hogy egypár komoly szót akarna vele váltani egy szögletben.
– Megbocsásson, báró úr – szólt a birkás, midőn a sokaságtól félrehúzhatta Ludvéghyt –, amért olyan vakmerő vagyok, hogy nagyságodat így-amúgy bátorkodom egyről-másról szólongatni. Mert nem mintha ez vagy amaz, hanem már csak mégis, tetszik tudni, rám nézve nem közönyös a dolog. Mert jöhetne valami közbe; én nem mondom, isten mentsen; hanem az ránk nézve igen nagyon kellemetlen dolog volna. Amália igen jó parti volna az én Adorjánomra nézve; kérem alássan, az apjának kétmilliója van; ez nem bolondság magunkforma szegény emberek közt. Az öreg Torhányi minden órában kivethet a zsebjéből öt-hatszázezer forintot. Ez nagy rubrika. Én csak azért szóltam nagyságod előtt ilyen őszintén, hogy valami módon ez a házasság el ne romoljék, ami nekünk nagy kárunkra volna. És én remélem, hogy nagyságod annyi esztendei hűségünkért nem kívánja azt a kárunkat. Egyébiránt hiszen nincsen is voltaképpen mitől félnem; a fiatalok szeretik egymást, bolondulnak egymásért. Adorján derék legény, s nem hiszem, hogy olyan könnyen kivesse őt Amália fejéből; hanem csak úgy beszéltem. Ezer bocsánatot kérek szertelen bátorságomért.
Ez volt Ludvéghy fejének az utolsó ütés, hogy tökéletesen elkábulva oda essék, ahova Borcz uram akarja. Torhányi kétmilliója nagy szó. Körülbelül annyi elég volna, hogy Ludvéghy állapotjai ranzsírozva legyenek. Hogy a birkásnak valami kára ne történjék emiatt, arra ugyan nem nagy lelkifurdalást érzett magában, arról a régi hűségről pedig éppen sokat tudott volna beszélni. S utoljára még csak azt kelle hozzá hallani, hogy különben nincs mit félteni tőle Amáliát, mert hisz Adorján derék legény! Ez egymaga elég ok lett volna eldönteni a kérdést, de volt ott még több is.
Borcz uram megint leült Torhányival kártyázni. Reggelig ütötték a kártyát; a bankár jó csomó pénzt elnyert a birkástól, s iparkodott úgy tenni, mint aki föl sem veszi a nyereséget.
De Borcz uram még kevésbé törődött a veszteséggel, mert az ő játékában is meg volt nyerve az első robber; ezen az éjszakán Amália és a báró nem hunyhatták le szemeiket; egymásról gondolkoztak!…
Adorján reggelig sem érkezett vissza; a vendégek súgtak-búgtak, mindenféle mesét fújtak egymás között: képzelhetni, milyen nagy zavarban lehet most az öreg Borcz és a menyasszony apja, különösen maga a szép menyasszony, ki iránt vőlegénye ennyire figyelmetlen, és mégis mind a hárman úgy tesznek, mintha e kimaradás őket legkevésbé sem érdekelné.
Az öreg birkás és a kalmár a kávés reggeli óta egy félreeső szobába vették magukat, s ott tanakodnak a jövendő dolgai felől. Borcz uram igen beszédes kedvében van ma, olyan kedélyes, olyan barátságos leendő nászura ellenében, elnézi annak úrhatnámos ferdeségeit, nem szólítja meg érte, ha Torhányi úr csizmáit is felrakja a bársonypamlagra (máskor a hárságyról is lekergette volna velük), hogy porceláncsészéit rongálja azzal, hogy cukros rumot éget bennük, s hetykén fitymálja a főzött teát, belekóstol, s miután annyi drága cukrot, rumot és tejszínt belevesztegetett, otthagyja: – Borcz uram most mindezzel nem törődik. A nászhozományon alkusznak. Olyan komolyan, mint akik valósággal össze akarják gyermekeiket házasítani. Nem engedékenység, valóságos szeleburdiság, ahogy e nevezetes pozíciót elengedik egymásnak foglalni. Mindegyik azon iparkodik, hogy többet ígérhessen a másiknál. Milyen hintókat, milyen lovakat fognak adni gyermekeiknek, hány személyre való ezüstöt, asztali készletet? Milyen rengeteg évpénzt? Hová fogják őket utaztatni a lakodalom után? Párizsba-e, vagy Ostendébe? Kiket kérnek fel násznagyokul? A börzeüzér nagy dolognak tartja, hogy az ő leányának a híres X. lesz a násznagya, aki báró Sina után a legelső ház Bécsben; Borcz uram pedig azzal kérkedik, hogy az ő fiának maga a báró úr lesz a násznagya, egy mágnás; ahogy illik nemesemberhez a választás. Ezen egy kicsinyt összekocódnak, aztán megint kibékülnek, s azzal végzik, hogy elkezdik egymás násznagyait kölcsönösen dicsérni és magasztalni, s bámulnak rajtuk minden megbámulható tulajdonságot; végtére aztán meghatározzák az esküvő napját; egymás kezéből kapkodják ki a kalendáriumot; egyiknek a hétfő ellen van kifogása, mint szerencsétlen nap ellen, másiknak a szombat nem tetszik, mert akkor a cselédséggel kell számolni, a vasárnap nagyon közönséges, akkor csak mesteremberek lakadalmaskodnak, végre megegyeznek egy csütörtökben, mely egyforma távolságban esik mind a gyapjúnyíratástól, mind az ultimótól, amikor egyik-másik úr nagyon el van foglalva, azt a napot megjegyzik vörös tintával, s Torhányi úr beírja tárcájába kettős notabene alá.
Azt egyik sem ejti ki a száján, hogy hátha mindebből semmi sem lesz; amit már előre tudnak. Arra az esetre ott van már a vinkulum. A két úr olyan szívesen mosolyog, mikor egymással kezet szorít az alkudozás szerencsés bevégeztével: vajon melyik fog közülök utoljára nevetni?…
Amália és a báró a kastély parkjában sétálnak ezalatt. Óh, ti érzékeny lelkű ábrándozók, kik szeretitek megtudni, minő hangon beszél a keletkező szerelem, jertek velem, rejtsük el magunkat e vén platánfák mögé, ide a sűrű jázminbokrok közé, s hallgassuk ki, mit beszélnek itt oly egyedül, oly csendesen, midőn nem félnek leskelődő hallgatózástól, midőn az öregek odafenn a zugban üzletről és számokról értekeznek.
– Ez a park itt nagyon régi – szólt a báró Amáliához, kit alá s fel kísérget a tekervényes utakon –, ezt nem a birkás ültette (képesnek hitte tán Amáliát, hogy azt is elhiggye, mintha egy esztendő alatt a birkás erdőket tudna elővarázsolni a földből), ez csak utakat csináltatott bele: megengedtem neki; de azzal is rászedett, mert az utakat mind arra vitte, ahol legsűrűbben álltak a fák, s útrendezés örve alatt egypár száz öl fát eladott a parkomból.
– Óh, minekünk nem ilyen parkunk van Kis Édenben – szólt bele Amália –, papa egy egész szigetet vett magának a Duna közepén, azt töltéssel vétette körül, s pálmafákkal ültette végig.
– Valóságos pálmafákkal? – kérdé a báró. – Az grandiőz!
– Óh, igen, ott nagyon sok van.
(Tudniillik, hogy Győr-Komárom tájékán az olaszjegenyét pálmafának híják.)
– Azután abban nincsenek ilyen közönséges fák. Én az ilyenek alatt járkálni sem szeretek. Nálunk csupa egzotikus fák vannak, amiknek pompás levelük és viráguk van, egy kis liget egészen tulipánfákból ültetve, meg idegen fenyőfák, amiket nagy cserepekben télire az üvegházban tartanak; az aztán sokkal szebb.
– Ah, hátha még az én aranyvári kastélyom kertjét látná a kisasszony – sietett Ludvéghy folytatni a szót –, azok az aruariák, malvariák, rendrondonok, radicalisok, amik ott vannak!
Amália egészen meg volt hatva e furcsa nevek által, mikért valami botanikus nagyon megnézte volna a bárót, s bámulatában azt kérdezte tőle:
– Van talán a báró úr angolkertjében olyan Nelson-fa is, amilyenről most olvastam a Leipziger Modejournalban?
– Óh, de mennyi! – válaszolt Ludvéghy könnyű szívvel.
Tudni kell, hogy azt a Nelson-fát akkor fedezték fel Kaliforniában, egynek-egynek a kerülete derékban tizenkét öl; a lombjai alatt pedig elférne a bárónak az egész aranyvári domíniuma, ahogy az már körül van harapdálva bírói zárolásokkal.
– Kegyed járatja a Leipziger Modejournalt? (Most erre tért át a beszéd.)
– Óh, csak a divatképek végett. Azok szerint szoktam a hímzeteket megrendelni.
– Úgy hiszem, hogy a párizsi Moniteur szebb mintákat közöl.
– Mi magunk szoktunk minden évben egypárszor Párizsba menni. S akkor legjobb alkalom van a divatot megismerni. Óh, ide csak akkor jön már minden, mikor elavult, s kiment a divatból.
– Hát nagyságtok többször járnak Párizsba?
– Óh, igen. A papának mindig el kell menni, mikor a vasút-részvényesek gyűlést tartanak, neki is van egynehány száz részvénye, ilyenkor azért szeretek vele menni, hogy ha jó kedvében van, mindent vásárol. Tavaly is hogy elvitt, egyszer csak felültetett a hintóba, a Palais Royal mellett álltunk meg egy elegáns valence-i csipkeárus boltja előtt; – ekkor azt mondta a papa: „Mademoiselle (mindig úgy hí), én ma az összeszámolásnál százhúszezer frankkal többet nyertem a rögtöni hausse által, mint amennyire számítottam, azt, íme, most önnek a rendelkezésére bízom”, s ki nem engedett addig jönni a boltból, míg azt ott el nem költöttem.
Ludvéghynak ennél a szónál kápráztak a szemei.
– Ah, én akkor éppen Párizsban voltam. Emlékezem rá, hogy kegyedet látnom kellett akkor az Italiennes-ban; mindenkinek föltűnt; az a ragyogó szépség, az a választékos öltözet; mindenki kérdezte egymástól: ki lehet ő, de senki sem tudott felelni; nemde egy földszinti páholyban ült, vizaví a proszcéniummal?
– Igen – szólt Amália, lesütve szemérmesen nagy ragyogó szemeit, s alattomban ismét félrepillantva udvarlója arcára.
– Megálljon, megálljon! Most még többet is tudok. Másodszor ismét találkoztunk a longchamps-i mezőn; nagysád egy elegáns tilburyban ült, fehér brüsszeli csipkeruha volt rajta, florentin kalapját kezében tartotta, hogy gyönyörű fekete hajfürtei á l’anglaise szabadon omolhassanak alá, úgy nézte a futtatást; nemde így volt?
– Igen, igen – helyeslé Amália elevenen.
– Nem emlékezik már rá, hogy egy lovag odaléptetett nagysádtok hintaja mellé, kék voile-lat a kalapja mellett?
Amália a fejével inté, hogy emlékezik.
– Az én voltam. Valakitől megtudtam annyit, hogy nagysád egy ausztriai bankár kisasszonya, s gondoltam, hogy kellemesen fogom meglepni abban az idegen francia városban, ha egyszerre ismerős nyelven szólítom meg: „Welches gefällt Ihnen am meisten unter diesen Pferden?” Kegyed meg volt lepetve, és elmosolyodott rá.
– Igen, igen, már emlékezem.
– És azután kegyes volt nyájas mosollyal felelni, hogy azon sötétpej telivérnek adja át szimpátiáját, melyet kék csíkos, veres sapkás zsoké lovagol. És én erre azt feleltem: igen boldoggá vagyok e nyilatkozat által téve; az éppen az én lovam, a „Son of the Sun”, így ez, ha a nagy jutalmat nem nyeri is, mégis nyertes marad.
Erre a nyilatkozatra Amáliának igen jól illett félrefordítani arcát, és szemérmesen elpirulni.
– És nagysád szimpátiája csodálatos bűvszer volt rám nézve, mert a nagydíjat csakugyan a Son of the Sun nyerte el azon a versenyen. És én akkor azt mondtam nagysádnak, hogy e csodahatású rokonszenv mennyit érhetne egy férfira nézve!
Amália nagy legyezőjével hajtotta arcáról a forróságot.
– Azért tetszett nekem nagysád oly ismerősnek e mostani találkozásunkkor; és nagysád nem emlékeznék énreám és azon jelenetre ott a longchamps-i versenynél, ahol az én Son of the Sun-om az ötezer sovereigndort elnyerte?
– Óh, igen jól – rebegé halkan Amália, s reszketeg sóhajtást engede szép hullámos kebléből feldagadni – az édes emlék nevében.
Most már mind a ketten jól emlékeztek egymásra. Legszebb volt a dologban az, hogy azon a kérdéses lóversenyen egyik sem volt ott közőlük. S az egész kölcsönösen emlékezetes eset sohasem történt meg; nem volt az egyéb, mint két hiú lélek fitogtatása, mely dicsekedést csinál abból, hogy neki csak a külseje aranyos. Amália gondolta magában, jó lesz elfogadni annak a delnőnek képét a báró szívében, aki azt a longchamps-i mezőn úgy megigézte, a bárónak pedig csak arra volt szüksége, hogy Amáliával tudassa, miszerint az ő lovai a longchamps-i mezőkön szoktak első versenydíjakat nyerni. Hogy ez historice nem igaz, az nem tesz semmit. Ki járhat utána? Ügyes gavallérok sok ilyen jeles adattal gazdagítják a kisasszonyok ismereteit.
Ezalatt Borcz uram hajdúja annyira vitte az igyekezetet, hogy rátalált a báró úrra és Amália kisasszonyra a ligetben, s tudtukra adá, hogy az öregurak már odafenn várnak rájuk régen a reggelivel; mind elhűl a csokoládé.
Felmentek; odafenn Borcz uram igen szívesen fogadá őket, s a báró urat félrevonván, barátságos susogással tudtára adá, hogy Torhányival éppen most határozták el fiának Amália kisasszonnyal leendő egybekelése határnapját, s hogy mind a ketten éktelenül le lennének kötelezve, s rendén túl boldognak éreznék magukat, ha a méltóságos báró úr kegyeskednék elvállalni a násznagyi hivatalt a vőlegény részéről.
Ludvéghyt meglepte az ajánlat; annyira meglepte, hogy az első szóra elfogadta azt.
Azután Torhányi úr a jelenlevő vendégeket mind meginvitálta fejenkint és személyválogatás nélkül leányának Borcz Adorján úrral tartandó menyegzőjére saját úri házához, ami igen olcsó nagylelkűség volt tőle, miután saját úri háza a Rába és Duna összeszakadásánál van építve, a meghívott vendégek pedig Szatmárban, Beregben laknak, vasút még nincs, s nemigen valószínű, hogy valamelyik nemzetes úr aratás idején saját fakóit befogassa, hogy egy Duna melléki lakadalomban pipázhasson; – aztán meg – úgysem lesz az egészből semmi.
Végül aztán összecsókolóztak vendégek és nászurak, elbúcsúztak egymástól külön és összesen, ki-ki rátalált a maga kocsijára, s ment, amerre lakott, a báró és Torhányiék vissza a sz…i fürdőbe.
Feleúton találkoztak Adorjánnal, ki lóháton nyargalva jött Sz…ról Rózsaliget felé. Mikor megismerte őket, sarkantyúba kapta paripáját, s ahogy elhaladt mellettük, egy kissé megbillenté a pörge kalapot fején; ez volt minden üdvözlete menyasszonyához. Ahogy tovavágtatott, Torhányi utánanézett a hintó ablakán át sokáig, azután belső örömtől mosolyogva ült vissza helyére, mikor nem láthatá többet; Adorján egyszer sem nézett vissza. Minden nagyon jól megy.
Vőlegény és menyasszony szíve olyan sebesen távoztak egymástól, amilyen sebesen a nyargaló paripák vitték őket keletnek, nyugatnak.
